Egy hét telt el azóta, hogy befejeződött ez az év is. Nekem az utolsó… Többé már nem tanítok itt, letettem a krétát. A zsibongó katasztrófák nyilván örömujjongásban fognak kitörni a következő évnyitón, amikor megtudják, hogy többé nem kell rettegve bájitaltanra menniük. Azért remélem, hogy Dumbledore nem fog valami silány, kezdő tanárt felvenni a helyemre. Az túl nagy szabadságot jelentene a diákoknak…

- Jó reggelt, Perselus! – köszönt Albus.
- Ennél jobb már nem is lehetne! – válaszolom.
- Biztos vagy benne, hogy…
- Igen, Albus, teljes mértékben – felelem.

Sejtettem, hogy még az utolsó reggel is megpróbálkozik a marasztalásommal. Valljuk be, hogy azért mindenkinek jobb lesz így.

A háború mindenkire rányomta a bélyegét. Igaz, már két év telt el, de még mindig látni a fájdalmat a szemekben. A bánatot, ha olyan nevét ejti ki a száján az ember, aki már nem lehet köztünk. A diákok is megsínylették, főképp a háború évében vizsgázók. Győztünk, de milyen áron?

Fel akartam mondani már a csata után is, de Dumbledore megkért, hogy maradjak. Tény, hogy nem a legjobb időpontot választottam a felmondásra, mert az iskola romokban volt, és a tanári kar is megcsappant a háború során. Egy hónappal ezelőtt közöltem Albusszal, hogy ideje lesz új bájitaltan tanárt keresnie. Azóta egyfolytában erősködik, hogy maradjak még, legalább egy évet.

Úgy gondolom, én már eleget tettem a varázsvilágnak az elmúlt évek során, most már ideje lesz nyugodtabb vizekre evezni. Természetesen, vannak olyan személyek, akik sosem lesznek képesek elfogadni, hogy a jó oldalon álltam, de ez van. A kémkedés ezzel jár.

Szerencsémre több bizonyíték is volt, ami arra mutatott, hogy a jó oldalon állok, és ezért felmentettek. Persze, mindvégig kiállt mellettem Dumbledore, meg a rendtagok közül is többen, sőt, az okoskodó Granger is. Potter az ügy során nem mondott semmi konkrétumot, ami a börtön vagy a szabad élet felé billentette volna a mérleget. A Weasley gyerek meg csak a sérelmeit tudta sorolni, amiket az elmúlt tanórákon kapott.

Ezt a két évet már fél lábon is végigugráltam volna, de szerencsére semmi komoly bajom nem történt a csata során. Pár karcolással és kisebb sebbel megúsztam; Voldemort dögét még éppen időben tettem el láb alól.

- Kávét? – kérdi Albus, megzavarva a gondolataimat.
- Kérek – nyújtom felé a bögrém.
- Cukrot?
- Utálom a kávéban a cukrot, de ezt már igazán tudhatnád! – mordulok rá.

A csendes és nyugodt reggeli képe ezzel elillant.

- Talán… citromport?

Felé fordulok és a képemen megjelenő fintor láttán jobbnak látja, ha Minervával kezdeményez beszélgetést. Milyen unalmasak lesznek a napjaim Albus hülyeségei nélkül… Nem is tudom, hogyan fogom kibírni. A szám szegletében megrándul egy izom, de úgy teszek, mintha semmi sem történt volna.

Leteszem a bögrém az asztalra, de hamar ráébredek, hogy ez rossz ötletnek bizonyult. Jön a reggeli posta, és a bagoly, ami a Reggeli Prófétámat hozza, beleejti a kávémba az újságot. Teljesen beterít a forró kávé. Szitkozódom, ahogy gyorsan törölgetni kezdem magamról a forró italt. Albus kifizeti az újságomat, és a bagoly jobbnak látja, ha gyorsan továbbrepül.

Halk kuncogást hallok az asztal végéről. Az illető felé fordulok, de jobban jár, ha távozik, mert szívesen szétátkoznám.

- Elnézést, fontos elintéznivalóm van – szabadkozik, majd szinte kirohan a teremből.

Amikor kiér, mindannyian hallhatjuk, ahogy elkezd hangosan nevetni. Remek! Fogom a pálcámat, és elmormolok egy tisztítóbűbájt. Én is elnézést kérek, és távozok az asztaltól.

Nem köszönök el senkitől sem; nem húzom az időt ilyen semmiségekkel. Tegnap, az évértékelő gyűlés után, aki akart, elköszönt.

A lakosztályom felé veszem az irányt. Már minden dobozokban van. Még utoljára körbenézek, hogy tényleg nem hagyok-e itt semmit sem, s miután megbizonyosodtam róla, hogy mindent összepakoltam, lekicsinyítem a dobozokat, és zsebre teszem őket.

A kezemben két dolog van: a pálcám és egy régi levél van. Ezt a levelet még Dumbledore adta, amikor bájitaltan tanár lettem. Anyám hagyta hátra, azzal a feltétellel, hogy csak akkor bontsam fel, ha végleg szeretnék megpihenni.

