- Avada Kedavra! – üvöltötte Voldemort felbőszülten, miközben Harry egy gyors „Capitulatus”-t motyogott. Mindketten várták, hogy a két átok találkozásával mi lesz a végső küzdelem kimenetele, egyikük teljesen biztos volt a sikerében, a másik csak reménykedett benne. Ágyúlövés szerű zaj hallatszott, s testüket hófehér, vakító fény vette körül.
Harry érezte, hogy megperdül a saját tengelye körül, majd emelkedni kezdett a teste, néhány másodperccel később pedig valami puhán landolt, ülő helyzetben. Teljesen biztos volt benne, hogy meghalt és átkerült a túlvilágra. Mindenesetre a sebhelyében lüktető fájdalom megszűnt, sebesült végtagjait könnyűnek érezte, egyszerűen remekül volt. Azért sajnálta egy kicsit, hogy többé nem láthatja a barátait, akiket most Voldemort kénye-kedve szerint kínozhat. Aztán hamarosan egy körvonal kezdett kibontakozni körülötte, bár nem látott túl jól a ködben, a szemüvege nélkül. Feltápászkodott és elindult az alak felé – hogy aztán kétségbeesetten hátráljon egy lépést.
- Ez nem lehet...
Voldemort – pontosabban Tom Denem – fiatal, emberi alakja ült előtte a földön.
- Potter! - sziszegte. - Mi a fenét csináltál?! Hol vagyunk?!
- Eddig azt hittem, a Mennyországban – mondta Harry undorodva -, de akkor te nem lennél itt.
- Gúnyolódj csak, úgyis mindjárt halott leszel.
Voldemort érdeklődve figyelte vékony kézfejét, amely most a hullaszín helyett rózsaszínes árnyalatot öltött. Pupillái kitágultak a meglepetéstől, az arcához kapott és rémülten tapogatta végig „újdonsült” orrát, majd beletúrt hollófekete hajába. Kecses mozdulattal felegyenesedett, majd körbenézett a talajon a pálcája után kutatva.
Meglepetten vették észre mindketten, hogy egy virágos réten állnak.
- Talán már mindketten halottak vagyunk, szóval nem igazán érintenek meg a fenyegetőzéseid.
- ÉN NEM VAGYOK HALOTT! - üvöltötte Tom Denem. - Az kizárt, én vagyok a Világ Ura!
- Higgy csak, amit akarsz. Látni sem akarlak többé.
Harry óvatosan elindult az ellentétes irányba, és átkozta az átláthatatlan ködöt, amelyben bukdácsolt.
- Tudod, Harry, tőlem nem olyan könnyű megszabadulni – hallotta pár pillanattal később a füle mellől.- Ideje visszatérnünk a Roxfortba, hogy a szánalmas kis barátaid szeme láttára oltsam ki az életed. Durván megragadta a fiú felkarját, és maga elé rángatta. A fiú felszisszent, felkészülve a fájdalomra, de nagy meglepetésére semmit sem érzett.
- POTTER?! - mordult fel a sötét varázsló. - Eltűnt a sebhelyed?
Harry a homlokához kapott és ujjait végighúzta a hegen – pontosabban csak a helyén, mivel a szokásos, érdes felületű forradást sehogy nem találta. Ez hihetetlen, gondolta.
- Még jobb – mosolyodott el ördögien Tom. - Ez azt jelenti, hogy megszűnt a kötelék közöttünk.
- Végre egy jó hír.
- Ne örülj annyira, kölyök!
Voldemort megpróbált hoppanálni, de nem sikerült. Tehetetlen dühével nem tudott mit kezdeni, üvölteni kezdett.
- Nem kell így kiakadni – kommentálta unottan Harry. - Mondtam, hogy meghaltunk, szóval akárhogy dühöngsz, innen nem juthatsz vissza.
Voldemort ezúttal a torkánál fogva ragadta meg.
- Légy okos fiú, Harry és fogd be a szád! Így talán nyerhetsz néhány percet.
Potter könnyedén elütötte magától a Nagyúr kezét.
- Már nincs hatalmad felettem. Most megyek, semmi kedvem az örökkévalóságig a te hitvány képed nézni.
- Kezdesz túlzásba esni, Potter. Lassan rákényszerítesz, hogy a két kezemmel fojtsalak meg!
- Ebben a mostani testedben elég nehéz lenne – mondta Harry és sietősen továbbindult.
Voldemort szorosan a sarkában maradt.
- Ne gondold, hogy...
- Már úgyis mindegy, Denem, nem él a jóslat, úgyhogy akár le is szállhatnál rólam.
- Ne szólíts így! - fújta Voldemort.
