Az ég lassan kitisztult, ám Lilyt - legújabb nevén Emilyt - még mindig feszélyezte a tudat, hogy egykori volt legjobb "barátja" és unokája között ül, a huszonegyedik században, egy "Ford Fiesta" márkajelzéssel ellátott mugli-autó hátsó ülésén, amelyet a régi benzin helyett "dux ducis" bűbáj hajt.
Ez lehetetlen, még a varázsvilágban sem szoktak a halottak csak úgy feltámadni! A teljesen halottak legalábbis biztosan nem. Milyen ironikus, hogy az épp ebben a témában írt – A lélek útja az élet után – című, példásra értékelt tanulmányával sikerült felvételt nyernie annak idején a Remolus Dendris Felsőfokú Auror- és Varázsbűnkutató-képző Szakintézménybe... Amiben persze sikeresen bebizonyította, nem egy példával alátámasztva, hogy a teljesen halott léleknek nincs lehetősége visszatérni az életbe. Hogy mekkorát tévedett!
Na persze, ha ezt a mondatot úgy... mennyi is? Ötven évvel ezelőtt kiejtette volna a száján, az összes mardekáros kifeküdt volna a röhögéstől. Még hogy a „mindent tudó, okostojás Evans” tévedett, ráadásul még ki sem tudja javítani magát... Nevetséges és egyben siralmas. Kell lenni valami tudományos magyarázatnak, hogy miért jöttek vissza, vagyis hogy... vagyis... mi a technika, amivel embereket lehet feltámasztani! Izgalmas, kockázatos és pokolian veszélyes ötlet. De még a soha nem is jön rá a titokra, minden fáradalmat megér az, hogy megismerhette a fiát. És el sem bírta képzelni, mi lenne, ha újra elveszítené. Nem, meg kell bizonyosodnia róla, hogy nem csak ideiglenes ez az állapot és ha mégis az lenne, tenni akart valamit. Nem fogja feladni most, amikor visszakapta a boldogságot. Ráadásul ha törik, ha szakad, be kell illeszkednie ebbe a korba!

Perselus Piton - még mindig tizenéves kamasz bőrében - unott arckifejezéssel nézett ki félig lehunyt szemhéjai alól a zöldellő tájra, s próbálta figyelmen kívül hagyni a körülötte zajló eseményeket. Ez már az ő “mindent megtapasztalt személyének” is sok volt. Egy modern mugli-tákolmányban ül, egy légtérben élete szerelmével, aki gyűlöli, valamint Potterrel és az elviselhetetlen kölykeivel, akiket viszont Ő nem bír elviselni. Sok idegesítő diákot tanított már az évek során, de a kis Lily Potterhez hasonlóval még nem találkozott - szerencsére. Annak a lánynak az egyetlen jó tulajdonsága, hogy kísértetiesen hasonlít – kimondottan csak külsőre – a nagyanyjához! De egyébként... És mi a fenéért néz rá tágra nyílt, csodálattól csillogó szemekkel?!
Jobb lesz ezektől minél hamarabb megszabadulni. Aztán majd valahogy visszaszerzi Lilyt is... Feltétlenül.

“Emily” végre kezdte jobban érezni magát, de a feje még szörnyen sajgott az utóbbi órákban történtektől, de még ez sem tántoríthatta el attól, hogy őszintén mosolyogva bámulja fia ébenfekete hajfürtjeit, kérdésekkel bombázza túlbuzgó unokáját és mohón kapjon a legkisebb információ után is.
A rádióból szóló, monoton dallamot hirtelen egy elnyújtott recsegés szakította félbe, majd felharsant egy bizonytalan férfihang a hangszóróból.
- M-m-Mr. Potter? Hall engem?
Harry fáradtan felsóhajtott.
- Igen, Dennis. Mi történt?
- A főnök üzeni, hogy esetleg... Nem tudna-e bejönni... Szóval... Van egy kis gond.
- Pontosabban? Dennis, mondtam már, hogy ne udvariaskodj ennyire!
- Bo-bocsánat Mr. Potter, én csak...
- Dennis! Térj a lényegre!
A rádióból halk sóhajtás hallatszott.
- Nyolc ember meghalt Roxmortsban.
- Tessék? Mi történt?
Dennis egy pillanatig elhallgatott.
- A szemtanúk szerint egy fekete csuklyás... feltehetően férfi, kígyóval...
- A fenébe!
- Igen. Sokan azt állították, pontosan úgy nézett ki mintha... Ő...
- Remek, már csak ez hiányzott. Nyugalom, Dennis, lehetetlen, hogy Voldemort...
Harry gyorsan elharapta a mondat végét, mivel édesanyja, aki mindvégig előrehajolt hozzá a két ülés között, láthatóan elsápadt.
- Tíz perc és ott vagyok – mondta határozottan, majd miután kollégája megszakította a kapcsolatot., hátranyújtotta jobbkezét „Emilynek”, s a nő reszketve belecsúsztatta a sajátját.
- Ugye, nem...? - kérdezte ijedten.
- Semmi baj, Anya – mondta Harry és próbálta minél kedvesebben megvigasztalni a nőt. Még mindig alig bírta elhinni, hogy a fiatalasszony, akinek a kezét fogja, valójában az édesanyja. Akire mindig annyira vágyott. Komoly erőfeszítésébe telt, hogy ne sírja el magát minden percben, mint egy kisgyerek, aki elkószált és napokat töltött egyedül mielőtt megtalálták. Persze ezzel nem segítene senkin, és most bármilyen nehéz is egy percre is magára hagyni a nőt, hívja a kötelessége.
Mindamellett csak reménykedni tudott, hogy egy feltűnési viszketegségben szenvedő bűnözőről van szó, aki Voldemortnak képzeli magát és nem az igazi találta meg a módját, hogy visszatérhessen. Bár ez még annak ellenére sem elképzelhető, hogy két feltámasztott emberrel ül egy autóban, hiszen a sebhelye már jelezne, ha legfőbb ellensége életre kelt volna.
- Alan, nem baj, ha kiteszlek titeket a házatoknál?
- Nem, persze, a Nagyit soha nem zavarják a vendégek. És legalább a Professzor is be tud rendezkedni.
- Később értetek jövök – ígérte Harry a két Lilynek – akik mellesleg szívmelengető látványt nyújtottak egymás mellett. Amikor leparkolt egy hatalmas, XIX. századbeli kúria előtt, még gyengéden megszorította édesanyja kezét, majd miután mindenki kiszállt az autóból és elköszönt, sietve beindította a motort.

