Piton arcára egy, a tőle már megszokott grimasz ült ki.
- Potter! - nézett egykori tanítványára, aki pár lépésre ült tőle. - Ha jól emlékszem, feketét mondtam. Szerinted ez... – Egy undorodó tekintettel végigmutatott magán. – Milyen színű?!
Akárhogy is a hála és az együttérzés, Harrynek kezdett elege lenni abból, hogy a gyerekkorának egyik leggyűlöltebb alakja a saját házában utasítgatja és sértegeti.
Már készült magyarázatot adni, amiért csak normális ruhát talált a szekrényében, de édesanyja felvont szemöldökkel válaszolt helyette.
- Igazán nem értem, mit háborogsz, Piton! Örülhetnél, hogy egyáltalán kapsz valamit. - A férfi meglepett, és egyben szinte már gúnyosnak mondható tekintetétől felbátorodva még gyorsan hozzátette: - És mellesleg... ebben legalább nem úgy nézel ki, mint egy túlméretezett denevér.
Piton egy ideig meg sem bírt szólalni. Nem, nem a sértés, és még csak nem is az őt körülvevő, összevigyorgó emberek látványa, sokkal inkább a Nő smaragdzöld íriszei kötötték le a figyelmét. Lily Rá nézett, hozzá beszélt...

A bájitalmester egy szájgörbítéssel túllépett a dolgon (legalábbis látszólag).
- Te! - förmedt a kis Lilyre, viszont a kislány ahelyett, hogy félénken visszakérdezett volna, mint úgymond „előző életében” a diákjai többsége - szinte azonnal, csillogó szemeivel a tudtára adta, hogy nyugodtan kérjen csak bármit és Ő boldogan teljesíteni fogja.
- Felforraltad? - kérdezte fagyosan Piton.
- Nem – válaszolta Lily zavartan. - Nem azt mondta, hogy...
- Helyes – vágta rá a férfi rezzenéstelen arccal.
Harry, Ginny és a felnőtt Lily tágra nyílt szemekkel figyelték, amint a férfi ujjával leellenőrzi a fazékban gőzölgő víz hőmérsékletét, elégedetten bólint, majd átvizsgálja az utasításai alapján előkészített alapanyagokat.
- Elnézést Professzor Úr, de megtudhatnánk mire készül? - kérdezte bizonytalanul Ginny.
- Ez egyszerű, Ms. Weasley.
- Mrs. Potter! - javította ki Ginny, de Piton figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, és folytatta terveinek ismertetését.
- Most az a legfőbb cél, hogy teljes mértékben felismerhetetlenné váljunk a Mágiaügyi Minisztérium számára. Ennek legegyszerűbb módja, ha...
- Korkorrigáló-főzet! Hát persze! - A kis Lilynek kivirult az arca, és elöntötte a büszkeség, amiért idő előtt (leginkább a hozzávalókból és a helyzetből megítélve) rájött a férfi terveire.
Piton azonban csúnyán nézett Rá.
- Megkérhetném, hogy a jövőben ne vágjon a szavamba, Ms. Potter?! - kérdezte, miközben tekintetével szinte sugározta, hogy a kislánynak mit is kell válaszolnia erre a kérdésre.
- Igenis, Uram! - vágta rá ragyogó tekintettel a kislány, ezzel is jelezve: az Ő hódolatát bizony nem könnyű eljátszani.
- Szóval gyakorlatilag személyiséget kell váltanunk... - kezdte a felnőtt Lily. - De a korkorrigálás nem a legjobb módszere ennek. Úgy értem, attól még ránk lehet ismerni, hogy pár évvel fiatalabbak vagyunk, vagy nem?
Bár Pitonhoz címezte a mondandóját, gondosan ügyelt rá, hogy ne kelljen a férfire néznie.
- Nem feltétlenül – morogta Piton, fel sem pillantva a bojtorjánlevél aprításából, ügyesen leplezve a nő hangjának Rá gyakorolt hatását. - Ugyanis nem egy-két évről beszélünk.
