Havasi kék levél

Az égen szürke felhők gomolyognak és ontják magukból az ezer meg ezer különböző kis hópelyhet. Néha fel-felkapja egy szellő őket és eljátszadozik velük. A parkban nem hallani madárcsivitelést, csak néha a Fúriafűz ágainak csapkodását. A máskor zöldellő parkot nagy hóréteg takarja. Néhány hóember és hó angyal már tarkítja a sima felületet.

Milyen jó lenne most kint, és hagyni a sok tanulnivalót!

- Az utolsó két óra, bájitaltan. Reggel elfelejtettem betenni a könyvemet a táskámba, úgyhogy ebédszünetben kénytelen leszek felmenni érte – szólok előre a fiúknak.
Csak hümmögnek rá és megyünk a következő órára.

*~*~*

Kettesével szedem a lépcsőfokokat és rohanok tovább a folyosón. Az egyik saroknál nem figyelek eléggé és beleütközök valami keménybe. Megtántorodok és hátraesek.

- Figyeljen jobban oda, Miss Granger! – hallom a jól ismert mély hangot.
Fel sem nézek, úgy válaszolok:
- Elnézést, Piton professzor!
- 10 pont a Griffendéltől! – felel rá.
Kikerül és minden felesleges szó nélkül megy tovább. Legalább segített volna fel!

Hirtelen megáll és visszaszól:
- 20 pont a Griffendéltől!
Dühösen tápászkodok fel a földről és rohanok mögé.
- Hogy… hogy merészel a gondolataimban turkálni! – remegek az elfojtott indulatoktól. Az sem érdekel, hogy csak a hátát mutatja nekem.
- 30 pont a Griffendéltől, a hangnemért! – Még mindig nem fordul meg.
- Maga egy utolsó…
Végre megfordul és a szemembe néz. Látom, hogy ölni tudna velük.
- Mi? Mondja végig! Egy utolsó, mi?! – köpi a szavakat.
Nem tudok megszólalni az ijedségtől. Ha jobban belegondolok, azt sem tudom, hogy mit akartam mondani neki. Felegyenesedik és így mondja tovább.
- Eddig tartott a Griffendéles bátorsága? – kérdi gúnytól csöpögő szavakkal.
Lehajtom a fejemet, egyszerűen nem tudok a szemébe nézni.
- Az utóbbi percekben 60 pontot vesztett a háza. Nyilván meglincselik, ha megtudják a társai, hogy maga miatt az első helyről a másodikra csúszott le a Griffendél. Mondja végig azt a mondatot és a háza visszakapja a pontokat.

Ez elég meglepő. A hírhedt Piton professzor, a zsíros hajú denevér, a pincelakó szörny, pontokat adna a Griffendélnek? Főképp úgy, hogy a Mardekár áll most az első helyen a házak közötti versenyen? Mi ütött a professzorba? Jobban érdekli egy kimondatlan mondat, mint, hogy a háza győzzön? Megrázom a fejemet, hogy tudtára adjam, nem fogom kimondani azt a mondatot.

- Így is jó! 40 pont a Griffendéltől a szemtelenségéért, és ma este bűntető munkára jelentkezik nálam! – azzal elviharzik.

Ezt jól megcsináltad Mio! Dühöngve megyek a könyvemért.

*~*~*

Már a terem előtt ácsorgok Ronnal, amikor észrevesszük, hogy Harry elég komoly képpel jön felénk.

- Láttátok ma a pontállást? – kérdi.
- Nem – rázzuk meg mindketten a fejünket.
- A Mardekár átvette a vezetést. 100 ponttal kevesebb van ma nekünk, mint tegnap…
- Ööö… – nem tudok kinyögni egy értelmes szót sem -, az úgy történt, hogy ebédszünetben találkoztam Piton professzorral…
- Jaj ne, Mio! – kel ki magából Ron. – Ugye nem tettél semmi olyasmit, ami miatt…
- Nem figyeltem oda és véletlenül nekimentem a professzornak…
- Ezért vont le 100 pontot? – hördül fel Harry is.
- Nem csak ezért. Volt még egy kis… nézeteltérésünk – suttogom.
Ekkor kivágódik a terem ajtaja és mi csöndben bemegyünk.

- A mai órát kezdhetnénk egy kis számonkéréssel – mondja azon a selymes hangján, amitől megremegnek a lányok térdei. Pálcájával a háta mögé int. – Kapnak tíz percet.

