A Tancy Ditcher nevű, feltűnően szőke, rózsaszín taláros nőszemély önelégült mosollyal az arcán lépdelt végig a Malfoy-kúria tükrösre fényezett, fekete márványpadlóján. Pár perccel azelőtt tudta meg, hogy élete szerelme - történetesen a Sötét Nagyúr – jelenleg itt tartózkodik.
"Egyszerűen imádta azt a férfit: a csodálatos, sápadt bőrét, az erotikus „orrát”, a vöröslő szemeit és a híres humorérzékét, amelyet főleg mugligyilkolászás közben villogtat. Egy álom az a pasi, mit ne mondjon! És Ő majd bebizonyítja, ó, igen, be fogja, hogy Tancy Ditcher, vagyis jómaga elcsavarja majd a Nagyúr sármos koponyáját – de el ám!"

Mindeközben a Malfoy-rezidencia nappalijában éppen egy komoly halálfalógyűlés vette kezdetét – megjegyzem, elég gyászos hangulat ült az egybegyűlt társaságon, ugyanis „Dumbledore már megint megúszta a legutóbbi zseniális kivégzési-tervüket.” Harry Potterről nem is beszélve – a kölyöknek még csak haja szála sem görbült... Lucius Malfoy az asztal alá rejtette reszkető ujjait és hogy ne legyen túl feltűnő, eszeveszett vakaródzásnak álcázta önkéntelen reakcióit.
Bellatrix kárörvendően vigyorgott a már említett szégyenletes akció résztvevőire, akik miatt a Kis Túlélő ismét túlélte.
- Fel nem foghatom, hogy lehetek ennyi idiótával körülvéve – dörzsölgette a homlokát Voldemort. - Hát mindent Nekem kell elintéznem?!
Bella izgatottan nézett imádott vezérükre.
- Nagyúúúúúr, segítsek kitalálni valami jó kis büntit Nekik?
- Bellatrix! - sziszegte a kérdezett. - Ne bosszants még Te is!
Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó és Tancy Ditcher vágtatott be rajta, Gilderoy Lockhartot megszégyenítő, magabiztos vigyorral a képén.
- Szép jó estét! - kuncogott.
Voldemort felvonta nem létező szemöldökeit.
- Hát ez meg ki a halál?! - kérdezte megátalkodva halálfalóitól.
Tancy Ditcher csillogó szemekkel nézett hódolata tárgyára, aki élőben még jóképűbb volt, mint a Reggeli Próféta Körözési Listájának címlapján. Meghatottan ennyit rebegett:
- Ó, Uram, minden vágyam, hogy Téged szolgálhassalak! Hűséges leszek és odaadó! Teljesen aranyvérű vagyok, a vonalam egészen a középkorig vezet vissza! És mellesleg... sokkal szebb vagyok, mint a melletted ülő két bányarém...
- MICSODA?! - visított fel Bellatrix és már nyúlt volna a pálcájáért, de Voldemort leintette.
A Nagyúr alaposan végigmérte a minden igényt kielégítő szőkét.
- Na jó, egy hülyével több, vagy kevesebb, legalább Luciusnak lesz kivel megbeszélnie a hajápolás fortélyait! Hát akkor, ki szavaz arra, hogy bevegyük ezt a belül-ritka-sötét példányt?
A két boszorkány, Bellatrix és Narcissa kivételével az összes hímnemű egyed kocsányon csüngő szemekkel dobta fel a tenyerét a magasba.
- A többség döntött – vigyorgott Voldemort. -, bár, nem mintha érdekelt volna, úgyis az lesz, amit én akarok.
Tancy Ditcher érzékien megnyalta ajkait, majd térdre ereszkedve odanyújtotta a megfelelő kezét a Nagyúrnak, hogy csináljon rá. Mármint, tetoválást.
Voldemort előrántotta a köpenye alól pálcáját, s miközben elmotyogta a megfelelő varázslatokat, művészien elkezdte felrajzolni személyes vonalkódját.
Amikor azonban a halálfejnek látott neki, Tancy izgatottan mocorogni kezdett.
- Főnök, lehetne egy szívecskét a bal szemére?
- Az enyémre?! - nyeldekelt Tudjukki. Persze közben nem győzte a szemét legeltetni .
- Nem, te butus!
- BUTUS?!
A Sötét Nagyúrban azonnal felment a pumpa.
- Nyugi szívem – simogatta meg barátságosan a nőszemély Voldemort buksiját, amolyan „kiskedvences” mozdulattal. - Csak még ráncosabb lesz a pici szád, ha ennyit mérgelődsz, ugye tudod?
A Nagyúr artikulátlan üvöltésbe kezdett, a halálfalók pedig kíváncsian várták, hány másodperce van még hátra újdonsült kolleginájuknak egy jól kiérdemelt Avada előtt.
