1 évvel korábban, a Téli bált követő hajnalon

Miben különbözött ez a nap a többitől? – Egy könnyű kérdés, amit mégis igen nehéz megválaszolni. – Tulajdonképpen semmiben. Perselus Piton már többször is gondolkodott rajta, hogy mennyire monoton az élete. Természetesen azokat a dolgokat nem számította bele, hogy délelőttönként bármely percben felrobbanhat mellette egy üst, egy ostoba diák miatt, vagy hogy ebédkor bosszúból megmérgezi az ételét valaki, azt sem felejtette ki a sorból, hogy délután ráomolhat Roxfort egy előre be nem jelentett támadás miatt, esetleg hogy hajnalban Voldemort megöli, mert nincsen rá szüksége.

A bájitalok mestere azon is sokat morfondírozott, hogy neki mikor kezdődik el a nap, ha az előzőt még be sem fejezi? Minden más embernek akkor kezdődik, amikor reggel vagy ne adj’ isten hajnalban felkel, pár pillanatot még elheverészik az ágyában, aztán rendbe szedi magát megmosakszik, felöltözik, ki tudja még mit csinál, sőt talán más sorrendben is, de ténylegesen akkor kezdődik el a napja, amikor legurítja a reggeli, életadó kávéját.

Az emberek a napjukat akkor fejezik be, amikor fejüket lehajtják egy párnára, vagy pár szalmaszálra, netalán egy kevésbé durva kőre – kinek, mire telik -, és lehunyják a szemüket. Számot adnak róla maguknak, mellettük fekvő társuknak vagy Istennek, hogy mit vittek véghez a nap folyamán. Elpanaszolják sérelmeiket és nevetve közlik örömteli pillanataikat.

Ezzel szemben Perselus napja már igen sok évvel ezelőtt elkezdődött, amikor is megitta első méregerős kávéját, hogy az előző esti kalandját – ami valójában a Halálfalók közé való avatása volt és hajnalban lett vége -, reálisan újra átgondolhassa. Már akkor tudta, hogy hibázott. Nagyon nagyot hibázott. Első és egyetlen igaz szerelmét megbántotta, ezzel ellökve magától egy szép reményekkel teli bimbózó kapcsolatot. Önostorozásba kezdett és minden nap saját szemére vetette, hogy az elhamarkodott szavaknak igenis nagy súlya van. A legrosszabb az egészben az volt, hogy minden nap szembesülnie is kellett a ténnyel, hogy mennyire egy szerencsétlen alak. Ez vezetett végül ahhoz, hogy engedett egy barátja rábeszélésének, aki beajánlotta a Nagyúrnál.

Természetesen Voldemort sem volt vak és rögtön felismerte a tehetséget, a bájitalok iránti szeretetet az ifjú Pitonban. Még egy kiemelkedő dolog is szemet ütött neki. A fiú dühös volt. Az a legkevésbé érdekelte, hogy ki vagy mi iránt érzett utálatot, de tudta, hogy szüksége van rá. Gondosan megválogatott szavaival lassanként megmérgezte Piton lelkét és szívét, kihasználta a bájitalok iránti szeretetét és egy apró kis rábeszéléssel a mérgek felé irányította figyelmét. Később arra is rájött, hogy nem csak jó méregkeverő, hanem igen ügyes az új varázslatok kitalálásában. Számos új átok az ő nevéhez fűződik, melyek közül sokat féltek használni még a Halálfalók is. Perselus gyorsan megjárta a szamárlétrát és igen régóta volt már a Nagyúr egyik kedvence. Ám ettől a nyílt titoktól, nem hogy védve lett volna Voldemort kirohanásaitól, hanem a célpontjába is került. Ha valaki hibázott, akkor mindig Piton volt az első, aki kapott a büntetésből és csak utána következett a vétkes. Perselus hiába próbált szabadulni, nem volt módja rá.

Pár évre rá, szembesülnie kellett a kimondott szavak súlyával. Igaz szerelmét Voldemort megölte, pedig ha régen nem dühből cselekedett volna, akkor most egy boldog család tagja lehetne. Lily és ő minden este hazavárnák fiúkat, esetleg lányukat, aki elmesélné nekik, hogy aznap melyik professzor dicsérte meg, mennyi feltett kérdésre válaszolt helyesen és így tovább. Ebben az esetben Piton nyugodtan hajtaná fejét nyugovóra, hisz azzal a tudattal aludhatna el, hogy van egy tökéletes gyermeke – Lily szépségét és az ő eszét örökölné -, aki természetesen mardekáros lenne. Így lenne kerek az egész világ számára, élhetné egy átlagos, boldog ember életét, aki minden reggel felkel, és este lefekszik; minden nap egy újabb napot kezd.