Már az utolsó kérdésre válaszolok, amikor kopogtatnak az ajtón. Én is arra pillantok, amerről a hang jött. Az igazgató lép be, látszik rajta, hogy valami nagy felfedezést tett és minél előbb meg akarja osztani valakivel.
- Perselus megkérhetnélek, hogy gyere ki egy kicsit? – Izgatott hangja minden kétséget kizár.
A professzor élesen szívja be a levegőt, majd az ajtóban álló igazgatóról felénk pillant.
- Adják be a dolgozatokat! – köpi foghegyről.
Nem, még nem szedheti be – pánikolok -, még van egy percünk és nekem, még be kell fejeznem az utolsó válaszomat…
- Miss Granger, adja be a dolgozatát! – morogja felettem állva.
- Egy pillanat, még van egy sor… – válaszolok halkan és körmölök tovább.
- Adja. Be. Most! – azzal kihúzza a papírt a pennám alól, én így jó nagy csíkot hagyok rajta.
- De… – ellenkeznék.
Ellép mellőlem, kezében a dolgozatkupaccal és visszasétál a katedrára. A jól megszokott testhelyzetbe áll – karjait maga előtt keresztezve; egyenesen, mint aki karót nyelt -, ami felénk teljes elutasítást sugall, de mégis inkább fest egy ókori istenre.
- A táblán találják a főzet receptjét, amit ma meg kell csinálniuk. Felhívnám rá a figyelmüket, hogy ez egy harmadikos szintű bájital. – A mondandója befejeztével elindul az ajtóban ácsorgó Dumbledore felé.
Kilépnek a teremből és becsukják maguk után az ajtót. Ilyenkor sajnálom, hogy nem tartok magamnál egy telefület.

*~*~*

- Mi annyira sürgős, hogy egy csapat esztelen fiatalt magára kellett hagynom veszélyes bájitalok között? – mérgelődök.
- Vannak már olyan idősek, hogy pár percre nélkülözni tudjanak téged – válaszolja rá Albus.
- Potter még szakállas korában is bugyuta marad – morgolódok tovább.
- Jó, hogy szóba hoztad a szakállt… Találtam egy régi bájitalreceptet, amit szeretnék kipróbálni, az elkészítéséhez kéne a segítséged.
- Hogy jön ide a szakáll? Egyáltalán mi a neve annak a bájitalnak? – Kezdek rosszat sejteni.
- Kékszakáll…
- Azt biztos, hogy nem fogom megfőzni! Mártsa bele egy vödör festékbe a szakállát, vagy tudom is én! – Még csak ez hiányzott a nyakamba! – A Gyengélkedőre és az Ispotályba is most van rengeteg megrendelésem, nincsen időm a kisded játékaira.
- Rendben megfőzöm én, de a hozzávalók begyűjtéséhez mindenképp szükségem van rád.
Ez csak egy kicsit hangzott úgy, mint egy szerelmi vallomás…
- Tulajdonképpen minek is kell magának, hogy ilyen színű legyen a szakálla? – érdeklődöm komoran.
- Egyik este egy kicsit többet ittunk a kelleténél Minervával, és elég nagy tétben fogadtunk. – Itt csak felvonom a szemöldökömet. – Khm… Ha a Téli bálon kék szakállal jelenek meg, akkor az évzárón eljár egy skót táncot és kapok tőle egy kosár citromport.
- És ha nem sikerül?
- Év végéig minden este meg kéne masszíroznom Minerva tyúkszemes lábát.
- Megérdemelné, hogy veszítsen… – megborzongok az elképzelt pillanatokra -, de még magának sem kívánok ilyen büntetést.
- Akkor segítesz? – Ettől a kérdésétől mászok a falra.
- Ne feszítse túl a tűrőképességem határát – morgom. – Hol talált rá erre a receptre?
- A Party Arc egyik régebbi számában, tőled koboztam el anno – mondandója közben somolyog.
Nagyon jól tudja, hogy ahhoz az újsághoz semmi közöm nem volt. Szándékosan nem válaszolok a provokációjára, inkább a hozzávalók felől érdeklődöm.
- Azt hittem, hogy kívülről tudod – közben hitetlenkedő szemet vet rám.
- Hinni máshol kell, ezenkívül értelmetlen dolgokat nem jegyzek meg, de ezt magának kéne a legjobban tudnia – felelem sértődötten.
- Elnézést… – Bűnbánó kifejezés játszik az arcán, de nem hiszem, hogy tényleg őszintén gondolja. – A hozzávalók nagy része megtalálható nálad, vagy a Tiltott Rengetegben, ezek többnyire apróságok. A gondot az egy animágus macska szőrszála és a havasi kék levél okozza. Minervától majd szerzek szőrt, az talán még menni fog, de erről a levélről még nem is hallottam.
- Biztos, hogy havasi kék levél kell hozzá? – kérdem szórakozottan.