A köd ritkulni kezdett körülöttük, a mezőt beborította a napfény. A hirtelen világosságtól összerezzentek. Végtelen rónaság tárult eléjük, a vad rét körülölelte őket.
- Utoljára kérdezem, kölyök – fenyegetőzött kétségbeesetten a Nagyúr. - Hová hoztál minket?!
- Nem tudom, de nem is igazán érdekel. A lényeg, hogy már nem tudsz ártani azoknak, akiket szeretek.
- Hidd el, én bármire képes vagyok. - Voldemort szemei megvillantak. - Nincs itt senki, hogy megvédjen, Harry, úgyhogy jobb lesz, ha szót fogadsz!
A fiú megvonta a vállát és tovább indult. A horizont végtelennek tűnt, ő mégis elhatározta, hogy elmegy a legvégére. Bárhová, csak megszabaduljon legnagyobb ellenségétől. Sikertelenül, ugyanis a Nagyúr – Tom Denem huszonéves körüli testében úgy követte, mint egy rémült kiskutya. Mindketten érezték, hogy a mágia kiveszett belőlük és ez igencsak megnehezítette a dolgokat.
- Tehát megérkeztetek – hallatszott egy vékony hang a hátuk mögül. Veszélyesen egyszerre fordultak sarkon. Egy ötéves körüli kislány ült a fűben, világoskék talárban, aranybarna fürtjei tréfásan hullottak a szemébe. Harry álmélkodva, Voldemort undorral nézett a gyermekre, akit mindez hidegen hagyott: szélesen mosolyogva figyelte őket.
- Ne... haragudj – kezdte Harry. - Meg tudnád mondani, hogy mi ez a hely?
- Hát persze, Dalerei birodalma, amelyet a Nagy Merlin teremtett a gyermekeinek. Ti is az Ő leszármazottai vagytok, csak így léphettetek be ide!
- Kit érdekel hogy jutottunk be?! - dühöngött Voldemort. - Azt mondd, hogy juthatunk ki! Jobb, ha nem próbálsz meg átverni, különben nagyon megbánod!
A kislány megforgatta a szemeit.
- Itt minden más, mint a Földön. Csak úgy lehet visszajutni, ha ellenszegültök a végzeteteknek.
- A lényeget, Tündérke – gúnyolódott a Sötét Nagyúr. - Ma még ki kell végeznem néhány tucat semmirekellőt és meg kell szerveznem az új hatalmat!
- Csak óvatosan, „Sötét Nagyúr” – nevetett a gyerek. - Tudod, itt nincs hatalmad, ugyanis Atyánk ereje elnyomja mindenki másét. Örülhetsz, ha ma estig sikerül átjutnotok a mezőn, bár nem hinném, hogy a Nagy Merlin túl könnyen visszaengedne. Nyolcszáz éve vár rátok.
- Merlin? Rám vár meg... Rá? - pislogott Harry.
- Igen – bólintott a kislány. - És szerintem jobb lesz, ha most velem jöttök. Innen még úgysem jutott vissza senki!
Voldemort ingerülten járkálni kezdett, majd valószínűleg elgondolkodott a lehetőségen, hogy rátámadjon a kis lényre - amiből aligha származhatott volna haszna.
- Előttem nincs lehetetlen! - üvöltötte felbőszülten, a tekintetét a gyűlölt kis túlélő és a pimasz kislány között váltogatta, mintha csak azon morfondírozna, hogy melyikkel végezzen hamarabb.
- El kell hogy keserítselek – vonta fel a fél szemöldökét a lány. - Nem hittem volna, hogy Voldemort Nagyúrnak ilyen nehéz a felfogása. Értsd már meg, hogy nincs varázserőd.
Az említettnek elkerekedtek a szemei: nem elég, hogy egy kölyök a nevén merte nevezni, de még szemtelenül is beszélt vele.
- És mindennek a tetejében – folytatta szemrebbenés nélkül -, nem hinném, hogy Harrynek szándékában állna segíteni neked.
- Kit érdekel Potter?! - Voldemort már alig bírt uralkodni magán. - Még jobb is, ha itt marad, egy gonddal kevesebb. Lesznek még bőven a drága barátaiból, akiknek még gondját kell viselnem!
- Egyet kell értenem, tényleg nehéz a felfogása – sóhajtott Harry. - Ha figyeltél volna, Denem, már mondtam, hogy nem érhetsz hozzájuk. Feláldoztam magam értük, szóval – hacsak nem akarod ugyanazt a hibát elkövetni – már nem tehetsz velük semmit!
- NE HÍVJ ÍGY KÖLYÖK! - ragadta meg a fiú szakadozott öltözékének a vállát. Az anyag a kezében maradt, amikor a fiú hátrált egy lépést.
