- Ahhoz képest, hogy pihenni álltatok meg... – nevetett a jelenleg világosbarna hajú kislány, amikor meglátta a két férfi karikás szemeit.
- Nagyon vicces, Torrielle - morgott Harry, miközben elgörbült szemüvegét próbálta visszaigazgatni a fejére. Voldemort közben figyelmesen vizsgálgatta a barlang mennyezetét.
- Hívj csak Torrynak.
- Oké, Torry. Te egyébként metamorfmágus vagy? Vagyis leszel?
- Nem, csak hatalmas vagyok – húzta ki magát büszkén a lány.
- És hogy nézel ki eredetileg?
- Khm. Nem hiszem, hogy tudni szeretnéd.
- Elég legyen!
Tom Denem ölni tudott volna a tekintetével.
- Menjünk.
Harry lesütött szemmel indult el a férfi felé. Pedig tényleg igyekezett úgy viselkedni, mintha misem történt volna, de az előző éjszaka eseményei után ez elég nehéz feladatnak bizonyult. Hogy fog ezután harcolni Vele? Úgy érezte magát, mintha... nem is tudta pontosan, hogy.
- Nahát, a Sötét Nagyúr bal lábbal kelt fel? - ugratta Torry és egy huncut mosolyt villantott Harry felé. - Most legalább nem ordítozik.
A fiúnak olyan érzése volt, hogy kísérőjük többet tud, mint kellene.
Voldemort ügyet sem vetett rá, határozott mozdulattal átlépett a boltíven.
- Csak csendesen – mondta még utoljára a lány. - Kint találkozunk.
Harry óvatosan indult a fekete rés felé. Ahogy fokozatosan egyre inkább elveszítette a szeme világát, annál inkább eluralkodott rajta a kétségbeesés. Érdekes, pedig Ő sosem félt a sötétben, megszokta még kiskorában, Dursley-ék gardróbjában. Most azonban...
- V-Voldemort? - suttogta halkan. Rémálmaiban sem gondolta volna, hogy egyszer szorult helyzetében Mardekár Utódjáért fog fohászkodni.
Válasz helyett egy hideg kéz fonódott a csuklójára és maga után ráncigálta.
- Ha már ennyire rettegsz a sötétségtől, hogy képes vagy engem hívni, legalább hozhattál volna egy fáklyát, Mr. Nagyokos! - sziszegte a Sötét Nagyúr fagyosan.
- Én nem rettegek! És azt hiszed, nem próbáltam meg? Azok az izék nem mozdíthatóak!
- A kis „barátnőd” nem tudott volna leszedni neked egyet?! Mindegy is, csak maradj csendben.

Harry először durcásan ki akarta rántani a karját a férfi kezéből – bár akkor nagy valószínűséggel elkeveredtek volna egymástól, ami nem a legjobb ötlet, ha az embernek nincs varázsereje. Aztán eszébe jutott, mit is csinált az a kéz előző este, amikor „rajtakapta”.
- Huh a francba, perverz vagy, Harry Potter! - dorgálta saját gondolatait. - És most elfelejtem...elfelejtem... De... Milyen lehet Voldemort szex közben? Áááááááh...
Valami sikamlós dolog súrlódott a bokájához.
- Miért álltál meg? - jött a halk, de fenyegető kérdés pár centivel a füle mellől.
- Csak... olyan különös érzésem támadt.
- És mi volt az?
- Valami... van itt. Hozzám ért.
Bár semmit sem látott, tisztán érezte, hogy Voldemort megmerevedik mellette.
- Mi...?
A Nagyúr a szájára tapasztotta a kezét és a barlang faláig hátrált vele.
- Hé, ti ketten – szólalt meg mellettük egy vékony hang.
- Torry? - nyögte Harry, kibontakozva ellensége karjaiból. - Hol vagy?
Hirtelen zöld fény lobbant fel a közvetlen közelükben.
- Mondtam, hogy csendesen – fintorgott a lány. A kezében egy hosszú, lángoló botot tartott.
- Van itt valami izé! – ismételte Harry ingerülten, miközben a gyenge fénynél megpróbált körülnézni a félhomályban.
