- Piton... professzor! Ez...ez... ­
- Jól látod, Potter - felelte Piton gúnyosan egy tőle megszokott, lenéző pillantás kíséretében.
Bár hűen adta régi, csípős modorát, legbelül mégis megfagyott benne a vér. Tudta jól, hogy a férfinek, aki előtte áll tudomása van az összes féltett titkáról és emlékéről. Önszántából adta át neki egykor, de akkor már (vagy még) nem gondolta, hogy egyszer felhasználhatják ellene. A világ minden kincséért se mutatta volna ki, de most igazán félt. Rettegett, hogy a Nő, aki elől mindig is titkolta az érzéseit, megtudhatja a fiától az igazat: hogy valójában mindig is szerette. Hogy mindent csak miatta tett, a jó és rossz dolgokat egyaránt. És ráadásul... ha Harry Potternek kedve támadna bosszút állni rajta a régi sérelmekért, Ő nyílt préda lehetne számára. Gyűlölte magát, gyűlölte az érzéseit, az egész világmindenséget, amiért még a halálban sem hagytak nyugtot Neki. És leginkább csak magát hibáztatta, amiért most, mikor beteljesült az álma, amire éveken keresztül reménytelenül vágyott, hogy csak egy percre is láthassa Lilyt... S Neki most is ugyanúgy játszania kell a lelketlen, embergyűlölőt, mint eddig. Pedig a szíve mélyén ölelné, csókolná, térdre borulna és hálát adna az égnek, hogy visszakaphatta e csodálatos angyalt. Azt, ki az Ő számára az egész világot jelenti... és jelenteni fogja - Örökké.

Harry nem tudta, higgyen-e a szemének.
- Öhh... Ginny, Anya... Mi történt? - nézett tanácstalanul a két nőre és gyerekeire, majd a vele szemben álló, egykori bájitaltan-tanárra.
Mivel felesége és édesanyja egyszerre nyitották volna szólásra a szájukat, egymásra nézve inkább mindketten elhallgattak.
A kis Lily lassan felállt a földről.
- Tudod apu, mi csak...
- Nehogy azt mondd, hogy unatkoztatok - sóhajtott lemondóan Harry. Már azt sem tudta, szidja-e le őket, vagy hagyja az egészet a „már úgyis mindegy" alapon. - Komolyan azt akarjátok, hogy az Azkabanba zárjanak?
Gyerekeit ismerve már vitatkozni sem volt kedve. Teljesen ledöbbentette a tény, hogy a férfi, akit soha nem tudott igazán megérteni, akiről oly sokat tud, és mégis túl keveset... - Itt áll előtte, véres, szakadozott talárban, unott arckifejezéssel. Gondolatai vadul cikáztak elméjében.
„Vajon mire gondolhat, mit érezhet... Hiszen itt van Anya, akit mindig is szeretett! De még csak Rá sem néz?... De... Miért nem? Ha én évekig nem látnám Ginny-t, legalább... ” Elmélkedéséből a kis Lily hangja rángatta vissza a valóságba.
- Dehogyis, csak... - hüppögött a kislány, és lesütötte a szemét.
- Harry, most mit csináljunk? - kérdezte aggódó tekintettel Ginny. - A mai módszerekkel pillanatok alatt kiszúrják a minisztériumban, hogy a mágia rezgése jelentősen nőtt a házunkban! És ha nem tudják őket beazonosítani...
- Nyugodj meg, Ginny! - Harry közelebb lépett feleségéhez, és nyugtatólag a vállára tette a kezét. - Kitalálunk valamit.
- Rendben - mondta Ginny halkan.
- Először is... Professzor Úr! Öhm... Jól érzi magát? - kérdezte, miután tekintetével végigmérte Piton sebekkel borított, szakadozott alakját.
A volt bájitaltanár gúnyosan elhúzta a száját.
