Egy fekete hajú, alig ötéves kislány áll a hóesésben a kopár domb tetején, s sóvárogva mered a kietlen síkságra, mely a lábai előtt terül el. Csöppnyi ujjait görcsösen szorítja ökölbe, mintha csak tiltakozni próbálna valami ellen.
- Murina! - dörren egy kemény hang a háta mögül, majd hirtelen egy égből nyúló kéz rántja fel magához. - Mire készültél? Megmondtam hogy nem mehetsz ki a kastélyból! Ejnye, Te!
A nyeregben ülő férfi külleme vad és láthatóan kegyetlen, de mégis... a szemében érthetetlen gyengédség ragyog, ahogy a kisgyermekre néz. Néz, a csodálatos, smaragdzöld szemeivel. Smaragdzöld... elmerülni eme csodálatos színben, a természetben, a növények s a leghatalmasabb lények csodájában... Hirtelen mindent elönt a smaragd fénye, egy másodpercnyi villanás... Lily újból zuhant, ám most a fény felé. Fia ijedt tekintetét és egy másik, sötét szempárt látott már csak maga előtt, mielőtt teljesen elnyelte volna a világot a homály.

- Anya! Anya! - rázogatta Harry édesanyja jéghideg kezeit. - Nézz rám! Anya!
A sötétség lassan elemésztette a tájat, csak egy-egy robbanásnyi villám szakította darabokra néhol a fekete felhőket.
- Potter – szólt higgadtan Piton tizenéves változata, bár hófehér ujjai remegése nem nyújtott túl megnyugtató látványt. - Most azonnal beülsz és addig vezetsz, amíg én nem mondom, hogy megállsz!
- MI? De hát... én már nem vagyok...!
- Nem gondolod, hogy nem alkalmas az időpont a gyerekes megnyilvánulásokhoz? - kérdezte a gyerek magasra emelt szemöldökkel. - Befelé! - mondta keményen, s karjaiba zárta az ájultan pihegő Lilyt.
- Ne merészelje! - ordított Harry. - Még ha maga volt is a világ leg... „szentebb” embere, nem tűröm el, hogy hozzáérjen az anyámhoz!
Harry azon töprengett, hogy mekkora erő lehet a kórosan sovány kisfiúban, ha szemrebbenés nélkül fel bír emelni egy felnőtt nőt.
- Na idefigyelj, Potter! - sziszegte Piton, miközben befektette Lilyt a hátsó ülésre.
Mielőtt azonban bővebben kifejthette volna egykori „kedvenc tanítványa” értelmi képességeinek hiányosságát, egy vakító robbanás rázta meg a tájat, s a távolban egy kavargó, zöld füstfelhő jelent meg a domboldalon.
- Nem ártana eltűnni innen – jegyezte meg halkan a kis Lily és óvatosan befészkelődött Alan háta mögé.
- Nem rossz ötlet – sóhajtott Harry és egy gyors mozdulattal előrántotta régi főnixtollpálcáját. - Lily, Alan, siessetek! Itt valami nagyon nagy baj készülődik.

Egy sötét alak siklott a fák között, arcát félig eltakarta fekete csuklyája. Határozott léptei magabiztos, akaratos személyiségről árulkodtak, s sziluettjét valamiféle különös fény ölelte körül.
Egy pillanatra megállt, majd mélyet szippantott a levegőből.
- Hector! - mennydörögte, s hulla fehér kezeivel végigsimított köpönyege elülső részén. - Te is érzed ezt a szagot?
A vékony szövet hirtelen meglebbent és helyet adott egy hatalmas, méregzöld kígyó lapított fejének.
- Érsssszem essssszt a bűssssszt! - sziszegte a bestia földöntúli hangon, majd pofáját hízelkedőn gazdájához dörgölte.
- Érthetetlen számomra, hogy térhetett vissza. Ezidáig úgy véltem, a halál felett egyedül én szerezhetem meg... az egyedüli hatalmat.
- Úgy tűnik kedvessssz gasssszdám, ebben isssssssz tévedtél!
- Hector... - suttogta a férfi vészjósló hangon. - Ha már halálom után is kötelez Merlin akarata, hogy veled osztozzam az éltető levegőn... LEGALÁBB TANÚSÍTS ENGEDELMESSÉGET!
A kígyó kicsit beljebb csúszott biztonságos kis zugában.
- Bocsásssszz meg, jó Uram - dobálta nyelvét az állat, majd engesztelően újra a sötét alak testéhez dörgölőzött. - Téged sssszolgálni nagy dicsősssszég ssszámomra!
- Most megkegyelmezek Neked, csak mert hosszú ideje jó szolgám voltál. Most amúgy is más dolgom van: bosszút kell állnom Rajta!
- Úgy van! Vesssssszen assssz áruló!
- Csitulj, barátom – simította végig szolgája pikkelyes bőrét a férfi. - Előbb találjuk csak meg az utódomat!
- Pontossszan melyiket? - kérdezte pofátlanul az állat, s már előre rosszat sejtve még beljebb húzódott.
A fekete ruhás alak csak feljebb emelte tekintetét, ezáltal láthatóvá téve kígyószerű pofacsontját.
- Ne tüzeld tovább a megvadult sárkányt – sziszegte sötéten, majd egy gyors mozdulattal összehúzta köpenyét. Azonban mielőtt tovább állt volna, még egy zöld fénycsóvát küldött az egyik vastagabb fa felé – látszólag a tenyeréből. A hatalmas növény egy halk puffanással vált köddé.