- Azt hiszem, kezdem sajnálni azt a bűnözőt, ha egyszer Apu rászabadul – vonta meg a vállát a kis Lilly nevetve, majd elindult Alan nyomában a kétméteres, kovácsoltvas kapu felé. A hatalmas, tömör szerkezetet még varázslattal kinyitni is elég nehéz lehetett – gondolta „Emily”, de nélküle megmozdítani... Alan azonban láthatóan elboldogult vele.
- Jöjjenek – mutatott a fiú a macskaköves feljáró felé, ami egy hatalmas, kétszárnyú ajtó előtt ért véget. - Ez a főbejárat. Előre szólok, itt semmi sem az, aminek látszik, szóval nem kell megijedni.
A Prince-kúria valójában jobban hasonlított egy kísértetkastélyhoz, mint egy lakóházhoz. Ablakai néhol kitörtek, a szegélyekről lepattogott a festék, néhol a fa részeket már szétrágta a szú. Az ajtón belépve még a Szellemszállást is megszégyenítő, agyonhasznált bútorzat, feketére festett, repedezett falak és állott penészszag fogadta a vendégeket. Pitonnak szinte azonnal elnyerte a szimpátiáját ez a hely.

Amióta csak beléptek, Lily folyamatosan magán érezte Piton tekintetét, és amikor hátranézett, még akkor sem vette le róla a szemét. Ez már tényleg egyre zavaróbb. Mi a jó Merlint bámul rajta?! Ideje lesz elbeszélgetni vele. Még ha nincs is túl sok kedve hozzá azok után, amit... Nem, nem fog erre gondolni. Piton megalázta őt. És hiába lettek most sorstársak, ezért még semmit nem fog elfelejteni. Semmit!
Alan egy – a többihez képest jó állapotban lévő – ajtóhoz vezette őket.
- Ez lesz a szobája, Professzor. Már ha megfelel....
Piton durcás gyerekalakja gondolkodás nélkül tett egy lépést, lassan kinyitotta az ajtót, majd óvatosan belépett a sötét helyiségbe. Úgy tűnt, mintha egy pillanatra megtorpant volna, majd egy gyors körbepillantás után bólintott.
- Rendben van – mondta egyszerűen.
- Ha gondolja, velünk jöhet a szobámba. Úgy gondolom, szüksége lenne néhány dologra.
Perselus magában megrökönyödött az érzésen, amit az ébresztett benne, hogy valaki törődik vele. Alan vékony, csontos alakja jelent meg lelki szemei előtt, ahogy ebben a romos kastélyban él, látszólag teljesen egyedül. Úgy döntött, követi a fiút, így legalább Lily közelében maradhat. Csak eljön az alkalom, amikor kettesben maradnak és akkor...
Már nagyon hosszú ideje nem, fordult elő vele, hogy nem tudja, mit mondjon – még ha a holtan töltött éveket nem is számítja bele.
Sokan azt mondják, a szerelem múlandó. Hát ő erősen rá tudna cáfolni erre: ugyanúgy szereti az alig egy karnyújtásnyira előtte álló nőt, mint előző élete alatt. Hányszor kívánta már, hogy bárcsak elmúlna ez az érzés, ha már egyszer Lily nem lehet az övé... Hogy a tiltott gyümölcs utáni vágy hagyja megnyugodni a szívét, és olyanná válhasson, amilyennek valójában mutatta magát: lelketlennek és könyörtelennek. De az élet igazságtalan, ahogy ő ezt már nagyon is jól megtapasztalhatta. Soha nem fogja elfelejteni Lily Evans-t.

