Sötét van, nagyon mély, bársonyos sötét a Csillagvizsgáló toronyban, amely mintha csak a mai este különleges jövevénye miatt lenne ilyen komor. A máskor vidáman, fáklyákkal kivilágított zegzugok, a szerelmi légyottok gyertyái által kellemessé tett sarkok most feketén és üresen ásítoznak.

A csöndet szinte tapintani lehetne, ha nem süvítene át az az átkozott hideg szél, ha nem reccsenne meg egy-egy fa ága a távoli Tiltott Rengetegben és a diákok önfeledt készülődésének zaja sem hallatszódna fel. Még így is az egész istenverte épületben ez a legeldugottabb, legsötétebb és legcsendesebb hely a mai este. A legnyugodtabb hely a gondolkozásra. Mégis ki az aki ilyen sötétben, fogkocogtató hidegben feljön ide, hogy az év egyik legboldogabb napján sötét gondolatok járjanak a fejében?

Az illető fekete anyagba bugyolált, szikár, izmos teste takarja el azt a csöppnyi kis fényt, amit a Hold ont magából. A csípős szél durván csapkodja a mélyfekete haját az arcába, de ügyet sem vet rá, hisz ő, a nagy Perselus Piton ilyen apróságokkal nem törődik. Főleg most nem, hogy igen komor gondolatok cikáznak a fejében, pontosabban egy fő gondolat melyhez több apró kis szál kapcsolódna, de mihelyst egy Mi lett volna ha…? ötlet röppen a fejébe, rögtön elveti, elzárja az agya hátsó zugába vagy fejben szétátkozza.

Mi is az, ami ennyire nyomasztja a mi drága professzorunkat, a zsíros hajú denevért, a rettegett görbe orrú varjút? Több mint fél éve a háborúnak és már közelebb járunk az évfordulójához is, de a felmentett professzor még mindig nagyon sokat mereng az eseményen. Ha a körülötte élők beleláthatnának a fejébe, teljesen elképednének azokon a képkockákon, azokon a mozzanatokon amik szinte minden percben lepörögnek a szeme előtt. Az elmúlt napokban, hetekben, hónapokban végig tagadta, hogy látta volna mi történik, közel lett volna a tragédiához, hogy megelőzze vagy segítsen. Hazudott mindenkinek aki kérdőre vonta, még Albusnak is, és már annyiszor hajtogatta, hogy nem volt ott abban a pillanatban, hogy lassan már ő maga is elhitte.

Szabadon élhetne, vége a megpróbáltatásoknak, a kínzásoknak, az elpocsékolt éveknek, de az a pár pillanat teljesen beitta magát az elméjébe, olyan szinten, hogy a szíve mely oly’ híresen volt kőből – hogy legalább öt sárkány tüze kellett volna hozzá, hogy megolvassza -, egy helyen, egy nagyon picike helyen, mintha megrepedt volna. Természetesen ezt mi külső szemlélők soha nem vehetjük észre, hisz úgy leplezi, takargatja. Mély gondolatai közepette oda sem figyel, mit tesz. Így történhetett meg, hogy a jobb kezében tartott pezsgőspoharat megbillentette, melynek tartalma kifolyt. Az első aranyló cseppet ami a mélyben végzi, követi a többi társa, akik ha lenne hangjuk, most valószínűleg sikítanának a zuhanás közben.

Nagy megdöbbenést keltett, hogy Piton Dumbledore csapatában harcol és ebbéli hitetlenkedéseknek Bellatrix Lestrange adott legnagyobb hangot. Rögtön megindult Piton felé, hogy megátkozza, így indítva el a csatát a Roxfort melletti mezőnél. A küzdelem hevében szem elől tévesztették egymást, így a professzor nem is foglalkozott tovább Bellával, hisz így is voltak épp elegen, akik vele szemben harcoltak.

Az égen szürke felhők gomolyogtak, melyekből eső szitált az alant harcolókra. Az átlátszó, hideg cseppek, mielőtt a földre érhettek volna elkeveredtek a vörös vércseppekkel, melyek lassan mindent beborítottak. A földön egyre több test feküdt élettelenül, vagy erős fájdalomtól rázkódva, míg azok, akik tartották magukat már több sebből véreztek. A harc kezdett kiegyenlítődni, de még Voldemort csatlósai álltak jobban.

