Halk robajjal kanyarodott ki az Oak Tree Ave utcából Potterék sötétkék családi autója.
- … és ott lakik Mrs. Wildstone, régebben vigyázott néha a gyerekekre, ha mindkettőnknek el kellett mennünk otthonról, és az anyósomék sem értek rá – magyarázta Harry balján ülő édesanyjának, aki minden egyes szavát mohó élvezettel fogadta be az elméjébe.
- Mrs. Wildstone tényleg nagyon kedves asszony – bólogatott a hátsó ülésen a kis Lily. - Egyszer hozzávágta a botját Jameshez, amiért farkánál fogva felakasztotta a macskáját. Utána az a hülye gyerek egy hétig nem mert kijönni az utcára, nehogy összefusson Vele!
- Nem valószínű, hogy a világon van két olyan ember, aki nem akarná megleckéztetni a bátyádat – sóhajtott Harry. – Pedig nem volt mindig ilyen. Talán tényleg elkényeztettük...
- Szerintem inkább csak a bandázás van Rá rossz hatással – horkantott Lily. - Azóta egy nagy tahó lett! Ő és a haverja, az a Finnigan... a két „Nagy Kviddicsbajnok”... Undorító!
Az idősebb Lily hirtelen hátrafordult.
- A bátyád kviddicsezik?
- Aha, Ő a Griffendél egyik terelője, de valójában csak egy felfújt hólyag. Albusnak nyomába sem ér!
- Albus? - nézett a nő mosolyogva a fiára.
- Khm... sokat köszönhetek Dumbledore professzornak – mondta Harry gyorsan, magában reménykedve, hogy nem kerül szóba fia középső neve is.
- Albus fogó, csak Ő a Mardekárban. Engem például árulónak tartanak, mert mindig az „ellenségnek” szurkolok – csacsogott tovább Lily. - Szerintem egyáltalán nem azon múlik, ki milyen, hogy egy ócska kalap hová rakta. Engem is a Mardekárba akart tenni, de aztán jól kiosztottam és...
- És milyen jól tette, hogy nem oda rakott! Elég belőled egész nap és még este is el kellene viselnem – morgott Alan gúnyosan mosolyogva.
Lily csak felvonta fél szemöldökét és szemrehányóan nézett barátjára.
- Szerintem inkább csak attól félsz, hogy még a végén... egy helyes, szőke mardekáros lecsapna a kezedről!
- Inkább csak attól, hogy éjszaka rám törnéd az ajtót, hogy rosszat álmodtál! Egyébként téged ismerve Flitwick professzorra nagyobb veszély leselkedik, ha „barátkozni” akarsz.
- Micsoda? Az már van vagy... száz éves!
- Flitwick még mindig tanít? - kapta fel a fejét Lily. - Egyszer elbeszélgetnék Vele, nagyon jól kijöttünk annak idején...
A másik Lily elhúzta a száját, és gúnyosan fordult a lányhoz.
- Persze, na és mit mondanál Neki? „Szevasz Törpe, úgy negyven éve nem találkoztunk! Ne tévesszen meg, hogy alig vagyok tizenkettő, Te sem nézel ki kétszáznak...”
- Flitwick professzor nagyon kedves ember – mondta Emily szemrehányó tekintettel, de kedvesen.
Lily csak felvonta fél szemöldökét.
- … „Ember”?!

Harry egy egyenes útszakaszon lopva belepillantott a visszapillantó tükörbe. Piton unottan bámult ki az ablakon, mintha nem is érdekelné, mi történik körülötte. Csak elfehéredő ujjpercei mutatták feszültségét. „Nehéz lehet neki” - gondolta. - „Visszatérni egy olyan világba, amit nem ismer, ráadásul egy olyan családban, amit enyhén szólva utál... Ráadásul itt van Anya! Piton még mindig szereti, biztos vagyok benne, csak épp nem tud mit kezdeni a helyzettel. Ha belegondolok, olyan hihetetlen az egész, mint egy álom. Mit is lehetne kezdeni ezzel? Anya azt hiszi, ellenség, Neki meg egyebek közt ott az a mérhetetlen büszkesége. Vagy csak én képzelek túl sokat Róla? Mi lesz ebből? Talán semmi. Talán egy-két óra és soha többé nem látjuk viszont...” Már Maga sem tudta, örülnie, vagy bosszankodnia kellene-e.

