Lily gondolatait hirtelen elöntötték az ismeretlen emlékek és a következő pillanatban már egy márvány oszlopokkal körülvett erkélyen állt, és egy világos-vörös hajú férfi térdelt előtte, épp úgy, mint az imént egykori barátja.
- Szeretlek, Murina – mondta a férfi csodálattal a szemében. Az érzés túlságosan ismerős volt. Valahonnan... - Szeretlek, amióta csak megláttalak gyerekkoromban.
És akkor eszébe jutott. Még iskolás évei alatt látta a férfit, egy könyvben. De melyikben is?
- Kérlek, jöjj velem! - könyörgött csillogó, fekete szemével.
Melyik az a könyv? A szegélyen körkörös, bonyolult minta, a felső sarokban egy címer... Úgy tűnik, tényleg kezdett megbolondulni.

Emilyt egy hangos robbanás hozta vissza a jelenbe. Félig dühösen, félig kétségbeesetten bámult Pitonra, majd a robbanás irányába fordult.
- M-mi volt ez? – motyogta a boszorkány és az ajtóhoz sietett, majd amilyen gyorsan csak tudott, kimenekült Piton látóteréből. Nem állt szándékában egy percig is elhinni a férfi szavait, de valahogy mégis a lényének legmélyébe hatoltak. Pillanatnyilag nem tudott mit kezdeni a helyzettel.

Piton egy ragadozóhoz méltó kecsességgel és eleganciával lábra állt, majd egy szó nélkül szerelme után ballagott. Csalódottan megdörzsölte a halántékát. Legalább válaszolhatott volna valamit... Még ha ráordított volna, akkor is jobban érezné magát mint így, hogy faképnél hagyta. Újra. Ráadásul az a tekintet! Mintha egész máshol jártak volna a gondolatai közben, fényévekre a szobától...

A csarnoknak is beillő előszobában érdekes kép fogadta: a kis Lily és Alan egymással szemben álltak, feltartott pálcával, a másik Lily pedig próbálta nyugtatgatni az unokáját.
- Elegem van belőled! - kiabálta a kis Lily barátja felé. - Ezerszer elmondtam hogy nem érzek semmit se Finnigan, se Malfoy, se Slovak tanárúr iránt! Legalábbis semmi olyat, amihez közöd lenne!
- Persze, nekem soha semmihez nincs közöm – morogta a fiú. - De tudod mit? Lassan már nem is érdekel.
- Mi az, hogy nem érdekel? Akkor miért féltékenykedsz?! Mondd csak! Mondd ki, hogy szerelmes vagy belém!
Alan felvonta fél szemöldökét.
- Nőj fel, Lily – mormogta és lesütötte a szemét. - Tudod jól, hogy fontos vagy nekem, de a viselkedésed... Annyira naiv vagy!
- Aha, szóval azt mondod, hülye vagyok, csak mert nem csak VELED állok szóba?
- Nem pont erre gondoltam – mosolyodott el a fiú -, de most, hogy mondod...
- Na ez már aztán – háborodott fel a lány.
- Tudod, hogy szeretlek, Lily – nevetett Alan, majd leeresztette a pálcáját, tett előre
két lépést és átölelte a fülig pirult lányt.
- Egyáltalán nem bocsátottam meg – suttogta Lily, de attól függetlenül közelebb bújt barátjához. - Legközelebb tényleg megátkozlak!

Emily lopva a lépcsőkorlátnak támaszkodó, mogorva férfira nézett, és igyekezett nem elvörösödni. Emlékezett rá, egy előbbihez hasonló beszélgetés zajlott le kettejük között is, amikor nagyjából annyi idősek voltak, mint ez a két gyerek. De az ő vitájuk nem így végződött, egyáltalán nem. Vajon nekik is így kellett volna összeölelkezniük a végén? Nem, az nem lehet! Perselus teljesen más, mint a kis Alan, ő mogorva, és magának való és... A barátságuk csak tévedés volt, semmi több, és soha nem is fog másként gondolni rá. Még akkor sem, ha most épp sokkal tartozik a férfinak, és Piton épp pár pillanattal azelőtt vallott be neki, hogy szereti.

