– Malfoy!

Hermione rettegve nézett Lucius Malfoy szemébe, és ha lehetséges, még jobban félt, mint előtte. Bella után ő volt a legrosszabb, akivel összehozhatta a sors. Minden ízében reszketett, míg a férfi nevetve figyelte és élvezte az ő szenvedését.
– Ugyan-ugyan, kicsi sárvérű. Még hozzá se kezdtem – mondta, majd pálcáját forgatva, elgondolkozva nézett végig rajta. – Hol is kezdjem… Talán elsőnek azzal a borzalommal kéne kezdeni valamit a fejeden. Ó, nem is. Kezdjük szépen sorra. A legjobbakat a végére tartogatom majd neked.
– Kérem! – sírta Hermione remegve. – Ne csinálja ezt! Kérem! Engedjen el!
– Elég! – lendült Malfoy karja, és anélkül pofozta fel a lányt, hogy hozzáért volna. A boszorka feje oldalra lendült, és érezte, hogy a szája felrepedt. – Egy sárvérű kis senki nekem ne próbálja meg megmondani, mit tegyek.

Hermione a következő percekben a pokol legmélyebb bugyrában érezte magát. Malfoy kínzása ütlegekkel kezdődött. Arcra, mellkasra, gyomorba, csípőbe, kézre, lábra, mindenhová, ahol csak érte. Mindezt pálcájának intéseivel. Zokogott, és kiabált fájdalmában, de nem szólalt meg többet. Fájdalmait is igyekezett csendben tűrni, de nem volt rá képes. Aztán arccal a fal felé lett fordítva, és a haja egy kontyba fel lett bűvölve. Az utána elkövetkező negyedórában a varázsló mágikus ostort használta rajta, élvezettel hallgatva a sikolyait. Ruhái szakadtan lógtak, és a hátából folyó vér átáztatta őket. Aztán történt valami…

Perselus a lakosztályába érve azonnal leült kényelmes foteljébe, és behunyta a szemét, hogy megtalálja szerelmét, hogy aztán felkereshesse, és beszélhessen vele. Elhűlt és döbbenten nézte a jelenetet, ahogy Lucius Malfoy pálcáját lendítve lecsap, és egy láthatatlan ostor hangja csattant, mikor szerelme már véres hátához ért. Hermione felsikított, ő pedig azonnal cselekedett. A férfi oldalához állt, és egy hatalmasat húzott be neki, mielőtt újra lesújthatott volna. Malfoy elterült, ő pedig kedveséhez sietett.

– Merlinre… Hermione… Hermione… – suttogta, próbálva kiszabadítani őt, de sikertelenül. – Szerelmem, kérlek… Itt vagyok. Minden rendben lesz. Hazaviszlek, és minden rendben lesz – ismételgette, de a boszorka csak halványan reagált, felé fordítva homályos, fájdalomtól sugárzó szemét. – Sss… Bírd ki még egy kicsit, kérlek! – mondta, de aztán a felnyögő varázslóra kellett újra figyelnie.

Valahogy ártalmatlanná kellett tennie Malfoyt, de láthatatlan formájában nem volt pálcája. Közelharcban kellett leküzdenie egykori barátját.
– Potter! – vicsorogta Malfoy feltápászkodva, és vért köpött a földre. Perselus úgy döntött, nem világosítja fel egyelőre, kivel is van valójában dolga. – Gyerünk, Potter! Tudok a köpenyről! Vedd le, és nézz szembe velem férfiként! – fogta szorosan a pálcáját.
Perselus felmérte környezetét, hogy mikkel harcolhat. Elsőként hasba rúgta úgy, hogy a falnak tántorgott, és kétrét görnyedt. Lucius átkokat kezdett szórni, mire azonnal kivette a kezéből a pálcát, és kettétörte.

Malfoy előrelendült, hogy elkapja a láthatatlan támadót, de csak levegőt talált. Perselus nem hagyta, hogy hozzáérjen. Csak akkor lett újra szilárd, mikor újra, és újra lecsapott. Hol egy ütés, hol egy gáncs. Látott egy bilincset a falon lógó eszközök közt, és az volt a célja, hogy valahogy azt kell ráadnia. De a varázsló keresztülhúzta számításait, mikor Hermionéhoz lépett, és egy elsuttogott szó után a boszorka kiszabadult. Össze is zuhant volna, ha Malfoy nem ragadja maga elé pajzsként, és nem szorít egy éles tőrt a torkának. Olyannyira éleset, hogy Hermione nyakán egy kövér vércsepp indult útnak.

