„EZ AZ ÁTKOZOTT TOKYO!!!” - szitkozódott magában Kaname. „Alig egy napja vagyok itt, és mégis... többször jutott eszembe az az idióta, mint az elmúlt hat évben összesen! Pedig ez már nagy szó!”
Szomorúan nézett le Nanára, akinek épp az volt a legnagyobb problémája, hogy melyik főhősről nevezze el frissen szerzett maciját (mindezt halálosan komoly arckifejezéssel).
„Hogy nézhet ki? Mennyit változhatott az évek során?” - elmélkedett tovább. „Talán... már nem is él...” Érezte, hirtelen rémület járja át a testét. „Elvégre katona, megeshet az ilyesmi...”
- Mi bajod? - kérdezte Nana kicsit sem kedvesen. - Úgy izzadsz, mint May Chang, mikor aknára lépett!
- Remek, még egy idézet - sóhajtott Kaname.
- Igazán értékelhetnéd a koromhoz képest fejlett képességeimet! - jegyezte meg Nana színpadiasan, valószínűleg egyik kedvencét utánozva.
- Nana - szólt halkan, majd a kislány vállára tette a kezét és szembefordult vele. - Én örülök, hogy ilyen vagy! De ha semmit nem tudsz azokról a dolgokról, amik egy kislányt érdekelnek, akkor soha nem lesznek barátaid.
Kaname épp átölelni készült a kicsit, de az megállította a kezét.
- Nekem nem kellenek barátok - mondta. - Elég vagy te, Anyu!
Nana – most mint egy igazi kisgyerek – átkarolta édesanyja nyakát, közben persze gondosan ügyelt arra, hogy el ne ejtse frissen szerzett Bontáját.
- Itt John-More alezredes. Hall engem, Urzu-7? Jelentést kérek! - szólalt meg hirtelen az adó-vevő a bokor mögül, egy terepmintás egyenruhát viselő katona zsebében. A férfi határozott mozdulattal emelte szájához a készüléket:
- Itt Urzu-7. Jelentem, Uram, megérkeztünk a kijelölt helyre. Jelenleg az utcafronton telepítjük a megfigyelőrendszert. Az akció végének időpontja megközelítőleg tizenhárom óra ötven perc. - hadarta Sagara szinte suttogva, hogy nehogy egy civil is meghallhassa jelentését.
- Szép munka. Minél hamarabb biztosítsák a házat belülről is!
- Igenis, Uram!
Sousuke már készült megszakítani a kapcsolatot, amikor a készülék ismét zölden kezdett el villogni, de most egy ismerős, női hangot szólaltatott meg:
- Sousuke? - kérdezte a nő halkan és bizonytalanul.
Sagara felkapta a fejét, majd gyorsan körbenézett, hogy nincs-e egy társa véletlenül hallótávolságon belül.
- Tessa?!
Szinte érteni sem lehetett, olyan halkan beszélt.
- Ugye, nincs semmi bajod? - kérdezte a nő elhaló hangon. - Olyan gondterhelt voltál ma reggel...
- Semmi baj - felelte Sousuke tömören, majd miután lopva újra körbenézett, ismét a szájához emelte a mikrofont. - Ha minden a terv szerint alakul, két nap múlva találkozunk.
- Ohh, igen! - hallatszott egy nő boldog sóhaja a vonal másik végén. - Várlak.
A készülékből eztán már csak egy „a kapitány kilép!” parancsszó hallatszott, miközben a hadnagy úr előhalászott egy kötelet a hátizsákjából.

- Milyen unalmas ez a hely! - morgolódott Nana. - Neked sem tetszik, ugye, Gyilkos?
- GYILKOS?!?! - kapta fel a fejét Kaname, aki mindaddig gondolataiba mélyedve ült a padon kislánya mellett. - Miért nem adsz inkább valami aranyos nevet neki?
- Nem hívhatok „Puszedlinak” egy vérengző fenevadat! - jelentette ki Nana fölényesen.