- Még mindig ugyanolyan tökkelütött vagy, Potter, mint régen - állapította meg (és ezzel az egyetlen mondattal elérte, hogy Lily érzései közül távozzon még az a kevés szimpátia is, ami még eddig megmaradt) - A Sötét Nagyúr rám küldte azt a bestiát, miközben én az irhádat próbáltam menteni – mint mindig. És miközben szép lassan elvéreztem, kivel kellett megosztanom az utolsó perceimet? Veled, Potter! - (rövid hatásszünetet tartott) – Most pedig... több mint húsz éve halott vagyok, de a drágalátos... „porontyaid” visszarángatnak ide! Mindezek után még persze teljes mértékben elvárható, hogy jó formában legyek, nemde bár...
Utolsó szavainak felvont szemöldökkel adott nyomatékot, és ezzel egyúttal azt is jelezte, hogy nincs több mondanivalója.
Harry – bár tudott volna válaszolni a burkolt sértések tömkelegére – ám inkább hallgatott. Nagyon is jól tudta (vagy legalábbis sejtette), Piton miért lett olyan, amilyen, és miért viselkedik most is így.
Lily azonban (az idősebbik) szíve szerint kitekerte volna a férfi nyakát, amiért az ilyen stílusban mer beszélni a fiával. Számtalan átkot és rontást sorolt fel magában, amit most Pitonra küldene, de egyszer csak... egy mondat furakodott az elméjébe: „Neki köszönhetem, hogy élek...” De mit tehetett Piton Harryért? Mit is mondott? „...miközben én az irhádat próbáltam menteni, mint mindig” Mi történhetett? Miért akarta halálfaló létére megmenteni Harryt?
A kis Lily csodálkozva bújt apjához.
- Apu? Ez a... Bácsi tényleg megmentett Téged?
Harry elgondolkodott. Végül is... ha annak idején nem támogatja mindig hátulról, talán a tizenkettedik születésnapját sem érte volna meg.
- Mondhatjuk úgy is - válaszolta bizonytalanul. Akármennyire is megbocsájtott az egykori bájitalmesternek, azért a gyerekkori, igazságtalan sérelmek felett nem hunyhatott olyan könnyen szemet.
A kis Lily elmosolyodott.
- Akkor meg kellene köszönnünk Neki! Igen, ez az! Öhh... Tanárúr, ugye? Szeretne megfürödni, esetleg enni valamit? Érezze csak otthon magát!
(Mondani sem kell, a szobában levő felnőtteket ez utóbbi mondattól már az ájulás kerülgette. Még hogy Piton? Az kéne még csak, hogy otthon érezze magát!)



Negyed órán belül a Potter szülők belátták, hogy legjobb lesz, ha a kis Lilyt nem engedik Piton közelébe. A férfi ugyanis a kislány által kínált összes szolgáltatást igénybe kívánta venni, mondván, ha már visszakényszerítették az életbe, ennyit már csak megtehetnek. A férfi járt-kelt a lakásban, cafatokban lógó köpönyege megszokott módon lobogott a nyomában, a kis Lily csillogó szemmel vezette, Alan ás Albus pedig zsebre dugott kézzel követték őket. A felnőttek már csak lemondóan leültek az ebédlőasztalhoz, és valami jó terv kiötlésén fáradoztak, ami segítségével megúszhatnák a Minisztérium megrovását, a munkahelyvesztést, és az Azkabant (és mindezek mellett amivel megszabadulhatnának Pitontól).
A fürdőszobából épp kihallatszott a bájitalok mesterének ellentmondást nem tűrő hangja, amint utasítást adott: amíg fürdik készítsenek elő egy üstöt, forraljanak fel fél liter vizet, valamint kerítsenek a föld alól is borostyán- és tujabogyót, akácfamagot és bojtorjánlevelet. A hallottakból úgy tűnt, Pitonnak máris van egy kész, komplett terve.
Harry küldött a férfinek Albusszal egy régi, méregzöld talárt a rajta levő, immár ruhának nem nevezhető fekete helyett (ez volt az egyetlen olyan ruha, amit már nem hordott, és valamennyire még esélyesnek is tűnt, hogy Piton felveszi majd.)

