A fekete taláros fiatal nő kecses léptekkel, komoly arccal ballagott végig a tágas, ékkövekkel kirakott folyosón. Ébenfekete haja angyalian keretezte arcát, de köpenye rémisztő árnyékként örvénylett körülötte, smaragdzöld szemei akaratot és komolyságot tükröztek. Senki nem mert volna szembeszállni vele, mert tudták: Ő legyőzhetetlen, maga a sötétség. Egy másik világ szülötte, mindenkinél feljebbvaló. Leleményes, bátor és kitartó; végzetes párosítás. Tartásából szinte sugárzott a gyilkos vadság, a veszély. Éppen ezért is vetette meg mindenki, gyűlölték, viszolyogtak még a jelenlététől is.
Egy pillanatra megmerevedett.
- Mit szeretnél? – pislantott hátra. Mozdulataiból semmilyen érzelem nem tűnt ki, csupán a keserű magány.
- Ó, én nem szeretnék semmit – felelt gúnyosan a háta mögött álló, fiatal férfi. - Én meg is valósítom az akaratomat.
- Ez csak természetes.
- Most például a legnagyobb vágyam nem más, mint a te elpusztításod. Semmiben sem lelném akkora örömöm!
A lány szemei sötéten megvillantak.
- Nem fog sikerülni – mondta egyszerűen.
- Na és mi a Nagy Terved? Eljátszod a szeleburdi kislányt, aki csak „meg akar születni”? Álruhában hitegeted a szerencsétlen bolondokat, akik még nem tudják, milyen vagy legbelül?!
- Te már csak ismersz, Merlin. Tudod jól, Nekem nem az a végzetem, hogy örök időkig a Te fantáziavilágodban éljek.
- Persze-persze, az Arany Úrnő legendája, mi? Elárulom Neked, a jóslatok mind csak a mi játékszereink. Miért küldtem volna a „kedves szüleid” próféciáját a Földre, ha nem vagyok teljesen biztos a végkifejletben? Szerinted miért adtam férfitestben a lányomat a világra, hmm? Mindez csakis MIATTAD történt. Hogy semmi esélyed ne maradhasson.
A lány szemei elkerekedtek.
- Ennyi áldozatot meghozni, csak hogy elkerülhesd egy gyermek születését - ez még Tőled is szánalmas.
- Meglehet. Mindenesetre, mostantól nem léphetsz ki a toronyból.
A lány döbbenten felkapta a fejét.
- Nem parancsolhatsz Nekem!
- De a toronynak igen. Nem fogom hagyni, hogy szörnyeteggé válj, egy védtelen világban! Felküldöm a fiút, hogy együtt gondolkodhassatok a „Föld Leigázásán”. Sok szerencsét hozzá.
Viszlát, Torryelle. Most megyek és gondoskodom az Apád méltó büntetéséről. Megérdemli, amennyi gaztettet elkövetett.

A francba! Dumbledore. Valahogy beszélnie kell Dumbledore-ral! Ő az utolsó lehetősége.
Fáradtan nézett ki a szabályos motívumokat alkotó kristályok közé illesztett kis üvegablakon.
- Átkozottak vagyunk – sóhajtott. - Mindannyian. Nem érdemeltük mi ezt, kicsi Harry.




„Sötétség. Nem tudja, mi történik Vele. Azt sem tudja, ki Ő. Nem érti, miért csinálja ezt.”

