- IGAZGATÓ ÚR! - tépte fel az ajtót egy zsíros, fekete hajú fiatal férfi üvöltve, maga után ráncigálva egy tizenhat év körüli – diákot.
- Á, Perselus! Történt valami? - kérdezte bűbájosan csengő hangon az öreg, mintha nem is vett volna észre semmi szokatlant.
- Hogy történt-e?! Maga nem lát semmi... rendkívülit?! - dühösen a mellette álló, hosszú, vörös tincseit birizgáló félig fiú, félig lány alakra mutatott (akinek épp ebben a pillanatban pattant szét az ingén az egyik felső gombja, helyet engedve két növekedő, dudorodó valaminek).
- Értem már - mosolygott Dumbledore. - Tudtam, hogy nagy tehetsége van a legilimenciában, Perselus, és értékelem, hogy máris nekilátott a feladat végrehajtásához.
- Mégis miről beszél?! Milyen feladat?! - kelt ki magából a férfi, miközben drasztikus módon kezdett el nőni a haja, és percről percre egyre fiatalabbnak látszott. - Mindez ennek a féleszű, abnormális...
- Az „idiótát” ki ne felejtse, Tanár Úr! - horkant fel Harry, majd a szájához kapott, amiért hangja most sokkal vékonyabban csengett, mint általában.
- Legalább most fogja be a száját, Potter! - dörrent rá a bájitaltantanár.
- Ha jól látom, Nemváltó-nedv, vagy tévednék? - kuncogott az igazgató, ám a másik két jelenlevő nem élvezte annyira az eseményeket.
- Jól látja! - sziszegte Piton. - Potter... Ez a gyengeelméjű hülye gyerek...
- Hmm, úgy vélem, Harry a megszokott módon reagált a bájitalra – vágott a szavába Dumbledore mosolyogva. De Magával mi történt Perselus? Elég sápadtnak tűnik.
- Sápadtnak? SÁPADTNAK?! Ez lenne a legkisebb problémám! Nem vesz észre valami...
Az férfinek egyre vékonyabb lett a hangja, maga pedig mintha összement volna pár centimétert. Arcát keretező haja most már a válla alá ért, és a homlokán végighúzódó ráncai is kisimulni látszottak.
Harry pedig – tőle jó kartávolságon kívül - tátott szájjal bámulta melleit és szemébe lógó, sötétvörös bozontját igazgatta, hogy kilásson mögüle.
- Harry, elmondanád, mi történt? - kérdezte kedvesen, hallhatóan kicsit nyugtalanabbul Dumbledore a Kis Túlélőt, mivel Piton látszólag nem volt túl meggyőző idegállapotban ahhoz, hogy elmesélhesse a történteket. Penge vékony ajkai elfehéredtek, és csak néha motyogott valami érhetetlenséget, amiből csak egy-két szót lehetett kivenni: a „Potter”-t, az „idiótá”-t, és az „ezért még nagyon”-t.
Harry már készült belefogni a magyarázkodásba, amikor a bájitalmesteren – hatalmas ordítás közepette – sűrű, vörös szőrcsomók kezdtek, kifejlődni.
- Azt hiszem – szólt bölcsen az igazgató – sürgősen szükségünk lesz Madam Pomfrey segítségére. Harry, elszaladnál Poppyért a gyengélkedőre?
A fiú (azaz lány) egy gyors bólintás után - amilyen gyorsan csak bírt, kiiszkolt az igazgatóiból.


A kőszörny előtt Hermione és Ron idegesen toporogtak, és amikor megpillantották a vörös hajú, lélekszakadva rohanó diáklányt, nem hittek a szemüknek.
- Hermione! Ron! - kiáltott Harry barátainak. - Gyorsan, ide kell hoznunk Madam Pomfreyt!
- Na de... Harry! Veled mi történt?!
Ron elég megdöbbentnek látszott, Hermione pedig határozottan ijedtnek.
- Később elmondom, de most menjünk! Piton... meghal, ha nem sietünk!
- Kit érdekel? - horkant fel undorodva Ron. - Megérdemelné az a tetű! Ő tehet az egészről!
- Ron! - szólt rá Hermione, de mivel Harry máris továbbrohant, nem volt idejük vitatkozni, inkább követték barátjukat.
- Harry, mi van Pitonnal? - kérdezte kétségbeesetten Hermione, futástól kipirosodott arccal.
- Nem tudom, összement és... és megszőrösödött!
Először két barátja értetlenül nézett rá, majd Ron elvigyorodott.
- Komolyan? Azt a...! Ezt látnom kell! Megszőrösödött?!
- Hogy vagy képes örülni ennek?! - torkolta le Hermione. - Ha Pitonnak valami komoly baja lesz, Harryt minimum kicsapják! Nem tudhatod, mi volt abban a...