- Talán a Weasley Wanikűr szerekkel elérhetnénk valamit... - tanácsolta Al.

Alig egy másodperc múlva egy hangos robbanás hallatszott a tűzhely felől, és a kályhaajtón egy kis, fényes, gömb alakú valami száguldott ki, majd egy pukkanással megnyúlt és emberformát öltött. Rövidesen egy vörös hajú férfi állt a szoba közepén, három gyerekkel a hóna alatt (pontosabban eggyel az oldalán, egyet maga előtt lökdösve, egyet pedig a fülénél fogva ráncigált maga mellett).
- Valaki Weasley Wanikűrt emlegetett? - hallatszott a mély, de vidám hang. Egy pillanattal később Ron Weasley teljes valójában tekintett végig a társaságon, hogy aztán az álla egyenesen a padlón landoljon.
- Ööö... öhhh... izé... - A férfi arca ijedtében egyszínűvé vált a hajával. - Ez .. ez-ez...Pi...Pi...Pi...
- Ne dadogj már, Ron! - intette le Ginny dühösen.
- De... de... MI FOLYIK ITT?!
- Jéh, ki ez a sok ember? - kérdezte James, miután a nagybátyja pillanatnyi döbbenetét kihasználva sikerült kiszabadítania fülét a szorításból.
A felnőtt Lily csillogó szemekkel ugrott fel székéről.
- James! - kiáltotta boldogan, aminek következtében a gyerek értetlenül bámult rá, Piton pedig gúnyosan felhorkantott az üstje mellett (ezért cserébe a vörös hajú nő csak egy gyilkos pillantással jutalmazta).
- Már megbocsásson, asszonyom – kezdte James Potter pontos hasonmása -, de ki Maga és mit akar tőlem?! És AZ ki?! - mutatott az éppen leveleket porító férfire.
- Nos... – kezdett hozzá Harry, bár előbb inkább kihúzott egy széket az immár falfehér Ronnak, aki le sem bírta venni a szemét egykori bájitaltan-professzoráról.
- De Harry! Ő meghalt... ott voltam! Láttam! És ez a nő...?
- Nyugodj meg, Ron! - mondta Harry halkan. - A gyerekek játszottak, és... Nem túl jól sült el a dolog. Most próbálunk megoldást találni.
- HOGY NYUGODJAK MEG?!- kelt ki magából az alaptermészetéből eredően a férfi. - Az akarod mondani, hogy feltámasztottátok Pitont és …
- Az anyámat. - mosolygott Harry először édesanyjára, aki pillanatnyilag sugárzó tekintettel gyönyörködött Jamesben, majd barátjára, aki most olyan képet vágott, mintha egy hatalmas, szőrös pók állna előtte.

Percekig halotti csönd borult a konyhára, csak Piton kése csattant néha az asztal lapján. Majd a professzor gyakorlott mozdulatokkal a víz felét kimerte egy edénybe és magához ragadott két üvegcsét, amelyekben kívülről láthatóan szőrcsomók voltak. Mindkettőből kivett egy-egy szálat, az egyiket felaprította, majd a másikkal együtt, amit egészben hagyott beleöntötte az üstbe. Miután feltette forrni, kevergetés közben sorra hozzáadta a többi összetevőt. Szó se róla, Pitonnak sem kellett kétszer mondani, hogy érezze otthon magát: úgy mozgott az idegen konyhában, mintha már évtizedek óta ott lakott volna.
- Ez nem a hagyományos főzet – jelentette ki a kis Lily izgatottan. - Abba macskaszőr kell, nem unikornisszőr! És nem kell bele viszporuszbogyó sem.
Piton unottan elhúzta a száját, majd miután párszor megkavarta az üst tartalmát (ami fölött most sötétkék füst kavargott), felvont szemöldökkel a társaság felé fordult.
- Fél órád van, Potter, hogy beszerezd a következő alapanyagokat... - Harry először kerek szemekkel nézett Rá, de miután rájött, hogy Piton nem viccel elővarázsolt egy pergament és egy pennát. A férfi ekkor már a harmadik, leírhatatlan nevű anyagnál tartott, Harry pedig most áldotta a szerencséjét, hogy az auror-képzésben a felsőfokú bájitaltan is szerepelt (máskülönben két percenként meg kellett volna kérdeznie, hogy mi micsoda).