A fiú arca telejen kipirult, vágyakozva nézett Denem vöröslő ajkaira.
- Csókolj meg... kérlek – könyörgött és megmarkolta a Nagyúr vállán a talárját. - Kérlek...
- Kölyök, nem vagy magadnál! - Voldemort próbálta lefeszegeti magáról a fiú ujjait, amelyek szép lassan vándoroltak a köpenye alá, ledöntve minden ellenállását. Harry egyre csak közeledett felé. Amikor először összeért a szájuk, Tom megmerevedett. Nem igaz, Őt még soha, senki nem csókolta meg! Meg is ölte volna az illetőt, aki fél méternél közelebb merészkedik hozzá!
Valami különös vibrálást érzett a bőre alatt, pontosan olyat, mint mágia használata közben. Különös. Az apró rezgések lassan itatták át a vérét, ahogy csókjuk egyre mélyebbé vált. Mi történik? Mit művel egyáltalán?!
A fiú óvatosan átölelte a nyakát és a derekát, vigyázva, de bűnre csábítóan...
Nem fog tudni ellenállni, bármit csináljon is. Harry édesen kényeztette, túl lágyan, túl érzékien.
Többet akart belőle, egybeolvadni vele, eloszlatni a kétségeit, hogy semmi más ne maradjon számára, csakis Ő egyedül. HÁT PERSZE, MÉG MIT NEM! Abba kell ezt hagynia ezt a szentimentális, undorító gondolkodásmódot, különben akár el is áshatja magát. De még egy kicsit...
A karjai önkéntelenül siklottak kínzója csípőjére, magához húzta azt az imádnivaló testét, amíg izgalmuk egymáshoz préselődött.
- Ohh - nyögött fel Harry és végigsimított a Nagyúr talárjának szegélyén. - Vedd le – kérte halkan.
- Csak szeretnéd, Kölyök – mondta Voldemort, összeszedve maradék öntudatát, de a fiút nem bírta eltolni magától.
- Kérlek, annyira forró! Éget belül...
- Ezt nem gondolhatod komolyan – nézett rá szigorúan, ám amint Harry ismét lábujjhegyre állt és egy édes csókot lehelt az arcára, majd váratlanul végighúzta a nyelvét az alsóajkán...
- Jól van - adta fel és könnyedén megváltoztatta a testhelyzetüket. - Mindjárt. Kitalálom, mit kezdjek Veled.
„Mert ez így nem mehet tovább!”
Semmi jele nem mutatkozott, hogy a méreg hatása - már ha egyáltalán szokványos anyagról van szó – magától is megszűnne. Talán hasonlít a mágikus ajzószerekre, amelyek addig hatnak, amíg el nem érik a kívánt hatást. Viszont ha Potter még sokáig kínlódik itt, bajba is keveredhetnek. Vagyis nincs más választása, valamit tennie kell. DE MIT?! Szó sem lehet róla, hogy... khm - bármilyen módon érintkezzen legnagyobb ellenfelével!
- Fordulj meg – súgta biztatóan a fiú fülébe. Még szerencse, hogy a színészi képességei nem hagyták el. - Mindjárt jobb lesz.
Ezt magának is mondogathatná. Alig bírta lefeszegetni magáról a fiú végtagjait, az érintése nélkül azonban kellemetlenül érezte magát. És mégis mi a frászt csináljon Vele?
Harry nyögdécselve fordult háttal Denemnek. Az öntudata teljesen elzárult, a teste önálló életre kelt.
„Nem bírja már sokáig!”