-----
- … Mondtam, hogy nem!
- De igen!
- Nem!
- De.
- Mondom piros!
- Zöld.
- Utállak!
- Én nem.
Harry már megszokta a két gyerek vitáit, Piton nem foglalkozott vele, de Lilyt fél órán belül kezdte kizökkenteni a béketűréséből.
- Miért veszekedtek ilyen gyakran? - kérdezte erőltetett nyugalommal. - Ráadásul ilyen semmiségeken...
- SEMMISÉG? - horkant fel a kis Lily. - Ezek nagyon is fontos dolgok! Egyébként a jó barátság alapja az őszinte megnyilvánulás!
- Lily azt az elvet vallja – kezdte unottan Alan -, hogy minél többször vitatkozunk a kis dolgokon, annál könnyebben viseljük majd a nagyobb problémákat.
- Elég nagy probléma, hogy egyes ízlésficamos egyének szerint a zöld szebb szín, mint a piros!
- A piros idegesítő – morogta Alan.
- Mit is várhatnék egy hülye mardekárostól!
- Mondja ezt egy tudálékos griffendéles.
- Hé-hé, állj! Még egy szó és kiteszlek titeket a következő réten – figyelmeztette őket Harry, akinek jelen helyzetében elég volt a kanyarokban gazdag útra figyelni (elég ritkán vezetett mugli járművet és nem volt túl sok gyakorlata ebben).
- De... - sopánkodott Lily. - Á, jól van, abbahagyom. Alan?
- Rendben, a piros jobb szín, örülhetsz – sóhajtott a fiú, majd karjait keresztbe fonta. - Professzor, Maga melyik házba járt?
Piton meg sem mozdult, mintha nem is hallotta volna a kérdést.
- Piton professzor? - rázogatta meg a kis Lily a mellette ülő fiút, aki rezzenéstelen arccal figyelte a tájat.
- Mardekár – mondta egyszerűen és ezzel lezártnak tekintette a beszélgetést.
- A fenébe – fújtatott a kis Lily. - És Te, Emily?
A nőnek beletelt pár másodpercbe mire rájött, hogy Neki szóltak.
- Griffendéles voltam – mosolygott büszkén.
- Háhá, három-kettő a javunkra! - lelkendezett Lily. - Ti ismertétek egymást akkoriban? - tette fel a NAGY kérdést.
Mivel Pitonnak látszólag esze ágában sem volt még egy szót is szólni, „Emily” belátta, hogy kénytelen lesz Ő válaszolni.
- Hát... mondhatni.
Mivel Piton továbbra sem reagált, csak alig láthatóan megvillant a szeme - a két gyerek összenézett és inkább elhallgattak.