Alan szobája az emeleten volt, és egy díszes márványlépcsőn lehetett hozzá feljutni.
A faragott tölgyajtót különböző kacskaringós szimbólumok díszítették, és a különlegességei közé tartozott, hogy nem volt rajta se kilincs, se fogantyú.
Alan előkotorta nadrágzsebéből pálcáját, majd kétszer a falaphoz koccintotta.
- Periosantes! - motyogta, s a hatalmas ajtó kitárult.
- Nyugi, ez nem varázslat, csak amolyan jelszó-féleség – magyarázta a kis Lily. - Lehetőleg maradjon közöttünk, különben Slovak tanárúr kivégez minket.
- Már kíváncsi vagyok erre a Slovak Professzorra – mosolygott Emily. - Ha jól értettem, Ő a sötét varázslatok kivédése tanár?
- Pontosan, saját emberi mivoltában.
- Az emberi azért túlzás – húzta el a száját Alan. - Szerintem vámpír a pasas.
- Hogy beszélhetsz így a saját házvezetődről? - szörnyülködött Lily. - Olyan elképesztően...
- … Faragatlan mardekáros vagyok? - mosolyodott el a fiú, és belépett a világos, fehér drapériával borított szobába.
- Örülök hogy jól szórakozol - gúnyolódott barátnője és karjait keresztbe fonta a mellkasa előtt.
A fiú azonban már egy több dobozból álló szerkezet gombjait nyomkodta sorra, rá sem hederítve a lány motyogására.
- Ez mi? - kérdezte az idősebb Lily csodálkozva a felvillanó lámpákon és a hirtelen kivilágosodó képernyőn.
- Ez egy túlfejlesztett számítógép – mondta gúnyosan unokája -, amit csak az ilyen újgazdag ficsúrok engedhetnek meg maguknak, mint Alan.
- Újgazdag? - háborodott fel a fiú, de aztán tréfásra vette a dolgot. - A Prince család már az ősidők óta nagy vagyon birtokosa. És mellesleg... a bátyáidnak háromszor gyorsabb és legalább ötször drágább seprűjük van, mint nekem, szóval vitatkozhatnánk, hogy ki mit engedhet meg magának!
- Te is megvehetnéd magadnak! - ellenkezett Lily.
- Talán meg, de Jamessel ellentétben...
- Miért kell folyton vele jönnöd?
- Akkor talán említsem inkább Finnigant, a nagy szerelmedet?
- A fenébe, mondtam már hogy nem érdekel Finnigan!
- Meglehet, viszont te őt...
- Annyira utállak ilyenkor! - Lily könnyes szemekkel rontott ki a szobából, Alan viszont kővé dermedve bámult maga elé.
- Nem kellett volna felhoznom – suttogta, majd Lily után eredt.

Perselusban szinte patakként törtek fel a régi emlékek. Nem lett volna szabad felkelnie aznap, amikor a barátságuknak Lilyvel mindörökre vége szakadt.
- Eszedbe jutott valami? - szólt hozzá az a hang, amely éveken át elkísérte az álmaiban. Nem kevés időbe telt, mire ráeszmélt, hogy ez a valóság.
- Talán- mondta alig érthetően, de nem akarta, hogy a hangjából kiütközzön a remegés. Itt a nagy alkalom: Ő és Lily kettesben! Mégsem bír meg sem szólalni.
- Szeretnék... megköszönni mindent, amit... a fiamért tettél.
Á, szóval Ő is ideges. Vajon miért?
Piton bólintott.
- Miért tetted? - csúszott ki a száján akaratlanul is a kérdés.
- Ez volt a kötelességem – hazudta a gyerek, közben pedig gondosan ügyelt arra, hogy a plafont díszítő freskókat nézze.
- Szóval kötelesség – fintorgott Lily. - Nálad mindig is fontos volt ez a szó. Talán az is kötelességed volt, hogy igazságtalanul bánj másokkal?
- Lehetséges, sokat tanultam a kedves férjedtől.
A fenébe, meggondolatlanul elszólta magát. Ismét!
- Bocsáss meg, nem úgy értettem.
- Miért kell mindig Vele...?
Hirtelen eszébe jutott a két gyerek pár perccel azelőtti vitája. Valóban ilyen gyerekesen viselkednek ők is?
- Egész másról szeretnék most beszélni veled – nézett rá bátortalanul a kisfiú, és Lily fenntartása elpárolgott, hogy aztán átadják helyüket a régi, fájó emlékeknek.
- Miért? Mi mást tudsz még mondani azon kívül, amit már ezerszer elmondtál?
Piton összehúzta a szemöldökét, majd – látszólag dühösen - tett felé egy lépést.
- Szeretlek – mondta egyszerűen, mégis annyi fájdalommal és szenvedéssel a hangjában, hogy Lily szíve körül minden fal leomlott.
- Tessék? - pislogott értetlenül a lány.
- Ötéves korom óta szeretlek, amióta megláttalak a játszótéren – vallotta be dacosan az előtte álló kisfiú, majd térdre ereszkedett, és abban a pillanatban egy halk pukkanással visszaváltozott felnőtt, búskomor önmagává.