- Madam Pomfrey! - kiabált Harry a törülközőket szállító mediboszorkánynak. - Most rögtön velem kell jönnie! Sürgős!

Alig tíz percen belül, az igazgatóiba érve nem mindennapi látvány fogadta a három jó barátot és kísérőjüket.
Dumbledore püspöklila, ezüst csillagos talárban térdelt a földön, lelkesen nyugalomra biztatgatva egy sárkánytojás-nagyságú, vörös szőrlabdát.
- Áh, Poppy! - üdvözölte mosolyogva boszorkányt, a fiataloknak pedig biccentett.
- Mi az ördög?! - kiáltott fel a gyógyító, és a szája elé kapta a kezét, miután a hempergőző, vonyító valamire nézett. - Mit műveltek ezzel a szerencsétlen diákkal?
- Poppy! Ez Perselus. Perselus Piton!
A boszorkány felsikkantott.
- Perselus? De mégis... m-mi történt Vele?!
- Ha jól sejtem, egy újféle Hermafrodium Vegrandis főzet a tettes – közölte az igazgató és egy csintalan, vesébe látó pillantást küldött Harry felé.
- Bár nem vagyok mesetere a bájitalkeverésnek, a tünetek alapján murtlap-mérgezésre gyanakszom - állapította meg a boszorkány fejcsóválva. - Legalábbis a látszat alapján.
Harry és Ron pedig izzadó tenyérrel, idegesen összepillantottak: csak Ők ketten tudták, hogy mi történt a tanárukkal. Ami persze, ha kiderül biztosan nem ússzák meg egy ejnye-bejnyével - még Dumbledore-tól sem.. Piton most leginkább egy túlméretezett gombolyagra hasonlított és vonyító hangot hallatva vonaglott.
Ron – amint felfogta, hogy a szánalmas kinézetű lény valójában a "vén denevér" - alig bírta visszafogni kitörni készülő röhögését. Hermione azonban - megelőzve a bajt – gyorsan oldalba vágta.
- Bízom kegyed hozzáértésében – mosolygott Dumbledore Madam Pomfreyre. - Vélhetőleg mikorra kapjuk vissza a bájitaltantanárunkat?
A nő hosszas hümmögés után felnézett az igazgatóra.
- Holnap reggelre tudok hozni ellenszert a Szent Mungóból, egyébként is oda készültem ma délután helyettesítésre. Addig esetleg a szőrzetnövekedést és a zsugorodást tudom ideiglenesen visszatartani...
- Köszönöm Poppy, igazán nagyra értékelem a munkáját. A biztonság kedvéért vetne egy pillantást, legyen szíves, Harryre is?
Az asszony szemei elkerekedtek, és örült módon nézett körben a magas teremben.
- Harryre? - kérdezte vissza hitetlenkedve.
- Rám is jutott a bájitalból – lépett előre a vörös hajú lány két társa mellől, hogy egy sóhaj közben „végigélvezze” a boszorkány értetlen tekintetét.
Madam Pomfrey kicsit szégyenkezett, amiért nem jött rá egyből: ezt a diákot még soha nem látta a Roxfortban. Nem is volt ideje ezen gondolkozni, mert a három gyerek azonnal magukkal rángatták, mondván sürgős esetről van szó.

- Természetesen – mondta a nő, majd elvégezte a szokásos vizsgálatokat, leellenőrizve a „fiú” testének szinte minden egyes négyzetcentiméterét.
- Ne aggódjon, Mr. Potter, minden bizonnyal néhány órán belül teljesen visszatér a régi alakjába – mondta, miközben fél kézzel megpróbálta felderíteni a Pitont vastagon borító bunda között a szájnyílását. Mikor erőfeszítéseit végre siker koronázta, beleöntött a... „lénybe” egy fiolányi, sötétlila folyadékot.
A burjánzó, vörös bozont látványosan húzódott vissza, majd egy pillanat alatt eltűnt. Ugyanekkor kezdte visszanyerni eredeti alakját és néhány másodperc múlva a jelenlévők szájtátva bámultak a csöppnyi, emberi lényre.
Ron ijedten felkiáltott, Hermione szemei elkerekedtek, Harry pedig... Ő nem tudta, mi történik.
- E-egy kisbaba? - lepődött meg Hermione és tett egy lépést a csöppség felé.
A kicsi ónix szemeivel a lányra nézett, majd egy dühös pillantással elfordította a fejét.
- Ha az ég szakadna le, Piton akkor is Piton maradna - súgta Ron a mellette álló Harrynek.