- Áhh, inkább ülj le és fogd be a szád! - ingatta a fejét Voldemort, miután magában felmérte a lány értelmi képességeinek és testi adottságainak hányadosát.
Tancy Ditcherrel madarat lehetett volna fogatni, úgy ugrándozott az asztal végében álló üres székhez és egy félreérthetetlen mozdulattal megigazgatta a talárja kivágásán keresztül dús kebleit.
- Na hát, akkor térjünk vissza megbeszélésünk eredeti tárgyához: vagyis, hogyan intézzük el a vén trottykost, meg a kölyköt?
- Nagyúúúr – somolygott Bellatrix -, mit szólnál, ha a kis szöszkével csináltatnánk? Legalább bizonyíthatja hűségét.
- Remek ötlet, Bellám! - röhögött mindannyiunk kedvenc Sötét Nagyura.
Az említett azonban meg sem hallotta a füle hallatára rárótt feladatot, előrángatott kis retiküljéből két pálcát meg egy gombolyagot és vadul kötögetni kezdett.
- Hát ez meg mi a francot csinál?! - kérdezte Voldemort tanácstalanul halálfalóit, azok azonban szintén értetlenül bámultak a nőre.
- Szerintem pulóvert – jegyezte meg Monstro bölcsen, bár inkább ne tette volna. Úgysem figyelt rá senki.
- Hé Te! - szólt oda a Nagyúr vészjóslóan Tancy Ditchernek. - Mi a jó Merlinnel foglalkozol te ott a gyűlés közepén, he?!
- Ó, Szívem, gondoltam, amilyen hideg van itt, még megfáznának a kis Nagyurak.
- Miről karattyolsz?! És nem vagyok a... „szíved”!
- Hát a leendő gyerekeinkről, Cuncimókus.
Voldemort szíve szerint szálanként tépkedte volna ki a saját haját – még szerencse, hogy teljesen kopasz volt. A halálfalók kíváncsian pislogtak.
- Ááá, nem is érdekel! Hol is tartottunk? Ja, igen. Te, szőke, hogy is hívnak?
- Tancy cica – mosolygott a lány, hosszú szempilláit vágyakozva rebegtette.
- Szóval Tancy – húzta el a száját Voldemort. - Nagy feladatom van számomra: Te fogod kinyírni Albus Dumbledore-t!
Draco Malfoy megkönnyebbülten felsóhajtott.
- És gyűlés után gyere a lakosztályomba – vigyorgott a Nagyúr.
Tancy csalfán rákacsintott és nem felejtett el egy lesajnáló pillantást vetni az épp idegrohamban szenvedő Bellára.

Alig pár perce ért véget a gyűlés, és Tancy Ditcher ujjait tördelve indult el a fekete, tömör faajtó felé.
- Jól van. Tancy Ditcher vagyok. Csábító nő, aranyvérű halálfaló és halálosan szerelmes vagyok Voldemort Nagyúrba. Igen, igen. A fene enné meg Dumbledore-t meg a hülye ötleteit! Na szóval... Tancy Ditcher... halálosan szerelmes...
Gyorsan felöltötte Lockhart-mosolyát.
- Ó igen. És mindjárt orbitálisat szeretkezek életem szerelmével. Hogy rohadna meg! Nem, ilyesmire nem gondolunk. Szóval... Tancy Ditcher...
Bizonytalanul megragadta az aranyozott (vagy talán igazi arany?) kilincset, de annál határozottabban lépett be. Voldemort egy trónszék méretű, fekete bőrfotelben terpeszkedett, kezében egy pohár sötétvörös valamivel (biztos potencianövelő, Pitontól).
- Ülj le – intett a Nagyúr a fekete selyembe burkolt franciaágy felé, közben alaposan végigmérte legújabb halálfalóját.
- Ahogy akarod, Édes – nyögte kéjesen a nő és macskaszerű mozdulatokkal elnyújtózott a lepedőn.
Voldemort gyorsan kihörpintette pohara tartalmát és felmászott a nő mellé.
- Ritkán mondok ilyet, de tetszel nekem, Tancy „cica”. - Ajkai ördögi mosolyra húzódtak, aztán hirtelen megrázkódott és a sarkára ült.
- Hmm – morogta. - Még jobb.
- Mi történt... Édes?
- Semmi különös. Megéreztem, hogy a mi kedves Harry Potterünk valahol majd összecsinálja magát a félelemtől. - Úgy tűnt, ezt a tényt még jobban élvezi, mint az előtte fekvő nő társaságát, és az éjszaka ígéreteit.
Tancy zavartan pislogott. A francba!
- Öhm... Kezdhetjük, Drága?!
- Hát persze. Holnap szépen beépülsz a Roxfortba, mint új Sötét Varázslatok Kivédése Tanár.
