A gyerekek – griffendéles bátorság ide vagy oda – visítva ugráltak fel a székekre az elszabadult kígyó elől.
- Mit művelsz, Te szerencsétlen?! - hüppögött a kis Lily. - Elárultad! Elárultad a titkunkat!
Alan még mindig a padlót és az alkarján tekergő bestiát figyelte.
- Sajnálom - suttogta maga elé.
A felnőttek egy pillanatra még lélegezni is elfelejtettek.
- Ti ketten! - rivallt rájuk Ginny. - Megosztanátok velünk is, hogy mi volt ez?!
- Alan, kérlek válaszolj őszintén. – Harry egy lépést tett a gyerek felé. - Te...
Még maga sem mert belegondolni a lehetséges válaszba. Ismerte ezt a nyelvet, még régen, most mégsem értette. Nem, mióta az Ő lélekdarabja nincs a testében.
- Párszaszájú vagy? - fejezte be végül.
- Milyen szájú? - Kérdezte vissza a fiú értetlenül, miközben felállt és visszagyömöszölte a már látszólag nyugodtabb állatot a ketrecébe.
- Hát... tudsz beszélni a kígyókkal?
- Ja, hogy az... - A fiú bizonytalanul elkezdte a kezei tördelni.
- De ezt... miért nem mondtátok eddig? - sápítozott Ginny.
- Nem kérdeztétek – sóhajtott Lily, és legjobb barátja mellé lépett. - És... Slovak Tanárúr azt mondta...
- Slovak?! - ugrott fel Ron, aki most kezdte visszaszerezni lélekjelenlétét a döbbenet miatt.
Minden szem a vörös férfire szegeződött, aki a csodálkozó pillantások hatására nekikezdett beszámolójának.
- Azt mondják, ez a Slovak az első SVK tanár a Roxfortban, aki egy év után nem patkolt el. Talán nem is ember, azért nem fog rajta az átok! A diákok szerint pedig egy...
- Szadista tetű! - kiáltotta dühös tekintettel a kis Hugo Weasley az asztal tetejéről, apja pedig megjutalmazta egy büszke bólintással.
- Egyetértek! - helyeselt James undorodó grimaszt vágva. - Van egy két kedvence, azoknak megalapította az SVK-Klubot. A többieket meg igazságtalanul...
- Nepthy igenis jó tanár! - háborodott fel a kis Lily. - Nem az Ő hibája, hogy Te és a drága, tahó haverjaid nem bírjátok befogni az órán!
- Ohh, édes, egyetlen „Nepthy” - vetette oda ironikusan húgának. - Védd csak azt a férget, Lily! Elvégre Te vagy az egyik kis kedvenckéje.
Albus villámsebességgel pattant fel és két testvére közé ugrott.
- Való igaz, hogy Slovak gusztustalan féreg és egy diszkriminatív patkány, egyéb állatokat nem is említve, de...
Ron elvigyorodott.
- Nahát, úgy tűnik a gyerekeink is kaptak egy második Pi... - gyorsan elharapta a mondat végét, amikor megérezte magán az egykori bájitaltantanár gyilkos pillantását.
- Visszatérhetnénk az eredeti témánkhoz?! - harsogott túl mindenkit Harry. - Lily, mit is mondott Nektek ez a Slovak Tanárúr?
- Csak azt – kezdett bele Alan barátnője helyett -, hogy ez egy ritka képesség és tartsuk titokban. De... elég szokatlanul beszélt...
- Nepthy mindig különleges – sóhajtott ábrándozó tekintettel Lily.
- Szóval ezért vett be a klubjába! - csattant fel James. -„Nepthy”, az a vén perverz dög csak csajokat vesz be, azok közül is csak a kiszemeltjeit. Egyetlen fiú van a klubban, Az ott! Ezek szerint a kígyónyelve miatt! - Még gúnyos undorral végignézett Alanen, és egy határozott mozdulattal megmarkolta a pálcáját.
Harry idegességében a fejéhez kapott.
- James, megmondtam már, hogy hagyd békén. Tedd el a pálcát!
- Miért mindig Nekik adsz igazat, Apa?!
- Nem, nem mindig. De nem tűröm, hogy komoly indok nélkül Tőled kisebbeket zaklass! Most pedig menj a szobádba!
James dühtől vörös arccal, szitkozódva vonult fel a lépcsőn, nyomában Hugo Weasleyvel.
- Még Ők beszélnek szadizmusról! Elsősöket vernek, szórakozásból!
- Lily, most hagyd a bátyádat. Alan, Te pedig... - Mély levegőt vett. - Válaszolnál még egy kérdésemre?
- Persze – bólintott a fiú.
- Vannak más rokonaidnak is... ilyen képességei?
A gyerek egy pillanatig lesütötte a szemét, mintha azon töprengene, megossza-e a választ a jelenlevőkkel.
- Anya is tudott – állítólag.
Harry és Ron összenéztek.
- Hogy is hívták édesanyádat? - kérdezte Ginny halkan, gyanakvással a hangjában.