Egy nyolcéves körüli, hosszú ében hajú kislány vágtat egy hófehér, mesébe illő paripán, ölében egy alig pár hónapos kisbabával.
- Murina! - szól egy bokor tövében pihenő, zöld bársonyba öltözött nő a sebesen száguldó gyermekek után. - Kicsit lassabban, így le fogtok esni!
Az asszony sápadt arca, karikás szemei aggodalmat ébresztenek a Murina nevű kislányban, így szorosabbra fogja a kantárt. Érzi, valami szörnyűség fog történni... nemsokára. A távolból még látja, hogy egy számára igen kedves férfi lép a nőhöz, a karjaiba zárja... S hirtelen az eddig zöld bokor aranyszínű lesz... Újra zuhanni kezd a sötétségbe.
Az első kép, amit meglát egy aggodalmasan csillogó, aranybarna szempár.

- Emily, hogy érzed magad? - kérdezte ijedten a kis Lily. - Már azt hittük, nem is ébredsz fel!
A nő aggodalmasan nézett fel az égen cikázó fénycsóvákra.
- Látom valakinek az emlékeit... - suttogta.
- Mi? - kapta fel a fejét Harry. - Anya, hogy érzed magad? Tudok valamit... segíteni esetleg?
Lily arca máris egy fokkal derűsebbé vált, amint meghallotta fia hangját.
- Semmi baj, jól vagyok, kicsim – próbált mosolyogni, de a jelenlegi állapotában csak egy fájdalmas grimaszra tellett az erejéből. Valami meleget érzett a hátánál, mintha egy hatalmas paplan terítené be, viszont amit akkor látott, mikor felnézett – egy pillanatra még lélegezni is elfelejtett.
Egy kétségbeesett, ónix szempár kapcsolódott össze az Ő smaragdjaival, egy forrónak tűnő kéz karolta át a derekát... s Lily arcát egy pillanat alatt halvány pír öntötte el. Villámsebességgel vergődött ki a fiú karjai közül.
„Mi a fenét képzel ez?!” - gondolta. „És egyáltalán... hogy juthatott eszébe, hogy... ilyen közel merészkedjen? Nem vagyunk barátok! Már nem! Legalább mondhatna valamit. Miért bámul rám?! Ideje lesz, hogy tisztázzuk a dolgokat.”
Hirtelen egy különös, élénkzöld villám csapott le, közvetlenül a út mellett.
- Te jó Merlin – suttogta Alan az első ülésen. - Úgy tűnik,ez külön minket követ. Nem gondolja, Mr. Potter?
- Azt hiszem, ez már nem kérdés – morgott Harry. - Professzor, ha nem esik nehezére, nem húzna fel egy védőpajzsot? Engem most teljesen lefoglal az út.
- Hogy is várhatnánk el egy Pottertől, hogy egyidejűleg többfelé irányítsa a figyelmét? – húzta el a száját Piton.
- Én már csináltam egy védőpajzsot az előbb! - húzta ki magát büszkén a kis Lily.
- Igen? - döbbent meg Harry olyannyira, hogy szinte elengedte a kormányt. - Honnan a fenéből tanultál Te meg másodikos létedre pajzsbűbájt idézni?!
- Slovak Tanár Úr... - legyintett mosolyogva Lily.
- Slovak, már megint. Mit tanít az az ember Nektek? Legközelebb azt jelented be, hogy már a patrónust is tudod.
- Azt nem, még csak animágus vagyok.
- MICSODA? - Harry szemei elkerekedtek. Képtelen volt elhinni, hogy...
- Csak vicceltem – nevetett a kis Lily. - De egyszer talán még bejön.

Az egyébként is kietlen táj most teljesen holtnak tűnt. Egy élőlényt sem lehetett látni a végtelen messzeségben. Egyet sem - kivéve egy fekete csuklyás alakot, amint a sziklatömb alatti úton elrobogó Ford után néz...