- Kígyók – mondta Denem.
Torry bólintott.
- Az jó, nem? - értetlenkedett Harry. - Azt hittem, azokkal jól kijössz.
- Buta gyerek – csóválta a fejét Voldemort. - A párszaszó is a varázserőm része, anélkül szerinted hogy beszéljek velük?
- Azt hittem, hogy az évek során már megtanultál annyit, hogy megy emlékezetből is!
- Rendben, segítek – sóhajtott Torry. - Csak ne veszekedjetek! Hasssszájessszzz!
Egy csapatnyi árnyék kúszott elő a repedések közül, vad sziszegéssel körülölelve őket.
- Te... párszaszájú vagy? - nézett rá kíváncsian Harry.
- Tudod... Utód.
A lány a kígyósereg felé fordult.
- Hásssze isssz sze másssszz!
A bestiák sorban meghajoltak előttük és továbbsiklottak az alagútban.
- Mit mondtál nekik?
- Hogy ne egyenek meg minket – húzta el a száját Tom.
- Valami olyasmi – mosolygott a nőszemély.
- De hát, nem azt mondtad, hogy... - fordult a Kis Túlélő a Nagyúr felé.
- Tudod, Potter, az évek – sóhajtott. - Nagininek legalább ezerszer adtam ennek az utasításnak az ellentétét.
- Kövessétek őket, majd mutatják az utat. De most már tényleg csend legyen, mert Vasessin nem hallgat rám.
- Az ki?
Harrynek volt egy olyan sanda gyanúja, hogy nem akarja megtudni.
- A „baziliszkuszhercegnő”- suttogta Torry és észrevehetően megrázkódott. - Ritka otromba egy szörnyeteg, főleg, ha éhes. Fogd ezt a fáklyát, Harry, de a következő boltív előtt tegyétek le. Amúgy is legjobb lenne, ha csukott szemmel járkálnátok egy baziliszkusz fészkében.
Egy halk pukkanással ismét köddé vált.
Harry körülnézett, de a Sötét Nagyurat sehol sem találta.
- V-Voldemort? - suttogta ismét.
- Mi van már megint? - fortyant fel Denem és visszalépett az átjáróból.
- Csak ne hagyj itt!
- Nem voltál Te ennyire gyáva, Kölyök.
- Nem vagyok az! Csak ne hagyj itt.
- A pokolba Veled, Potter!
- Te tudod, mi az a Pokol?
Voldemort magában megesküdött, hogy egyszer még agyoncruciózza ezt a bolond gyereket.
- Mintha nem tudnád, hogy muglik között nőttem fel!
- Ne kiabálj már Velem!
- Ó, elnézést, Miss Potter, hogy beletiportam a lelki világába!
A barlangot hirtelen földrengés rázta meg. Voldemort megragadta Harryt a vállánál fogva, a falhoz lökte és Ő is szorosan mellételepedett.
- Dobd... el... a fáklyát – suttogta alig érthetően.
Harry a szemközti oldalra hajította a lobogó rudat, ami hangos puffanással ért földet.
Hangos sziszegés hallatszott a sötétségből. Voldemort gyorsan a fiú fölé hajolt és a földre döntötte.
- Csukd be a szemed! - utasította halkan és Harry valamiért azonnal engedelmeskedett neki. Teljesen összesimultak, mintha csak eggyé akarnának válni a talajjal.
Kellemetlen, pontosabban, túlságosan kellemes... Halálos veszélyben voltak, mindketten egyformán, Voldemort mégis a testével védi őt. Ráadásul csukott szemmel még erősebben érezte a jelenlétét, mint eddig bármikor. Önkívületben lassan szétnyitotta a lábát, hogy Denem teste a combjai közé ékelődhessen. Ó, francba, nincs magánál.
A Nagyúr forró lehelete csiklandozta a nyakát.
- Ohh – nyögött fel véletlenül, mire Voldemort gyorsan a szájára csúsztatta a kezét.
