Harry csak kis idő múlva tudott megszólalni.
- Lily, adnál Anyának egy másik ruhát?
- Eszemben sincs! - A kislány olyan sértődött arcot vágott, amilyet még tőle is ritkán lehetett látni. - Vegyél Neki újakat, ennyit már csak megtehetsz az anyádért.
A másik Lilyn most zsákszerűen csüngött Ginny világoskék talárja.
- Igazán nem szükséges, nekem ez megfelel – mondta szelíden mosolyogva. - Egyébként is, hamarosan visszaváltozunk, nem igaz? - tette fel a kérdést Perselus felé fordulva, de nagy megrökönyödésére a férfinek (vagyis fiúnak) esze ágában sem volt rá nézni – kitartóan bámulta a plafont.
- Talán – jelentette ki fennhangon, mintha csak magában beszélne.
- Inkább indulnunk kellene - mosolygott Lily ismét fiára. - Már alig várom, hogy újra lássam Birminghamet. És persze... ez lenne az első közös kirándulásunk is - tette hozzá szemlesütve, bűnbánó arccal, amit észrevételezve Harry vigasztalóan végigsimított a nő arcán.
- Csak Nekem tűnt fel – kezdett bele a kis Lily -, hogy most Lily teljesen más, mint eddig?

„Más.” Piton érezte, hirtelen egy új érzés furakodik a lelkébe. „Valóban, most sokkal inkább olyan, mint régen, a halála előtt. Talán a bájital hatása, hogy visszatért a lány, aki mindenkiben csak a jót látta? Aki az ellenségeire is tudott szívből mosolyogni, amíg nem követtek el valami megbocsájthatatlant?”
Megbocsájthatatlant, mint például amit Ő tett. Gyorsan megrázta a fejét, ugyanis most a legkevésbé sem akart arra gondolni, hogy ez a csodálatos teremtmény oly közel van és számára mégis elérhetetlen.

- Mire gondolsz, Lily? - kérdezte Harry méltatlankodva. - Szerintem Anya ugyanolyan, mint eddig, csak a külseje változott meg – egy gyors pillantással végigmérte a kislányosan szelíd, ragyogó arcot: - Bár ha jobban megnézem...
- Kiegyensúlyozottabbnak tűnik – fejezte be helyette Ginny, férje pedig egyetértően bólintott.
- Na jó, én azt hiszem, hazamegyek! – kelt ki magából Ron, mintha csak most ébredt volna rá a valóságra. - Nekem ez már sok egy napra! Halottakat támasztotok fel, átváltoztatjátok őket... gyerekekké és utána elmentek piknikezni?! Ha ezt otthon elmesélem, Hermione hülyének fog nézni! Már így is mindig azzal jön, hogy nem vagyok komplett.
- És milyen igaza van... - sóhajtott Ginny.
- Már a húgom is kezdi... - háborgott a férfi. - Ilyen nincs.
- Nyugodj meg, Ron! Most az a legfontosabb, hogy megoldjuk a helyzetet, mielőtt a Minisztériumban felfigyelnek néhány érdekes tényezőre.
- Néhányra? Harry! - a vörös férfi már leginkább csak magát próbálta győzködni, hogy ez az egész csak egy rossz álom. Egy nagyon rossz álom, az egykori „emberszabású denevér” főszereplésével.
Harry tett egy lépést édesanyja felé.
- Akárhogy is, többé nem fogom elveszíteni Anyát.
Édesanyja gyengéd ölelése szokatlanul érte a varázsvilág megmentőjét. Egyrészt soha nem kaphatta meg az igazi szülői szeretetet, másfelől most egy tizenéves kislány adja meg ezt Neki, akiről tudja, hogy az édesanyja. Aki mindig is szerette Őt és mindig is gondját viselte, még a halála után is. Nem mindennapi érzés ez...