Kaname kezdte egyre kínosabban érezni magát, bár még magának sem merte bevallani, hogy miért. „Miért gondolok rá egyfolytában, amióta visszajöttem?” - tette fel magának újra és újra a kérdést. „Ha meglátok egy fát, ami alatt egykor elsétáltunk, vagy egy régi épületet...”
- Gondterheltnek tűnsz - mondta Nana. - Menjünk haza?
- Hmm? Igen, talán az lenne a legjobb.

- Itt Urzu-7. Jelentem, az emeleti fürdőszoba bebiztosítva. Ellenőrzést kérek!
A vonalból egy férfi hangja szűrődött ki.
- A vonalban: Skorpió-2. Jelentését vettem, Urzu-7. Azonnali ellenőrzés folyamatban.
Sousuke terepszínű öltözetben állt a zuhanykabinban, ahol nemrég helyezett el egy lehallgatókészüléket (bár semmilyen piszkos gondolat nem vezérelte, azért sajnálta, hogy nem kapott engedélyt mikrokamerák elhelyezésére).
Kis idő múlva az adó-vevőn bekapcsolt a kis zöld gomb:
- Itt Skorpió-2. Jelentem, a fürdőszobai megfigyelőrendszer hibátlanul működik.
- Remek! Skorpió-2, kérem adjon helyettem részletes jelentést a kapitánynak!
- Igenis, Uram! - hangzott a készülékből. - Kérem, diktálja be a jelenlegi pontos adatokat!
Sousuke egy pillanat alatt összeszedte a gondolatait, majd miközben vállára vette az eddig a lehajtott vécétetőn heverő hátizsákot - nekifogott a jelentésnek.
- Az adatok: a célszemély délelőtt tizenegy óra huszonkét perctől számítva házon kívül tartózkodik, Sólyom-4 vezetésével egy háromfős osztag felügyeli. A lakhelyen eddig az udvar, a két melléképület, az alsó szint, valamint az emeleti fürdőszoba bebiztosítva. Kérem, jelentse, hogy összeesküvésre gyanakszom: a földszinti „nappali” nevezetű helységben gyanús személyekre lettem figyelmes, létszámuk öt-tíz közötti. Kérjen engedélyt egy biztonsági csoport felállítására! Az embereimmel közben befejezzük a megfigyelőrendszer felállítását. Jelentés vége.
- Máris továbbítom, Uram!
- Nagyszerű, Urzu-7 kilép.
- Skorpió-2 kilép.

- A fenébe! - hisztizett Kaname, miközben egy köteg kulcs közül próbálta eldönteni, hogy melyik is nyithatja a bejárati ajtót. - Nana, kicsi szívem, segítenél, légyszíves? - mondta kérlelő tekintettel.
Nana már szinte szokásszerűen lemondóan húzott egyet a száján, majd kivette anyja kezéből a „nem kis tudást igénylő” feladatot.
- Istenem - sóhajtott Nana. - Igazán felnőhetnél már végre!
Ismerte már Kaname szokásait, azt is tudta, mivel lehet a a legjobban felbosszantani: ha megkérdőjelezik az egyik legnagyobb büszkeségét, mégpedig, hogy ő egy érett, felnőtt nő.
- Hé, ne oktass ki! Csak azért kértem a segítségedet, mert talán együtt könnyebben menne. De ha te...
- A kettő közül valamelyik az! - mutatott fel Nana két kisebb kulcsot, ezzel félbeszakítva anyja dühkitörését.
- Öhhm, honnan tudod? - értetlenkedett Kaname.
Nana ismét felsóhajtott.
- Ha nem vetted volna észre, tizenkettőből hét kulcs nem ilyen típusú zárba illik. Az egyik slusszkulcs, vagyis nyolc lehetőség kilőve. Ez a kettő pedig látszólag sokkal nagyobb, mint a zár, vagyis a maradék kettő közül lehet választani. Ennyi az egész, pedig még csak hatéves vagyok – ezt tegyük hozzá!
Kaname felvonta fél szemöldökét.