Egy erős fuvallat futott át rajtuk. Ott volt mögöttük, a bestia vészjóslóan közel ért hozzájuk. Harry észre sem vette, hogy görcsösen szorítja Denem talárját. Csak legyen már vége. A Nagyúr óvatosan benyúlt Harry nadrágzsebébe és keresgélni kezdett. A fiú szemei felpattantak, tiltakozni próbált, de Voldemort ujjai szorosan csukva tartották az ajkait.
A sötét varázsló valamit előhúzott. Az arany cikesz...
- Ha szólok... fogd a fáklyát... és futás!
Denem a bejárat felé dobta a kis labdát, ami néhány koppanással az előző éjszakai barlangban landolt. A gigantikus kígyó dühödt fújtatással, szélsebesen utánasiklott.
- Most! - mondta Voldemort és miután Harry visszaszerezte a zöld lángot, gyorsan betuszkolta az átjárón.
Vékony sziklaperem vezetett körbe az alattuk tátongó szakadék szélén, a másik oldalon halvány fény szűrődött be a kijáraton. A Nagyúr óvatosan elindult a szegélyen, azonban pár másodperccel később észrevette, hogy a fiú mozdulatlanul bámul a semmibe.
- Gyere már, Kölyök!
- Lehet, hogy ez hülyén hangzik, de kétségbe vagyok esve – motyogta Harry zaklatottan.
- Heh?! A Nagy Bátor Griffendéles Hős!
Átkozódva visszamászott és kézen fogta a gyereket.
- N-ne! - nyögött fel Harry. - Le fogunk esni.
- Te nagyon beütötted a fejed! Azt akarod, hogy „a karjaimban vigyelek át”? - kérdezte gúnyosan Denem.
- Ne, az még rosszabb!
- Kezded átlépni a határt, Kölyök!
- Nem vagyok kölyök, már elmúltam tizenhét!
A Nagyúr villámló szemekkel hajolt le és az ölébe vette a kapálódzó fiút.
- Ajánlom, hogy maradj nyugton, mert ledoblak!
- T-tegyél le!
- Inkább egyen meg a kígyó?
Harry feladta és próbált nem mocorogni. Fenébe, fenébe, fenébe! Mióta fél Ő egy kis magasságtól?! A Griffendél fogója... A Titkok Kamrája, a tiltott rengeteg és a minisztériumi látogatások után? Valami nagyon nincs rendben. A hangulatán az sem javított, hogy Voldemorttól függ az élete. Most még inkább, mint eddig. Hogy képes rémült „kislányként” a férfi köpenyébe kapaszkodni?! Egyszer csak azt vette észre, hogy legnagyobb ellensége vállára hajtja a fejét, és békésen hallgatja a szívverését.
- Nahát, Neked van szíved? - motyogta halkan.
Voldemort elkerekedett szemekkel nézett le terhére.
- Potter, Te rémesen hülye vagy.
A fiú erre észbe kapott és amennyire tudott, elhúzódott tőle.
- Én azt hittem, egy nagy rakás halott... izé vagy, amit a gonoszság éltet.
- Mert az is vagyok. És most fogd be!
- Szerintem meg vannak érzéseid.
A Nagyúr megforgatta a szemeit.
- Hát persze, boldogan irtottam ki a semmirekellő családodat.
Harry megmerevedett.
- Tegyél le!
- Nem.
- Most!
Voldemort bosszúsan leengedte a fiú lábát a szegélyre. Harry tekintete szinte izzott a haragtól, nem látta értelmét vitatkozni vele.
A kijáraton átlépve megkönnyebbülten sóhajtottak fel.
- Túléltétek – vigyorgott Torry egy farönk tetejéről. - Csodás.
Egyik férfi sem volt hajlandó hozzá szólni.
- Jössz nekem egy új cikesszel – morgott Harry Denemnek.
- Ha visszaértünk, adok majd fél óra haladékot, hogy eltulajdoníthasd a Roxfort készletét.
Marha vicces.
- Egyébként honnan tudtad, hogy a zsebemben van? - nézett a Sötét Nagyúrra kíváncsian.
Denem felhorkantott.
- Csak remélni mertem, hogy nem a személyes varázsom miatt dudorodik állandóan a nadrágod.
Fuhh, ez szemét volt. Nem szólok vissza, nem szólok vissza...
