Tom Denem elég esetlenül mozgott új testében, habár az alkata nem sokban tért el az előzőtől – ettől függetlenül Harryt vasmarokkal tartotta maga mellett, hogy a fiúnak még csak esélye se legyen megszökni.
- Megállhatnánk egy pillanatra? – morgott Harry, persze előre sejtette, hogy reménytelenül. Dühösen pillantott ellensége arcára.
Észre sem vette, hogy elkezdte magában tanulmányozgatni a Nagyúr jelenlegi vonásait, amelyek – be kellett vallania, nem is taszították annyira, mint az előző teste.
- Na ne! - dorgálta magát. - Ilyesmire még gondolnom sem szabad! Ő Voldemort, nem szabad bámulnom!
De valahogy... nem tudta levenni a tekintetét a markáns férfiarcról. Ő lenne hát a világ legsötétebb mágusa?
Voldemort meg sem hallotta a fiú hozzá intézett kérdését. Órák óta gyalogoltak a végtelennek tűnő réten, de a szeme előtt lebegő Sötét Birodalom képe, amelyben Ő a világ egyetlen Ura - erősen ösztönözték a továbbhaladásra. Magában máris azt tervezgette, hogy melyik halálfalóját milyen kitüntetéssel jutalmazza. Alig bírt a dühével, amikor arra gondolt, hány hűséges szolgája veszett oda az ütközetben. Sebaj, ha megszerzi azt a két kívánságot, márpedig miért ne szerezné, majd feléleszti mindegyiket.
Aztán a muglik leigázása az elsődleges cél, sőt, nem is: a megmaradt Dumbledore-imádó szánalmas lázadók kivégzése! Ebben kíméletlen volt.
A minisztérium épülete tökéletesen megfelelne a halálfaló-gyűlések lebonyolításához, a Roxfortban pedig – hogy valamennyi azért megmaradjon a hagyományokból – nagyszerű kiképzőközpont lesz majd a leendő alattvalóinak. Még elsőévesként megkapják a sötét jegyet, ez alól nincs kivétel. A beosztás helyére – erre már nem lesz szükség, hiszen minden diák a mardekár házba kerül – épp befér eme tiszteletreméltó szimbólum kiosztása.
Aztán az Azkabant akár le is rombolhatnák – felesleges, a dementorok már régóta az Ő szolgái, bárhová mehetnek, ahová csak kedvük tartja, akik az útjába állnak, azokat pedig egy pillanat alatt elteszi láb alól. Egy fikarcnyi esélyt sem ad nekik, hogy még a végén megszökjenek!
Csodálatos lesz a Birodalma, mint az álmaiban! A Potter kölyök meg, amint kijutnak innen
azt is megbánja majd hogy egyáltalán megszületett. Ha még sokat panaszkodik itt neki, inkább előbb, mint utóbb. De mi a szerencsétlen Merlin szakállát bámul rajta? Az igaz, hogy valószínűleg egész máshogy fest a régi testében, Ő magát is meglepte az átváltozás, de hát ennyire azért nem változhatott meg!
Potter még mindig mereven nézi... az Avada vinné el! Még egy perc, és komolyan agyoncsapja! A kölyök csak nem tágít. Csillogó zöld szemeivel...
CSILLOGÓ?! Mi a halálért érdekli őt, hogy milyen a szeme? Úgy tűnik, tényleg kezd megőrülni, most már nem csak tetteti. A fiú még mindig tanulmányozza, kicsit félrebillenti a fejét, a száját lazán eltátja. Eddig bírta!
- MI A FENÉT BÁMULSZ, KÖLYÖK?! IDEGESÍTESZ! - sziszegte dühösen.
- Csak azon gondolkodtam, hogy így már nem is vagy annyira félelmetes – jegyezte meg pofátlanul.- Ráadásul most, hogy varázserőd sincs...
- Na ide figyelj...!
A fű eltűnt a lábuk alól és szürkéskék kövek vették át a helyét. Meredek sziklafal tornyosult előttük. Megdöbbenten nézték a jelenséget, amely egy pillanattal azelőtt még sehol sem volt.
- Másszunk fel – sóhajtott Harry.
- Sok szerencsét, Potter, én inkább keresek valami kevésbé járhatatlan utat magamnak.
A kölyök hitetlenkedve nézett rá.