- Ennyi – fejezte be a terjedelmes listát a férfi, egy unott szájhúzást követően.
Harry végignézett az alapanyagokon és szinte kétségbeesve jött rá, hogy ez majdnem egy havi fizetésébe fog kerülni. De sebaj. Ha így megszabadulhat Pitontól... Hogy a fenébe hihette azt, hogy a bájitalmester más volt, mint amilyennek mutatta magát?!
- Ron, elkísérsz? - kérdezte lemondóan még mindig kórosan sápadt barátját.
Az csak érthetetlen „ööö”-kel és „hááá'”-kal válaszolt.
- Útközben megmagyarázok mindent.
A vörös hajú férfi kíváncsisága most is felülkerekedett minden más érzésén, így hát bólintott és felállt.
- Ez... ez félelmetes! - dadogta, majd húga felé fordult. - Ha nem nagy gond, itt hagynám Rose-t és Hugot amíg visszajövünk.
- Persze, semmi baj - sóhajtott Ginny.
Miután a két férfi egy „Abszol Út!” kiáltás kíséretében fénygömbbé vált a tűzhely előtt, majd eltűntek – már csak a rotyogó főzet hangját lehetett hallani.
A kínos csendet természetesen a gyerekek nem bírják sokáig elviselni. És ki is merne megszólalni elsőként? Hát persze, hogy a kis Lily, aki eddig fittyet hányva az illemre Alan öléből figyelte az eseményeket.
- Ez egy különleges kor-korrigáló főzet lesz, ugye?
Piton szóra sem méltatta a felesleges kérdést.
- Miben tér majd el a hagyományostól? - folytatta a kislány leplezetlen izgalommal a hangjában.
A bájitalmester belátta, hogy ha meg akar szabadulni ettől a bosszantó kölyöktől (akinek a fő bűnei között szerepel az is, hogy kísértetiesen hasonlít az Ő Lilyjére), muszáj lesz válaszolnia.
- Hosszabb hatás és eredményesebb változások – közölte kurtán. - Némely esetben genetikai változás is előfordulhat. - Miután a kis – Piton véleménye szerint – bajkeverő szeméből még mindig bizonytalanság áradt, gyorsan hozzátett egy határozott „Ennyi”-t, ezzel is megelőzve az újabb kérdéseket. De hiába, Lilyt ennyivel nem lehetett elintézni, főleg, miután úgymond – szívébe zárta a férfit.
- Szóval tovább tart a hatás 12 óránál? Mennyivel? - kérdezte mosolyogva.
A férfinek már kezdett idegeire menni az egész helyzet (főleg, hogy most a megszokástól eltérően nem tudott levonni mérgében ötven pontot a Griffendéltől). Épp készült valami elrettentő választ kiötölni, mikor egy gúnyos hang félbeszakította gondolatmenetét:
- Nem veszed észre, hogy nem akar válaszolgatni az értelmetlen kérdéseidre? - morogta Alan, arcát az egyik kezébe temetve.
Piton pedig önmagában megállapította, hogy maga sem fogalmazhatott volna pontosabban.

- Nem kértem, hogy tégy megjegyzéseket! - torkolta le Lily a barátját.
A szobára ismét halotti csönd borult, ám ez most más volt, mint eddig. Szinte tapintani lehetett benne a feszültséget.
Ginny már rutinból megmarkolta a pálcáját az asztal alatt, Al és a rozsdabarna hajú Rose tekintete oda-vissza járkált húga és barátja között, James és Hugo pedig izgatottan fészkelődtek.
- Lily, Alan, nyugodjatok meg! - szólt a két gyerekre Ginny. - Elég bajunk van most enélkül is!
James azonban eszelős vigyorral felugrott, és öklét rázva ordibálta:
- Ne hagyd Magad, Lil! Átkozd le a...