Lily tátott szájjal lépett olyan közel hasonmásához, hogy az orruk szinte már súrolta egymásét.
- Most azonnal velem kell jönnöd! - utasította a másik Lilyt, és mielőtt az bármit is szólhatott volna, a karjánál fogva maga után ráncigálta.
Lily Evans tizenéves változata egy halk nyikkanás közben segítségkérően nézett fiára, aki még szinte magához sem tért döbbenetében.
- Öhm, Lily - szólt kislányához. - Nem bánnál egy kicsit... kedvesebben Vele?
- Nyugi, csak adok Neki valami csinibb ruhát! - lelkendezett a kislány, és feltaszigálta „áldozatát” az emeletre.
Ginny fejcsóválva nézett a két Lily után, majd férjéhez fordult.
- Én már most sajnálom Anyukádat. Ha Lily rászabadul, Merlin óvja szegényt!
Ron – mintha már el is felejtette volna, hogy távozni készült - összehúzta szemöldökét, majd hirtelen elvigyorodott, mintha valami nagyon vicces dolog jutott volna eszébe.
- Te meg minek örülsz? - kérdezte unottan a húga.
- Semminek, tényleg! - röhögött a férfi. - Csak éppen a kis Lily tényleg tiszta anyja...
Harry – mielőtt a felnőttek közt is kitörne a testvérharc – gyorsan közbeszólt.
- Igen, Lily is elbűvölő, kedves és aranyos. - Mosolyogva feleségére pillantott, aki viszonozta a gesztust. A pillanat már kezdett idillivé válni – pontosabban kezdett volna, ha nem zavarja meg a szék támláján az ujjaival egyre „galádabbul” doboló Perselus Piton türelmetlenkedése.
- Mikor indulunk? - kérdezte unottan, és próbálta minden nehézség ellenére fenntartani szokásos, lenéző arckifejezését (elég sikeresen).
- Én úgy gondoltam, esetleg úgy fél né...
Az emeletről sikítás hallatszott, majd egy tompa „maradjmárnyugton” és egy keserves „eztnekérlek”. Aztán már csak szakadáshangok és apróbb, fájdalmas nyögések törték meg a csendet.

Harry már ugrásra készen állt, hogy szükség esetén közbeavatkozzék, Piton pedig alig észrevehetően , de annál erősebben belemarkolt a székbe. Hiába, nem lelkesedett a gondolatért, hogy egykori legjobb barátját (másról nem is beszélve) kínozzák, még ha csak gyermeteg módszerekkel is.
- Felmegyek – mondta nyugtalanul Ginny, de amint tett egy lépést, egy ajtócsapódás következtében a kis Lily széles mosollyal az arcán megjelent a lépcsőfordulóban.
- Voalá! - A kis boszorkány szemei huncut fényben pompáztak. - Büszkén bemutatom Nektek... Emily Sorilla Pétale kisasszonyt. Az apja francia varázsló, az anyja brit mugli. Eddig a Beauxbatons-ba járt, de a kedves papa legatyásodása után most haza kellett költöznie az édesanyjához és mivel nem akar túl messzire utazni...
- Lily, mi ez a butaság? - vonta fel fél szemöldökét Harry. - Hol van Anya?
- Tényleg, el is felejtettem – csapott a homlokára színpadiasan a kislány. - Emily, gyere szépen! Mindenki csak rád vár...
Fentről egy vékonyka hang hallatszott:
- Nagyon muszáj? Ez annyira kínos.
- Gyere már! - türelmetlenkedett Lily és dobolni kezdett a lábával.
A legfelső lépcsőfokra bátortalanul leereszkedett egy meztelen lábfej.