- Azt hittem, „Voldemort Nagyúrnak” semmi nem állhat útjába. Ki gondolta volna, hogy megijed egy kis dombtól?
Tom Denem éjfekete szemei szinte villámokat szórtak.
- Személy szerint a talárom épsége valahogy jobban érdekel, mint a Te véleményed, Potter. És csak hogy tudd, nagy szerencséd van, hogy nem ölhetlek meg... habár egy kis kínzás talán még beleférne, ha nem bírsz a száddal!
- Most nagyon megijedtem - vont vállat Harry.


- Látom, kezdtek összebarátkozni – hallatszott egy csilingelő nevetés a hátuk mögül. Egy fiatal, fekete hajú nő állt a szikláknál.
- Öhm... Ön kicsoda? - kérdezte Harry. Denem csak gyanakodva méregette vendégüket.
- Jaj, alig néhány órája találkoztunk. Így már emlékeztek?
A nő egy szempillantás alatt visszaváltozott az ötéves, szőke kislánnyá.
- Na de, nem azt mondtad, hogy itt senkinek sincs varázsereje, mert „Merliné” mindenkijét elnyomja? És tényleg arról a Merlinről van szó?
A kislány egy halk pukkanással ismét a nő alakját vette fel.
- Tudtommal csak egy Merlin van – nevetett. - És csak azoknak a varázserejét nyomja el, akik nem érik el az ő szintjét. Hát, az öreg Albus bácsi már képes egy-két trükkre, de...
- Dumbledore itt van?! - kérdezte egyszerre a két férfi, persze más-más hangsúllyal.
- Micsoda egyetértés... Mindenki itt van, aki Merlin leszármazottja!
- Akkor... az apám is? Mert ha én az vagyok, akkor... - rakta össze a gondolatmenetet Harry.
- Nem, de az anyukád igen.
- Mi, Anya Merlin leszármazottja?! De hát az hogy lehet?
Tom Denem közben magában próbálta összeállítani a dolgokat. Szóval, ha ez a különös nőszemély igazat mondd – amiben nem bízott teljesen, pontosabban semennyire -, akkor ez azt jelenti, hogy ebben a világban nem Ő a leghatalmasabb varázsló, ami igencsak nagy probléma. A másik, ami aggasztotta, hogy miért akarna segíteni nekik a kis boszorkány, hacsak nem fűződik hozzá személyes haszna. Kezdett beleőrülni a mágia hiányába: mennyivel könnyebb lenne legilimentálnia a lányt, aztán Pottert (bár amilyen kiszámítható, erre nem is igazán lenne szükség). Nos ha Dumbledore tényleg itt van, és neki van is valamennyi varázsereje, az még nagyobb baj – most először érezte szerencsének, hogy tőle is függ a kölyök élete, így valószínűleg a vén bolond nem próbálna kárt tenni benne.
- Téged hogy hívnak? - tette fel a kérdést Harry a nőnek. - És hogy lehet, hogy erősebb vagy Merlinnél? Azt hittem, Ő olyan a varázslóknak, mint... Isten!
- Azt hiszem, Torrielle-nek fognak hívni, miután megszülettem. De ez majd a szüleimen múlik. És azért vagyok erősebb Merlinnél, mert nálam egyesül újra a két vérvonal, ha jól tudom. Tudjátok, egyszer én leszek majd a legerősebb boszorkány a Földön!
- Hát persze – horkantott Denem. - És elárulnád, miért akarsz annyira segíteni nekünk?
- A válasz egyszerű: ti vagytok az őseim. Vagyis: ha elpatkoltok, én nem születek meg.
A két férfi elkerekedett szemekkel nézett rá, mintha megbolondult volna.
- Harminc méterre, jobbra találtok egy ösvényt. Az sem sokkal könnyebb, de egy kicsivel mászhatóbb. Ha felértetek, keressetek egy rést a sziklán, ott megpihenhettek éjszakára. Utána menjetek tovább a barlangban, de lehetőleg ne csapjatok zajt! Ez nagyon fontos, különben... Mindegy, szóval csak halkan! Majd fent találkozunk.
A lány egy másodperccel később eltűnt.
- Közös utód? - nyeldekelt Harry.
- Ne ábrándozz, Fiú, úgysem lesz időd kölyköket gyártani, mert megöllek, amint visszatértünk!