Hosszú perceken keresztül a bájitaltalok mestere még mindig mozdulatlanul állt a fürdőszoba hideg kövén. Egyrészt ez volt az első alkalma feltámadása óta, hogy egyedül lehetett, és gondolkozhatott.
- Lily... - suttogta. - Lily...! Él! És itt van...!
Fekete szemeiben könnycseppek gyűltek, s kénytelen volt megtámaszkodni a mosdóban, hogy nehogy elveszítse az eszméletét. A régóta áhított pillanat, a reménytelen, találkozásban való hit... Egyszerre beteljesült minden álma. De Lily most gyűlöli, árulónak hiszi, és valamilyen szinten még igaza is van. „Soha nem fog megbocsájtani...” - ordította egy belső hang, s egy könnycsepp vékony vonalat hagyva maga után gördült le arcán. „Vele, s mégis... Nélküle. Milyen különös a sors! Mindig is azért könyörögtem, hogy... ha nem is lehet az enyém, csak egy percre láthassam. Ez beteljesült, de most mégis... többre vágyom ennél!”
A mosdó felé akasztott tükörbe tekintett, s egy szájhúzással nyugtázta tükörképét. Nem volt egy üdítő látvány a férfi, aki visszanézett rá: arca halálsápadt volt és beesett, a szemei karikásak, haja csimbókokban lógott, és nyakán tisztán kirajzolódott a kígyóharapás nyoma. Határozott mozdulattal kioldotta köpenyének maradványait, s megnyitotta a vízcsapot. Újból szembenézett önmagával.
„Ez már nem lehet véletlen, Lily. Épp Te és Én, mi ketten...”
Durván lemosta a bőrére száradt vér nagy részét, majd mit sem törődve a csobogó vízzel, két karjával megtámaszkodott.
„Most nincs itt az a féreg Potter, hogy az utamba álljon! És senki más sem. Harcolni fogok érted, Lily! Esküszöm, nem adom fel! Meg fogsz Nekem bocsájtani...”
Céltudatosan, eltökélt arckifejezéssel mászott be a fürdőkádba, és kényelmesen hátradőlt. Idejét sem tudta már, mikor fürdött utoljára. Bár a modern csap működése némi gondot okozott számára, de hamar megoldotta. Azonban a fürdőkád melletti kis polcon sorakozó hadfürdőt és szappanokat tartalmazó, színes kis üvegek... Rövid időn belül - mivel esze ágában sem volt virágillatot árasztani – elhatározta, hogy megmarad inkább a tiszta víznél.


- Meddig fürdik még Ez?! - kérdezte Ginny felháborodva, de jelentősen halkabban a normális beszédhangerőnél.
- Lehet, hogy megfulladt - vigyorgott Albus.
- Ez gonosz vicc volt, Al! - szólt rá Harry fiára. - Szerintem inkább csak nincs teljesen tisztában a 21. század mugliberendezéseivel.
Ezen mind elmosolyodtak, amint elképzelték, hogy Piton a vízcsappal „kínlódik”.
- Szerintem egész aranyos ez a Piton professzor! - suttogta elvörösödve a kis Lily, aki épp a férfi utasításait követve forralt a tűzhelyen egy fazék vizet.
- Lily! - szólt rá Ginny felháborodva. - Nem elég, hogy az a Sötét Varázslatok Kivédése-tanár az a… Milyen professzor?
- Khhm... Csak nem Nepthenus Slovak Tanár Úrról folyik a szó? - kérdezte szemtelenül Alan, aki az emeletről egyensúlyozott lefelé a lépcsőn egy üsttel, és mindenféle aprító-, keverő- és mérőeszközökkel. - Azért már kezd javulni Lily ízlése... Slovaktól még ez a Piton is jobb!
A kis Lily már nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, amikor egy halk ajtócsapódás mindenki figyelmét a fürdőszoba irányába vonzotta.
Pár másodpercen belül Piton az ebédlőben állt, földig érő, méregzöld talárban, víztől csöpögő, arcához simuló hajjal...