Voldemort kíváncsian végighúzta ujjait a fiú meztelen hátán, külön tekintettel a gerince vonalára. Tökéletes: épp, amire számított. Harry reszketett.
Hová jut a világ, hogy Ő, a Sötét Nagyúr, Potter reakcióit tanulmányozza? Villámgyors gondolatok suhantak át az agyán, hogy mivel tudná legegyszerűbben és legkevésbé zavarba ejtően rendbe szedni ezt a Merlin-csapását. Apropó Merlin... nem árt sietniük.
- Csináld... már! - könyörgött a Kis Túlélő, életének megkeserítője kétségbeesetten.
Könnyű azt mondani! A fiú most azt képzeli, hajlandó lesz segíteni rajta. Milyen naiv.
- Bolond gyerek – sziszegte a fülébe a férfi, miközben egy újabb, széles csíkot hasított le igencsak hiányos talárjából. - Soha. Ne. Kezdj. Ki. A SÖTÉT NAGYÚRRAL!
- Ahh... Mit.. csinálsz?
- Megmentelek egy hatalmas baklövéstől.
- De... ne...!
- Ne hidd, hogy bármennyire is érdekelnek az „érzéseid”! Ezt mind magamért teszem. Valahogy semmi kedvem elviselni a párzási kísérleteidet.
- A... mimet? Csinálj már... valamit...
- Már csináltam.
Harry lepillantott a fa törzséhez rögzített karjaira és önfeledten elvigyorodott. Mintha nem is lenne magánál.
- Szóval szereted megkötözni az embereket?
- Heh?!
- Már másodszor kötöztél meg, lassan elfogy rólad a talár. Aminek persze örülnék, mert már nagyon áll rád a farkam.
- Potter! Befognád azt a mocskos pofád? - hördült fel. - Ne merj így beszélni Velem!
- Nem is beszélgetni szeretnék „Veled” - nevetgélt szórakozottan a fiú.
Nem tudta, mit beszél, ez látszott rajta, azonban a szavaitól lángolni kezdett a vére. Hogy társaloghat – ilyesmiről – ilyen nyíltan. Bezzeg az Ő idejében még... Na tessék, erre már úgy is gondolkodik, mint egy mugli öregember! Ezt a szégyent!
- Inkább hallgass. Ha észhez térsz, indulunk.
- Kérlek, kérlek, kérlek! - nyüszített a fiú. - Lehetsz felül, nem fogok ellenkezni!
Voldemort szemei kocsányokon csüngtek. Francba, elképzelte! És a hatás egyáltalán nem is maradt el, úgyhogy arra a döntésre jutott, hogy valamivel el kell terelnie saját, meggyötört gondolatait és lehiggadni. Viszont a kölyköt nem hagyhatja itt, kikötözve, amíg Ő... csinál valamit. A jó büdös életbe az egésszel, lassan olyan perverz lesz, mint Dumbledore. Na jó! Mióta itt van, másra sem tud gondolni, csak hogy megdöntse a „Kis Túlélőt”. Undorító! Nem is ismert magára, a homlokát fogva sétálgatott fel-alá a szabadulni próbáló fiú előtt.
Csak akkor kapta fel a fejét, amikor Harry nyüszíteni kezdett. A fiú bőre lilás árnyalatot öltött. Mellé lépve maga felé fordította verejtékben úszó arcát és a most üresnek tűnő, fakószürke szemekbe nézett.
- Hogy az a jó...
A fiatal, szinte gyermeki test legalább negyven fokon égett.
Víz. Vízre lesz szüksége! Hiszen ha a a fiú meghal, búcsút mondhat a Sötét Birodalomnak! Kell egy forrás, vagy patak, vagy...
A talaj felszíne lassan pattogott a lábai előtt. Ámulva figyelte a jelenséget. Egy vékony vízsugár tört fel félméteres magasságban, hogy a földre hullva kis patakot képezzen.
Voldemort vetett egy gyors pillantást hosszú ujjaira, majd a kézfejére. Valami vibrált körülötte, valami egyszerű kis fény. A mágia!


Torrielle sűrű léptekkel rohant fel a végtelen lépcsősoron, majd a toronyszoba ajtaját egy egyszerű mozdulattal nyomta be. Már meg sem lepődött, hogy nincs egyedül a helyiségben.
- Albus – nézett kétségbeesetten a bársony karosszékben üldögélő, valami piros cukorkát majszolgató, harmincévesnek tűnő varázslóra. Dumbledore arcán széles mosoly terült el, miközben szabad kezével megsimogatta az ölében mocorgó, fekete hajú kisfiú fejecskéjét. A szemeiben azonban aggodalom csillogott.
- Édes lányom, milyen csínyben töröd a fejed már megint? - kérdezte egy vesébe látó pillantással félhold alakú szemüvege mögül.
- Ez nem „csíny”! Az életünk múlik rajta.
- Tehát Merlin rájött a tervedre.
- Igen, nem is volt nehéz dolga!
A férfi megadóan sóhajtott.
- Ha jól sejtem, szeretnél kérni tőlem valamit – mosolygott jóságosan az egykori igazgató.
A kisfiú esetlenül lemászott az öléből és hadonászva nővéréhez sietett.
Torry azonnal ölbe vette a kicsit, de a pillantását nem fordította el Dumbledore-ról.
- Azt hiszem, Merlin mindent el fog követni, hogy meghaljanak. Segíts Nekik, kérlek, ha miattam nem is, Harry miatt!
A férfi kihúzta magát ültében.
- Meglehetősen nehéz eset. Merlin nem véletlenül bízott meg a kis Harry felügyeletével, éppen ezért - óvatosnak kell lennünk.
- Sajnálom, kicsit tényleg elkapkodtam – mondta Torry. - De értsd meg, több, mint ezer éve várok erre! Én nem akarok a Világ Ura lenni, meg ilyenek, csak - élni szeretnék. A családommal.
- Akkor csak egyvalamit tehetsz: türelmesen várakozol. Az idő mindig eldönti, ami számunkra elképzelhetetlen, kedves lányom, ezt jól jegyezd meg - somolygott, közben szórakozottan vizsgálgatott egy kis édességgolyót. - Bízz bennük, elvégre a két legnagyobb varázslóról beszélünk.
- Varázserő nélkül. Amúgy meg nem Te voltál a legnagyobb?
- Közel sem – vonta fel szemöldökét Albus vidáman. - A varázslatot pedig nem lehet elveszíteni. Az bennünk él, átjár minket, és csak akkor tűnik el, ha már nem hiszünk benne. Hurbánckristályt?
Torry a felé kínált édességre pislantott, és úgy döntött, ezt inkább kihagyja.
„Mi a Jó Égről beszél itt ez a kivénhedt, hazajáró lélek?!”
De azért reménykedett benne, hogy Dumbledore-nak, mint mindig, most is igaza lesz.