„Meztelen?!” Ez volt az a pillanat, amikor Perselus Piton (kicsit sem feltűnően) gyorsan levetette magát az eddig támaszként szolgáló ülőalkalmatosságra, és megpróbálta úgy lenyugtatni az elméjét, hogy azt senki ne vegye észre. Persze nem bírta sokáig, hogy ne nézzen ismét a lejáró irányába. „Még két lépcsőfok, de még mindig semmi nyoma ruhának. Csak egy kimondottan csodálatos vonalú láb... Majd egy minden igényt kielégítő térd, még feljebb...” A bájitalmester zavartan nyelt egyet, majd megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, amikor megpillantotta a kis piros szoknya vonalát. Lily Evans hajával szinte egyszínűre pirult arccal, két ágba font, masnival végződő copfban, rózsaszín-vörös, szívecske-mintás szerelésben állt meg „unokája” mellett, és kezeivel próbálta a lehető leglejjebb rángatni magán zavarba ejtően rövid talárját.
- A-Anya, Lily! Ez... - Harryt kezdte bosszantani, hogy aznap meglehetősen sokszor esik le az álla a hirtelen meglepetésektől. - Lily, mit csináltál Vele? Mi ez a... ruha?
Én csak kicsit P-sítettem rajta, nem értem miért vagy annyira...
- Már megint ez a „P”? Mit az, hogy P?
- Potter&Prince Propaganda, a SUTA egyesületének egy két személyből álló egysége – hadarta el mindezt egy levegővel.
- Ez nekem magas... - sóhajtott Ginny. - Mi az a SUTA?!
- Slovak Utasításait Tanulóként Alkalmazók – válaszolt unottan Alan, aki az asztalon ült, Albus mellett. - Ez valójában az SVK szakkör, a tagok nevezték el SUTÁ-nak.
- Mi pedig a nevünk kezdőbetűi miatt lettünk a Nagy P - vágott közbe Lily büszkén.
- És le merném fogadni, hogy nem véletlenül esett a választás a Pétale névre sem... - jelentette ki gúnyosan Alan.
- Nagyon szörnyen nézek ki? - kérdezte suttogva a magát még mindig szemérmesen takargató „Emily”.
Minden szempár hirtelen rá szegeződött és ez egyre jobban zavarba hozta.
- Szerintem nagyon szép vagy – mosolygott Ginny. - Lily szereti eltúlozni a dolgokat, ez kétségtelen, de... határozottan illik hozzád a stílus.
- Ginnynek igaza van - helyeselt Harry is. - Olyan vagy, mint egy tökéletes... szeretet-szimbólum.
Örömmel konstatálta, hogy édesanyja arca szinte felragyog a szavai hatására. Látszott rajta, hogy ha másnak nem is, de Neki bármit elhinne, gondolkodás nélkül.
Lily boldogan tekintett körbe, és szemei megakadtak egy durcásan maga elé bámuló fiún.
- Harry, nem gondolod, hogy ezekben a túlméretezett öltözékekben túl nagy feltűnést keltene? - Fia azonnal tudta, kire gondol.
- Igazad van – mondta. - Al, adnál valami ruhát a professzornak?
A gyerek lemondóan bólintott, de Pitonnak látszólag esze ágában sem volt megmozdulni.
- Nincs szükségem a segítségedre, Potter! - sziszegte a fogai közt, ám a gyilkos tekintet ebben a törékeny kisfiúi testben nem hozta meg a kívánt hatást (mégpedig hogy hagyják békén).
Lily közelebb lépett a korláthoz. Egyszerre tűnt dühösnek és szomorúnak, ezzel egyidejűleg lerombolva az élő szeretetszimbólum összképét.
- Igazán leszokhatnál erről az átkozott mondatról - suttogta és csalódottan nézett le a lassan felé forduló, egykori barátjára.
A fiú akkor nézett rá így utoljára, amikor ötödikben, a veszekedésük utáni reggelen meglátta a portrélyuk előtt, a földön gubbasztva.
Piton a tőle megszokott intelligenciával állt fel helyéről, kezeit mellkasa előtt összefonta.
- Nekem tökéletesen megfelel így is – közölte nem téve hozzá, hogy a kijelentés a ruhájára vagy a helyzetre utal-e.
Lily lesütötte a szemét: nem akart úgy tűnni, mintha érdekelné Piton sorsa. Mégis: újra látni azt a tizenéves Perselust, akivel ennyi idősen minden titkát megosztotta, akire mindig számíthatott... Ráadásul akaratlanul is ott lebegett előtte az élő példa a kis Lily és Alan személyében, akik szüntelenül összenéztek és szavak nélkül kommunikáltak. A nosztalgia lassan megfájdította a szívét. „Miért kellett Neki megváltoznia?”

