- Lily, várjatok! - kiáltotta Alan és megragadta barátnője karját. - Ne menjetek közelebb!
Az idősebb Lily akadozva vette a levegőt, a lény a padlón ugyanis még mindig növekedett. Csak egyre bámulta a földön heverő, egyre inkább embert. Ismerősnek tűnt neki, de nem mert volna megesküdni, hogy tényleg James az. A másik kétségbeejtő tény az a vértócsa volt, ami egyre duzzadt a látszólag férfi körül. A lény ruhájának kinevezett rongyon szakadások tátongtak, azonosíthatatlan foltok és por szennyezték be, mintha egy háború áldozata lett volna. Vállig érő, fekete, csimbókokban lógó hajat viselt, amelyet néhol sötétbordóra festett a vér.
- Istenem! - sikította Lily. Hirtelen fellobbant benne a felismerés, s semmi más nem tolult a szívébe, csak az ijedtség. A halott férfi látványa a gyerekeket is megrémisztette: a kis Lily remegve bújt Alan-hez, aki vigasztalóan átölelte.
- Ki ez? - kérdezte a fiú. - Lily, te ismered?
A nő mozdulatlanul állt, szája elé emelt kézzel, és egyre csak keringtek a gondolatok a fejében. „Miért? Miért Ő? Ráadásul... holtan!”
- Takarítsunk fel, mielőtt apu hazaér - mondta szipogva a kis Lily. - Majd közben kitaláljuk, mi legyen.
- Ő ugye... nem a férjed volt? - kérdezte Alan.
Lily csak megrázta a fejét, de még mindig nem tudott megmozdulni.
- Kezdjük már! - mondta a kis Lily ijedten. - Ha Anyu lejön, nekünk végünk!
Alan közelebb lépett a férfihez és a hátára fordította. A látvány még őt is megrémítette, de ezt semmi kincsért nem mutatta volna ki Lily előtt.
A férfi nyakán jól látszott a hatalmas seb, amely már nem szivárgott, de még tisztán látszott.
- Úgy tűnik, megharapta valami - jelentette ki Alan. - Lehet, hogy tévedek, de... mintha vámpír lenne a tettes...
- Vámpír? - kiáltott fel a kisebb Lily. - Ez hülyeség! Vámpírok nem léteznek!
- Nem, a muglik szerint nem... - folytatta a vitát Alan.
- Lehet, hogy... nem is tudom... Kígyó? - vetette fel a kislány.
- Igen, az lehetséges.

A nő még mindig mozdulatlanul állt és nézte a földön heverő férfit.
- Piton! - suttogta. - Miért te? Miért kell ezt is tönkretenned?!
Semmi mást nem érzett már, csak haragot és megvetést.
- Él még? - kérdezte a kis Lily Alan-től, aki folyamatosan figyelte a test lehetséges életjeleit.
- Szerintem már nem. De persze....
- Tudom, lehet hogy tévedsz... - jegyezte meg gúnyosan a kislány. - Lily, jól vagy?
A nő lassan bólintott. A harag és a rémület közös egyvelege játszódott le a lelkében. Másra nem is tudott gondolni, csak a csalódottságra. Gyűlölte Pitont, amiért elvette az utolsó reményét is. Ha élne, akkor legalább kiadhatná a dühét, akkor megmondhatná neki, hogy mennyire megveti most ezért. Piton még mindig nem mozdult. Szemei csukva voltak, s száját és állát kis csíkokban festette be a vér.
- Lily, segítened kéne - kérte a kislány csendesen. - Tudod, mi nem varázsolhatunk...
- Persze... - suttogta, de még mindig nem vette le a tekintetét a holttestről.
És akkor... eszébe jutott, amit a fia mondott neki az este: „...ha ő nem lenne, akkor már nem élnék.”
Mit tehetett Piton a fiáért, ha az hálából még a gyermekét is róla nevezte el?
A lényeg, hogyha a férfi valóban megmentette Harry életét, akkor ő tartozik neki. Még akkor is, ha halálfaló...
- Suvickus! - mondta a nő halkan, miközben legyintett egyet a pálcájával.
A vérfoltok egy pillanat alatt felszívódtak, majd egy „Reparo!”-tól a földre hullott vázadarabok is összeforrtak. Lily és a két gyerek óvatosan lépett a férfi mellé.
- Segítsetek... mozdítsuk meg! - mondta a kis Lily.
Már épp mindhárman a test fölé nyújtották a kezüket, mikor hirtelen kicsapódott az ajtó.
- MI A FENÉT CSINÁLTOK TI ITT? - kiabálta Ginny.
Albus az előszobában állt, és próbált a föld alá süllyedni. Életében először nem árult el egy titkot, de az anyja természetesen észrevette a szorongását. Pocsékul érezte magát, amiért miatta lebukik a húga, a barátja és Lily is.
Ginny felsikoltott, mikor meglátta a földön fekvő férfi arcát.
- Istenem! Ez... Ez Piton! - nyögte a nő.
- Igen, Ő - mondta Lily lemondóan.
- Piton? - kérdezte Alan és a kis Lily egyszerre. - Mármint Perselus Piton? A Roxfort volt dirije?
A kis Lily tett egy lépést a férfi felé, és térdre ereszkedett, amitől Ginny kifakadt.
- Hozzá ne nyúlj, Lily! Hallod?!
- Vigyük fel a szobámba! - utasította a többieket a kislány.
Alan azonnal ott-termett, majd hamarosan Albus is csatlakozott (talán a bűntudat miatt).
- Inkább az én szobámba - ajánlotta Al.
Ginny az ajtóba állt, és széttárta karjait, ezzel elzárva a kifelé vezető utat.
- Mondtam, hogy ne érjetek hozzá! Hagyjátok ott! Majd én... elintézem...
A gyerekek úgy tettek, mintha meg se hallanák.
- Nos, ha senki se segít egy jó kis bűbájjal, akkor.... - kezdte a kis Lily – Albus, te fogod a fejét, Alan, te a jobb lábát, én majd a....
- Eszetekbe ne jusson! - kiabálta Ginny egyre türelmetlenebbül.
- Jó, akkor hagyjuk itt a szoba közepén! - mondta a kislány gúnyosan.
Ginny megpróbált lehiggadni, de a halott férfi a szőnyeg közepén – nem egy üdítő érzést váltott ki belőle.
A kis Lily kinyújtotta a kezét a férfi felé, és megmarkolta a csuklóját.
- Nekem valahogy... annyira ismerős....
S a férfi keze mintha életre kelt volna az érintésétől – egyenként mozdultak meg ujjai, majd ökölbe szorította tenyerét.
Mindenki ijedten figyelt, egy másodperc alatt néma csönd lett. Albus is közelebb húzódott, s a férfi fölé hajolt, mire az lassan felnyitotta szemeit.