De mindent elrontott, rossz döntéseket hozott egyfolytában. Egyre több ember élete felett mondott ítéletet az évek során és, ha nincs Dumbledore, akkor lehet, hogy már a megváltó halálba menekült volna a rémálmai elől. Igen, Perselust kísértette a múlt és egyre gyakrabban nyúlt az alkoholhoz, mert már az álomtalan álom főzet sem segített rajta.

Egyre fáradtabb és ingerlékenyebb lett, miután belépett a halálfalók közé. A napját akkor kezdte el és azóta sem fejezte be, ugyanis hajnalban általában gyűlésekre járt, délelőtt és a délután egy részében tanított, azután dolgozatokat javított, este és az éjszaka nagy részét bájitalok főzésével töltötte – hiszen Dumbledore és Voldemort is igen nagy igényt tartottak a különféle főzetekre -, aztán minden kezdődött elölről. Alvással csak néhány órát tudott tölteni, azt is többnyire rémálmok kísérték. Nem volt megállás, ez egy ördögi kör volt.

Most, sok-sok évvel később – folytatva a napját -, egy újabb hajnali szeánszra készülődött, tulajdonképpen kapkodott, ugyanis már késésben volt Dumbledore miatt. Itt áll most, a kezében a maszkkal, Voldemort már bejelentette, hogy meg van a támadás időpontja, de azt még nem közölte senkivel sem, hogy pontosan mikor is lenne; addig is elrendelte, hogy minden halálfaló gyakoroljon, készüljön a harcra.

Ha túléli a háborút, az puszta szerencse lesz, de ha utána nem kell az Azkabanban sínylődnie hosszú évekig, akkor az maga lesz a csoda.

Ezzel a gondolattal a fejében indult el a gyűlésre. A ma hajnali gyakorláson csak a legjobbak vesznek részt, de kellemetlen lesz késve megérkezni, főképp, ha ott lesz a Nagyúr is. A fúriafűz felé hagyta el a birtokot, és a Szellemszállás mellől hoppanált egy erdőbe. Az utóbbi két gyűlés itt volt megtartva, messze a külvilágtól elrejtve. Nem kellett attól tartani, hogy valaki megzavarja a tevékenységüket, ugyanis ilyen vészterhes időkben senki nem jár ilyen mélyen egy sötét erdőben.

Sűrű, kopasz fák vették körül, talpa alatt ropogott a friss hó. Pár méterrel arrébb volt egy kis tisztás, ami felé több lábnyom is vezetett. Közelebb ment, de már a megérkezése pillanatában látta, hogy senki nincs itt. Elkésett. A letaposott kör közepén állt és már éppen indult volna vissza a hoppanálási ponthoz, amikor valami megváltozott. Mágikus energia fodrozta láthatatlanul a levegőt; valaki még volt ott és épp varázsolt.

- Kit látnak szemeim… – suttogta a háta mögül Bellatrix.
- Kiábrándító. – Piton erősebben markolta a pálcáját és átkozta magát, amiért nem ellenőrizte a helyet.
- Perselus, elkéstél – nyafogta Bella.
- Nem a te dolgod ezt a szememre vetni – megfordult és úgy nézett farkasszemet az őrült nővel.
- Sejtettem, hogy késel a bolond öreg miatt, így megvártalak, nehogy ne tudj gyakorolni… - vette át bal kezébe a pálcáját, majd az immár szabad kezét Piton jobb vállára helyezte. – Lucius üdvözöl és reméli, hogy a szünetben benézel hozzájuk – lépet közelebb, hozzádörgölődzve a bájitalmesterhez. – Nem volt itt, de ha megtudja, hogy te sem voltál jelen időben, akkor csúf kis átkok fognak a mellkasodba csapódni, amiért biztos igazán kár – dorombolta halkan, majd végigsimított Piton állán.
- Mit akarsz Bellatrix? – mordult fel Perselus ellökve a nő kezét.
- Alkut – suttogta amaz.
- Kalóznak képzeled magadat, vagy mi? – vonta fel idegesen bal szemöldökét a férfi.
- Ne légy gyerekes…
- Cö-cö-cö, Bellatrix, pont te mondod ezt? Ha ezt a kis félresiklásod megtudja – mutatott kettejükre – neked véged.
A nő figyelmen kívül hagyta az előbbi szavakat és a bennük rejlő fenyegetést.
- Nem érdekel! Alkut akarok! – erősködött, közben pálcáját Piton oldalába szúrta.
- Rendben – Azzal ő is oldalba bökte a varázspálcájával a nőt -, mihelyst elhúzod azt a darab fát a bordáim közül.