- James! - szólt rá édesanyja. - Mit mondtam neked a minap ERRŐL a viselkedésről?!
- Mármint hogy nem lapíthatom ki Prince-t?
Piton már hosszú percek óta most először nézett fel az üst tartalma felől. Amellett, hogy undorodva megállapította, a Potter kölyök kiköpött nagyapja, a név meglehetősen felkeltette a figyelmét. Prince? Talán csak véletlen?
Egy gyors pillantással szemügyre vette az asztalra támaszkodó, fekete hajú fiút, aki – ezt a bájitalmester elkerekedett szemekkel nyugtázta – akár a gyerekkori hasonmása is lehetett volna. „Talán egy anyai ágú rokon” - gondolta, végül úgy döntött, hogy majd ha „nagyon ráér”, utánajár a dolognak.

- Egyébként egyáltalán nem értelmetlenek a kérdéseim – folytatta Lily fagyosan.
Édesanyja nem bírta tovább és felállt.
- Fejezd már be, Lily! Nem értelmetlenek, csak most egyszerűen szükségtelenek. - Mielőtt még lánya közbeszólhatott volna, gyorsan hozzátette: - Alan biztosan nem bántásból mondta azt, amit.
- De... dehogynem! - sápítozott a kislány. - Biztos vagyok benne, hogy csak megint... ÚGY akart nevezni!
Alan unottan megforgatta a szemeit.
- Ugyan már, Picim, ne beszélj "zöldségeket"! - mondta, az utolsó szót alaposan kihangsúlyozva.
Lilynél végképp felszaladt az a bizonyos „pumpa”.
- LÁTOD?! Mindig ezt csinálja! - kiabálta sértődötten anyja felé, majd a fiúhoz fordult. - De tudod mit? Most már nem is szeretlek! Sőt! UTÁLLAK!
- Én is szeretlek – suttogta mosolyogva Alan. - Most jobb?
- Majd a Roxfortban... Itt nem szabad! - válaszolta fülig pirulva Lily. - Még a végén kicsapnának miattad!
- Miről is van szó? - kérdezte szinte suttogva a felnőtt Lily Ginnytől.
A nő csak felsóhajtott.
- Tudod, Lily és Alan már ötéves koruk óta elválaszthatatlanok. És... amikor megérzik, hogy a másik feszült, például Lilynél ezzel a túlzott buzgósággal jön elő, akkor a másik addig bosszantja, amíg nem kerül sor...
- Párbajra! - fejezte be helyette is unokahúga, Rose csillogó szemekkel. - Lily és Alan szinte hetente párbajoznak, és szinte mindig több órán keresztül. Sokszor még néhány tanár is megnézi!
- Pontosan – helyeselt Al. - Néha még biztatják is őket, hogy ezen múlik, melyik ház a jobb.
- Nem egy házban vagytok? - kérdezte a felnőtt Lily kíváncsian.
- Még csak az kéne! - vágta rá sértődötten a másik Lily, majd lenézően végigmérte barátját. - Ez egy gonosz, elvetemült mardekáros!
- Nem lehet mindenki ostoba, izomagyú Griffendéles! - mondta pofátlanul vigyorogva a fiú.
Lily épp készült felrobbanni, ám a következő pillanatban olyan képet vágott, mint aki isteni sugallatot kapott, és hirtelen ellágyultak a vonásai.
- Jaj, fogd már be! - mondta, majd közelebb lépett barátjához. - Akármilyen bunkó is vagy, akkor is a férjem maradsz!
Apró kezeit a vállára tette és a következő pillanatban már együtt mosolyogtak. Az egész szobában megváltozott a hangulat: mintha hirtelen a szeretet és a béke is beköltözött volna...
- Nah, most jött rá, hogy direkt ugratta – kommentálta Albus az eseményeket unottan (és egyben csalódottan, hogy elmaradt a hőn áhított párbaj).


Piton elmaradhatatlan grimasszal az arcán nézte az „undorítóan nyálas” jelenetet. „Ezek idióták!” - gondolta magában. - „Azzal szórakoznak, hogy sértegetik egymást?! Remek, bekerültem a Potter család idióta-centrumának pontos középpontjába. Csak gratulálhatok magamnak. Úgy tűnik, ezek generációról generációra egyre korlátoltabbak lesznek.”