Hosszú percek után Harry szólalt meg először.
- Ugye azt a nevet nem gondoltátok komolyan? Olyan kitaláltnak hangzik... - elhúzta a száját és a kis Lilyre nézett, aki épp szemérmetlenül próbált visszamászni Alan ölébe.
- Ne nézz így rám! Az „Emily”-t Ő találta ki. Én csak megalkottam a háttértörténetet. Most mondd, hogy nem illik rá a „Vörös hajú Virágszirom” név? - még saját maga is elvigyorodott apja égre emelt tekintete láttán.
- Azt mondta – magyarázkodott a másik Lily – annyira őrült ötlet, hogy nem fognak gyanakodni. Persze, felmerült néhány zavaros rész...
- De Anya! Tudsz Te egyáltalán franciául? - Harry hitetlenkedve nézett a büszkén mosolygó kislányra.
- Nagyjából anyanyelvi szinten. Tudod, Kicsim, az emelt szintű aurorképzésben szerepel legalább négy különböző emberi nyelv ismerete...
Hogy is ne tudta volna, mit várnak el egy aurortól? Emlékezett még, hogy épphogy csak meg tudott tanulni sellőül. Nem kis munka volt, sötétvarázsló-hajhásznak tényleg csak a legjobbak állhattak.
- De Emily! - szólt rá a kis Lily. - Neked nem kell franciául beszélned, hiszen félig brit vagy! És mondhatod, hogy az apád miatt nem akarod használni a nyelvet sem...
- El is felejtettem, a kisasszony már mindent kitalált - sóhajtott lemondóan Harry. - Professzor, tudom, nem tartozik rám, de Maga választott már álnevet?
- Nem, Potter, valóban nincs túl sok közöd hozzá, de nem áll szándékomban elbujdosni. Amint leszel szíves elszállítani Birminghambe, ha már annyira ragaszkodsz hozzá, talán szerencséd lesz és soha többé nem látjuk egymást.
Harrynél most telt be az a bizonyos pohár.
- Tudja mit? Menjen csak, adjon fel mindannyiunkat! Valószínűleg majd el is hiszik, hogy Maga csak egy szerencsétlen áldozat, akinek Potterék tönkreteszik az egész életét. Ez volt mindig is a baja, vallja be! Elmondom én, mit gondolok erről az egészről!
- Ne kímélj Potter – vetette oda Piton és látszólag elég jól szórakozott a Hős kitörésén.
- Ó, nem fogom, ne féljen! Maga csak próbálja azt a látszatot kelteni, mintha egy érzéketlen, szadista vadállat lenne.
- Milyen szépen fogalmazol...
- Nem kell dicsérnie, nem vall Magára. De annak ellenére, amit mutat, nagyon is szeretetéhes ember, és én tudom, hogy igenis érez!
Piton felhorkantott.
- Bravó, Potter, valószínűleg sokszor gyakoroltad ezt a kis monológot a tükör előtt. Kívánsz még valami „nagyszerű” észrevételt a tudomásomra hozni, vagy esetleg indulhatunk?

„Szóval így állunk” - gondolta a bájitalok mestere. „Potter nem tálal ki mindent, bár elég sokat tud. Visszatartja az úgymond – becsület. Ostoba, naiv griffendéles!”

Miután Ginny úgy döntött, kibékíti Jamest, Ron pedig Hugo, Rose és Albus társaságában hazautazott a tűzhelyen át – Harry beüzemelte a garázsban a rég használt családi autójukat.
- A King's Crossra szoktunk vele kimenni a gyerekekért – magyarázta Harry az Őt lelkesen figyelő édesanyjának. - Ginny nem tanult meg vezetni, Ő megmaradt a hagyományos módszereknél. Így viszont egyszerűbb az utazás a gyerekeknek is, mint a csomagokkal együtt hop-porral hánykolódni a kandallókban.
- Régen én is tudtam vezetni – újságolta Lily, miközben büszkén nézett a pálcáját suhintgató gyermekére. - De ezzel már nem biztos, hogy elboldogulnék.
- Neked minden sikerülne, egészen biztos – nézett fel rá mosolyogva Harry.
- Muszáj ennyit csüngenetek egymáson? - horkantott a kis Lily. - Én is szeretem Anyát, de nem tudnék ennyit... érzelegni vele...
Harry nem akart hosszas magyarázkodásba fogni és ezzel együtt veszíteni az édesanyjával eltöltendő első közös programjuk hangulatából, amire emlékezni is fog.
- Nem értem, miért akartok minden áron Ti is jönni... - sóhajtott és egy pálcaintéssel rászórt az autóra még egy (Arthur Weasleytől tanult) bűbájt.
- Csak - jelentette ki Lily egyszerűen.