- A helyedben nem tenném – mondta gúnyosan a kislány.
Voldemort hitetlenkedve pillantott le rá.
- Nem igaz, hogy mindent ezerszer kell elismételnem! A Földön – nem élhet az egyik, amíg él a másik -, itt ha az egyikőtök meghal, akkor a másik is.
A két férfi úgy nézett rá, mintha megbolondult volna.
- Vagyis csak meg kell halnom, és Neki is annyi? - gondolkodott hangosan Harry.
A Sötét Nagyúr a fogát csikorgatta. Nem akarta elhinni, hogy Potterhez van kötve az élete.
- Itt maradsz – utasította Voldemort, és megragadta a fiú csuklóját. - Nos, rendben. Akkor most szépen elmeséled nekünk, kislány, hogy juthatunk vissza. Ha nem... felkészülhetsz a legszörnyűbb halálra, amiről még álmodni sem mernél. És nincs szükségem a pálcára, Én anélkül is legyőzhetetlen vagyok.
Fekete szemeivel szinte átdöfte a gyermeket.
Az csak – úgy tűnt – jól szórakozik a dühkitörésén.
- Egy barlangon át lehet átjutni, de még hosszú út áll előttetek. Előre szólok, eddig még senki nem élte túl, és ha elkapnak, Urunk elé visznek majd. Ez különösen neked lenne hoppá, Voldy.
- HOGY MERSZ...?
- A ti esetetekben különösen nehéz a helyzet – fordult Harry felé. - Ha egyikőtök elbukik, vele vész a másik is. Tudom Harry, hogy te már elfogadtad a halált, és hogy másodszor is képes lennél feláldozni magad, csak hogy ez a szörnyű alak ne árthasson a szeretteidnek, de a jutalom, amit a kapunál találtok, kárpótolhat mindenért.
- Honnan tudsz ennyi mindent rólam? - kérdezte Harry döbbenten. A kislány szinte a fejébe látott.
- A kapunál teljesülhet két kívánságod, az Őr ajándéka ez az első átlépőnek. Akár a szüleid életét is kérhetnéd.
- Mi...?
- Kecsegtető, ugye?
Sandán Voldemortra pillantott.
- Téged inkább már meg sem kérdezlek, mit kívánnál... Sok szerencsét nektek, szükségetek lesz rá!
A kislány egy pillanattal később eltűnt.
A Nagyúr lehasított talárjából egy széles csíkot, és mielőtt feleszmélhetett volna, lefogta Pottert és összekötözte vele a karjait.
- Hé, mit csinálsz? - pislogott a fiú.
- Eszemben sincs hagyni, hogy bármiféle kárt tégy bennünk, ha már a nyomorult életedhez vagyok kötve!
- Visszahozhatnám a szüleimet, ez elég indok arra, hogy ne akarjak meghalni! Te meg úgysem tudsz megölni, ha már visszatértünk sem.
- Ne ingerelj fel, kölyök, mert megkeserülöd! Számtalan módon meg tudlak kínozni úgy, hogy közben ne leheld ki a lelked! Egyébként sem hiszem el teljesen, hogy az a kis pimasz nem csak meg akart menteni tőlem ezzel a mesével – morgott dühösen, majd elindult egyenesen, Harryt pedig maga mellett tuszkolta. - Sajnos, mivel ezt az apróságot nem áll módomban kideríteni, inkább figyelembe veszem ezt a lehetőséget is.
Harry inkább megtartotta magának a mondandóját, közben pedig ügyesen kibújtatta a kezeit a kötelek közül, persze csak úgy, hogy Voldemort ne vegye észre.
Most bárki mással szívesebben lett volna, mint ezzel az undorító féreggel. Élete leghosszabb és legnehezebb útja állt előtte, de a két kívánság azonnal meggyőzte. Kívánhatná, hogy a mellette lépdelő férfi soha ne szülessen meg, akkor minden másként lenne. Élnének a szülei, a barátai. Mindenki, aki ennek a kegyetlen háborúnak lett az áldozata. Igen, ezt fogja kívánni, de ehhez először valahogy meg kell akadályoznia, hogy...
Egy: Voldemort meghaljon, mert akkor neki is vége – már ha az a furcsa kislány igazat mondott egyáltalán.
Kettő: hogy Voldemort előtte lépjen a célba, mert akkor csak még többet rontana a helyzeten a minden bizonnyal önző és sötét kívánságaival.
És három: megőrjítse a tudat, hogy ki kell bírnia az utat legnagyobb ellenségével, akinek még a látványától is összeszorult a gyomra.