Piton egyre távolabb került a jobb oldali csapattól, ahová be volt osztva és már olyan varázslók között harcolt, akik a bal oldal védői közül valók voltak. Minél távolabb akart kerülni innen, hisz itt harcol Ő is, akit az utóbbi időben csak kerülni akart. Próbált az ellenfeleivel úgy harcolni, hogy messzebbre sodródjon ettől a helytől. Az ütközet elején szándékosan kérte meg Albust, hogy előre a jobb csapatba legyen besorolva; de heves csata közben már nincsenek írott szabályok, csak a túlélés és ezt kezdte a fekete köpönyeges is belátni.

Éppen két újonnan felavatott Halálfalóval harcolt, amikor megérezte azt az illatot, azt a finom édeskés illatot, amit már soha nem tud kiirtani az orrából. Ott volt valahol, a közelben és a férfi csak azt kívánta, hogy menten meneküljön meg innen. Késő volt. A szeme sarkából meglátta a pár méterrel arrébb harcoló Hermione Grangert. Piton tudta jól, hogy elveszett, de mielőtt jobban is átgondolhatta volna a dolgokat, megpillantotta a lány ellenfelét. Bellatrix őrülten nevetett, miközben újból felemelte a pálcáját, hogy egy újabb átkot szórjon a lányra. Granger sikeresen védte azt és egy ellenrontást küldött a nőre. Közben a férfi sem hanyagolta el az ellenfeleit, sőt az egyiket le is fegyverezte, majd ráküldte a sóbálvány átkot.

Mikor újra visszapillantott a másik párbajozókra, látta ahogy Bella elsuttog pár szót, majd a pálcalegyintéséből rájött melyik varázslatot mondta ki.

- Azt az átkot ne! – ordította el magát a mindig mogorva professzor, de már túl későn és hiábavalón.

Bellatrix ördögien kacagott és az őrület csillogott a szemében, míg végignézte, ahogy a kék színű átok belecsapódott Hermionéba, aki rögtön összeesett…

…Hirtelen szorítást érzett a bal vállán, majd az előbbi emlékroham utolsó morzsáját is kisöpörte az agyából, hogy a jelenre koncentrálhasson.

- Ááá, fiam, hát itt vagy! – szólalt meg a kéz tulajdonosa.
- Mit akar Dumbledore? – morogta fogcsikorgatva Piton.
- Feljöttem, hogy megnézzem, ki olyan jókedvű, hogy pezsgőt locsol a toronyból…
- Varázsló, nem? Egy csepp pezsgő, még nem a világ vége! – köpte a szavakat feleletként a bájitalok mestere.
- Pontosítanék; egy egész pohár folyt a nyakamba… – mikor Piton torokköszörülését meghallotta, inkább témát váltott -, egyébként nemsokára kezdődik az ünnepség, jó lenne, ha elindulnánk lefelé.
- Nem veszek részt rajta – felelte nyugodtan a fekete hajú férfi.
- Kénytelen leszel jönni, ha el szeretnéd kerülni, hogy számodra kínos történetekkel színezzem a nyitóbeszédem. – Az idős varázsló hangjából huncutság hallatszódott ki.
- Úgy sem meri! – suttogta vészjóslón Perselus.
- Dehogyisnem! Egyébként egy olyan bejelentést is teszek, ami téged is fog érinteni, ezért is lenne jó, ha ott lennél – folytatta Dumbledore.
- Most is elmondhatja és akkor nem kell az estémet…
- Ne is folytasd! Kivételesen nem fogadok el semmiféle kifogást, semmiféle kibúvót. A bejelentésem után te is tapsolni fogsz és legalább úgy teszel, mintha nagyon helyeselnél… – Piton szólásra nyitotta a száját. – Vita nincs!
- Grrr… – élesen beszívta a levegőt, majd egy kis ideig benntartotta, végül kifújta, de még így is elég sok indulat keveredett a válaszába -, pár perc és csatlakozom.
- Minerva mennyire fog örülni, hogy nem marad asztaltársaság nélkül! – örvendezett a fehér szakállas.
- Képzelem… – morgolódott Piton.

Folytatása következik