- Nichola - felelte meglepette a fiú. - Nichola Mil...
Mielőtt befejezhette volna, átláthatatlan, tinta kék köd lepte el a konyhát. Piton egy gyors mozdulattal az üst mellé lépett, és egy pálcaintéssel – a pálcát Albustól vette kapta kölcsön még korábban – elzárta alatta a tüzet. A füst pár pillanaton belül eltűnt, és a fuldokló emberek mind a tűzhely irányába néztek. A bájitalok mestere leszűrt két fiolával a kész főzetből, a maradékot pedig egy „Evapores” segítségével eltüntette.
- Nos , igazán élveztem a „kellemes” kis társaságukat. Biztosíthatom mindannyiukat, nem kell tovább elviselniük a jelenlétem - mondta fölényesen, majd az egyik üvegcsét a pultra helyezte, a másikat pedig talárja zsebébe rejtette.
Harry tátott szájjal nézett a férfire.
- Ezzel most mire céloz? - kérdezte szinte suttogva.
- Ugyan Potter, ne légy ostoba! Ha én valóban céloznék, Te már rég nem állnál meg a lábadon.
A felnőtt Lily keze tudaton kívül ökölbe szorult, a fiát ért fenyegetésre, de most nem szólt semmit.
- A talárt – folytatta az ex-bájitaltantanár -, visszajuttatom, amint lehetséges.
- De mégis... hová megy? - kérdezte Ginny felháborodva. - Bajba sodorhat mindannyiunkat!
Piton elhúzta a száját, majd ismét elővette a kis fiolát a zsebéből. A fény felé tartva utoljára meggyőződött a tökéletességéről, majd kihúzta a pár pillanattal azelőtt belegyömöszölt dugót. Egyetlen határozott mozdulattal felhajtotta az italt és abban a pillanatban az üveg kicsúszott az ujjai közül. Kénytelen volt megkapaszkodni az egyik szék támlájában, csakhogy ne essen össze, a konyha pedig egyre nagyobb lett (vagy csak Ő lett egyre kisebb?). A Rá bámuló, döbbent emberek látványa megadta a választ a kérdésére.
- Megnyugodott, Ms. Weasley? - kérdezte a szokásosnál vékonyabb hangon, ami még saját magát is megdöbbentette egy pillanatig. Ginny egyenlőre még a nevét is elfelejtette kijavítani Mrs. Potterre ámulatában: egy tizenéves, kórosan alultáplált, kócos hajú kisfiú állt előttük, túlméretezett talárban.
- De mégis mit akar csinálni... így? - rökönyödött meg Harry. - Az első buszról a rendőrségre vinnék, abban a hitben, hogy elkószált gyerek.!
- Potter, Te még nem hallottál a hoppanálásról? - morogta durcásan az egykori professzor kicsinyített mása.
- Mi? A Minisztérium azonnal észrevenné, hogy egy nem létező, kiskorú varázsló engedély nélkül hoppanált! Ezt nem csinálhatja! Egyáltalán hová akar menni?
Piton lemondóan felsóhajtott.
- Nem, mintha túl sok közöd lenne hozzá, de elárulom, a Fonó sori házamba megyek.
- Birminghambe?! - ugrott fel Lily csillogó szemekkel az egykori lakhelyének egyik utcája hallatán. - Harry!
Fia további szavak nélkül is ki tudta olvasni édesanyja szeméből, hogy mit akar. Természetes, hogy a nő meg akarja nézni gyerekkora egykori színhelyét.
- Jól van – adta be a derekát. - Elviszem Magát... csakis Anya miatt. Végül is Birmingham nincs olyan messze...
Piton már készült visszavágni, hogy Neki ugyan nincs szüksége segítségre, de Harry határozottan leintette.
- Ne kérem, ha lehet ne szólaljon meg! Inkább gondolkozzon el a leendő nevén, mivel elég feltűnő lenne a... régit használni.
Ezután anyja felé fordult, a vállára tette a kezét és megölelte.
- Érted bármit megteszek – suttogta, és kicsit hátrébb húzódott, hogy a meghatódott nő élénkzöld szemeibe nézhessen.
Lily megragadta a pultra tett üvegcsét, és kiitta a tartalmát. Harry ijedten lépett mögé és támasztotta meg a hátát, nehogy elessen. Érezte, hogy az egyébként is törékeny test egyre zsugorodik a karjai között. A nő izgatottan megmerevedett, majd pár pillanattal később félénken nézett le kézfejére.
A kis Lily kíváncsian lépett közelebb „nagyanyjához”, aki most szinte az Ő tükörképe is lehetett volna. Szájtátva, lassú mozdulatokkal érintette meg a másik „kislány” karját, majd mintha csak forró lett volna, elrántotta a kezét.
Harry mosolyogva pillantott a két, egymásra olyannyira hasonlító gyermekre. Az egyik az édesanyja, a másik a kislánya. Az egyik smaragd szemekkel néz rá, a másik őzbarnával.