- De én csak a sötét varázslatok csinálásához értek! – nyögött fel a nő.
Voldemort elkerekedett szemekkel nézett rá.
- Meg még valamihez...
Hirtelen hanyatt döntötte a férfit, és kényelmesen elhelyezkedett a csípőjén.
- Majd megoldod – vonta fel a szemöldökét a Nagyúr, és hosszú ujjaival végigsimított a boszorkány combján. A lány letolta saját, rózsaszín talárját, aztán kioldotta Voldemortét is.
Apró mozdulatokkal körözött a férfi mellkasán, aztán lazán lehajolt és az ajkai közé vette kemény mellbimbóit. El kellett ismernie, a kígyópofa teste nem is olyan rossz, mint várta. Persze, kimondottan nyakon alul.
A Nagyúr lehunyta szemeit, kézfejével megmarkolta a szőke hajkoronát és még közelebb rántotta magához a nő fejét.
Tancy izgatóan végighúzta a mutatóujját „szerelme” hasának alján, aztán átkozottul lassan becsúsztatta kezét a talár alsóbb részei alá.
- Ó – hördült fel Voldemort. - Te tényleg értesz ehhez.
- Kislánykorom óta készülök rád – suttogta a lány fülledt erotikával a hangjában és ujjait a sötét varázsló duzzadt férfiassága köré fonta.
- Uhh, hmm... - nyögdécselt a férfi. - Ez jó... nagyon jó...
Tancy akaratán kívül megnyalta az ajkát. A vastag szerszám erőteljesen lüktetett a tenyerében, s az alatta fekvő Sötét Nagyúr teljes extázisban úszott.
- Mindjárt még jobb lesz – suttogta cserfesen a nő és lassan araszolt lefelé Voldemort combjai között. Laza kézmozdulattal megszabadította játékszerét a felgyűrődött ruhadaraboktól, majd forrón a férfi makkjára lehelt.
Az összerázkódott az érzéstől és megkapaszkodott a lepedőben.
- Vedd a szádba! - parancsolta türelmetlenül Tudjukki és ingerülten hajánál fogva nyomta ölére a lányt. - Most!
Tancy úgy tett, mintha engedelmeskedne és kitátotta száját, a cél előtt azonban lejjebb ereszkedett és ajkai közé vette a férfi heréit.
Voldemort szemei felakadtak.
Tancy odaadóan kényeztette a két jókora dudort, amíg azok összehúzódtak és megemelkedtek.
A Sötét Nagyúr apró, fulladozó hangokat hallatott. A lány szélesen mosolyogva felnézett „áldozata” elkínzott vonásaiba.
- Most megkapod, amire vágysz – csacsogta édesen, majd két ujjával hátrahúzta Voldemort fitymáját, a másik öklét pedig pénisze tövére szorította.
A férfi felüvöltött, ahogy kitörni készülő magja a testében rekedt, még erőteljesebb lüktetésre késztetve ágyékát.
- Átkozott szajha! - ordította, elfehéredő ujjpercekkel kapaszkodva a takarója szélébe.
Tancy bűnre csábítóan kinyújtotta nyelvét, és körözni kezdett vele a síkos makkon.
- Megöllek, esküszöm, megöllek! - visította a Nagyúr, tehetetlenül.
A puha ajkak vadul ostromolták a vöröslő csúcsot, amíg Voldemort már csaknem csillagokat látott. Tancy ökle ugyanolyan szorosan tartotta, megakadályozva az enyhítő megkönnyebbülést.
- Mindjárt – ígérte rekedten a nő és hosszában végignyalta a kétségbeesetten pulzáló hímtagot.
- Áhh – üvöltött a férfi. Meg kell átkoznia, meg kell ölnie, bármit, de belehal, ha most azonnal nem élvezhet el! A forró sperma szétfeszítette belülről, a nő pedig csak egyre gyorsabban kínozta.
- ELÉG! - kelt ki magából.
Tancy elégedetten emelte fel kezét és vadul simogatni kezdte a Nagyúr hímvesszőjét. Az egy erőtlen kiáltással megemelte a derekát és vadul pumpálta magját a lány tenyerébe és saját hasára. Hosszan, vadul élvezett, aztán a párnái közé ájult.
- Francba... - mormogta halkan, aztán már a légzése is elhalkult.
A boszorkány egy gyors pálcaintéssel megtisztította magát, aztán gyengéden betakargatta Voldemortot és az ágy szélére ülve a csuklójára támasztotta a fejét.
„Küldetés teljesítve”, sóhajtott magában Tancy. „Ha Dumbledore tudná, hogy milyen kis plusz feladatot kaptam, valószínűleg belefulladna a drazsés butykosába. Nem jól van ez így, nagyon nem.”
