„Nem igaz! Ha az az idióta lebukik, nekem is annyi!” - szitkozódott magában Nana. „Mit csináljak... mit csináljak, mit csináljak...?!”
- Biztos vagy benne? - kérdezte a kislány bátortalanul, miközben nyelt egyet.
- Teljesen biztos! Ezer közül is felismerném ezt a szagot!
Kaname óvatosan tett még egy lépést az asztal felé, miközben megmarkolta az egyetlen tárgyat, ami a keze ügyébe került: a nyomorúságos, cafatokra szakadt újságot, amivel Nana nemrég még Sousukét tanította móresre.
A kislány nyakig vörösödött zavarodottságában: akár mit is csináljon, ha megpróbál valamit tenni, de nem sikerül, akkor ő is bajba kerül. Elvégre tudott a „betolakodó” jelenlétéről...
- Talán... csak valami mást érzel - próbálkozott.
Kaname szemei összeszűkültek.
- Nana-chan, Te valamit titkolsz előlem!
- Én?!
- Mi van az asztal alatt?
- Hát öhh ... mi lenne?
Kaname jobb ötlet híján (mivel lányától nem kapott kielégítő választ) visszafordult az asztal felé.
„ Már képzelődöm is.” - gondolta. - „Határozottan annak a marhának a szagát érzem...”
- Anyu, legjobb lenne, ha leülnél - próbálkozott Nana. - Elég rosszul nézel ki...
Mielőtt még bármit is reagálhatott volna, lánya már ki is húzott neki egy széket.
- Talán... igazad van - mondta Kaname, miközben leült. - Sokat aggódok mostanában...
- Holnap jön a főnököd? - kérdezte Nana (terelés gyanánt).
Kaname álmosan nyújtózkodott (közben sikeresen oldalba rúgta Sagarát, aki erre csak egy halk szisszenéssel válaszolt), majd leborult az asztalra.
- Igen, délután pedig aláírunk néhány papírt és...
Mielőtt befejezhette volna a mondatot, hirtelen lecsukódtak a szemei.
- „Hál' Istennek!” - sóhajtott fel Nana, mikor már biztos volt benne, hogy édesanyja elaludt. - Gyorsan, kifelé! - utasította Sousukét suttogva.
Sagara egy szempillantás alatt kipattant eddigi rejtekhelyéről, s már az ablakpárkányon támaszkodott, mikor hátrafordult.
- Kisasszony, Ön másodszor zavart meg egy fontos küldetést. Javaslom, a jövőben tartózkodjon a meggondolatlan cselekedetektől, különben könnyen célponttá válhat.
Nana értetlen kifejezését látva még hozzátette:
- Kérem, higgye el, ez nem játék!
- Tűnjön már el! - suttogta Nana, majd lopva halkan szuszogó édesanyjára pillantott.
Pár pillanaton belül Sousuke eltűnt a sötét éjszakában.

- Nana-chan! - keltegette Kaname a kanapén fekvő kislányát. - Ma itthon maradsz Kyoko Nénivel, amíg én hivatalos ügyeket intézek!
- Mit csinálsz?! - kérdezte vissza Nana még álmosan.
- Mondtam már: ki kell mennem a főnököm elé a reptérre!
- Jól van, menj csak - morogta a kislány, majd anyjának hátat fordítva ismét álomba merült.
- Nah szép - háborgott Kaname. - Az ember már még a gyerekétől se várhat el egy kis biztatást! Hiába... Neki az alvás fontosabb! … Áhh... Jó reggelt, Kyoko!
A fiatal nő fülig érő szájjal lépett be a nappaliba.
- Jó reg... Ti itt lent aludtatok?! - kérdezte elsápadva.
- Azt hiszem - mondta Kaname zavartan pislogva -, elaludhattunk főzés közben. Reggel az asztalon ébredtem fel...
- Kaname! Mostanában túl sokat görnyedsz a papírok felett.
- De... ez a munkám! És mellesleg elég jól keresek vele.
Kyoko szánakozóan oldalra billentette a fejét.
- Persze, Te régen is mindig szeretted eltúlozni a dolgokat.
Kaname körül megjelent egy képzeletbeli, vörösen izzó aura.
- Ezt vegyem célzásnak?!

- Itt Urzu-6. Hallasz, Sousuke?
- Minden jel arra mutat - sóhajtott Sagara.
- Mi bajod, haver?! - kérdezte a vonalból Kurz jókedvűen. - Olyan a hangod, mintha nem sikerült volna felszedni valakit éjszakára!
Sousuke – mintha meg se hallotta volna – folytatta.
- Mi a kapitány parancsa? Haladjunk tovább az eredeti terv szerint?
- Kódolom az üzenetet - sóhajtott Weber lemondóan. - Először a reptérre megyünk, rejtett állásban, a nyugati oldalon helyezkedünk el. Küldöm a terep vázlat-térképét!