Másfél óra múlva még mindig, változatlanul az autópályán haladtak.
- Harry, nem megyünk egy kicsit... gyorsan? - kérdezte édesanyja megszeppenve. Vékony kezeivel erőteljesen szorította az ülés oldalát és az ablak vékony párkányát.
- Sajnos ettől lassabban már nem mehetünk – vigasztalta Harry a rémült lányt. - Próbálj valami távoli dologra nézni és lélegezz mélyeket. Állítólag az segít...
- Már így is csak úgy vánszorgunk, mint egy tetű! - nyafogott a hátsó ülés közepén Lily. - Inkább lépj a gázra, Apuuu!
- Csak egy percig maradj már csendben, elég nehezen boldogulok a nyavalygásod nélkül is – Harry nagyon jól tudta, ezzel semmit nem ér el, lánya legfeljebb pár másodpercig bírja ki szó nélkül. Igaza lett: Lily először a térdén dobolt, a száját pattogtatta, majd dudorászni kezdett.
- … „Nem akarsz valakit, aki segít Neked... Akivel megoszthatod az életed?... Ne a gonoszt válaszd, urald a fényt... kérlek ne veszítsd el a reményt... Nem tudtad elmondani s belülről emészt...
- Drága, jó Merlin adj Neki észt! - szólt közbe gúnyosan, a homlokát masszírozva Alan. - Így is fájt a fejem, muszáj vonyítanod?
- Neked meg muszáj mindig a legjobb részt elrontanod?!
- Fulgeo voluba – intett Harry gyorsan a pálcájával és az autó légterét megtöltötte egy magas női hang:
- „… ozott, hogy a holnapi naptól kezdve betiltja a fintelgő feglik engedély nélküli tartását; A Szent Mungo Varázsnyavaja- és Ragálykúráló Ispotályból érkező információk szerint egy új járvány terjed varázslóról varázslóra,Frederic Vorns, a Varázsragály egyik gyógyítója nyilatkozata szerint a kórt eredetileg csak a vérszívó varázslények terjesztik; Wednesburyben négy... egy pillanat, most érkezett a bagoly a következő hírrel: tömeggyilkosság történt Godric's Hollow-ban, halottak száma mostani állás szerint huszonhét mugli és kilenc varázsló, vélhetőleg főbenjáró átokkal sújtották Őket. Az aurorok már a helyszínen végzik a munkálataikat és a Minisztérium felszólítására elkezdték a község kitelepítését.
Harry elkerekedett szemekkel próbálta felfogni, amit hallott.
- Godric's Hollow-ban? - suttogta a mellette ülő Lily kétségbeesve.
- Semmi baj, Anya. Lily! - szólt hátra lányának. - Felhívnád Édesanyádat?
- De hát... tudod, hogy nem ért hozzá!
- Annyira igen, amennyire most szükséges. Kérdezd meg, nem érkezett-e baglyom a Minisztériumtól! Gyorsan!

A kis Lily előrángatott a zsebéből egy, a pálcájával megegyező stílusú, kockaszerű valamit, amiről Piton és a másik Lily azonnal megállapították, hogy valami furcsa mugli tárgy lehet.
- Ez egy mobiltelefon – kommentálta a kis Lily az eseményeket, miután észrevette a csodálkozó tekinteteket. - Egyfajta muglimágia, vagy olyasmi.
- Úgy működik, mint a telefon? - kérdezte a másik Lily, büszkén arra, hogy talán mégiscsak van némi fogalma erről a világról.
- Nagyjából! - bólogatott hevesen a kislány, miközben elkezdte a különös szerkezet gombjait nyomkodni és kis idő múlva a füléhez emelte.

Pár pillanaton belül egy női hang üvöltött ki a készülékből.
- HALLO? - visszhangzott az autóban és Lily nyöszörögve nyúlt a rémültében elejtett telefonja után.
- Szia Anyu – mondta lihegve.
- MI TÖRTÉNT? - hallatszott megint a hang.
- Ez nem igaz, tisztára mint Ron bácsi! Ne üvölts már! Várj, kihangosítom.
Lily megnyomott egy gombot és gyorsan apja elé tartotta a készüléket.
- Szia, Ginny! - köszönt megszokott hangnemében Harry a feleségének. - Megnéznéd, hogy nem érkezett-e riasztás a Minisztériumtól?
- Megnézem – mondta a nő egy szinttel halkabban.

Egy peren belül Ginny közölte, hogy Harrynek csak egy levele érkezett a főosztályvezetőtől, miszerint másnap a megszokottnál fél órával hamarabb kell bemennie dolgozni, majd kérdőre vonta férjét, hogy miért választotta az információcserének ezt a bonyolult formáját.