- Tudtam, hogy hiba volt megtanítani számolni! - dühöngött.
- Talán zavar, hogy okosabb vagyok, mint Te? - kérdezte Nana szemtelenül, miközben gúnyos pillantással konstatálta, hogy ha anyja még egy fokkal erősebben veri bele a zárba a kulcsot, nem lesz túl jó vége.
Mikor végre Kanaménak eszébe jutott, hogy talán nem a megfelelővel próbálja nyitni az ajtót, már sötétedett (bár ez nem csoda, ugyanis már akkor is késő délután volt, mikor hazaértek). De végül csak bejutottak. Bent félhomály terült el a nappalin. Kaname és kislánya csendben próbálták megközelíteni a lépcsőt, nehogy esetleg megzavarják Kyokot. Ekkor azonban váratlan dolog történt: hirtelen felkapcsolódott a villany és egy kis csapat jókedvűen kiáltotta: Meglepetés!
Kaname nem akart hinni a szemének:
- Mizuki! Maya! Ren! Mayuko! Shinji! Utako! És... Tsubaki?! Mindenki?!
- Természetes, hogy itt vagyunk! - felelte az utoljára említett fiú (vagyis inkább férfi) mosolyogva.
Kaname a könnyes szemmel, szinte egy emberként ölelte át a barátai csoportját.
- Én... én annyira boldog vagyok... - szipogta, majd büszkén bemutatta Nanát a többieknek (a kislány nagy bánatára). A két álarcos férfit észre sem vette, akik – miután megbizonyosodtak a biztonságról – visszamásztak a függöny mögé.
Nana pedig egyre csak arra tudott gondolni, hogy miként szökhetne meg a „Kis aranyos cukorfalat”-ok és az „Olyan vagy, mint anyuci”-k elől.

Sousuke egy szétnyitható széken állt a szoba sarkában, miközben megpróbált egy parányi kamerát felszerelni a plafonra (persze mindezt egy sisakjára erősített fényszórószerűséggel, hogy ne kelljen a villanyt használnia, mivel az könnyebben észrevehető az utcáról).
„Ez kész.” - gondolta és elindult az ágy felé, hogy elhelyezze az utolsó lehallgatókészüléket. „Hol lehetne legjobban elrejteni?” - kérdezte magától. - Egy hely, ahol véletlenül sem találják meg...” Körbenézett. „Hmm... hát persze! Az ágy alja.” - gondolta és már csúszott is be a vékony résen. Alig látott valamit, ráadásul fülelnie kellett, hogy nehogy bárki is rajtakapja. Az évek során már profinak számított: nehezebbnél nehezebb küldetéseket hajtott végre sikeresen. Most mégis egy különös érzés kerítette hatalmába. A levegőben a régi, ismerős parfümillat terjengett, a földön egy rózsaszín-fehér csíkos sporttáska, mellette egy kisebb, zöld. Az egyik szekrény fiókja félig nyitva állt, megjelenítve gyorsan pakolt (vagy inkább dobált) tartalmát. „Mi ez az érzés?” - kérdezte ismét magát, szinte teljesen elfelejtve a küldetését. Gyorsan felragasztotta az ágy aljára a kis műszert, majd – maga sem értette, hogy miért, de a másik oldalon készült kimászni az ágy alól, mint tervezte. „Chidori!” - suttogta magában, miközben a nagyobb táska felé nyúlt. Már nem saját maga uralta a mozdulatait, valami felsőbbrendű erő vezette. Nem értette, mi kényszeríti, hogy egy – úgymond – idegen holmijai között turkáljon, és azt sem tudta pontosan, hogy mit keres. Csak egyre gyorsabban halászta elő a különféle ruhadarabokat. Mindenből az édes Kaname-illat áradt. Saját magával vívott háborút: kötelessége szerint távozzon, vagy maradjon? Amint lenézett a kezében szorongatott kis tárgyra (azt sem tudta, mi az valójában), eldöntötte marad.
- Kana... - suttogta volna újra, ám most nem a megszokott érzés következett: valami hatalmasat csattant a feje búbját.