Nem akart elérni a szánalmas önsajnálatig, így inkább még néhány kavarással ellenőrizte a főzet állagát. Ezzel azonban nem sokáig tudta lekötni a saját figyelmét, ugyanis valami megmozdult benne: mintha már átélte volna ezt. Az a két gyerek... Az egyik Lily rokona, a másik akár az Övé is lehetne. Ugyanaz a béke, ugyanaz az összetartás, ami egykoron Őt és Szerelmét is jellemezte. Talán ez lenne az a bizonyos jel? Szinte észre sem vette, hogy tekintete pár pillanatra összekapcsolódik egy csodálatos, zöld szempárral...

Lily... Lily... Lily... Az egykori professzor arca ugyanolyan érzelmektől mentes maradt, de tükör nélkül is tudta, hogy veszített az Őt körüllebegő, sötét aura erejéből. Az elméjébe furakodó emlékképek, a két, ismerős gyermek az asztal mellett, amint önfeledten nevetnek a saját butaságukon, a Nő „véletlen” mosolya, amint rápillant, s pár másodpercig a szemébe néz... „Nem, ez nem én vagyok. Perselus Piton soha nem gondol ilyen ostobaságokra, Ő kemény, ellenszenves és mindenkit utál. Még saját magát is.” Miért érez most másképp, mint a halála előtt? Egyáltalán, mióta kezdett el érezni?! Ennyire felkavarta volna Lily jelenléte? - sok-sok kérdés, ami érthetetlen egy fagyos szív számára. Nem sokon múlt azonban , hogy megtörjön a jég, ekkor azonban egy hangos pukkanás érkezett a tűzhely felől.
- Na végre – sóhajtott Ginny, Lily (az idősebbik) pedig megkönnyebbülten elmosolyodott.
Piton felvonta az egyik szemöldökét és a falon függő órára pillantott.
- Nem kevesebb, mint hat percet késtetek – állapította meg gúnyosan. - Mindent megszereztetek? Vagy ez esetleg túl bonyolult feladat volt a számotokra...
- Mindent – sóhajtott Harry, tudván, Piton már csak Piton marad.

A bájitalmester kritikus pillantások és megjegyzések kíséretében elkezdte kipakolni az elé helyezett zsákot, ami az alapanyagokat rejtette (reményei szerint). Már a harmadik üveg kappa-belet tette ki az asztalra, amikor hirtelen belenézett a csomagba és hátrahőkölt.
- POTTER! - mennydörögte, de akárhogy próbálkozott, nem jött ki több hang a torkán.
- Mégis, miről...
Harry – amint közelebb hajolt – rájött, mi váltotta ki ezt a heves reakciót egykori tanárából: a zsákban egy ezüstös ketrec hevert, amiben egy különös állat szuszogott. Pontosabban sziszegett.
- Nahát, egy földönfutó! - kiáltotta csodálkozva a kis, vörös Hugo Weasley, aminek következtében apja büszkén megveregette okos kis csemetéje vállát.
Harry gondolataiban szidta magát, amiért nem gondolt erre már előre. Természetes, hogy Piton retteg a kígyóktól, miután szembetalálkozott Naginivel. Ennek a példánynak pedig egyenesen három feje is volt, amelyek közül látszólag csak egy volt ébren, de ez épp elég ijesztő látványt nyújtott két „testvére” nélkül is. Vadul csapkodott és sziszegett, mintha támadásra készülne.
Harry egy vékony, hüppögő hangra lett figyelmes.
- Ne... nem akarom... - szipogott a kis Lily, aki időközben könnyes szemekkel bújt édesanyjához. - Vidd innen!
- Hogy a fenébe juthatott eszetekbe idehozni egy ILYET?! - kiabálta Ginny, miközben oltalmazón átkarolta gyermekét. - Nagyon jól tudjátok, hogy Lily fél ezektől, amióta... Tudjátok!
