Kaname álmosan pislog párat, aztán felül az ágyban. Még sötét van, csak az utcai lámpa fénye világít be a szoba ablakán. Először nem tudja, mi ébreszthette fel, de hamarosan rájön: Nana motyog valamit álmában, összefüggéstelen és érthetetlen szavakat. Édesanyja - miután úgy gondolja, ez megszokott egy kisgyereknél - lágyan végigsimítja a kicsi arcát, amitől az megnyugszik és elcsendesül. Azonban kis idő sem telik bele, Kaname felkapja a fejét, ugyanis lánya olyan dolgokat kezd el hadarni, amikről egy hatéves gyereknek nem kellene tudnia.
- Nitropenta... hexogén... oktogén...
Kaname hirtelen ugrik fel.
- Mi? - kérdezi vissza, de a kislány mozdulatlanul alszik tovább, már meg sem szólal, csak csendesen szuszog.
„Máskor is beszélt már álmában, még régebben.” - gondolja Kaname és egy pillanatra lehunyja szemét. „Túl sok akciófilmet néznek ezek a mai gyerekek, nem csoda, ha rosszat álmodnak...” - hitegeti magát összeráncolt szemöldökkel.
Az utcai lámpa fénye hirtelen megrezdül a padlón. Kaname úgy érzi, mintha egy árnyék suhant volna el az ablak előtt.
- Már én is képzelődöm! - suttogja magában. - Inkább alszom egyet.

- Sousuke! Meddig akarsz még itt gubbasztani? - kérdezte Kurz, miközben hozzávágott egy üres sörös dobozt az asztalnak kinevezett faládához.
- Ameddig szükséges - hangzott a tömör felelet.
- Gyere, igyál valamit! Jobb lesz a kedved tőle...
Sousuke további hallgatással jelezte, hogy nem kér az „alkohol nyújtotta örömökből”.
- Mi ütött beléd, haver? Eddig sem voltál egy szívderítő látvány, de most...
Sousuke eldőlt az ágyán, amin eddig ült.
- Egyszerűen csak semmi kedvem visszamenni Tokyoba.
- Szóval ez a bajod... A kis Kaname Chidori visszatér, és te félsz, hogy a hosszú évek alatt csúúúnya ráncos öregasszony lett belőle - vigyorgott Kurz, miközben határozott mozdulattal kinyitott egy újabb doboz sört.
Sousuke csak egy „Fogd be!” kíséretében a fal felé fordult, de bajtársa még nem elégedett meg ennyivel, sőt határozottan késztetést érzett a hadnagy úr zaklatására.
- Mi történt köztetek? - kérdezte érzékien hangsúlyozva, majd odalopakodott mozdulatlanul pihenő társához és erőteljesen hátba vágta.
Sousukének ez meg se kottyant, még csak nem is mozdult.
- Mire célzol? - kérdezte vissza minden érzelemtől mentes hangon.
Kurzot ezzel nem lehetett félrevezetni.
- Ne játszd az ártatlant, te nőfaló, te! Két napig voltatok összezárva abban a raktárban, ne mond, hogy még csak rá sem néztél!
- Nem tudom, miről beszélsz - vetette oda Sousuke ugyanolyan rideg stílusban.
- Összevesztetek?
Sagara – talán mert megunta a vallatást – felült.
- Ha azt akarod tudni, hogy miért ment el, én sem tudok biztos adatokat. Valószínűleg megkereste a családját és most egy amerikai egyetemre jár. Ez minden.
Kurz szája félmosolyra húzódott.
- És ezt még te magad is elhiszed?
A hadnagy arckifejezésén az eddigi komorságot felváltotta az értetlenség.
- Miért ne hinném? Ez teljes mértékben érthető.
- Sousuke - kezdte Kurz színpadiasan -, ha ennél is idiótább lennél, már elszegődhetnél mákdarálónak. Amire a gyengébbik nem...
- Hogy jön ide a mákdaráló? - szólt közbe Sousuke közömbösen, ezzel jelezve, hogy nem érdeklik a kéjenc nőimádó-áriái.
Ezek után érthető volt Kurz felháborodása, de mivel már ő is ismerte Sousuke gondolkodásmenetét, inkább lemondóan felsóhajtott.
- Úgy látszik, neked vénségedre se nő be a fejed lágya...
Sousuke hallgatása újra beszédre késztette.
- Egyedül akarsz meghalni, egy hideg kunyhóban, tudván, hogy senki sem sirat meg?!
- Nincs szükségem másokra - hangzott a kemény válasz. - Katona vagyok, a kapcsolatokat pedig tiltja a szabályzat.
Felállt és az ajtóhoz sétált, de mielőtt elhagyta volna a „szobát”, még visszafordult.
- Mellesleg... neked sincs senkid, vagyis ne akarj kioktatni.
Kurz próbált válaszolni, de ezt Sagara nem hallotta, mivel már a harmadik folyosón járt. A fejében egyre csak ismétlődtek társa szavai, bár ezt nem mutatta ki: a tőle megszokott, rezzenéstelen és minden érzelemtől mentes arckifejezéssel járta fel az utakat, amikre csak rátévedt, nem figyelte, merre tart, csak ment, amerre a lábai vitték. „Egyedül meghalni... hogy senkinek se fájjon...” - ismételgette magában. „Holnap... talán valami újnak a kezdete... a feladat adott.”