– Fedd fel magad, vagy elvágom a sárvérű kis barátnőd torkát! – kiáltotta, és egyet rántott a lány testén, hogy jobb fogása legyen az ernyedt testen.
Perselus ugrásra készen állt vele szemben. Ha akarta sem fedhette volna fel magát. Agya sebesen pörgött, hogy mihez kezdjen. Malfoy háta mögött most a fal volt. Lényegében sarokba szorítva, de Hermionét használva a védelmére. A lány azonban kicsit magához tért, és mozogni kezdett, próbálva kiszabadítani magát, amitől Lucius majdnem elejtette őt. El kellett vennie a tőrt a nyakától, hogy biztosabban magához foghassa őt. Ezt a pillanatot használta ki Perselus, hogy megragadja a férfi kezét a tőrrel, és megpróbálja félrevonni Hermione közeléből. A lány a földre zuhant, míg Lucius vele küzdött.

Míg ők dulakodtak, Perselus a lakosztályában vakon kitapogatta, hol van a Hop-poros doboz, beleszórt belőle a tűzbe, és szólította Dumbledore-t, aki előbb csak a fejét dugta át, majd mikor mondta neki, hogy azonnal jöjjön át, egészen átlépett. Aztán Perselus vázolta a helyzetet, de Dumbledore semmi mást nem tehetett, mint hogy ugrásra készen várja, hogy Perselus megmondja, hova kell menniük. Valamint hívta Poppyt, hogy jöjjön ő is.
A dulakodás egyre nehezebben ment. Mindketten megfeszülve próbálták a tőrt elfordítani maguktól. A küzdelemnek aztán Hermione vetett véget, noha ő maga nem is tudott róla. Ugyanis Malfoy megbotlott földön heverő testében, és a penge a hasába állt. Döbbenten nézett le magára és a tőrre.

Perselus hasonlóképp meg volt lepve, és mozdulatlanul nézte, ahogy Lucius lassan térdre esik, majd eldől.
– Perselus – súgta halkan, meglepve ezzel a bájitalmestert, aki mellé guggolva nézett le régi barátjára és bajtársára, aki jó ideje csak ellensége volt. Megfogta a férfi véres kezét, és megszorította. – Miért? – nyögte, még mielőtt elvitte volna a halál.
– Sajnálom, Lucius – mondta őszintén. Nem állt szándékában megölni őt, de magában tudta, hogy Hermione érdekében többre is képes lenne.
– Elárultál – lehelte még utoljára Lucius Malfoy, majd szemei lecsukódtak, és feje oldalra billent, ahogy teste elernyedt.
Perselus azonnal elengedte, és szerelméhez sietett.
– Tarts ki szerelmem! – mondta, majd félresimította a lány haját az arcából. – Jövök érted – mondta, majd felállt, és kilépve a pinceajtón felment a romos lépcsőkön, hogy megnézze, hol is van a lány.

Amint beazonosította a helyet, kinyitotta a szemét, és kandallón át elhagyta Dumbledore-ral, és a közben hozzájuk csatlakozott Poppyval együtt a Roxfort területét, hogy aztán a Foltozott Üstből egyből a Zsebpiszok köz egyik legeldugottabb zugához hoppanálja magukat. Amint Dumbledore hatástalanította a védelmet, Perselus késlekedés nélkül tört be. Lóhalálában rohant a pince felé, és az ajtót feltépve azonnal Hermione mellé térdelt.
– Itt vagyok, Hermione, itt vagyok kicsim – mormolta, és próbálta normálisabb pózba fektetni, tudván, hogy a hátára nem döntheti. Poppy és Albus azonnal mellette termettek, és pár pillanat múlva a lány már egy hordágyon feküdt. Az igazgató által készített zsupszkulcs segítségével együtt jutottak a Szent Mungóba, ahol azonnal vagy öt gyógyító sietett a segítségükre, és Poppyval együtt egy szobába vitték Hermionét, őt és Dumbledore-t kizárva onnan.

Az igazgató szomorúan nézte, ahogy barátja egy székbe roskad és nem törődve a vérrel a kezein, tenyerébe hajtja arcát. Szó nélkül küldött rá egy tisztító bűbájt, amit látszólag amaz észre se vett.
Óráknak tűnő percek teltek el, és Perselus felpattant, mert nem bírta az idegtépő várakozást, s fel-alá járkálva gyűrögette saját kezét. Dumbledore az egyik ilyen fordulóban a vállára tette a kezét, mondván, tudja, hogy minden rendben lesz, és megy, megteszi a szükséges intézkedéseket Malfoyjal kapcsolatban. A bájitalmester csak biccentett, nem nagyon foglalkozva a dologgal, majd folytatta a járkálást.
Legközelebb akkor kapta fel a fejét, mikor futó lépteket hallott a folyosó távolabbi végéről, majd odapillantva meglátta keresztfiát.