Harry inkább úgy döntött, figyelmen kívül hagyja Voldemort megjegyzését – Ő is tudna olyat mondani, amitől „Bunkó Nagyúr” a föld alá süllyedne, na de hát épp ez a különbség kettejük között.
- Most merre tovább? - érdeklődött nemtörődöm hangon Denem Torrytól.
- Ez elég nehéz ügy... Az átjáró kapuja zárva van, és csak kulccsal nyílik. EGY kulccsal.
- És hol van az a kulcs? - kérdezte Harry.
- Öhm. Az a kulcs az öcsém. Ő a Kiválasztott és csak Ő tudja kinyitni.
- He? Na de hol van? - Itt valami nagyon bűzlik, gondolta a Kis Túlélő.
- Hát ööö...
- Hajrá, „Tündérke”! Nyögd már ki! - türelmetlenkedett Denem.
- Merlin udvarában, Albus vigyáz Rá.
Tom, még a szokásosnál is sápadtabb lett.
- Vagyis be kell törnünk a Te „Merlined” udvarába és el kell lopnunk egy kölykök Dumbledoretól?!
- Itt nem Albus a probléma, Ő a mi oldalunkon áll. Merlin már nehezebb kérdés.
- És hogy jutunk oda? - kérdezték Harry és Tom ingerülten.
- Ott – mutatott a kijáraton át az eléjük táruló erdőségre. - Menjetek át az erdőn, a kastély nagyjából a közepén van. Ja, egy jó tanács: ne egyetek semmiből! Jó utat!
- És megint eltűnt – sóhajtott Harry. - Mindjárt éhen halok!
- Ne panaszkodj, szedd a lábad!
- Te könnyen beszélsz. Szoktál egyáltalán enni?
- Hát persze. Idegesítő griffendéles kisfiúkat.
- Ha-ha, nagyon vicces. Inkább menj előre, valahogy nem tud lekötni a humorérzéked.
Voldemort motyogott valamit az orra alatt, ami úgy hangzott, mint az „Avada”, de azért előre indult. Sötét erdő kerítette körül őket, a lombkoronák alá alig jutott le a fény.
Harry unottan követte Denem suhogó, fekete talárját. Micsoda egy szemét alak, gondolta. Egy kis ösvényre értek, a fák között apró, fehér virágok nyíltak. A fiú hirtelen egy különös bokorra lett figyelmes, ami roskadozott a vöröslő bogyóktól.
Meggyőződött róla, hogy Denem nem figyel rá és letört egy ágat. Gratulált magának, miután rögtön sikerült belecsapnia egy tüskébe. Az ujján kis, piros pötty jelent meg. A sötétzöld, recés szélű levelek, a bimbó alakú termés... Nahát, csipkebogyó! Még kisiskolás korában, a Daleforth vidéki kirándulásokon gyakran letáboroztak egy vadrózsa-ligetben, és mindig teleették vele magukat (különösen Dudley, a csupasz ágakkal meg általában őt verte véresre). Gyorsan leszedte róla a négy-öt érett szemet és a szájába tömte. Nem volt már türelme bíbelődni vele, kopogott a szeme az éhségtől.
Voldemort idegesen hátrafordult és amikor meglátta, mit művel a fiú, majdnem szálanként tépkedte ki a haját.
- Potter, normális vagy? Mit művelsz?
- Eszek.
- De azt sem tudod, mi az!
- Csipkebogyó...
Egy furcsa bizsergés futott végig a gerincén.
- Tom – nyögte. - Azt hiszem...
Voldemort összevont szemöldökkel figyelte a kölyköt.
- Mit?
- Én...
A teste felforrósodott, szinte reszketett valami után. A vágy teljesen elvette az eszét.
- Akar... om!
- Mi bajod van?!
A fiú lassan kibújt a pulóveréből, aztán levette a pólóját is.
- Meleg...
A Nagyúr tátott szájjal figyelte Pottert.
Harry zihálva közeledett felé, majd mikor közvetlenül elé ért, egy fának döntötte.
- Akarlak – súgta rekedten a fülébe, olyan kéjes hangon, amitől Denem agyából az összes vér az ágyékába tolult.