- Kaname! Nana-chan! Ébresztő!!!
Kyoko sugárzó mosollyal rontott be a szobába.
- Reggel van! Hasatokra süt a nap! - hadarta a nő a régi, kislányos stílusával.
Nana felült az ágyban, de nem nagyon örült, hogy felriasztották.
- Ez meg mit akar? - kérdezte leginkább saját magától.
Kyoko úgy tett, mintha meg se hallotta volna a megjegyzést. Láthatóan felhőtlen kedvvel indult el a franciaágy felé, miközben láthatólag valamit igyekezett a lehető legjobban elrejteni a háta mögött.
- Nézd csak, Nana-chan, mit kapsz tőlem!
- Szívinfarktust?! - kérdezte vissza Nana gúnyosan tetetett boldogsággal.
A megjegyzés kicsit lelohasztotta Kyoko kedvét és az eddigi örömteljes mosolyt elkerekedett szemek váltották fel. Ezt már Kaname is sokallta.
- Nana!!! Ne szemtelenkedj. - szólt rá a kislányra. - Kérj bocsánatot!
Nana mély lélegzetet vet, majd egy huzamban megpróbálta elhadarni, ami csak az eszébe jutott:
- Őszintén sajnálom, ha meggondolatlan kijelentésemmel megzavartam Ön és a környezetében élők lelki világát, ellenérvem pedig az, hogy kimondottan gyűlölöm, ha akaratom ellenére felébresztenek délelőtt tíz óra kilenc perc huszonnyolc másodperc előtt.
Kyoko eddigi meglepettségét most már egyenesen döbbenet váltotta fel. „Hogy használhat ilyen kifejezéseket egy alig hatéves gyerek?” Végül nem bírta ki, hogy ne kérdezze meg nyíltan:
- Nana-chan, hol tanultál meg így beszélni?
- A tévéből hallja! - vágta rá Kaname zavartan Nana helyett.
Kyoko még egy utolsó „oh” kíséretében tudomásul vette és nagyjából el is fogadta a választ, mivel már csak ennyit kérdezett:
- Ma akartok körülnézni a városban, ugye?
Kaname mosolyogva bólintott.
- Igen, úgy terveztem. Talán neked is van valami programod?
- Hát... tudod... ma át szeretne jönni a barátom és... - magyarázkodott Kyoko.
Kaname szemei felragyogtak az információ hallatán.
- Kyoko neked barátod van?! Nem is tudtam! Hogy hívják, hány éves?!
A fiatal nő zavarodottan állt és próbált valami „Nem fontos” - hoz hasonló mondatot kinyögni (több-kevesebb sikerrel), ismét fülig érő szájjal.
- Megyek készülődni! - mondta végül és már távozni készült, de még az ajtóból visszaszólt:
- Térképet találhattok a bejárati ajtóval szemben álló kis szekrényben.
Kaname büszkén kihúzta magát:
- Kyoko! Csak nem feltételezed azt rólam, hogy hat év elteltével eltévednék Tokyoban?!

- Ez nem lehet igaz! - szitkozódott Kaname. - Biztosan Tokyoban vagyunk?!?!
A mellette álló Nana unottan nézte a sebesen száguldozó autókat.
- A jelek szerint igen. Ha csak egyszer is gondolkoznál, mielőtt cselekszel... - kezdte a kislány, de Kaname közbevágott.
- Hé hé hé, elfelejted, hogy ki is itt a rangidős! Most csak én szidhatom magam!!! - kiabálta Kaname.
Nana lemondóan sóhajtott.
- Menjünk arra - mondta. - Ha már térképünk nincs, hagyatkozzunk az ösztöneinkre!
Kanamén eluralkodott az agresszív jelleme:
- A fenébe! Beszélj már úgy, mint egy hatéves kölök és ne mond azt, hogy „hagyatkozzunk az ösztöneinkre”!!!
- Wallner is ezt mondja a Szerelmem, az Őrmesterben! - vágott vissza közönyösen Nana, tudván, hogy anyja érthetetlen okokból ki nem állhatja ezt a filmet. - És mielőtt jönne a szokásos „megőrülök tőled”, inkább menjünk be oda!
Kanamének egy pillanatra megállt a szíve, ahogy az ismerős táblára nézett.
„Ez a zene... ezek a színek... a táblán a felirat...”