- Ez már unalmas. Először is jussunk ki innen, aztán majd ráérsz ezen gondolkodni. Most pedig keressük meg azt a feljárót, mert minél hamarabb meg akarok szabadulni tőled.
- Harry-Harry, hogy te milyen ostoba vagy! Hogy bízhatsz meg ilyen vakon egy idegenben, mint ez a némber? Eszedbe se jut, hogy akár át is verhet?
- Mivel bárkiben szívesebben bízom meg, mint benned, és mert nincs más lehetőségünk sem...
Harry elindult jobbra, a Nagyúr pedig árnyékként követte.
Már a másik világon is megőrjítette az ostoba kölyke, a puszta létezésével is, fogalma sem volt, hogy fogja kibírni vele egy légtérben - talán még napokig.
Az ösvény tényleg ott volt, ahogy Torrielle azt megjósolta.
- Menj előre – utasította Denem Harryt.
- Eszemben sincs, hogy ne lássam, mire készülsz!
- MIRE KÉSZÜLNÉK?! - Esküszik, megfojtja! - NEM ÖLHETLEK MEG, ÉS SZERINTED MI MÁST TEHETNÉK MÉG?
Harry nagy ímmel-ámmal nekigyürkőzött a feladatnak és magát is meglepve, egy gyakorlott hegymászó ügyességével haladt előre a sziklafalon. Ez nem is olyan bonyolult, mint hitte!
Mikor már három méterre felért, Denem is elindult utána. Gyerekkora óta nem mászott sziklákon, akkor is csak addig, amíg nem tudott varázsolni. Hiányzott neki a repülés és a hoppanálás.
Hamarosan rá kellett jönnie, mi mást tehet még esküdt ellensége háta mögött: majdnem leszédült, amikor a fiú talárja felcsúszott a derekára, Ő pedig szembetalálta magát formás fenekével, amelyet a ráfeszülő nadrág még inkább kihangsúlyozott.
Na nem, ezt nem hiszi el! Ő teljes mértékben a nőkhöz vonzódik, vagyis... pontosabban nem vonzódik senkihez! Akkor mi a fenéért bámulja Potter hátsóját?!
A fiú minden egyes fellépésénél az izmai megfeszültek, a combjai alulnézetből a Nagyúr legmocskosabb vágyálmait váltották valóra. El kellene fordulnia! Elvégre, mit szólnának a halálfalói, ha kitudódna, hogy a könyörtelen Voldemort az Átkozott „Kis Túlélő” testi adottságait tanulmányozza? Francba, Ő még soha életében nem izgult fel senkire – MOST SEM! CSAK...KHM...” - miért pont POTTERRE?! Külön kihangsúlyozva!
A fiú persze semmit sem vett észre, ahogy fáradtan, halkan nyögdécselve kapaszkodott felfelé. Denem átkozta a balsorsot, amikor a fiú lába egy véletlen megcsúszást követően végigsúrolta a mellkasát. Talán tartania kellene egy kis távolságot kettejük között, sőt muszáj! A fiú hirtelen megállt, gyorsan szedte a levegőt.
Tomnak akaratlanul is eszébe jutott, milyen lenne, miközben... Hogy a jó édes...
Nem elég, hogy Ő is kezdett fáradni, de egy olyan kellemetlen érzést is meg kellett tapasztalnia, amit még soha azelőtt, mások jelenlétében: szorította a nadrágja, ott lent! Magában elátkozta Pottert és az egész helyzetet. Nem értette, ilyesmi még soha nem fordult elő Vele – a Világ Leghatalmasabb Mágusával.
- Mozogj már, kölyök! - sürgette türelmetlenül. Minél hamarabb fent akart már lenni abban az állítólagos barlangban, hogy valamennyire segíthessen kínos helyzetén. Majd valahogy megszabadul a fiútól egy kis időre és elintézi ezt a dolgot a testével. Csak menjen már!
Harry hirtelen ráeszmélt, ki van a háta mögött és megpróbált tovább haladni, amikor véletlenül megcsúszott a lába. A szíve a torában dobogott, biztos volt benne, hogy le fog zuhanni. Ehelyett egy erős kar tartotta fogva, szorosan egymáshoz préselve testüket. Voldemort. Elkapta? Nem hagyta leesni? ...Megmentette?