Bella féktelen vihogásban tört ki és hátrébb lépett párat, míg helyreállt a légzése. Fegyvert tartó kezét nyugodtan tartotta maga mellett és úgy fixírozta tovább a bájitalmester testét.

- Használtál egy átkot… – kezdte a nő.
- Igen, mostanában is sokat használok, hisz varázsló vagyok… – morrant fel Piton.
- Végigmondhatnám? Emlékszel a woodi mészárlásra? Azt hiszem mind a varázs-, mind a mugli újságok ilyen szalagcímekkel hozták le a rákövetkező két hónapban az esetet. – Erre a férfi csak a szemét forgatta. – Úgy tudom, hogy akkor használtad először, de azóta egyszer sem.
- Nem tudom, melyikről beszélsz, akkoriban igen sok új átkot találtam ki. – Volt egy sejtése, hogy melyikre gondolhat a nő, de amíg az nem mondja ki konkrétan, addig nem dobja elé a csontot. – Mi az alku tárgya?
- A kaszaboló átkoddal volt kapcsolatban – gondolkodott tovább hangosan a nő. – Megtanítod nekem azt a varázslatot és én nem köpök neki – felelt.
- Csak te lehetsz ennyire őrült – morogta a férfi.
- Megvan! A társaink úgy emlegették, hogy elevenen felnyársalni – dudorászott elmerengve.
- Valami rémlik, de az átokra már én sem emlékszem – próbált mentegetőzni Piton.
- Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy tudod azt a rohadt átkot – visított fel Bella. – Kit akarsz becsapni? Egyébként emlékszem rá, hogy rengeteg energia kell hozzá és szinte te is ájult voltál, miután használtad. – Gondolkodott tovább, próbálva feleleveníteni az akkori eseményeket. – Sectumficio, nem, ennél hosszabb volt, secturinter, nem annak, olyan jó kis csengése volt… Na, mondd már meg! – dobbant dühösen Bellatrix. Piton érezte, ahogy a mágikus energia meglebbenti a talárja szélét.
- Sectum-interfectum, valószínűleg ez az, ami megragadt a csökött agyadban – köpte dühösen.
- Ha-ha. Milyen kedves vagy ma! – Mint, aki két malomban őröl, folytatta Bella – Mit gondolsz Perselus, nekem elsőre sikerülne? Tanítsd meg nekem!
- Gyenge vagy hozzá; ahogy mondtad én sem voltam elég erős ahhoz az átokhoz, még hogy te…
- Szerintem nem szeretnéd, ha megtudná, hogy a Masen gyereket nem ölted meg – nézett jelentőségteljesen a férfira -, igen ott voltam és láttam, hogy elengedted…
- Rendben – vágott közbe Piton. Még most is tisztán emlékszik, ahogy kiadta Voldemort a parancsot, hogy ölje meg, de nem tette.

- Akkor megegyeztünk?
- Meg – szűrte a fogai között a kelletlen választ Piton.
- Ezentúl a Fonó sori házadban találkozzunk, azt úgy is kevesen ismerik és szerintem rég nem járt arra senki sem…

Visszafelé indultak a hoppanálási ponthoz, közben Bellatrix próbálta enyhíteni a hűvös légkört:

- Láttad az újakat? Mind puhány, csak félelemből csatlakozott. Ők lesznek azok, akik a legelsők között fognak odaveszni majd a háborúban.

Jelen, Téli bál

Piton arra eszmélt fel, hogy tőle két ülőhellyel arrébb felemelkedik Dumbledore. Most fogja pár szóval hivatalosan is megnyitni a bált. Érdekelte mi lesz az a nagyon fontos bejelentés, ami miatt ő is kénytelen részt venni ezen a majomparádén, ahelyett, hogy egy jó könyvvel és borral a kezében ülne a kedvenc fotelében.

- Kedves diákok… – A szokásos blabla, Perselus a szemét a mennyezetre szegezte unalmában. – Végezetül, mielőtt az asztalokat ellepné a rengeteg finomság, szeretnélek tájékoztatni titeket, hogy amikor visszatértek a téli szünetről, egy új tanárral bővül a kar, aki Piton professzortól az első három évfolyam bájitaltan tanítását fogja átvenni. – Az érintettek örömujjongásban törtek ki, míg az idősebbek savanyú képpel fogadták a hírt, hisz nekik marad a denevér. Piton leesett állal ült tovább a helyén, de amikor tudatosult benne, hogy jól hallotta az előbbi mondatot felpattant és Albusnak egy “Jöjjön utánam!” felszólítás odavetése után kiviharzott a nagyteremből.