Szinte földbe gyökerezett a lába a felismeréstől. „Nem lehet...” - kiáltotta magában.
- Maga mit csinál itt? - szólt hozzá egy hang a háta mögül.
Sousuke elhatározta, hogy hátranéz. A szíve vadul kalapált: rózsaszín sportcipő, fekete térdzokni, rövid, zöld szoknya... Sousuke arcán hirtelen kövér izzadtságcseppek jelentek meg.
- Chidori? - kérdezte halkan.
A kislány (kezében egy összetekert tévéújsággal) hátrált egy lépést, amint észrevette a katona oldalára kötött fegyvereket.
- Ki maga? - kérdezte halkan, de határozottan. - És mit csinál anyukám bugyijával?
Sousuke talán csak ekkor vette észre, hogy valóban egy csipkés fehérneműt szagolgatott oly nagy hévvel (és még arra se jött rá, mi terelte el annyira a figyelmét, hogy nem hallotta meg: jön valaki).

Sousuke és Nana hosszú pillanatokig farkasszemet néztek egymással (pontosabban bámultak egymásra, mint borjú az új kapura). Végül Nana elveszítette a maradék türelmét is és megtörtént a baj: aktiválódtak a Chidori-génjei.
- Mégis ki a fene maga?! - kérdezte még „visszafogottan”. - Válaszoljon!
Sousuke ezzel a hangnemmel nem szándékozott szembeszállni. Tudta jól, ebben a pillanatban ki van szolgáltatva a kislánynak.
- Sousuke Sagara hadnagy vagyok - jelentette ki egyszerűen. - Nem vezérel rossz szándék, ezért kérem, őrizze meg a hidegvérét, kisasszony!
Nanának felcsillantak a szemei, miután végigmérte a férfi egyenruháját.
- Maga katona?! - kérdezte izgatottan.
- Megerősítve - hangzott a tömör válasz, ami még jobban felkeltette a kislány érdeklődését.
- És mik a szándékai?
Sousuke előbb alaposan átgondolta, hogy mennyit is árulhat el a küldetésből, majd válaszolt:
- A legfőbb feladatom Kaname Chidori védelme, de a részleteket nem fedhetem fel egy civil előtt. Ezért kérem, kisasszony, ne kérdezzen többet!
Nana elgondolkodott: „Mit akar ez a katonajelmezbe bújt idióta anyámtól?”
Végül döntött.
- Tegyük fel, hogy maga tényleg katona és nem akar nekünk rosszat. De lehetne még egy kérdésem?
Sousuke belátta, nincs más választása, bár már igencsak terhére volt a számára „fölösleges” találkozás.
- Igen, kisasszony? - sóhajtotta.
- Mit ad a hallgatásomért cserébe?
Sousuke nyelt egyet. Na erre a kérdésre aztán tényleg nem számított.
- Kisasszony, kérem nekem erre nincs időm. Legjobb lesz, ha azonnal távozom.
Szép próbálkozás, de Nanát ennyivel nem lehetett meggyőzni.
- Hé, Maga! Álljon csak meg! Elég egyet sikítanom, és az a... vagyis... Kaname Chidori ellátja a Maga baját!
Sousuke gondolataiba befurakodott a régi, felbőszült Kaname képe, valamint a jó párszor átélt baseball-ütő, a pofonok, az orkánciklon-híddobás... Egyszóval nem szívesen találkozott volna a nővel jelenlegi helyzetében.
- Nos rendben, meggyőzött! Mit akar tőlem, kisasszony?
Nana épp súlyos dilemmával küszködött: a pisztolyát kérje el, vagy a sisakját. Ám mielőtt dönthetett volna, lépések zajára kapták fel a fejüket.
„Ez ő!” - gondolta Sousuke, de mielőtt bármit is cselekedhetett volna, Nana megelőzte és megragadta a karját.
- Befelé az ágy alá - utasította a kislány, és ő - jobb ötlete nem lévén engedelmeskedett neki.