- Uhm... - kezdte volna, de fogalma sem volt, mit mondjon. Eszébe sem jutna megköszönni Neki bármit is, úgyhogy inkább megpróbált szó nélkül visszamászni.
Denem gondosan elkerülte a pillantását, pedig arra számított, hogy majd megint idegrohamot kap. Mindegy, nem is érdekes, mit gondol.
Közben Voldemort helyzetén nem javított, hogy az imént a fiú egyenesen az ölében landolt. Potter sajátos, édes illata enyhe izzadtsággal vegyülve ott égett az orrában, légzésének ritmusa az elméjében játszadozott, izmos karjának érintését még mindig érezte, amikor az kétségbeesetten belekapaszkodott. Tényleg kezdi elveszíteni az eszét, erre más magyarázatot nem talált. Aztán észrevette, hogy a fiú felkapaszkodik egy kiálló szirtre.
- Itt van – mondta egyszerűen a kölyök és miután felnyomta magát a peremre, lihegve kiterült. Voldemort egy szó nélkül, kecses mozdulattal követte – és mindent elkövetett, hogy a köpenye eléggé elálljon tőle, főleg elől. Még csak az kéne, hogy kitudódjon: a Sötét Nagyúrnak vannak... igényei. Elsüllyedne a szégyentől! Potter nehezen talpra verekedte magát és elindult a sziklarés irányába. Könnyedén átsétált rajta, a látvány azonban, ami bent fogadta még az Ő sokat tapasztalt személyét is megdöbbentette: bent a barlang falán kék lánggal égő fáklyák sorakoztak, a mágia szinte vibrált a térben.
- Na végre, már azt hittem, lezuhantatok!
Torrielle egy hatalmas kőtömb tetején ült, nagyjából tizenkét évesnek nézett ki és vállig érő, vörös frizurát viselt.
- Nem sokon múlott – nézett rá sötéten Harry. - És lehet, hogy ez kissé pofátlanul hangzik, de nem tudtál volna felhozni minket ide egy csettintéssel, vagy valami?
- Sajnálom, de nem – vigyorgott a lány. - Az nem segítené elő a tervemet! Egyébként is jobb, ha megszokjátok egymást. Még sokszor lesztek egymásra utalva.
- És most merre tovább? – türelmetlenkedett Denem a fal mellől. Szinte teljesen eltűnt az árnyékban, csak az arcán vibrált végig egy-egy kék fénysugár.
Torrielle egy ferde boltívre mutatott, két fáklya között. A fekete lyuk hátborzongatóan festett, különösen ebben a környezetben.
- Indulunk – parancsolta a Nagyúr Harrynek, aki azonban szó nélkül letelepedett a földre.
- Egy lépést se megyek, amíg nem pihenhettem kicsit! Hála Neked, napok óta talpon vagyok.
- Nem érdekel a nyafogásod, Kölyök!
- Tényleg jobb lenne, ha átaludnátok az éjszakát – sóhajtott a lány és felállt a kőtömbről. - Holnap hosszú napotok lesz, jót tenne egy kis pihenés.
- DE ÉN NEM VAGYOK FÁRADT! - sziszegte Voldemort, fekete szemei szinte visszanyerték vörös hatásukat.
- Nem, te valóban nem „fáradt” vagy – vigyorgott mindentudóan Torrielle és szórakozottan végigmérte a Sötét Nagyurat.
Csalafintán a férfire kacsintott, majd egy gyors „Kellemes éjszakát!” után köddé vált.

- Esküszöm, Ő lesz a következő áldozatom! - morogta. - Te miért nem alszol még, ha már annyira FÁRADT vagy?!
- Veled egy helyen? Köszönöm, nem, inkább csak pihenek.
- Ahogy gondolod, Kölyök!

Pár percig még farkasszemet néztek egymással, aztán a fiú szemei lassan lecsukódtak. Ülve elaludt, fejét lustán felhúzott lábaira fektette, majd szép lassan elfeküdt a földön.
- Milyen csábító – gondolta magában a Nagyúr, ahogy Harry szabályos légzését és félig nyitott száját tanulmányozta. A fenébe, mi történt Vele? Nem elég, hogy szinte visszatértek a régi érzési, amiket a lelkének szétszabdalása előtt érzett, de még ráadásul valami különösen kéjenc módon vágyakozik a Kölyökre! Ez érthetetlen és elfogadhatatlan. Neki nem is tetszik Potter!