- Ugye, jó lesz így, Nana-chan? - kérdezte aggódva Kyoko, miközben egy piros szalagot próbált megkötni a lehető legpontosabban a kislány hajába.
Nana unottan végigtapogatta mindkét lófarkát, majd egy vállrándítással nyugtázta, hogy tűrhető.
- Olyan rosszkedvű vagy, Nana-chan! - sápítozott Kyoko.
Nana arca még csak meg sem rezdült, így a nő folytatta.
- Tudtad, hogy anyukádat sem sokszor lehetett boldognak látni? Még akkor sem, amikor valójában az volt...
Nana alig észrevehetően felemelte a fejét.
- Milyen volt az Anyu régen? - kérdezte kicsit halkabban, mint ahogy általában beszélni szokott.
Kyoko széles mosollyal nyugtázta, hogy végre sikerült szóra bírnia a kis makrancost.
- Nos Ő... hát... Milyen is volt Kana-chan?... Szép és... mindenekelőtt okos... nagyon, nagyon okos! Sokan szerették, még a „parancsolgatós” és különc stílusa ellenére is.
- Parancsolgató?! Különc?! - kapta fel a fejét a kislány. - Végül is... ez most is igaz Rá...
- Sajnos jobban nem tudom elmondani. De várj csak!
- Mire? - vetette oda Nana flegmán.
Kyoko mintha meg sem hallotta volna, berohant a nappaliba, és az egyik nagy szekrényből egy hatalmas dobozt vett elő.
- Hogy ez eddig eszembe se jutott, Nana-chan! Itt van minden különleges pillanat, megörökítve!
A doboz tetejét levéve több ezer fénykép került elő, gondosan megcímezve, dátummal ellátva.
- Ez Ő, az anyukád! - adott a kislány kezébe Kyoko egy kissé megviselt fotót. Kanamét ábrázolta, amint épp - mintha meg akart volna ölni valakit a tekintetével.
- Ahogy néz... - kezdte Nana, s önkéntelenül elmosolyodott. - Nagyon mérges lehetett valakire...
- Igen! Azt hiszem, tudom is, hogy kire - mondta Kyoko büszkén.
- Ki volt az a szerencsés? - Nana már észre sem vette, hogy teljesen maga mögött hagyta a megszokott jellemét: szinte már nevetett. - Vagy inkább szerencsétlen?!
- Kaname nem is mesélt neked a háziállatáról? - kérdezte Kyoko, miközben már a könnyei is folytak a nevetéstől.
- Háziállat?
- Szegény Sousukével néha tényleg kegyetlenül elbánt!
- Sousukével?!
- Várj csak! Áhh, itt van!
A képen egy kócos, sötétbarna hajú fiú térdelt a földön, kezeit a feje fölé tartva, mivel Kaname látszólag épp egy székkel akarta agyonverni.
Nanának különös érzései támadtak.
„Mintha... már láttam volna valahol...”
- Kyoko-sama, van még ilyen... „vicces” képed Róluk? - kérdezte bizonytalanul, de Kyokonak nem tűnt fel semmi.
- Ugye, milyen érdekes?! Nem is gondoltad volna, mi?
- Mit nem gondoltam volna?
- Hát azt, hogy Anyukád egy két lábon járó terminátor volt!
- Mi? Mindegy, mesélnél nekem... erről a Sousukéről?
Kyoko gyorsan előhalászott még néhány képet.
- Sousukéről?
- Igen.
A nő felnevetett.
- Nos Ő... egy nagyon különös figura volt! Pontosabban egy fegyvermániás bolondként tudnám jellemezni! Anyukádnak meggyűlt vele a baja...
Kyoko ismét előkotort egy képet, amelyen Sousuke egy pisztolyt szorongatott, Kaname pedig vállára hajtott fejjel egy „peace” jelet mutatott (ez a legtöbb képen, amely tudatosan készült megfigyelhető volt).

Nana végre szemből láthatta a kamasz fiút, aki oly sok képen felbukkan édesanyja mellett. „Ki ez a fiú? Miért olyan ismerős? Biztosan láttam már valahol! Fegyvermániás bolond... úgy öltözik, olyan durva az arca... Olyan, mint egy... katona”

Hirtelen az elméjébe furakodott egy emlék:
„- Mégis ki a fene Maga?! Válaszoljon!...”
„- Sousuke Sagara hadnagy vagyok...”
- Igen! - kiáltott fel Nana önkéntelenül, s mivel Kyoko elég értetlenül meredt rá, inkább gyorsan lesütötte a szemét.

„Ő volt az! Az a fiú a képről... Sousuke Sagara! Jól sejtettem: tényleg katona volt!”

- Mi „Igen!”, Nana-chan?
- Se-semmi! Megtarthatom ezt a képet?

Kyoko összevonta a szemöldökeit - értetlenségének bizonyságot adva, de azért rábólintott a kérelemre.

- Persze, gondolom, szeretnél pár képet Kanaméről... Vidd csak, amelyik tetszik!