Alan és Piton egymás mellett álltak a kiskertben és hallgatták a garázsból kiszűrődő hangokat. Még csak egymásra sem néztek, de a levegő vibrált kettejük között.
- Maga egy Nemzeti Hős – szólalt meg Alan hirtelen. - Láttam már a csokibékás kártyán is.
- Valóban? - Pitont – bár meglepte a dolog – próbált megtartani egy olyan hangsúlyt, mintha mindez hidegen hagyná.
- Maga... nincs véletlenül Prince nevű rokona?
A férfi (vagyis fiú) úgy döntött, nincs vesztenivalója.
- Az anyám – mondta.
- Különös. Hogy hívták az anyját? Mert feltételezem, hogy már...
- Igen, meghalt. - Nem kívánt a témáról több részletet elárulni. - Eileen Prince.
- Hmm. Nem igazán emlékszem erre a névre. Esetleg Armon Prince? A nagyapám...
- Állítólag volt egy Armon nevű unokaöcsém, de sosem találkoztam Vele. Egyáltalán – hitetlenkedve a másik gyerekre nézett – miből gondoltad?
Alan szemtelenül elmosolyodott.
- Benne van a mágiatörténelemben. Tudja, Maga A Férfi, Aki Megmentette A Megmentőt.
- Miket beszélsz? - esze ágában sem volt elhinni ezt a nyilvánvaló sületlenséget.
A másik fiú beletúrt kócos, fekete hajába, majd szembefordult Vele.
- Mr. Potter úgy nyilatkozott Magáról, mint a Nagy Háború legnagyobb hőséről. Valahogy úgy hangzott hogy... „Bár senki nem hitt Neki, mégis... Ő volt a legbátrabb ember, akit valaha ismertem! Kérem, higgyék el, messze nem volt gonosz, vagy rosszindulatú, még ha néha falakkal is vette körbe magát...”. Valami ilyesmi... Persze, lehet, egy-két szót kifelejtettem, de ha akarja és egyszer majd ráér, szívesen megmutatom az egész szöveget a Mágikus Hősök és Hatalmas Varázslókban.
- Nem valószínű, hogy találkozunk még valaha.
- Fogunk – jelentette ki a Alan halkan. - Szereti Őt, nem hagyná el.
- Nem értem, miről beszél, Mr. Prince. - Most már tényleg kezdett rossz előérzete támadni a gyerekkel kapcsolatban. „Ki a fene lehet ez?!”
- Látom a mágiakibocsájtásán. Eredetileg a Magáé skarlátvörös, némi naranccsal és lilával vegyítve. Ez erős jellemet, határozottságot, megfontoltságot mutat, szenvedélyt, és mégis... a narancs szín bizonyítja, hogy jól el tudja rejteni mindezt. A Maga esetében néhol a vörös már szinte feketébe tér át.. harag, féltékenység... és az irányítás utáni vágy.
- Honnan látod ezt? - kérdezte már szinte Rá nem jellemző, tátott szájjal a férfi. Hallott már erről a mindent körülölelő rezgésről, amit a muglik aurának hívnak, a varázslók pedig egyszerűen mágiának.
A gyerek felnevetett.
- Lily mellett kénytelen az ember olyasmit is megismerni, amihez egyáltalán nincs kedve. Nem volt túl nehéz megtanulni és persze néha hasznomra válik. Most például pontosan tudom, hogy nem akar elmenni Lily közeléből.
- Ugyan miből vonta le ezt a felettébb érdekes következtetést?
- Nézzen Rá! - utasította Alan, s Ő – még maga sem értette, miért - engedelmeskedett Neki.
Lily ott állt, önfeledten nevetgélt a másik Lilyvel, miközben percenként megdicsérte, megsimogatta vagy épp megölelte a fiát.
- Lassan összeolvadnak a színek – kommentálta a mellette álló fiú az eseményeket. - A mágiájában a vörös és a lila összeolvad... és rózsaszínné válik. Egyértelmű, mit érez, ha nem tudja szabályozni egy ilyen stabil mágia kitöréseit! És ilyenkor a legerősebb, amikor megtalálja a hangsúlyt a rezgések között, vagyis amikor Lily a közelben van. Ez adja azt a.. bizsergést, amit...
Amint Piton a mellette álló gyerekhez fordult – csak, mert már kezdte unni ezt a szentimentális őrültséget, szemöldökei a homloka közepéig szaladtak: Alan a másik Lilyt figyelte ábrándozó tekintettel.
- Sok minden megállapítható ezekből a jelekből: az érzelmek, a gondolatok, kideríthető, hazudik-e az illető. Úgymond - hasonlít a legilimenciához.
- Ha jól látom, Potter Nekünk lengeti azt a rongyot. Ideje indulnunk - mondta ridegen. "Tud is ez a kölyök a legilimenciáról..."
- Ő is kedveli Magát – tette hozzá a fiú, majd egyszerűen elvigyorodott és magára hagyta az elképedt bájitalmestert.