Ez különös - sóhajtott Harry. - Ha valami gond van, mindig engem ráncigálnak be először.
- Olyan büszke vagyok Rád, Kicsim! - mosolygott édesanyja, akinek látszólag sok önuralmába került visszatartania magát attól, hogy fia nyakába vesse magát. - Bár sosem gondoltam volna, hogy Te is auror leszel. Egyszerűen nem tudtunk le sem szedni a seprűről, mindenki azt mondta, hogy kviddicsbajnok leszel.
- Régen én is azt hittem – bólintott a férfi. - Csak közben kellőképpen megutáltam, ha mindenki engem bámul. Aurorként elrejtőzhetek a világ elől és viszonylag csendesen élhetek a családommal. Nekem ennyi elég.
- Olyan kár, hogy apád most nem láthat Téged – sütötte le a szemét Lily. - Mindig is nagyon szeretett Téged.
Piton valószínűleg felhorkantott volna, ha nem kötik le minden figyelmét a bal oldali ülés tetejére hulló, sötétvörös hajtincsek. Igyekezett minden rezzenésüket rögzíteni az elméjében...

- Ez már Birmingham! Mindjárt kiérünk a városból és ott vagyunk!
Lilynek csak mosolyszerűen megrándult a szája és bólintott. Hiába próbálta kiűzni James gondolatát a fejéből, a férfi emléke újra és újra visszaküzdötte magát.
Harry átérezte a nő fájdalmát. Ő annyi éven keresztül szenvedett benne, az elhagyatottságban, vágyódva halott szülei után... Tudta, azzal csak még több kínt okozna, ha ezt szóba hozná, így inkább hallgatott. A rádióban épp a legújabb slágereket közvetítették, amit az utastérben látszólag csak a kis Lily értékelt – a többiek vagy fintorogtak, vagy próbáltak tudomást sem venni róla.
Birminghamet leginkább a szinte teljesen egyforma fák és a régi stílusú építmények jellemezték. A sík tájat égig érő tornyok és magasra nyúló templomok, paloták szabdalták, s a csatornákban himbálózó kis hajók igazán különleges hangulatot varázsoltak. Egy átlagos nagyváros volt, ahol ugyan megmutatkoztak már a modern újítás jelei, de még megmaradtak a régi korok emlékei is.
Ezzel szemben a külváros színes házakból, szabálytalanul burjánzó növényekből és kis parkokból állt.
- Itt tegyél ki, Potter – utasította Piton a hátsó ülésről.
Harrynek elég volt csak kinéznie az ablakon és még az álla is leesett döbbenetében.
- Ezt nem gondolhatja komolyan! - tátogott.
Egy leégett domboldal, és egy rothadó patak tette ki az egész látótávolságot. A domb alján állt néhány roskadozó ház, látszólag egyikben sem laktak már. Mintha elfelejtkeztek volna erről a helyről...
Nem kértem a véleményed, csak állj meg szépen és már itt sem vagyok – A férfi hangja egyre türelmetlenebb lett és Harry inkább levette a hajtó-bűbájt a gázpedálról.
- Most boldog? - sóhajtott lemondóan.
- Nem Potter, nem vagyok az – mondta az egykori bájitalmester félvállról, miközben kivágta a kocsi ajtaját és nemesi egyszerűséggel, mellkasán összefont karral kilépett a járműből. Persze a jelenet sokkal hatásosabb is lehetett volna, ha nem a földön húzza maga után sötétzöld talárját...
- Tudom, hogy nem volt túl felhőtlen a viszonyunk – kezdte bizonytalanul Harry – de nem engedhetem, hogy egy... ilyen helyen lakjon!
Piton felvonta fél szemöldökét és tekintetével végigmérte egykori tanítványát.
- Megrendítő az aggodalmad, mindazonáltal meg kell értenie annak az „érzékeny”, naiv kis lelkednek, hogy egyikünknek sem lenne túl kedvező még akár egy órát is együtt töltenünk. Ég áldjon, Potter!
Elővett a talárja zsebéből egy görbe pálcát, majd suhintott vele. Ezzel egyidejűleg a két legszélső viharverte ház szétcsúszott egymástól, s köztük megjelent egy harmadik, még náluk is romosabbnak.
- Áh, el is felejtettem – mondta, majd Harry felé nyújtotta szerzeményét. - Ez a kedves fiadé.
Egy másodperc sem telt bele, hűségesen maga után csúszó köpenyében elviharzott az „épületek” felé.
Amíg mindenki csak a határozott lépteket figyelte, Harry egy fejcsóválás közepette becsukta egy pálcaintéssel az autó összes ajtaját. Senki nem törődött már azzal, hogy a rádióban a bemondó-boszorkány újra elkezdte a legújabb híreket ismertetni.
- „... Godric's Hollowban, az egyik rom alatt találtak egy varázslót, aki feltehetőleg szemtanúja volt a rendbontásnak. Az aurorok dolgát nehezíti, hogy a fiatalember feltehetőleg egy gondolat-módosító bűbáj hatása alatt áll: azt állítja, az utolsó emléke ezerkilencszáznyolcvanegyből származik, valamint meg kell mentenie a feleségét és a kisfiát...