- De nem tudtunk rúnakígyófogat venni... és egyenesen Afrikába kellett hoppanálnunk érte, és még nem is akarták... - védekezett Ron.
- Elég! - kelt ki magából húga. - Szedjétek ki a fogát, aztán tüntessétek el! Gyerünk!
Amíg a két férfi azzal próbálkozott, hogy kioperálhassák a feldühödött kígyó szájából az egyik legfontosabb összetevőt anélkül, hogy az leharapná a kezüket ( az állat – bár összetekeredve, de – legalább egy méter hosszú volt), a felnőtt Lily kíváncsian hajolt közelebb Ginnyhez.
- Mi történt Lilyvel? - kérdezte aggódva.
- Röviden, kiskorában egyszer elszökött itthonról, és megtámadta egy... ILYEN - mutatott a bestia felé. - Azóta fél tőlük.
Lily még mindig értetlenül nézett Rá.
- És nem esett semmi baja?
A kislány fészkelődni kezdett anyja ölében.
- Semmi komoly – sóhajtott Ginny. - Csak egy karcolás, hála Alannek. Még épp időben lépett közbe.
- De hát... - értetlenkedett a felnőtt Lily. - Akkor még Ő is kisgyerek volt, nem? Hogy tudta akkor... megmenteni?
A kis Lily idegesen megmarkolta anyja talárjának szélét.
- Ezt én sem tudom, sajnos. Soha nem mondtak ennél többet, akárhogy is próbálkoztunk kiszedni belőlük - mondta, majd szemrehányóan először kislányára nézett, majd az asztal szélét szorongató Alanra. A fiú most kimondottan idegesnek tűnt.

- Huh, na végre kijött! - könnyebbült meg Ron, miután kezében tartotta a kígyó kemény munkával kioperált méregfogát. - Elég nehezen adta meg magát.
- Talán könnyebben sikerülne végrehajtanod a feladatot, Weasley – kezdte nyájasan Piton -, ha esetleg előkotornád azt a hegyi trolléhoz hasonló minőségű elmédet, és használnád a pálcád!
Ron csak tátogni tudott és arca felöltötte egy főtt rák színét. De ahelyett, hogy egykori tanárának vágott volna vissza, felháborodottan barátjához fordult.
- Harry, mondj már valamit, elvégre Te vagy itthon! Ez a vén denevér...
- Vigyázz a szádra! - förmedt rá Piton a vörös férfire.
- Miért, különben mit tesz?! Levon száz pontot a Griffendéltől? - kérdezte szemtelenül a bájitalmestertől, aki erre gúnyosan felvonta egyik szemöldökét.
- Megható, milyen igyekezettel próbálod szaporítani az itt töltött óráim számát azzal, hogy hátráltatod a munkámat, Weasley, de sajnos... el kell hogy keserítselek. Semmi kedvem ugyanis Potter kis... Nos, mi is ez? Otthonnak neveztétek?
Hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak, undorodva végigmérte a barackszín falakat.

Mielőtt még bárki válaszolhatott volna a professzor sértéseire, váratlan dolgok történtek egyetlen pillanat alatt: a kígyó két alvó feje felébredt a hangzavar hatására. Amíg senki sem figyelt rá, kicsusszant a ketrecéből, és egyenesen a kis Lily lábára tekeredett, mintha csak megérezte volna annak félelmét. Alan – Lily sikítását hallva egy ugrással ott termett, letérdelt az állat mellé, és miután idegesen körbepillantott, jobb ötlet híján... kérlelni kezdte az állatot, hogy ne bántsa lányt. A konyhában mindenki egy emberként meredt a kisfiúra, aki furcsa sziszegéssel próbálja eltávolítani barátnője lábáról a vadul csapkodó bestiát, és az állat látszólag még értette is, amit mondott neki. A runespoor hamarosan Alan karján pihent, a kis Lily még kapkodva szedte a levegőt, Alan pedig lesütötte a szemét. A szobában lévő összes többi ember pedig szájtátva próbálta tudomásul venni az imént történteket.