Voldemort szemében szint kéjes fény villant.
- IGEN! - félelmetes, sátáni kacajt hallatott.
Végre visszatérhet, visszakapta az erejét, a létének értelmét! Most már senki sem állhat az útjába!
Próbaként tekintetét egy vékony, de annál magasabb fára szegezte, hogy mint mindig, egyetlen gondolatával eltüntesse.
Semmi változás. Ismét próbálkozott, de szintén semmi. Artikulátlan üvöltésbe kezdett. Magában elátkozta a fél világot, Merlint és legfőképpen a földön élettelenül heverő fiút.
„Heh, hogy a fészkes golymókba került oda a kölyök?!”


Harry egy pillanatra érzett valami különös bizsergést az ujjaiban. Épp csak annyit észlelt, hogy a kötelek maguktól szertefoszlanak a csuklóiról, s Ő a talajra hanyatlik. Voldemort észre sem vette, miközben Neki háttal állva különös mozdulatokat tett a kezeivel.
Aztán amikor a Sötét Nagyúr hátrafordult, megátalkodottan vette szemügyre görcsbe rándult, vékony kis testét a fűben.
- Mit csinálsz?! - értetlenkedett a férfi.
- Haldoklom... asszem.
A kezei ökölbe szorultak.
- Ne viccelj, fiam, mert nagyon megjárod! - mordult rá hirtelen felindulásában.
- Elnézést, „Dumbledore professzor”...

A francba, ezt a „fiamozást” tényleg abba kellene hagynia, mielőtt még hasonul a vén kecskével. Még csak az kéne! Voldemort Nagyúr, amint bűvös bizserével az ölében arról prédikál a halálfalóknak, hogy a muglik is emberek!
Még a hideg is kirázta.