- Ez már súlyos! - fintorgott a kis Lily. - Lelépett, mint...
- Lily! - szólt rá apja dühösen. - Menjünk.
A másik Lily valami érdekesre lett figyelmes: egy hatalmas fára, ami a mellettük omladozó malom mellett állt.
- Mindjárt jövök - mondta gyorsan és futni kezdett a célpontja felé.
Lily különösen ismerősnek találta a hatalmas növényt, bár biztos volt benne, hogy még sosem látta. Nem sokszor járt itt és akkor sem figyelt a környezetre, csak a „különc” kisfiút kereste, aki megvigasztalja majd egy nagyobb, Petunia féle kioktatás gyötrődései után.
A monstrum csak állt ott magányosan, a szél táncoltatta sötétzöld levelei. „Milyen fa lehet?” Sosem látott még hasonlót. Illetve nem emlékszik rá pontosan, de biztosan látott már ilyet „Mikor is?”
Hirtelen egy zöld villanás áradt szét az elméjében, épp, mint amit utoljára látott, miközben Harryt szorította magához. „Zöld fény... egy villám... egy villám alakú véset a fa kérgén! Talán ezért volt olyan ismerős? Nem, biztosan nem. Ez egy emlék, de nem az enyém.”
Észre sem vette, hogy hangosan kimondja a szót ami eszébe jutott.
- Leonard – suttogta.
- Mi? - kérdezte Harry értetlenül lihegve. - Mit láttál, Anya? Azt hittem, valami baj van, amikor elszaladtál...
- Csak... azt hiszem, történt itt valami fontos...
- Jól vagy? - Harry szemeiben aggodalom csillant, ami teljesen meghatotta és visszarángatta Lilyt a valóságba.
- Igen, persze Kicsim, nem aggódj. Talán csak képzeltem.
- Ki az a Leonard? - kérdezte durcásan a kisebb Lily, aki nem sokkal apja után ért a helyszínre. Szkeptikusan méregetni kezdte a fát, s rajta a villám alakú mélyedést.
Harryn – amint odanézett – egy pillanat alatt átsöpört a felismerés.
- Ez az Avada Kedavra lenyomata! - állapította meg, és végighúzta mutatóujját a jellegzetes alakon, majd akaratlanul megérintette a homlokát átszelő heget is. - Itt tényleg történhetett valami különös, csak az a kérdés...
- Hogy én miért érzem úgy: közöm volt hozzá – fejezte be helyette is Lily.
- Még mindig itt vagytok? - Piton ez kis bőrerszénnyel a kezében, durcásan közeledett a romok felől - Mi történt már megint?
- Semmiség – mondta gyorsan Lily és hátat fordított a rejtélyes növénynek.
- Az a fa állítólag már évszázadok óta itt áll, és mindig is viselte az a jelet – közölte gúnyosan, jól szórakozva Potterék elképedt tekintete láttán. - Azt hiszem, akárkinek is szánták azt az átkot, elég ügyetlen lehetett a támadó, legalábbis ha a becsapódás...