Fel-alá járkált a kőszörny előtt, amíg beérte az igazgató. Együtt mentek fel a lépcsőn, Dumbledore előre engedte a fiatalabbat és lelkiekben készült a kitörésére.

- Nem tapsoltál – próbálta elviccelni az elejét.
- Maga… maga… – krákogta Piton.
- Megkínálhatlak esetleg valamivel, fiam? – udvariaskodott tovább az igazgató.
- Egy erős whisky most jól esne – adta meg magát egy kis időre a fekete köpenyes.
- Sajnos azzal nem szolgálhatok, de van itt egy új vajsör… – kezdte Albus.
- Jó lesz – vágta rá a mogorva professzor.
- Pfffu… Ki volt az az elmebeteg idióta, aki kitalálta a citromos vajsört? – kiáltotta el magát, utána még szitkozódva egy sort.

Piton figyelmét nem kerülte el, ahogy Dumbledore egy köteg papírral kezdett el matatni, majd egy félbevágott citromnak tűnő dologra rátette azokat. Nem volt kedve tovább futni a tiszteletköröket, ezért rögtön rátért a lényegre.

- Roxfortba járt?
- Igen – jött a gyors válasz.
- Eredményei? Tanulmányai? – érdeklődött tovább Piton, ami inkább kihallgatásba kezdett átcsapni.
- Bizonyos okok miatt, ilyen információkkal most még nem szolgálhatok, de azért annyit elárulhatok, hogy nagyon törekvő és a tudása több mint kielégítő egy ilyen állás betöltésére.
- Egy teljesen kezdőt akar a nyakamba varrni? Ezt maga sem gondolhatja komolyan! – méltatlankodott a fiatalabb férfi.
- Biztos vagyok benne, hogy majd megtaláljátok a közös nevezőt – mosolyodott el az igazgató.
- De mégis, hogy merészeli!? – Piton inkább elfordult és próbált mélyeket lélegezve lehiggadni, amikor ez valamennyire sikerült, rögtön az első dologra rákérdezett, ami eszébe jutott. – Miért?
- Ugyan kérlek! Már év elején láttuk, hogy nem fogod bírni a bájitaltant és az SVK-t is tanítani. – Dumbledore felemelte a kezét, hogy jelezze, nem most van itt az ideje a közbevágásnak. – Tisztában vagyok vele, hogy minden álmod az volt, hogy taníthasd ezt a tantárgyat, de a bájitaltant is ugyanannyira szereted. Ez így egy tökéletes megoldás, mindkettőt taníthatod, de nem kell megrokkannod a súlyuk alatt.
- Ebbe nem egyezek bele!
- Minél többet ellenkezel, annál több évfolyamot fog az új tanerő tanítani, tehát fogadd el a döntésemet, amit, mint feljebbvalód és, mint munkaadód hoztam meg – mennydörögte Albus.
- Remélem tisztában van vele, hogy ezért most utálom! – azzal feltépte az ajtót és emelt fővel kivonult.
- És azzal is, hogy makacs vagy, mint egy öszvér, de holnapra kihevered! – kiáltotta utána az idős varázsló.

Az összes bálozó diák, aki most ott ténfergett, azokon a folyosókon, amiken a nagy és félelmetes Perselus Piton haladt végig, egy hét büntetőmunkával lett gazdagabb a jövő évre nézve és a háza is jó pár ponttal megcsappant. Dúvadként masírozott át a csarnokon, amikor a két idős banya hangját meghallotta. Behúzódott egy kővirágtartó mögé, és onnan hallgatta ki azt a pár beszédfoszlányt, amit a két szipirtyó elkotkodácsolt egymás között.

- …fog költözni? – ez csak is Poppy lehetett.
- Igen, de Perselus meg ne tudja – suttogta Minerva.
- Szerinted sejt valamit? – kérdezte a gyógyító két hukkantás között.
- Nem hiszem… – Két pohár koccant össze, ezért nem hallotta a mondat végét.

A léptek elhaltak, ezért kimerészkedett a rejtekhelyéről. Piton valószínűnek tartotta, hogy felmentek Minervához, folytatni a tivornyázást.

Lassan indult el saját lakosztálya felé és közben azon morfondírozott, hogy vajon ki lehet, az a diák, aki képes visszatérni bájitaltant tanítani az ő fennhatósága alatt. Kétsége sem volt afelől, hogy ő lesz az új tanerő feljebbvalója.