Kaname lépett be az ajtón, lassú, de határozott mozdulatokkal. Sousuke csak a bokájáig láthatta a lányt (pontosabban nőt), de már ez is lenyűgözte.
Nana-chan! - szólalt meg idegesen. - Miféle viselkedés ez?! KÖSZÖNÉS NÉLKÜL ELSZÖKNI?!
- Sajnálom, fáradt voltam - mentegetőzött a kislány.
- Ez nem mentség, de már mindegy! Mindenki elment...
Kaname hangját hallva Sousukét különös érzések öntötték el: úgy érezte, nem bír nyugton maradni rejtekében. Már nem fogta fel, amiről a nő és a gyermek beszéltek, csak szavaik ritmusát követte. Nem kis erőfeszítésbe telt, hogy visszafojtsa lélegzetét, mikor a szobában lévők elhallgatnak, mereven, mozdulatlanul feküdjön, mikor egy ismeretlen kislányon múlik a sorsa.
Végül Kaname megszólalt:
- Késő van... Menjünk fürdeni!
Nana elkerekedett szemekkel ekkor jött rá, hogy édesanyja épp lehajolni készül a legalsó fiókhoz egy törülközőért. Vagyis elég csak oldalra néznie és a kis titkuk lelepleződik.
- Várj, ne hajolj le! - kiáltott rá kislánya.
Kaname nem értette.
- Miért ne? - kérdezte döbbenten.
Nana úgy döntött, egy – a filmekből jól ismert – régi háborús taktikát fog alkalmazni:
- Mert egy katonamaskarás, idegen férfi fekszik az ágyad alatt.
Sagara szíve akkor már a torkában dobogott. Leleplezték. Mindennek vége!
Kaname felvonta egyik szemöldökét.
- Már élőben hallucinálod Müllert?!
Nana értetlenül nézett rá.
- Öhm... mit jelent az a szó?
- Melyik?
- Az a halu-izé?
- Hallucinálni?
- Az!
- Hát... képzelődni, vagy olyat látni, ami... valójában nincs ott.
- Megjegyeztem - mondta Nana mosolyogva. - Készítsd elő a vizet, addig én keresek törülközőket!
Kaname kábán pislogott.
- Nana-chan, valami baj van? Izgatottnak tűnsz!
Nana vigyorogva, legyintett.
- Ugyan már, biztos csak hallucinálsz!

Miután Kaname (nem kissé meglepetten) kiment a fürdőbe, Nana letérdelt az ágy mellé.
- Most már előjöhet! - súgta oda a férfinek.
Sousuke még pár másodpercig nem mozdult, majd a kislány csillogó szemeibe nézett.
- Miért segített nekem, kisasszony? - kérdezte halkan, nehogy ha Kaname esetleg visszajönne, még meg találja hallani.
Nana büszkén kihúzta magát.
- A stílusából ítélve Maga tényleg katona. És ha az, akkor csak jó ember lehet!
- Ebben.. nem kellene biztosnak lennie - mondta Sousuke szemlesütve.
Nana elmosolyodott az ő kedvenc főhőseire annyira hasonlító férfin, majd megszólalt.
- Ami a jussomat illet... Még megtartom későbbre!
Sagara döbbenten nézett az őt áhítattal bámuló lányra:
- A jussát?
- Igen, hiszen megígérte - mondta Nana egyszerűen. - És maga egy szavatartó embernek látszik, Sagara hadnagy úr!
Sousuke épp kimászni készült az ablakon, mikor eszébe jutott egy kérdés. Visszafordult és a törülköző után kutakodó kislányra pillantott.
- Kisasszony?
Nana felkapta a fejét, hogy a férfi még mindig nem távozott.
- Igen? - kérdezte vissza.
- A kisasszony... Kaname Chidori rokona?
Nanát akarat nélkül is kuncogásra késztették a katona szavai.
- I-igen... mondhatjuk így is.
Sousuke bólintott (látszólag kielégítette a válasz), majd egy kampós végű kötél segítségével kiugrott az ablakon.