- Egyelőre ennyit tehetek – mondta Madam Pomfrey nyugtalanul. - Igazgató Úr, mennyire ért Ön a csecsemőkhöz?
Dumbledore örökösen boldogságtól ragyogó arca szemmel láthatóan kipirult.
- Sajnos ma este halaszthatatlan ügyet kell elintéznem a Minisztériumban. Nem tudnánk találni valakit, aki gondoskodna a mi kedves Professzorunkról egy éjszaka erejéig? - Az idős mágus szája széle felfelé görbült, Harrynek pedig kezdett nagyon rossz érzése támadni.
- Ezekben az időkben?! - sápítozott az asszony. - Aki épp nem menekül, az kint harcol a csatatéren! Tudja jól, még a tanárok is küldetésekre járnak, a kórházban pedig halomszámra érkeznek a sebesültek. Lehetetlen ilyenkor szabad embert találni!
- Hmm, talán mégis lenne megoldás, elvégre egy magatehetetlen kisgyermeket – itt jelentőségteljesen Harryre nézett – nem hagyhatunk felügyelet nélkül.
- Mi most mennénk. Jó éjt, Professzor! Madam Pomfrey! – szólalt fel hirtelen a Kis Túlélő, és már ráncigálta volna ki az ajtón barátait, de Dumbledore hangja megállította.
- Csak egyetlen éjszaka, Harry – mondta halkan és amikor a fiú a csillogó, kék szemekbe nézett, mély fájdalmat és aggodalmat látott bennük.
- De... ezt Ő sem akarná! - csattant fel a „fiú”, a kisgyerek pedig, mintha csak értené, felnyögött az asztalon, amin nemrég Madam Pomfrey helyezte el.
- Ugyan-ugyan – Az öreg mélykék szemei csintalanul megvillantak. - Talán nem is fog emlékezni a kis... incidensre.
- Harry, szerintem ez nem olyan vészes – vigyorgott Ron és bár egy kívülálló ebben a pillanatban elkönyvelte volna, hogy van némi jó érzés is a fiúban, de Ő biztosan tudta, hogy barátja fejében most gonosz és szadista gondolatok kavarognak. Ráadásul a neki derékmagasságban fekvő, kapálózó-fintorgó csecsemő sem nyugtatta meg túlzottan.
- Harry, végül is ez a kis csöppség most nem Piton professzor! - Úgy tűnt, Hermione minden erejével meg akarja győzni barátait, hogy az a leghelyesebb, ha hallgatnak Dumbledore-ra.
- Kis csöppség?! - horkantott Ron. - Neked Piton mióta kis csöppség?
- Kérem, őrizze meg hidegvérét, Mr. Weasley – intette le győzedelmesen az igazgató a fiút. - Mivel nem akarunk a már meglévőnél is nagyobb feszültséget, javaslom, maradjatok itt mindhárman az éjszakára. Nyílik egy vendégszoba, ott, Avius Flimpbelle arcképe mögött.
A szemközti falon az egyik kép lakója, egy kopaszodó, szakállas varázsló mélyen meghajolt, amint Dumbledore felé mutatott.
- Vacsorát küldetek fel Nektek a házimanókkal. Nem, Ms. Granger, nem lesz szükség a könyveikre, holnapra ezúttal felmentem mindhármójukat a házifeladat-írás alól – tette hozzá, amikor Hermione már szólásra nyitotta a száját.
- Engedelmével, én távoznék, Professzor - biccentett Madam Pomfrey. - Várnak a betegeim.
A boszorkány kis elsősegélytáskájával együtt elhagyta a helyiséget.
- Áh igen, jómagam is épp indulni készültem, még be kell ugranom pár dologért a Grimmauld térre - jelentette be az igazgató.
- Máris elmegy?! - kapta fel a fejét Harry.
Dumbledore csak egy laza mozdulattal kihúzta az asztalfiókját és elővett belőle egy zacskó sav-a-júj cukrot.
- Amint azt már a mi kedves Madam Pomfreynk is említette, manapság nem sok szabadidő áll rendelkezésünkre – mondta enyhén összeráncolt homlokkal. - Sav-a-júj cukrot?
- Nemkérünk – hadarta Harry, majd kétségbeesetten figyelte a kandallóba lépő öreg mágust.
- Jut eszembe! - szólt még vissza az öreg, mikor már csak a nyakától felfelé látszott ki a lángok közül. - Harry, örömmel venném, ha elkezdenél gyakorolni ebben a formádban. „Talán” még hasznodra válik egyszer.


Szerzői megjegyzés: A következő részben kiderül, mi is történt valójában bájitaltanon, és Piton szemszögéből is láthatjuk az eseményeket :) Ráadásul megtudhatjuk, hogy élik túl hőseink az éjszakát :P