Miután Nana kiválogatott egy kisebb köteg fényképet, ami az anyja és „az a különös katonafiú” kapcsolatáról tanúskodott, elvonult az emeleti szobába.

„Mi lehetett köztük? Úgy tűnik szerették egymást... És mit akarhat most Tőlünk? Este lesz egy pár kérdésem Hozzád, Anyu!”

- Üdvözlöm Japánban, Mr. Wesson!
- Miss Chidori! Már hiányoltam a nyafogását!
Kaname tudta, hogy az állásával játszik, így illedelmesen csak mosolygott a megjegyzésen.
- Eljött a Nagy Nap, Uram! Amire már két éve várunk!
- Így igaz, Chidori-kisasszony! Ma megkötjük a szerződést a Sichier da Nakával, és immár három földrészen is kellő befolyáshoz jutunk. Remélem, nem kell csalódnom Magában, Kisasszony, és hozza majd a szokásos formáját!
- Ez csak természetes, Mr. Wesson!
- Ugye tudja, Chidori... egyetlen hiba... csak egyetlen! És Maga többé sehol a világon nem kap munkát! A legjobb esetben...
Kaname nyelt egyet, majd szó nélkül követte a férfit.
- A megbeszélés után beszélni szeretnék Magával. Egyenesen a lakosztályomhoz jöjjön! Részese lesz egy kis... meglepetésnek.
A férfi hangjából nem tűnt ki semminemű érzelem. Komoran szállt be a taxiként hívott limuzinba...

A tetőn lévő szellőzőnyílásból egy terepmintás egyenruhába öltözött alak figyelte az eseményeket.

- Itt Etur-2. Jelentem, a szerződés megkötéséről szóló tárgyalás elkezdődött. A bevetés ideje, vagyis a tizenhárom óra huszonkét perc változatlan.
- Itt Urzu-7. Ellenőrizték a füstgránátokat?
- Megerősítve, Uram!
- Remek. Amikor jelt adok, kezdjék meg a visszaszámlálást.
- Értettem, Uram!

- Ha mindkét fél egyetért, akkor kérem, itt írják alá! - mondta a kopaszodó férfi, aki a tárgyalás menetét vezette.
- Kaname szinte fénysebességnyi gyorsasággal lepecsételtetett két nyilatkozatot, majd minden iratot csoportosítva beillesztett egy számzáras kofferbe.

- Itt Etur-2. Jelentem: az időpont 2 perccel előbbre hozva. Megkezdhetjük a visszaszámlálás?
- Itt Urzu-7. Engedély megadva.
- Ige...

Eztán a rádióból egy kívülről beszűrődő hang hallatszott, amint egy „Mit csinál itt?!”-et kiált.

- Kiszúrtak! - ordította Etur-2.
Sousuke már készült is erősítést küldeni, ám mielőtt még egyetlen szót is szólhatott volna, egy hatalmas robbanás és egy kétségbeesett kiáltás hallatszott ki a hangszóróból.
- Nem lehet! Ez egy W3-24-2-es Strawninsky hangja volt! Etur-9! Hall engem?
- Igenis, Uram!
- Most azonnal aktiválják a füstgránátokat! Etur-2 helyett Maga fogja megsemmisíteni a szerződést!
- Értettem!

A termet elöntötte a sárga, áthatolhatatlannak tűnő füst. Megszólalt a vészcsengő, és kezdetét vette a fejetlenség. Mindenfelé csak kétségbeesett, tapogatózó emberek, rémült sikolyok...
Kaname kezei megfeszültek a koffer fülén, oltalmazóan karolta át, hogy senki el ne vehesse tőle.

Hirtelen egy erős kar ragadta meg a vállát: hátranézve megpillantotta a Mr. Wesson alakját.

- Jöjjön velem! - utasította a férfi. - Siessen!
Teljes erejével húzta maga után.
- Hová visz, Mr. Wesson?
- Ne kérdezősködjön!

Kaname úgy érezte, mintha hirtelen elnyelné őket a föld: eltűnt a sárga füst, és hirtelen ereszkedett alattuk padló.

„Egy föld alatti szoba?!” - gondolta Kaname.
Sok ember állt odalent, hirtelen körülfogva őket.
- Mi ez, Mr. Wesson?! Kik ezek? - kérdezte Kaname egyre kétségbeesettebben a felfegyverzett férfiak láttán. A férfi – mintha meg sem hallotta volna – előre lépett, és kezet fogott egy másik, bűnöző kinézetű emberrel.
- Örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk, Funakoshi Úr!
- Üdvözlöm, Wesson - köszönt a másik. - Látom, elhozta, akit kértem!
- Természetesen! - hízelgett Mr. Wesson.
- Kitűnő! Azonnal vizsgálják ki a hölgyet! - adta utasításba embereinek, akik egy pillanat alatt lefogták Kanamét.
„Remek...” - gondolta a nő. - „Alig jövök vissza Japánba, és máris túsz vagyok! Csodálatos...”