Naraku végleges legyőzése után Sesshomaru nagyúr hazatért nyugati kastélyába Rinnel, Jakennel és Ahunnal. A kislány még csak nem is sejtette, hogy egyszer hercegnő lesz belőle. Időközben megtanulta a jólneveltséget, így hát semmi nem állt az útjába.

A nagyúr pedig megparancsolta szolgálóinak, hogy minden kívánságát teljesítsék. Igazi kisasszonynak neveltette, és emellett még harci kiképzést is adatott neki. Nem érdekelte, hogy a többi szellem mit szól a kis halandó „nevelt lányához”, mindig vele volt és megvédte. A szeretetét még mindig nem mutatta ki, de Rin ezt anélkül is érezte. Időközben egyre több háború tört ki, és a szellemek is belekeveredtek. Akármennyire is megalázónak érezte, kénytelen volt szövetkeznie az öccsével, Inuyashával, aki megörökölte a tartomány keleti részeit. A csata kilenc éven át tartott, Sesshomaru a legjobb katonáin kívül (akik a legerősebb szellemek voltak), csak Jakent vitte magával. Közben egy kislány, aki minden évvel felnőttebb lett, alig várta, hogy a nagyúr hazatérjen hozzá. Sokat tanult a karddal, tőrrel bánni, hogy egyszer együtt harcolhasson a férfival, aki az ő szívében a legelső helyen áll.


Kilenc év múlva a nagyúr visszatért. A szolgálói hason csúsztak előtte, mivel háborút nyert, és még szert tett egy egész tartományra is a csaták közben.

Sesshomarut nem érdekelték a dicsérő szavak, tekintetével csak egyvalakit keresett. De az a valaki nem volt sehol. Magához intette udvari tanácsosát.

- Mondd, hol van Rin? Hát nem örül, hogy viszont láthat?

- Bocsásson meg neki, nagyuram. Az a lány legbelül még mindig gyerek. Amikor megtudta, hogy visszatérsz, elfutott, és...

- És?!

- Azóta senki sem látta.

Sesshomaru gyilkos pillantásokat vetett rá, amitől a szenátornak menekülni támadt kedve.

- Azonnal keressétek meg. Addig ne merjetek a szemem elé kerülni, amíg meg nem találtátok!

- Igenis, nagyúr!

A tanácsnok gyorsan meghajolt előtte, majd legalább húsz emberrel együtt futott megkeresni az elveszett hercegnőt.


Már késő este volt, de Rint még mindig nem találták sehol. Sesshomaru nem mutatta ki, de nagyon aggódott érte. Kíváncsi volt, hogy mi lett a kislányból, akit itt hagyott egyedül, a nagy vagyonban, de magányosan. A torony legfelső ablakában állt, amikor elérte érzékeny orrát egy jól ismert illat. Már olyan régen érezte utoljára, és most is melegséggel öntötte el, mint régen. Lassan nézett hátrafelé, és megpillantott a földön egy törékeny kis virágot: egy szál Hinata Globalist (leánykökörcsint). Rin mindig is ezt a virágot szerette a legjobban. Lehajolt érte, és a kezébe vette. Egyre erősebben érezte a fiatal lány illatát.

Pár másodperc múlva legnagyobb meglepetésére két vékonyka kéz ölelte át a testét. Hirtelen kimondhatatlan boldogság öntötte el, de amikor le akart nézni rá, meglepődött. Már nem volt olyan kicsi, mint régen, egészen felért a nyakáig. A szemeiből sugárzott a szeretet, és a viszontlátás öröme. Mi másra vágyhatott volna egy búskomor szellem a háború után? Meredten állt, némán és fagyosan. Még soha nem ölelte át senki. Rin könnyektől csillogó szemekkel nézett rá és halkan suttogta a fülébe:

- Annyira hiányoztál nekem...

Sesshomaru meg sem tudott szólalni. Rin közelsége, a teste érintése ismeretlen volt még számára és új érzéseket engedett felfedezni.

A lány lassan elhúzódott tőle, hogy jobban láthassa.

- Gondoltál rám néha, a csaták közben? - kérdezte ártatlanul.

- Ne légy ostoba... Egy háborúban nincs idő gondolkodni.

- Ohh... - sóhajtott Rin csalódottan. A szíve mélyén mást várt a Nagyúrtól.

Sesshomaru elfordult tőle. Igazából minden percben csak rá gondolt... hogy nem esett-e baja,
de ezt nem vallhatta be neki. Szégyellte volna.

A lány elkeseredését látva úgy érezte, mondania kell valamit.

- Látom, időközben felnőttél. Bár nekem még mindig elég gyengének tűnsz...

Rint bosszantotta Sesshomaru utolsó megjegyzése.

- Már tudok egy pár dolgot. - mondta büszkén.

- Igazán? Na és mit tudsz? - kérdezte enyhén gúnyos hangon. - Nem mintha érdekelne...

- Úgy látom, nagyon is érdekel. Csak nem akarod bevallani.

Látta, hogy az ifjú lány szomorúan lesüti a fejét.

- Mióta vagy ilyen engedetlen?

- Amióta nincs kinek engedelmeskednem.

Sesshomaru felvonta fél szemöldökét.

- Vagyis neheztelsz rám...

- Én csak... azt mondom, amit érzek. - válaszolt, és a Nagyúr szemébe nézett, amitől a nagy
szellemnek a lélegzete is elállt. Még nem látott ennyi érzelmet tükröződni egy ember szemében.

- Hasztalan. - mondta tettetett komolysággal.

Tagadhatatlanul meglepte a lány viselkedése.

- Megváltoztál, Rin.

- Ahogy te is, Sesshomaru nagyúr.

A szellem ilyen tanácstalan még sosem volt. Máskor, ha valaki pimaszkodott vele, egy percbe sem

tellett és az illető holtan esett össze. És most... talán még élvezi is a helyzetet... Hogy valaki
nem a porban kúszik előtte, mint a szolgái, hanem egyenrangúként kezeli.

- Menj aludni! - utasította Rint határozottan.

- Még nem...

Ellentmondott neki... Neki, a Nagy Sesshomarunak. Ilyen még nem fordult elő!

- Ellenszegülsz nekem?! - kelt ki magából.

- Eszembe se jutna...

Gúnyosan a szemébe nézett, Sesshomarunál pedig betelt a pohár. Megragadta a lány, és a vállára vette.

Rin tudta, hol a határ, így hát nem ellenkezett tovább. A Nagyúr bevitte a szobájába (mármint a Rinébe) , és gyengéden letette az ágyra.

- Jobb lesz, ha újra megtanulsz tisztelni... Ezentúl azt teszed, amit mondok!

A lány nem habozott, kezeit a nyaka köré fonta, lehúzta maga mellé, és lágy csókot lehelt az arcára.

- Én mindig is tiszteltelek...

Sesshomaru ilyet még soha nem érzett. Valósággal beleborzongott.

- Mit csinálsz?!

- Szeretlek... És hiányoztál.

Sesshomaru (igaz, észrevétlenül, de feldúltan)gyorsan távozott a szobából. Nem tudta,
mit gondoljon. Még soha senki nem mondta neki, hogy szereti. Eddig Rin sem, bár utalt rá.

- „Ő csak egy ostoba halandó!” - jegyezte meg magában. - „Nem is kell törődnöm vele, hogy mit mond, vagy mit tesz...”

Akárhogy próbálta megőrizni a méltóságát, önmagát nem csaphatta be: jól esett neki,
amit Rin mondott és alig várta, hogy másnap újra lássa.