Némán tekintett a rá meredő kisfiú zöld smaragdjaira, melyek régi emlékeket vonszoltak elő tudata mélyéről. Azt hitte meghalt, s már csak a végzet űz vele gonosz tréfát. Mi ez a hely? Ez a sok, ismeretlen ember, akik szájtátva bámulják? Őt, aki gyűlöli az embereket. Egy fiú... épp olyan, mint akinek élete végén utoljára a szemébe nézett.
- Potter! - suttogta halkan, s megragadta a gyerek vállát, aki ettől kétségbeesetten kapálózni kezdett.
„Nem, ez nem ő!” - gondolta. „Ez csak egy kölyök... nincs rajta a heg!”
Ginny már ugrott volna, hogy kiszabadítsa a fiát, de a kis Lily akkorra már ott guggolt, közvetlenül Albus mellett.
- Elnézést, Uram! Jól érzi magát?
A férfi, ha lehet, még jobban elsápadt, mikor megpillantotta a kislányt. Kezei lehanyatlottak Albusról, s a földre zuhantak.
Lily rámosolygott, látva a férfi zavarát, aki ettől még inkább elképedt.
- Lily...
Szemei elkerekedtek a döbbenettől. Az arc, amire mindig vágyott, amit mindig szeretett... Bár tudta, ez lehetetlen, hiszen Lily meghalt, és... Ő is. De mégis...
Mindenki elfojtotta a lélegzetét is, csak a felnőtt Lily mocorgott egy kicsit. Próbálta elkerülni a találkozást, ameddig csak lehet.
A kislány elpirult.
- Honnan tudta? Mi még nem találkoztunk, azt hiszem. Mindegy, Ön kapott egy új lehetőséget az élettől... és persze tőlünk! - mondta büszkén, csillogó szemekkel.
- Túl sokat beszél - jegyezte meg a férfi nyersen.
„Nem ez nem Ő!”- gondolta. „A szeme más! És bár hasonlít rá, de... lehetetlen, hogy Ő legyen...”
- Egyébként tényleg Lily vagyok. Lily Potter - újságolta a kislány, fittyet hányva a tényre, hogy pár lépéssel a háta mögött édesanyja menten szívrohamot kap.
Piton felkapta a fejét a név hallatán. Éles fájdalom ütött szívébe, s hogy a megszokott módszerrel ezt elrejtse, visszatért „kibírhatatlan” stílusához.
- Nem emlékszem, hogy kérdeztem volna, kicsoda Maga, kisasszony - mondta felvont szemöldökkel, de láthatóan meglepetten. Magában megpróbálta "felmérni a terepet".

„Potter, azt mondta!? Mi folyik itt? Emlékszem, a Nagyúr rám küldte Naginit... Aztán jött Potter. Ez nem helyénvaló! Meghaltam, és mégis élek? És kik ezek a kölykök?"

Lassan végigsimította a nyakát, ahol a kígyóharapás érte. Szúró fájdalom nyilallt a sebbe, de szó nélkül eltűrte. Megszokta már a szenvedést.
- Melyik évben járunk? - kérdezte határozottan.
A kis Lily megkönnyebbült, hogy a férfi hozzászólt.
- 2020-ban. Egyébként július 24-e, péntek.
Piton kissé megdöbbent az évszámon, de a kislány rajongása és pontossága még inkább meglepte. Úgy döntött, ideje körülnéznie.