- Fummo-park - suttogja Nana. - Menjünk be, most azonnal!
„Nem mondhatok ellent neki.” - gondolja Kaname. „Elvégre ez csak egy park.”
Ahogy végigsétálnak a sátrak, a kis bódék, a hatalmas játékok között a szívét egymás után öntik el az emlékek. Egy plüssállat, aki üldözői elől menekül, aki egy hatalmas puskával lövöldözik, és mindvégig őt védi...
Akkor veszi észre, hogy Nana megáll. A kislánynak csillog a szeme: egy hatalmas sátrat fürkész a tekintetével, melyen a „Céllövölde” felirat díszeleg.
- Megnézzük? - kérdezi Nana.
Kaname sóhajt.
- Persze. Ez a te napod.
Bent szinte állandó a kép: büszke apukák, puskákkal a kezükben dicsekszenek csemetéiknek, hogy milyen jól értenek a fegyverhez, és kérdezik a gyerektől, hogy mit lőjenek le nekik.
Nanát látszólag ez nem érdekli, egész másra figyel:
- Az egy Mauser 66-os, látszólag nem csak a modellje - jelenti ki határozottan.
Kaname felkapja a fejét.
- Tessék? Milyen 66-os micsoda?
Nana szokásához híven lemondóan sóhajt.
- A többi légpuska, egyszerű, szinte játékok. De az ott nem.
A kislány egy fekete ruhás férfira néz, aki a sarokból figyeli a szórakozókat. Édesanyja már nem ért semmit, mindamellett egy hatalmas izzadtságcsepp folyik végig az arcán.
- Mióta értesz te a fegyverekhez?
- Mióta Müller puskával harcol a Kezeid Általban.
Kaname válasza csak egy hosszas „Istenem!”, jól kihangsúlyozva. De ami akkor történik, arra még Kaname Chidori sem számított: Nana csillogó szemekkel néz rá, és úgy kéri:
- Ugye, lősz nekem egy olyan macit? - kérdezi a kislány tőle szokatlan, túlzottan kislányos hangon.
- ÉN?!?!?!
Kaname nyakig vörösödik.
„Nem fogok lövöldözni, mint egy idióta! De ez a tekintet... Sosem nézett még így...”
- Rendben! - mondja Kaname, még saját maga is megdöbbenve elszántságán.
- Ide egy puskát! - kiáltja, amitől a sátorban lévők mind felkapják a fejüket.
Kanamével első ránézésre senki nem mer kikezdeni, ezért gyorsan adnak neki egy „fegyvert” és az emberek érdeklődve (néhány „majd pont egy nő” megjegyzéssel) körbeállják.
A falon mindenfelé Bonták lógnak.
"Sok, pici, védtelen Bonta!"
Némelyiknek a saját fantáziája vetít a kezébe egy kézigránátot, vagy pisztolyt.
"Most leszedlek onnan! Nem sokáig fogsz olyan ártatlanul vigyorogni, te kis plüssállat! MOST VÉGED, SOUSUKE!!!” - üvölti magában, majd különösebb célozgatás nélkül tüzel. Bár nem az a plüssfigura esik le, amelyikhez végig a gondolataiban beszélt, hanem a mellette lévő, de még így is néma csend ül a sátorra. Mielőtt bárki megszólalhatna, Kaname az asztallaphoz vágja a puskát.
- Az a Bonta már az enyém! - mondja egyszerűen, s a tulaj szó nélkül, zavartan a kezébe nyomja a macit.
Senki nem mer még csak meg se szólalni, viszont miután a fiatal nő távozik a gyerekkel együtt, a tömeg néhány "Nahát!" és egypár "Aztaaa'"mellett felmorajlik.

Nana olyan boldogan ölelgette a Bontát, hogy Kaname majd' elájult csodálatában. Soha nem látta még kislányát ennyire gyereknek, bár ahogy így elnézte, a plüssmacival a kezében, saját maga számára is érthetetlen módon bűntudata támadt.
- Anyu, ugye, milyen aranyos! Olyan szép szemei vannak! - örvendezett az új játéknak.
„Itt látszik meg, hogy tényleg hatéves.”- gondolta Kaname, miközben elindultak hazafelé.
- Ha hazaértünk - kezdte Nana izgatottan -, első dolgom lesz, hogy csinálok neki egy játékpisztolyt!
Hát igen... Kanamét ekkor már tényleg az ájulás kerülgette.