Lassan elcsendesedett Lily előtt a fiú hangja, majd teljesen elhalt. „Most meghalsz” - süvített egy fagyos hang és egy magas, sötét alak jelent meg előtte. Először azt hitte, Voldemort, de aztán rájött, hogy ez más. Ez valakinek másnak az emléke, de nem értette, hogyan került ez az ő fejébe. „Először megölöm azt a fattyút, aztán téged is!” A sötét alak hangosan felnevetett. „Ne, Őt ne! Inkább engem ölj meg! Leonardot ne!” Hallotta saját sikolyát és elsötétült előtte a világ.


Lily üres tekintettel nézett maga elé és Harry hiába szólítgatta, nem reagált rá. Majd hirtelen a nő elkezdett könyörögni, sikítozni, miközben a fejét szorongatta.
- Anya! ANYA! Nézz rám!
Lilyt körülölelte egy furcsa, aranyszínű fény, ami mintha a bőre alól szivárgott volna. Egy másodpercen belül összecsuklott volna, ha Harry nem kapja el. A törékenyt kis test lassan elnehezült és fia egy pillanaton belül az édesanyja eszméletlen, felnőtt alakját tartotta a karjai között.


Érezte, hogy egy meleg kéz megérinti az arcát, majd valami keserű folyadék égeti a torkát. „Harry... Harry veszélyben van Tőle...” a szemei felpattantak és négy riadt tekintettel találta magát szemben. Pontosabban hárommal, mivel Pitonon csak elsápadt arcszíne mutatott némi változást.
- Harry... - A vörös hajú nő lassan emelte fel jobbját, és végigsimított fia villám alakú sebhelyén.
- Jól vagy, Anya? Mi történt?
- Elég rosszul néz ki – állapította meg a kis Lily.
- Harry, nem esett bajod? - Ült fel a nő hirtelen, és magához szorította a döbbent férfit.
- Nekem nem, de Te... Veled mi történt?
Lily arca hirtelen elkomorodott, ahogy emlékezni próbált.
- Valaki... megtámadott minket. Először azt hittem, Tudodki, de nem, vagyis nem tudom, nem emlékszem...
Az egész feje lüktetett a fájdalomtól és mást nem is akart, csak egyetlen fiát ölelni. Harry... ugyanaz és mégis más, mint az a másik gyermek. Másik gyermek... Ki lehetett az a kisfiú, akit Leonardnak szólított? Ki akart az életükre törni?
Látta Pitont, amint a bőrerszényében kotorászik, majd előszerez egy sárgás folyadékot tartalmazó üveget és a szájához tartja. Nem akart kételkedni benne: hiszen éveken át vigyázott helyette is az Ő gyermekére. Harry pedig látszólag teljesen megbízott benne, hát engedelmesen kiitta a fiola tartalmát és a fájdalom szinte azonnal elmúlt. A bájitalmester szájának széle megrándult, majd hátrébb lépett.
- Köszönöm – mondta halkan Lily egykori barátjának, aki egy pillanatig szólásra nyitotta az ajkait, de mivel nem jött ki hang a torkán – inkább feladta és csak biccentett. Elég különös volt gyerekszemmel a felnőtt szerelmére nézni, ráadásul ilyen hosszú idő után...
- Mr. Piton – szólt Alan halkan. - Ha gondolja... mármint, ez a ház bármelyik pillanatban összedőlhet. A mi kúriánk teljesen üres, amíg apám üzleti úton van, és... nyugodtan...
- Meggondolom – morogta a másik fiú.