„A lány, aki Lilynek mondja magát, két fiú közt térdel. Az egyik, a zöld szemű, tagadhatatlanul Potter, az, akit először meglátott A másik gyerek, szintén fekete hajú, fekete szemű, sovány, alultáplált. Ismerősek a vonásai, de egyenlőre nem jött rá, honnan. S az ajtóban két nő, szinte egyforma talárban. Mindkettőnek vörös a haja, csak az egyiknek barna a szeme, a másiknak pedig...

"Lily!" - suttogta belső hangja, de nem szólalt meg. Alig láthatóan tátotta el a száját, és vonta fel egyszerre mindkét szemöldökét.
A nő szótlanul állt a fal mellett, kezeit összefonva, szemeiből csalódottság áradt.
Piton kívülről ugyanolyan fagyos maradt, mint eddig, de belül felébredt benne a gyermekkori önmaga. Semmit nem mutatott a külvilág felé érzelmeiből, de a lelke örült táncba kezdett, amint meglátta élete szerelmét.

„Ez csak... egy álom? Nem lehet a valóság... Bár én is élek, de... Ez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen! Bárcsak... mondana valamit... " - gondolta, de egyenlőre még csak Ő sem bírt megszólalni. Nem értett semmit: Hogy lehet, hogy él? Hogy több mint húsz év elteltével visszatért a halálból, és itt van a számára „Egyetlen Nő” is? Itt már az örökösen érzéketlennek tűnő, embergyűlölő férfi sem tudta, hogy mit tegyen.

Az idősebb Lily látszólag megunta, hogy hasztalanul a vérben úszó, tudomása szerint „halálfalót” bámulja, a határtalan csalódás után, hogy nem kapta vissza James-et. Ráadásul és a lelkében tomboló, még ismeretlen érzést sem tudta beazonosítani. Határozott léptekkel távozott a szobából.
Most Piton – maga sem értette, miért – valamivel felszabadultabb lett, és immár semmi nem akadályozta meg abban, hogy felöltse álarcát.
- Mi okból hoztak vissza? - kérdezte egyszerűen az ajtóban álló, döbbent asszonytól, akiben hamar felismerte az egykori Ginny Weasleyt.
- Véletlen volt! - felelte édesanyja helyett a kis Lily szemlesütve. - Nagyon sajnáljuk...
- Al, hozzatok vizes ruhát! - utasította fiát Ginny. - Ha apátok ezt megtudja... Siessetek!
Albus és Alan szinte villámsebességgel pattantak fel.
- Tanár Úr... - szólította meg halkan Ginny. - Amíg a férjem hazaér... és kitalálunk valamit...
Alan és Albus visszaértek a vizes ruhával, de mivel anyjuk látszólag tehetetlenül állt, a kis Lily vette kézbe a dolgokat.
- Öhm... elnézést... - mondta a kislány halkan, és letörölt a férfi nyakáról egy hosszú vércsíkot.
Piton csak összeszűkült szemekkel nézett le „ápolónőjére”.
- Örömömre szolgálna. - förmedt rá. -, ha nem lépné át a határokat, kisasszony.
Lily nem értette, mire céloz a férfi, amíg az - vele mit sem törődve – komótosan, a maga merev testtartásával fel nem tápászkodott mellőle.
Hirtelen olyan éles fájdalmat érzett a sebében, hogy akaratlanul is felszisszent és a torkához kapott.
- Jól van? - kérdezte Lily aggódva, de nem kapott választ.
- Lily, hagyd békén a … Tanár Urat - szólt lányára Ginny.- Professzor Úr... Amíg Harry hazaér... Kérem szóljon, ha bármiben segíthetünk...
- Miért? - kérdezte döbbenten az ajtóból a felnőtt Lily, akit valószínűleg a kíváncsisága irányított vissza a színhelyre.
- Mármint... mit miért? - kérdezte Ginny „anyósától”.
- Miért akarod gondját viselni? Ő egy... halálfaló...
Pitont szíven ütötték a nő szavai, de arca ugyanolyan kifejezéstelen maradt.
Ginny felsóhajtott.
- A gyerekeim hozták vissza... ezért, amíg nem találunk ki valamit, ennyivel tartozunk a kellemetlenségért.
Lily értetlen tekintetét látva folytatta.
És Harry azt mondta, Neki köszönheti az életét... Ha ez igaz, akkor hálával tartozom érte.
Lily lesütötte a szemét. Nem tudta elképzelni sem, hogy Piton, akit éveken át gyűlölt amiatt, amivé vált – tényleg segített volna Harrynek, annak ellenére, hogy James az apja... és egy olyan, általa megvetett személy az anyja, mint Ő. Talán adhatna neki egy esélyt, még annak ellenére is, hogy egyszer... annak nevezte...


Halk pukkanás hallatszott a konyha felől.
- Ez Harry - mondta Ginny halkan.
Férje halk, aurorhoz méltó léptekkel lépett be a szobába.
- Megj... - kezdte volna, de elakadt a szava, mikor meglátta az előtte álló, fekete „ruhás” férfit.
- Piton... professzor? Ez... Lily! Al! Mi folyik itt?