Sesshomaru nagyúr úgy érezte, egy teljesen ismeretlen lánnyal találkozott. Tudta, hogy ő ugyanaz a kicsi Rin, akit kilenc éve itt hagyott, de mégis... különös érzései voltak vele kapcsolatban. Eddig tudta, hogy a lányaként, vagy esetleg a húgaként szereti, de most ez az érzés teljesen eltűnt, hogy helyet adhasson valami másnak... És ez volt az a dolog, amit még maga a nagyúr sem értett – épp ezért bosszantotta a legjobban.

Másnap Sesshomaru úgy érezte, hamarább kelt fel a nap, mint szokott. Gondolataiba mélyedve ült a szobájából nyíló kis terasz egyik kőoszlopának támaszkodva. Már nem vágyott a harcra, csak a nyugalmat kereste a vad, erdőségekkel borított tájban.

Hirtelen Jaken rontott be a kétszárnyas ajtón, ügyefogyott léptekkel. A Nagyúr elé érve többször is meghajolt és már épp el akarta kezdeni a szokásos talpnyalását, amikor Sesshomaru szinte reflex-szerűen fejbe vágta. A kis varangyszellem pedig majdnem elájult...

- Jaken?! Mit akarsz? - kérdezte Sesshomaru unottan.

Jaken próbálta összeszedni maradék erejét.

- Sesshomaru nagyúr...! Gondoltam, felébresztelek, ha netán...

- Nem aludtam!

- Hát persze, hogy nem... Te soha nem alszol, Nagyuram, mert egy magadfajta Nagy Szellemnek nincs szüksége...

Sesshomaru gyilkos tekintetét látva gondolta, inkább a lényegre tér.

-Valójában Rin küldött...

- Mi? Rin...? Mit akart? - kapta fel a fejét a szellem a név hallatán.

- Az a lány teljesen megbolondult az évek alatt! Amikor meglátott, örömében rám ugrott és...

Sesshomaru egyre türelmetlenebb lett:

- Térj a lényegre!

Jakennek feltűnt Ura feldúltsága és inkább engedelmeskedett neki.

- Azt üzente, hogy siess, mert mutatni szeretne valami – elmondása szerint „érdekeset”. Persze én mondtam neki, hogy neked, Nagyuram, senki sem...

- Hallgass! Mondd meg neki, hogy a nagyteremben várjon rám!

- I...i...igenis, nagyúr! - mondta, majd mélyen meghajolt és távozni készült. Miután kiért az ajtón és biztosra vette, hogy Sesshomaru már nem hallhatja, még magában megjegyezte: „Ki érti ezt! Hűséges szolgájával úgy bánik, mint egy féreggel, de egy halandó lánynak megengedi, hogy ugráltassa! Nem igazság! Hálátlan kutya vagy, Sesshomaru nagyúr!...”
A szellem közben felvett tiszta, selyemruhát öltött és mindkét kardját az oldalára akasztotta. Végig csak az járt a fejében: „Rin? Mit akarhat?”

Rin már a nagyteremben várta, nem kis meglepetésére harci öltözékben.

- Rin! Mi van rajtad? - kérdezte a tőle megszokott, kifejezéstelen arccal.

A fiatal lány büszkén elmosolyodott.

- A szellemirtó ruhám. Ugye, tetszik?

Sesshomaru nem tudta mire vélni a dolgot.

- Szellemirtó ruha? Mire kell ez neked?

- A vadászathoz. - válaszolt Rin izgatottan.

Mivel a Nagyúr nem szólt semmit, így folytatta.

- Úgy gondoltam, elmehetnénk egy kis szellemirtásra. Mióta nem vagy itt, teljesen elszaporodtak és...

Közben Jaken is megérkezett.

- Hallgass, ostoba lány! A nagyúr háborúból tért vissza, azt hiszed, elvadult kis szellemek mészárlására vágyik?!

Sesshomaru hatalmasat vágott a fejére, egyet nem értésének jelet adva. Rin engesztelésül rámosolygott a kis varangyszellemre.

- Persze, te is velünk tarthatnál, Jaken-mester!

Az említett csak elterült a földön, ezzel jelezve, hogy többet egyhamar nem kíván megszólalni a Nagyúr társaságában.

Egész nap csak az erdőket járták, de nem telt el úgy két perc, hogy ne botlottak volna ez elvadult démonba. Sesshomaru hagyta, hogy Rin végezzen velük, nem avatkozott a harcba. Látta, valóban sokat tanult a lány az elmúlt évek során. Úgy bánt a karddal, mintha csak vele született volna, a legkülönbözőbb helyekről rántott elő egy-egy újabb fegyvert és ami a legbámulatosabb volt benne: ésszel harcolt. Soha nem látszott rajta indulat, vagy harag, csak a győzni akarás. Először kitapasztalta ellenfele gyengeségeit, majd utána egyetlen mozdulattal végzett vele. Sesshomaru nem mondta ki, de magában elismerte, hogy Rin ügyesebb néhány tiszta vérű szellemnél is. És ez a Nagyúrnál már nagy szó.

Késő este volt már, amikor visszaindultak a kastélyba. Sesshomaru Jakent előreküldte, hogy nyugodtan tudjon beszélni a lánnyal. Bár az út nagy részén meg se szólaltak, végül Rin törte meg a csendet.

- Elnézést szeretnék kérni a tegnapi viselkedésemért. Valójában nem vagyok szófogadatlan, csak... úgy örültem, hogy visszajöttél... annyi év után...

Gyorsan lesütötte a szemét, de Sesshomaru elé állt. Lágyan felemelte a lány fejét, és a szemébe nézett.

- Ennyire hiányoztam neked?

Rin némán bólintott. Sesshomaru már szinte élvezte a helyzetet.

- Miért?

- Mert...már mondtam az este...

Sesshomaru arcán megjelent a mosoly egy halvány árnyéka.

- Miért szeretsz te engem? Soha nem adtam rá okot...

Rinnek zavarodottságában már a könnyei is hullottak. Minden erejével futni kezdett, ahogy csak a lába bírta.

Sesshomaru a megszokott, érzelmektől mentes arckifejezéssel állt az erdő szélén, gondolatai azonban máshol jártak. Pontosabban máson. Kivételesen semmi sértőt vagy megalázót nem mondott, csak feltett egy ártatlan kérdést.

„Miért nem válaszolt? És miért futott el? Mindenképp tudni akarta a válaszokat. És Sesshomaru nagyúr mikor nem szerzi meg azt, amit akar...?