- Mi történt? - kérdezte Harry halkan. - Olyan – furcsa érzés. Mintha...
- Gyere és hűtsd le magad - mutatott a lassan csordogáló kis vízsugárra, amely szüntelenül bugyogott elő az avar alól.
- Nem vagyok... ó, ezt hogy csináltad?
- Egyelőre nem vagyok biztos benne, hogy tudom.
- Vagyis fogalmad sincs.
Csúnya pillantást kapott válaszul.
- Olyan, mintha valamire nem emlékeznék – sütötte le a fiú a szemét. - Miért vagyok a földön?
- Ezt szeretném én is tudni!
Harry zavartan pislogott még mindig dudorodó nadrágjára. Hát ez meg hogy lehet?!
- Mi-mit csináltunk? - motyogta.
Már nem értett semmit. Az utolsó emléke az volt, amikor bekapta azokat a finom bogyókat.
- Ha! Az a gyümölcs...
- Na mi az, most már magadnál vagy? Akkor indulhatunk.
Voldemort jobbnak látta nem felemlegetni, hogy néhány perccel azelőtt még a fiú nyelve a szájában volt.. Jobb ez így, amúgy is úgy tűnik, nem is emlékszik semmire.
„Ilyen állapotban aligha indulhatunk” - gondolta a fiú. „Mi a francért vagyok begerjedve?! Mit csinált Velem ez a rohadék?!”
Csak Denem tehetett valamit! Ő nem szokott csak úgy felizgulni. Még soha életében nem történt Vele ilyesmi napközben, legfeljebb a magányos estéken Dursley-éknél, vagy az egyedül töltött karácsonyi szünetekben, a Griffendél-toronyban, amikor a saját tenyerében kereste a boldogságot. Mindig is szégyenkezve gondolt ezekre a pillanatokra, abba pedig egyenesen belehalt volna, ha Voldemort tudomást szerez a jelenlegi állapotáról.
- Mehetünk már végre? - türelmetlenkedett Denem. A fiú még mindig elég átszellemült képet vágott, ami nyugtalanította. Csak reménykedett benne, hogy nem újulnak ki nála az előbbi, meglehetősen zavaró tünetek, mert megesküdött rá, hogy megöli, ha még egyszer hozzá mer érni. Bármi áron!
- Ké-kérhetnék pár percet – kezdte Harry bizonytalanul. - Szeretném... egy kicsit l-lemosni magam, meg ilyenek...
- Mosd – mutatott az újdonsült kis patakra a férfi.
- D-de.. maradhatnék e-egy kicsit... egyedül?
- Kölyök, miben mesterkedsz?!
- Há-át én csak... izé...
- Nyögd már ki!
Ahogy Harry szégyenlősen takargatta az ágyékát, egyértelművé vált a helyzet.
- Tíz percet kapsz – forgatta meg a szemeit Voldemort és mivel abszolút nem érdekelte – pontosabban nem érdekelhette – hogy a kölyök mit csinál az idő alatt, inkább elhatározta, hogy inkább felderíti addig a környéket és ismét megpróbálkozik titokban a varázslással.
- Itt leszek a közelben, szóval ne próbálkozz semmilyen marhasággal.
- Jó – egyezett bele a fiú azonnal és pironkodva tördelte az ujjait.
Bosszantó ez a gyerek, gondolta, a kibírhatatlan szerénységével és az úgynevezett „földöntúli jóságával”, amit Ő tömören csak hülyeségnek nevezett. Soha nem bírta az ilyen embereket. Habár Potter... Nem, Őt még annyira sem!
A fiú várakozóan és egyben türelmetlenül nézett rá.
„Milyen bosszantó” - fortyogott magában. - „Tudná csak, hogy alig néhány pillanattal ezelőtt még miért könyörgött Nekem!”
Végül is belátta, hogy jobb dolga is akadna, mint Pottert strázsálni, amíg az rendbe szedi magát. Elindult hát a fák közt, hevesen biztatva a lábait, hogy ne forduljon vissza. Mi értelme lett volna?
A különféle növényzet nyugodt hangulatot árasztva borult a feje fölé, a hely szinte kicsattant a varázslattól.
Egy kis tisztáson megállt, hogy ismét kipróbálhassa az erejét. A talajon, nem messze a lába előtt kiválasztott egy elhullott falevelet, amit alkalmasnak ítélt egy egyszerűbb varázslat végrehajtásához.
„Rajta, Emelkedj...”
A kis levél megmoccant.
„Igen, Vingardium Leviosa!”
Bugyuta elsőévesnek érezte magát, hogy ilyen bűbájokkal próbálkozik.
Célpontja egy-két centivel feljebb emelkedett, aztán egyenes úton a talajon landolt.
- Vingardium Leviosa – mondta ki hangosan, a kezét előre nyújtotta, de a levél most sem tett meg sokkal nagyobb utat, mint az előbb.
- Vingardium Leviosa! - üvöltötte most már hangosan, felbőszülten.
A következő pillanatban a földhöz szegezve találta magát, ami hangos káromkodásra késztette.
- Mi a...?
Egy smaragd tekintett fúródott a szemeibe. Egy nagyon ismerős szempár, ami most mégis megrémisztette. A saját nyolcéves mását pillantotta meg maga fölött.


Harry – jobb ötlete nem lévén – óvatosan beledugta a fejét a hideg vízsugárba. Legszívesebben felkiáltott volna a kellemetlen érzéstől, de abban biztos volt, hogy nincs más lehetősége, különösen, hogy Voldemort bármelyik pillanatba visszajöhet. Mi történhetett? Fogalma sem volt, miért, de sötét lyukak tátongtak az agyában. A hideg víz lassan megtette hatását, a teste fokozatosan megnyugodott. Ettől függetlenül biztos volt benne, hogy az éjszaka és az azt követő reggel számíthat pár kellemetlen pillanatra. Mindegy, majd ezen gondolkodik akkor, de most folytatniuk kell az útjukat. Apropó, hol van Voldemort?
Harry megigazgatta a ruháit, kicsavarta a vizet „enyhén” lenőtt hajából és elindult az ösvényen, amelyen nem sokkal azelőtt Denem is távozott. A kis tisztásra érve különös kép fogadta.