Egy órával később mindannyian Alan szobájában ültek. Lily különböző ruhamintákat, bájital-alapanyagokat és különböző üstöket emelt ki a pálcájával a számítógép képernyőjéből, és próbálta rábeszélni az egyre gorombább Pitont a megvásárlásukra. Alan – ha nagy ritkán méltóztatott valamire rábólintani a bájitalmester, néhány kattintással leadta a rendelést.
- Azt írják, hogy három óra múlva várható a bagoly a csomaggal – tájékoztatta a fiú a jelenlévőket, majd amikor Pitonból már egy egy szótagú szót sem lehetett kicsikarni, leállította a gépet egyetlen pálcalegyintéssel.
- Túl hosszú az a három óra – sóhajtott „Emily” és próbálta eligazgatni magán a kis Lily szakadozó ruhadarabjait. - Már az előző méreteimhez is elég szűk volt, most meg kezd megfojtani.
- Még szerencse, hogy ma már a varázslóknak is van helye a neten – mosolygott a kis Lily és a zsebéből előkotort egy doboz csokibékát.
Amikor kibontotta, unottan sóhajtott és már az sem érdekelte, hogy a csokoládé elugrál.
- Apu van benne – morogta és a kártyát Emilynek dobta (akinek örömében kiesett a kezéből a „Középkor nagy mágusai”, és mohón csillogó szemekkel nézett fia képére). - Lassan kiplakátolhatom vele a szobámat!
Emily a tenyerébe rejtette új kincsét, és mosolyogva a szívéhez szorította, majd a másik kezével felvette a súlyos könyvet földről és belelapozott. Griffendél Godrik élete... Felesleges, mi köze lenne neki hozzá? A mai Godric's Hollowban született... Ne, erről a helyről hallani sem akart. Gyermekkorában apjával egy ideig Afrikában éltek... nyolcéves korában tértek vissza...
Hmm, szóval gyermekkora nagy részét Afrikában töltötte. A szemével gyorsan követte a sorokat, egy-egy hasznos kulcsszó után kutatva.
Hazatérte után találkozott apja egyik régi barátjával, a szintén varázsló Malazár Mardekárral, aki maga mellé fogadta a fiút... Ejha, erre a részre nem is emlékezett! Habár nem is volt túl sok kedve az átkozott sötétvarázslókról (főleg nem róla!) olvasgatni.… tizenkét év után Mardekár eljegyezte ifjabb lányával Mardekár Merope hercegnővel, ezután keresték fel a kor két legtehetségesebb boszorkányát, Hollóháti Hedviget és Hugrabug Helgát...
A Roxfort megépítése... A védőbűbájok... Kétségbeesetten lapozgatott az oldalak között, amikor az utolsó fejezethez ért. Mardekár és Griffendél harca... A szeme hirtelen kitágult, a tenyere izzadni kezdett.
„… Griffendél bátorságát alátámasztja, hogy az éj leple alatt elrabolta Mardekár kastélyából a Nagyúr idősebbik lányát, az épp esküvőjére készülő Mardekár Murinát...”
Te Jóságos Merlin!


A sötét csuklyás alak egy hatalmas fa mögött állt, s egy gigantikus kastélyra bámult. Csodálatos, csak mint régen. Mielőtt az a három... beletette a lábát. A bokrok mögül egy ismerős sziszegés hallatszott.
- Hector?! -förmedt a rezgő bokor felé, s a hatalmas kígyó félénken kidugta a fejét az ágak közül.
- Nem fogssssssz örülni Gassssszdám – sziszegte a bestia és próbálta minél jobban összehúzni magát.
- Mit láttál? Érintetlen a Kamra?
- Becsusssssszantam a titkosssssz bejáraton, éssssssz bejutottam, de...
- Találkoztál Saranussal? Mit mondott?
- Ssssz-ssszzóval az unokámmal... Nossssz Ő...
- Ő?!
- Halott.
A Férfi fejéről hitelen hátrahanyatlott a csukja, ordításától különböző állatok ugrottak meg rejtekhelyükről.
- Mit láttál?!


Van valami könyvetek Mardekár lányairól? - kérdezte kétségbeesetten Lily. A jelenlévők egy emberként néztek rá, de egyiken sem értették, mit akar.
- Internet – mondta unokája megrökönyödve. - De mit akarsz tudni az öreg kígyópofáról? Úgyis kihalt már az egész családja.
Alan egy legyintéssel ismét bekapcsolta a gépet.
- Ez nem számít mágiának? - kérdezte Lily összevont szemöldökkel.
- Ennek a háznak nagyobb a kisugárzása annál, hogy bármit is kiengedjen ezekből a rezgésekből - válaszolt Alan. - Ami itt történik, arról garantáltan nem értesül a minisztérium. Még a dédnagyapám védette le...
- Most, hogy így megismerhettük a fél élettörténetedet – a kis Lily az asztalra támaszkodott -, mmm.magiatörtenelem.nagymagusok.compareo
Egy kis ablakban Lily szavaira feltűnt a bediktált szöveg, majd egy nyitott könyvre emlékeztető ábra jelent meg a képernyőn.
- Malazár Mardekár – mondta a kislány unottan, a könyv pedig lapozni kezdte magát, és meg sem állt a sötét varázslóról szóló részig.
- Imádom ezt a világot – sóhajtott Emily. - Ha mondok egy nevet, akkor odalapoz?
- Ha megtalálható benne, akkor igen.
Elképesztő, régen a varázslók teljesen megvetették a muglik találmányait, most pedig még tovább is fejlesztik őket! Vetett egy oldalpillantást az egyik fotelben üldögélő Pitonra, akit abszolút nem érdekeltek a huszonegyedik század e jellegű vívmányai. Amikor megérezte, hogy őt nézi, felpillantott ugyan, majd mintha várna valamire, kérdőn ránézett, majd ismét beletemetkezett a „Napjaink bájos Bajitalai”-ba.
- Mardekár Murina – mondta bizonytalanul Lily és a „nyitott könyvre” meredt. Két lapozás után feltűnt egy fekete hajú nő portréja.
Alig néhány sor szólt róla.
„Mardekár Malazár idősebb lánya, számos átkot és bűbájt fedezett fel, de miután az apja kitagadta, ezek feledésbe merültek. További élete ismeretlen. Megjegyzés: a körülmények ismeretlenek, de az Ő nevéhez kapcsolják a „Önfeláldozó védelem” bűbáját.
Te jóságos Merlin, Harry is említette ezt, amikor előző este a múltról próbáltak beszélni. Talán ezért kapcsolódik ezzel a lánnyal. Talán az utolsó, öntudatlanul megidézett bűbáj köti össze őket. Most már csak arra kell rájönnie, hogy szabaduljon meg ettől az egésztől, hogy végre tudjon csak Harryre és a családjára koncentrálni.
Mellesleg nem ártana valamiféle választ is adnia Pitonnak, habár fogalma sem volt, mit mondhatna neki. És egyáltalán, ő maga mit érez ezzel kapcsolatban...