Leült kedvenc fotelébe és elkezdte kortyolni a jó erős whiskyt, amit nemrég töltött magának. Nem akart emlékezni. Mára már elég volt a múltból. Újabb szíverősítők megivása után félálomba zuhant, a pohár kicsúszott ernyedt kezéből és tompán puffant a szőnyegen. Egy utolsó, józan gondolat azért még átcikázott az agyán:

Ez volt az a nap, a téli bált követő hajnal. Jó pár évvel ezelőtt, pontosan ezen a napon avatták halálfalóvá.

Pár gyertya égett az egész teremben, azok is természetellenesen zöldes lánggal. Hideg és nyirkos volt az egész helyiség. A nagy, fa asztalokat a falakhoz tolták és a székeket is rájuk pakolták. A újoncok a földön térdepeltek egymás mellett sorban, szemüket lesütve, mögöttük félkörben a halálfalók sorakoztak fel. Előttük, egy kis emelvényen, zöld bársonnyal bevont trónján ült a varázsvilág legfélelmetesebb alakja. Senki nem ülhetett le jelenlétében, mindaddig, amíg azt külön nem engedélyezte. A hívei már mocorogtak, mert lassan két órája kellett egy helyben szobrozniuk.

Avatások alkalmával a Nagyúr szerette kínozni az újoncokat, hogy megismerje tűrőképességük határát és, hogy megtudja, mennyire elszántan szeretnének csatlakozni. Az elején még átadta e kegyes feladatot az egyik kedvenc követőjének, hadd szórakozzon el egy kicsit és csak később vette át a kínzó szerepét. Az újoncoknak eddig csak egy helyben kellett térdepelniük és nem nézhettek fel, ha már unta a dolgot a kiválasztott varázsló, pár cruciatus átkot küldött rájuk, aztán megint csak várt, hogy ki lesz az első, aki feladja. Újabb egy óra telt el így, végül a legfiatalabb, aki lány volt, fekete haja takarásában felpillantott az emelvényre, amit rögtön észrevett a Nagyúr és egy hosszadalmas kínzással honorált.
A félkörben mindenki hangos röhögésben tört ki, míg csöndre nem intette őket a vezérük.

Később mindenki kapott egy-egy feladatot; volt, akinek le kellett győzni egy nála jóval képzettebb varázslót, volt akinek ölnie kellett és így tovább. Mindegyikük teljesítette az elvárásokat, átmentek a teszten, így végezetül a Sötét Jegyért álltak sorba, melyet a Nagyúr akkori leghűségesebb talpnyalója ‘adott át’.

Piton volt az utolsó a sorban és már nyújtotta a karját, amikor megszólalt Voldemort:

- Őt én akarom.

A félkörben megindult a sugdolódzás, a kiválasztott halálfaló értetlenül állt félre, az újonnan avatottak is furcsálló pillantásokat vetettek Perselusra, köztük a fekete hajú lány is.

A Nagyúr közelebb lépett az ifjúhoz és kinyújtott kezébe zárta Piton karját. Mélyen a szemébe nézett, mintha hipnotizálni akarná és úgy tette fel a kérdéseit. Perselusban megszólalt a vészcsengő és ezért újonnan tanult ismereteit az okklumenciáról hasznosította is.

- Ügyes… nagyon ügyes! – lepődött meg a Nagyúr. – De nem eléggé! – azzal egy cruciatusszal térdre kényszerítette. Egyre csak kínozta és kínozta Pitont. Megszállottan tudni akarta, mi az, amit eltitkol előle egy újonc, egy kölyök.

Minden porcikája fájt már Perselusnak, de nem adta fel, tudta, hogy ha összedől az ellenállása, ő is odaveszik. Végül már Voldemort is megunta a játszadozást és felrántotta a félájult Pitont térdepelésbe és újra körbefonta a kezével, annak csuklóját. Ismét elkezdte a kérdéseket feltenni.

Perselus később csak párra emlékezett, de már akkor is tisztában volt vele, hogy mindenre igennel kell válaszolnia.

- Fogadod, hogy hűséges leszel hozzám? Soha, semmilyen körülmények között, nem árulsz el?
- Igen.
- Fogadod, hogy mindig követed a parancsaimat, egy kérdés nélkül?
- Igen.
- Fogadod, hogy minden tudásod szerint szolgálsz engem?
- Igen.
- Fogadod, hogy megveted a mugli születésűeket?
- Igen. – Nem!

Folytatása következik…


Sectum-interfectum – saját átok, az internetes latin szótárakban nem bízok, de valami ilyesmit jelenthet: vágás-megöl, kivégez