- Dehogynem... - sziszegte egy gúnyos hang a fejében.
- Meg fogom ölni – próbálkozott önmaga meggyőzésével, de a hang nem válaszolt a kijelentésére.
Harry kéjesen felnyögött és a másik oldalára fordult álmában.
- Ez kínoz engem!Kibírhatatlan...
- Tegyél ellene! - sziszegte ismét a hang.
Hát persze, könnyű azt mondani. Ez ellen csak két dolgot tehetne: odamegy és felébreszti a fiút, majd annak ellenére, hogy az mindennél jobban utálja... Na jó, ez ki van zárva.
A másik lehetőség, hogy mint egy tizenéves kis kamasz...
- Ez még mindig egyszerűbb, még ha gyűlölöm is az egyszerű dolgokat.
- És mi lesz, ha a Kölyök esetleg felébred?
- Hát, akkor megölöm.
Lassan, csendesen csúsztatta be jobb kezét a talárja alá. Harry mélyen, szabályosan lélegzett.
- Minden... a legnagyobb... rendben...
Óvatosan kibogozta a nadrágja tartóját és ujjait a lábai közé süllyesztette.
- Ohh – nyögött fel akaratlanul és ijedten a fiúra pislantott, hogy még mindig alszik-e.
Harry meg sem mozdult.
Tizennyolc éve nem volt merevedése, az előző teste talán nem is volt alkalmas rá. Nem, mintha lett volna ideje kipróbálni.
Kibírhatatlan erővel öntötte el a kéj, a látása elhomályosult.
- Ó, igen.
Képzeletében megjelent előtte Potter csodálatos teste, amint előtte térdel, teljesen meztelenül.
- Nem kellene...
- Hmm, de igen...
Szóval, Potter. Káprázatos, zöld szemeiben a vágy tüze ég, kívánja a... ahh...

Harrynek különös érzése támadt. Valami mélyen megmozdult benne – Voldemort. Érezte őt, ugyanolyan intenzitással, mint mikor még benne volt a lelkének egy darabja. Aztán ráeszmélt, hogy hol is van és kinek a társaságában. Képes volt elaludni a Sötét Nagyúr mellett? Most már mindegy, de azért nem kellene semmi hirtelen mozdulatot tennie. Ki igazodik ki ezen az elmebetegen? Csak szépen, lassan... Óvatosan felnyitotta a szemét. Megpróbálta megkeresni a tekintetével a sötét varázslót, anélkül, hogy a fejét megmozdítaná. A szemközti falnál pillantotta meg, de a látványtól nagy önfegyelmébe került, hogy ne visítson fel.
A Nagyúr szemeit szorosan lecsukva, eltátott szájjal sóhajtozott, miközben szorgalmasan ügyködött a talárja alatt.
- Hogyaza, csak nem...- gondolta magában.
Képtelen volt elhinni: Voldemort Nagyúr önfeledten maszturbál, az Ő jelenlétében?!
Ha bárki ezt mondta volna Neki két perccel azelőttig, beutaltatta volna Lockhart mellé a Szent Mungóba. Francba, ez aztán kellemetlen.
A Roxfortban is előfordult néhányszor az éjszaka, hogy nem tudott aludni és rajtakapott valakit, persze mindig is diszkréten kezelte a helyzetet, na de ez! Azért a Sötét Nagyúr nem akárki. Gyorsan lehunyta a szemeit és megpróbált egy szabályos légézre összpontosítani.
Több-kevesebb sikerrel.
Denem egyre gyorsabban kapkodta a levegőt, a felőle érkező erotikus hangok lassan az őrületbe kergették a Kis Túlélőt.
- Már nem lehet Neki sok hátra – futott át az elméjén, de aztán jól le is teremtette magát. - Nem illik ilyesmire gondolni! Egyébként... Vajon Ő mire gondolhat közben?
Harry a kislábujja körméig elvörösödött.

Torrielle a barlang bejárata előtt halkan felkuncogott.
- Ha Rajtam múlik, hamarosan megtudod – vigyorgott csalafintán. - Ne aggódj, Apu...