Le kellett volna ráznia Denemet, valami „házasság-előtt-nincs-szex” dumával. Aztán vissza kellett volna hoppanálnia a Roxfortba, hogy részletes jelentést tegyen a Rend fejének. Kellett volna! Ehelyett Ő mit csinál? „Ágyba bújik” az ellenséggel, és még csak meg sem elégszik azzal, hogy egyszerűen kiszolgáltassa magát – habár legalább valami kis elégtételt nyújtott a sötét varázslót szenvedni látni és neki sem kellett akkora áldozatot hoznia, mintha tovább jutottak volna.
Ezen aztán hirtelen elvigyorodott.
- Mi olyan vicces? - kérdezte kimerülten Voldemort, vöröslő szemeivel áhítatosan mérte végig a nő fedetlen testét.
- Csak... tetszettél az előbb.
Denem kíváncsian felvonta a szemöldökét.
- Érdekes – motyogta. - Kínzás nélkül még soha nem mondta ezt nő nekem.
- Mert még senki sem szeretett annyira, mint én.
„El kell hinnem, el kell hinnem, különben rájön!”
- Ne hazudj! Engem mindenki gyűlöl – förmedt rá a férfi.
- Az alattvalóid kedvelnek – próbálta Tancy menteni a menthetőt.
- Inkább csak rettegnek. De te valamiért más vagy, mint ők.
- Tényleg?
- Annyira ismerős vagy nekem.
„Francba. Mindjárt rájön!”
- Talán, csak mert az volt a végzeted, hogy rám találj...
- Nekem csak az az egy végzet jutott, hogy a Leghatalmasabb Varázsló legyek.
- De valaki mindig az utadban áll – szólta el magát meggondolatlanul a lány, Voldemort pedig azonnal felült.
- Mit mondtál?!
- Én... próbállak megérteni.
- Úgysem tudsz. Nem vagy Te annyira okos! Senki sincs, még...
- Dumbledore sem?
- Ne bosszants, csak rosszul járhatsz! A buta nők ne akarjanak gondolkodni a férfiak dolgairól!
- Sajnálom, szerelmem – suttogta Tancy. - Egy kicsit izgulok, mert... én még soha nem... szóval, érted...
- Nem, nem értem. Ki a franc vagy Te?! Gyanúsan viselkedsz. Talán nem is vagy olyan hülye, mint amilyennek mutatod magad!

Erre most mit mondjon? Ha megcáfolja, lebukik, ha elismeri, hogy van valamennyi ész is a fejében, még inkább.

- Rólad se mondanák meg, hogy valójában milyen magányos vagy.
- Én nem vagyok...! Nem hiányzik senki!
- Teljesen biztos vagy benne?
A Nagyúr nem válaszolt, dühösen meredt maga elé.
Tancy szeretetteljesen pillantott rá smaragd szemeivel, amitől hihetetlen módon megdobbant a szíve. Látta már valahol azt a tekintetet!
- Neked tényleg nincs veszélyérzeted – sóhajtott. - Az az igazság, hogy elgondolkodtatott, amit a gyűlésen mondtál. Mármint, eszembe jutott, hogy tényleg szükségem lenne egy utódra. Mardekár nemes vérvonala nem szakadhat meg, még ha halhatatlan vagyok is!
- Öhm...
- Holnap éjjel jöjj vissza ide. Most pedig pihenj, holnap jelentkezel a vén bolondnál, tanárnak. Ajánlom, hogy ügyesen játszd el az ártatlan, mugliimádó szentet, mert aggastyán létére jó szeme van a csalókhoz.
- Buktatott már le valakit?
- Gyanakszom néhány kémemre. De ezt nem osztom meg veled.
- Miért?
- Öltözz fel és tűnj el. Holnap ne várass meg, mert ha hívnom kell, az fájdalmas lesz.
Tancy nyelt egyet.
- A világért sem késnék, Nagyuram!
- Remélem is.
A boszorkány gyorsan felrángatta magára rózsaszín talárját és bizonytalanul kitipegett a szobából.

„Kezdetnek elég könnyen ment, de... MI A FENÉT FOGOK CSINÁLNI HOLNAP?”

Dumbledore, ha nem talál ki valamit, pár napon belül mindketten halottak lesznek. És először Ő fogja feldobni a talpát, ha Voldemort rájön a „kis” titkára.
Egy kusza gondolat futott át az elméjén.
„Vajon milyen képet vágna a rettegett Sötét Nagyúr, amikor megtudná, hogy a nő, aki élete legizgalmasabb szexuális élményében részesítette, valójában a Kis Túlélő, Harry Potter?”
Bele se mert gondolni, de egy kárörvendő mosolyt azért megengedett magának.
„Belehalna a szégyenbe!”
Egy halk pukkanással a Roxfort kapujába hoppanált. Azonnal beszélnie kell az igazgatóval!