– Draco?
– Perselus! – szaladt oda a fiú, a férfi felkarjaiban megkapaszkodva, kifulladva a futástól, nyomában Potterrel. – Hermione? Hol van? Hogy van?
– Ó… Még a gyógyítókkal odabenn – mutatott a fehér ajtóra.
– Mi a fene történt? – kérdezte a Kis Hős.
– Hogy kerültök ti ide? – kérdezett vissza a férfi összevont szemöldökkel. – Albus szólt?
– Nem – válaszolt Draco. – Apám. Megjelent a portréjában. Szitkozódott és kiabált. Az ő szavaiból tudtuk meg, hogy megszökött Azkabanból, és elrabolta Hermionét, majd te megölted őt – hadarta kétségbeesett tekintettel a fiú.

– Sajnálom Draco – mondta végül Perselus, hosszú évek óta először ölelve magához keresztfiát. – Csak ártalmatlanná akartam tenni, de… megbotlott, és a tőr a hasába fúródott. Sajnálom – ismételte. – De nem bánom. Azért, amit tett… megtenném újra.
– Ne… – szabadította ki magát a fiú. – Ne mentegesd magad. Nem hibáztatlak. De Hermione hogy van?
– Nem tudom – válaszolta Perselus, tekintetét az ajtóra szegezve. – Lucius épp korbáccsal verte, mikor közbeléptem. Nem tudom, mit tett előtte, de Hermione arca is megsérült. Csupa vér volt a háta… Mindenütt… – nyögte halkan, remegő kézzel.

Draco és Harry jobbnak látták leültetni, majd kértek egy nyugtatót neki, amit ő szó nélkül megivott. Együtt várakoztak tovább, és együtt pattantak fel, mikor az ajtó kinyílt, és kijött négy gyógyító is. Három elment, míg az egyik kérdőn rájuk nézett.
– Hozzátartozók?
– A… A vőlegénye vagyok – mondta Perselus, ezzel meglepve a két fiatalabb varázslót.
– Miss Granger sérüléseit elláttuk. Kapott altatót, és holnapig mindenképp benntartjuk. Aztán, ha minden rendben, hazamehet.

– A sérülései… – kérdezte óvatosan Perselus.
– Nyomuk se lesz – mosolygott kedvesen a nő.
– Milyenek voltak? Mit művelt vele, az a… – kérdezte Draco.
– Zúzódások, horzsolások, a hátán korbácsütések, és egy törött borda. A pihenésen kívül másra nincs szüksége.
– Bemehetek? – kérdezte Perselus.
– Bemehetnek, amint a kollégám kijön.
– Köszönjük – mondta Harry, mikor a nő távozott.

Egy perc múlva újra kinyílt az ajtó, és mikor a gyógyító távozott, hátrahagyva Poppyt, mindhárom varázsló besietett. Perselus egyből az ágy mellett termett, és megragadva Hermione kezét, csókolgatni kezdte azt, másik kezével végigsimítva a szeretett arcon.
– Sajnálom – súgta, már nem is számolva, hányszor mondta ki ezt a szót a mai nap, de őszintén mondta.
Az ágy másik oldalán a két fiú leült egy-egy székre, és Harry megfogta a barátnője másik kezét. Poppy csendben elköszönt, és magukra hagyta őket.
Hosszú-hosszú ideig csendben szemlélték a lányt, majd Draco szólalt meg.

– Szóval megkérted a kezét? – kérdezte halkan, picit mosolyogva, ahogy nézte keresztapja aggódó, szerető tekintetét, ahogy Hermionéra nézett.
– Igen – jött a rekedt, rövid válasz.
– És gondolom igent mondott, lévén ott a gyűrű az ujján – mosolygott a fiú, mire Perselus csak bólintott, majd újabb csókot adott a hideg kis kézre az övéi közt.
– Akkor azt hiszem, illene gratulálni – mosolygott Harry is. – Amint Hermione kikerül innen holnap, szervezünk egy ünneplést.
– Potter…
– Igen-igen! – vágott közbe a szőke. – Egy vacsora nálunk!
– És ezt mégis hogy gondoltad? Odavigyem Hermionét, ahol Lucius portréja kedvére zaklathatja még egy kicsit?

– Ó. Erre nem gondoltam – komorodott el a fiú, Hermione, és apja halála miatt egyaránt. Nem szerette, mert borzalmasan bánt vele, de mégiscsak az apja volt. Végül vállat vont. – Majd addig elkülönítem őt. Sőt. Azt hiszem, átviszem az ő, meg az anyával közös portréját egy másik birtokra. Azt hiszem, jobb, ha később se lesz a közelben. Így megfelel?
– Nem hiszem, hogy most bármi ilyesmihez lenne kedvem. Ha nem tűnt volna fel, Hermione igen komoly megpróbáltatáson esett át. Kétlem, hogy az ünneplés lenne a legfőbb vágya.
– Nem is azt mondom, hogy egyből, amint kiteszi innen a lábát, de… Mondjuk egy hét múlva.
– Meglátjuk – sóhajtotta megadóan Perselus, és visszafordította tekintetét szerelmére.