Egy hónappal ezelőtt felbontottam. A Prince kúria tulajdonjoga volt benne, és egy rövid levélke. Sosem láttam az épületet, csak anyám beszámolóiból tudtam csak elképzelni. A levélkében leírta, hogy hová kell hoppanálni. Sikerült is a kúria közelébe hoppanálnom, igaz, így is kellett egy mérföldet gyalogolnom, de legalább nem amputoportáltam magam.

Félúton egy fekete, kovácsoltvas kapu és kerítés állta az utamat. A kapun a Prince-ek díszes címere is helyet kapott. Nem volt rajta lakat, lánc vagy zár sem. Semmilyen varázslat nem nyitotta; kezdtem bedühödni. Tanácstalanságomban végighúztam a kezemet a címeren, amire rögtön kitárult a kapu. Hogy erre miért nem gondoltam előbb! Ahogy átléptem a láthatatlan védőfalat, halványkéken felderengett.

Az úton, amely a kúriához vezetett, elég nehezen jutottam tovább. Tele volt kidőlt fákkal, de még szobrok is hevertek szanaszét. Ahogy közeledtem, egyre jobb rálátásom nyílt az épületre. Benőtte a borostyán, még elegánsabb fénybe vonva ezzel. Előtte egy kiszáradt, gránitszökőkút terpeszkedett, s a bejárati ajtóhoz pár lépcső vezetett fel. Meg kell mondjam, hogy nagyon impozáns és kedvemre való volt ez a kis lak.

Az előcsarnokban por és pókháló fogadott. A plafonról kristálycsillár függött alá. Két lépcsősor vezetett fel az emeletre, félkörívben. A pálcámmal egy kis fényt bűvöltem, és elindultam jobbra, ahol egy ajtót pillantottam meg. Elsőre sikerült megtalálnom a könyvtárat…

Most ide készülök. Az új otthonomba. Furcsa lesz itt hagyni ezeket a falakat, folyosókat, termeket. Egy új életet kezdek, egy új helyen.

A kúria pár kandallóját ráköttettem a Hop-hálózatra. Valamennyire kitakarítottam egy szalont és egy szobát, de Albustól kértem a roxforti manók közül egyet. Már csak őt kell hívnom…

- Saya! – ejtem ki a nevét halkan.
- Igen, gazdám! – hajlong előttem.
- Gyere! – utasítom.

Hop-port szórok a kandalló lángjai közé.

- Ha beálltál a lángok közé, azt kell mondanod, hogy: Prince kúria. Értetted?

Nagyban bólogat és cselekszik is. Én is utána megyek.

Mostantól már tudni fogja az utat és simán hoppanálhat is. Felsorolom, hogy mit kell beszereznie, adok neki pénzt és ő már kámforrá is válik… Felsétálok az emeletre, és végigmegyek az egyik folyosón. Itt van az én lakosztályom. A megfelelő dobozokat leteszem a földre, és visszaállítom őket az eredeti méretükre.

Lesétálok a konyhába, ahol Saya épp ebben a pillanatban tűnik fel a megvásárolt élelmiszerekkel.

- Készíts egy rántottát és kávét! – utasítom.

A roxforti reggeliből szinte semmit sem ettem amiatt a hülye bagoly miatt! Éppen a gondolatom végére érek, és máris egy szárnyas fenevad kopogtat az ablakon. Beengedem, és meglepődök, mert egy Reggeli Prófétát hozott. Leszedem a lábáról, és máris továbbrepül. Kitekerem az újságot, és egy cetli esik ki a lapok közül, rajta ez áll:

“Sajnáljuk, ami reggel történt, Mr. Piton.
Fogadja el ezt a pótpéldányt
bocsánatkérésünk jeleként.

Reggeli Próféta szerkesztősége”

Még ilyet sem láttam! Pótpéldány? Mr. Piton? Máskor bezzeg csak a kávés újság marad! Mi a fene szállta meg ezeket?

Saya elém teszi a reggelit, és már megy is fel a lakosztályomba, hogy kicsomagolja a ruháimat.

Reggeli közben az újságot lapozgatom, amikor megakad a szemem egy cikken.

“Varázslók blogja

A legújabb szenzáció a varázsvilágban a Varázslók blogja. A muglik világából vett ötletet John Ethernet továbbfejlesztette. Egy olyan pergament alakított ki, amire ha A varázsló ráír; mások/B varázsló ugyanolyan pergament használva elolvashatják a rájegyzett sorokat az adott pillanatban, amikor azt A varázsló ráírta. Ezentúl nem kell bagolyra várni! Vigyázat, a bejegyzéseket bárki, aki ilyen pergament használ, el tudja olvasni! A pergamen a Varázslók blogja nevet kapta. Ezen pergamenre az illető csak a napi dolgait írhatja. Hogyan telt a napja, kivel találkozott. Figyelem, a lapok moderálva vannak, azaz nem lehet más személyeket a tudtuk nélkül szó szerint leírni vagy idézni!
Akit jobban érdekel, megvásárolhatja a Czikornyai és Patzában.”

Ez érdekesnek hangzik… Mihelyst járok az Abszol úton, benézek oda.