Sokáig ültek még ott, és a két fiú halkan beszélgetett, majd visszatért Dumbledore is.
– Poppy elmondta, hogy minden rendben lesz – mondta az ágy végében megállva.
– Dumbledore professzor… – kezdte Draco. – Öhm… Mi lesz apámmal?
– Az aurorok minden bizonnyal értesíteni fognak, és gondolom, már holnap kiadják a testét.
– Értem. Köszönöm.
– Részvétem, Mr. Malfoy – tette a fiú vállára a kezét, majd elköszönt, hogy távozzon, az ajtóban összefutva az egész Weasley családdal. Perselus fájdalmas tekintettel nézett rájuk, mire az igazgató kiterelte őket, és odakint beszélgetett velük. Végül csak Ron lépett be, és egy halk köszönés, és pár, Harryvel váltott szó után csendben meghúzta magát.

Az idő telt, és Perselus nem volt hajlandó egy tapodtat se mozdulni szerelme mellől. Draco próbálta rávenni, hogy egyen valamit, de nem volt se étvágya, se kedve hozzá. A három fiú végül kettesben hagyta őt a lánnyal, és késő délután hazamentek.
Perselus maradt, és fogta a Hermione kezét, simogatta a finom bőrt a tenyerén, vagy az arcán, nyakán, és néha suttogott neki halkan valamit, majd később, még mindig a kezét fogva, az ágyra borulva aludt el.

Hermione arra ébredt, hogy valami csiklandozza a kezét. Fertőtlenítőszagot érzett, és azt a fajta frissességet, ami a gyengélkedőre volt jellemző a Roxfortban. Óvatosan kinyitotta a szemét, és hálás volt a félhomálynak, mert nem akart fényt. Pontosan emlékezett rá, mi történt vele. Túlságosan is pontosan. Oldalra fordítva a fejét látta Perselust az ágy mellett ülve, és érezte a kezeit az övé körül. A meleg ujjak erőt adtak neki. Emlékezett a férfi érintésére, mikor ott volt abban a pokolban. Mikor a korbács szétszaggatta a hátát, és ő egy hajszálnyira volt az áhított öntudatlanságtól. Perselus ott volt, bár nem látta. Nyilván a nyaklánccal, jött rá, és soha olyan hálás nem volt annak a kis ékszernek, mint akkor.

Emlékezett a hangjára, a nyugtatásra, de a szavakra nem. Aztán egy ideig csak a dulakodást hallotta, Malfoy pajzsnak használta, és a nyakához fogott valami éleset. Egy fikarcnyi ereje sem volt, el akart merülni a hívogató sötétségben, de véres és fájó hátát a halálfaló a mellkasának szorította, és ő nem bírta tétlenül hagyni. Aztán csak arra emlékezett, hogy a földre zuhan, és végre sötét lett, csend, nyugalom, és már fájdalmat sem érzett.
Most pedig a Szent Mungóban feküdhet, jött rá, mert a szoba nem a gyengélkedőhöz tartozott.
Finoman megcirógatta a kezét fogó ujjakat, mire Perselus azonnal felkapta a fejét.

– Hermione! – ült egyből az ágyra. – Hermione… – simította egyik tenyerét a lány arcára.
– Szia – súgta halkan, mert többhöz nem volt ereje. A sok kiabálás, sikítás és sírás után nem is csodálta. – Megmentettél – mosolyodott el halványan, az érintésbe döntve fejét.
– Persze, hogy megmentettelek, én gyönyörű kis boszorkám! – hajolt közelebb a férfi, és magához ölelte. – Annyira sajnálom! – motyogta rekedten. – Az én hibám. Ha nem lett volna reggel… Ha én nem…
– Eszedbe se jusson! – próbált fenyegető lenni Hermione. – Nem a te hibád. Ha nem akkor, hát máskor kapott volna el. Amúgy… Mi lett vele?
– Halott. Vége, Hermione, nem bánthat többé – súgta, és csókokat hintett a lány arcára. – Ostoba voltam reggel. Igazad volt. Bíznom kell benned. Ha valaki, te megérdemled – mormolta. – Akkor lesz az esküvő, amikor te akarod, csak maradj velem – kérte.
– Megkérted a kezem, és én igent mondtam. Most már nem egy könnyen fogsz megszabadulni tőlem – mosolygott Hermione a sötétben is csillogó fekete szemekbe. – Szeretlek, Perselus.
– Én pedig téged szeretlek – súgta, majd egy csók után a lány mellé feküdt, és a karjaiba vonva ringatta gyógyító álomba, majd ő is követte.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.