Bizonytalanságom láttán előhúz egy megbarnult pergament a köpenye ujjából és a kezembe adja. Rögtön megismerem, hogy az említett újság egy kitépett lapját fogom az ujjaim között.

… ánizs… gyökér… szőrszál… – Futom át a szememmel a sorokat.

… havasi kék levél – Ez probléma.

- Azért nem hallott erről a növényről, mert csak egy helyen nő, télen. Mindössze két bájitalreceptben láttam eddig róla említést, az egyik az ez volt, a másik pedig egy régen betiltott méreg. Aki hozzáér akár egyetlen levélhez is, egy napig nem tud varázsolni. A leszedéstől számítva, csak két napig használható fel bájitalhoz…
- Meg tudod szerezni? – visszatért az izgatottság a hangjába, a csillogás a szemébe.
- Talán – felelet közben bal kezemmel beletúrok a hajamba. – Kevesen tudnak a hely létezéséről és aki eddig védte, két éve halott.
- Tudnál most menni? – kérdi Dumbledore hevesen.
- Most rögtön? Felejtse el! – háborodom fel.
- Sokat kell állnia a főzetnek és mindjárt itt van a bál. Muszáj megszerezni ezen a hétvégén a leveleket, vagy nem fog elkészülni – méreget kétségbeesett szemmel.

Mit meg nem teszek neki, hogy ne kelljen Minerva lábát masszíroznia…

- Minimum egy jó erős skót whiskyvel fog nekem tartozni; ugye tudja? – fejben már a vinni kell listát gyártom.

Pár nap a hebehurgya taknyosok nélkül… Jól be lehetne rúgni… Pazar hétvége lesz! Mégis mintha valamit elfelejtettem volna. Valami fontosat. A következő szavakat már hangosan ejtem ki, mivel rájöttem a zavaró részletre:

- Várjunk… Mára Miss Grangernek büntetőmunkára kell jönnie hozzám. – Kihagyni, hogy  riadt szemébe nézzek? Kizárt! Egyébként is érdekel annak a mondatnak a vége, ezenkívül Dumbledore is kibír egy napot. – Ma mégsem tudo…
- Minél előbb kell, nem tűr halasztást. – Albus most már a karjaival is hadonászik, lassan átmegy Grangerbe.
- Akkor elküldöm Fricshez – felelem unottságot imitálva. Kár érte, de mégsem vihetem el magammal.
- Ugyan mit tett szegény lány, hogy büntetést adtál neki? – érdeklődik.
- Belém rohant a folyosón. Meg kell tanulnia, hogy attól, hogy ő az aranytrió egyik tagja, még nem rohangálhat fejét vesztve – morgom és közben összeráncolom a szemöldököm.
- Oh, ez a délelőtti incidens az? A képek suttogtak valamilyen legi…
- Khm… Lehet, hogy kivételesen eltekintek Miss Granger büntetésétől – A francba! Átkozott képek, mind Albus besúgói.
- Pedig biztos nagyon várta, inkább vidd el magaddal – ajánlja vidáman.

Hol itt a csapda? Nem, nem adhatom meg magamat ilyen könnyen, különben kérdezősködni kezd, aztán meginvitál egy citromos teára az irodájába, végül kiselőadást tart a tanár-diák viszonyról. Viszony? Milyen viszony? Már képzelődök is…

- Felejtse el! Örüljön neki, hogy segítek, nem fog még egy libát is a nyakamba varrni! – Méghozzá egy igen csinos libát.
- Miss Granger igen intelligens és biztos vagyok benne, hogy megfelelően fogja tudni majd kezelni a helyzetet – zúzza szét az ellenállásomat.
- Nem! – De, de, de, de.
- Ez az utolsó szavad? – kérdi.
- Igen! – Dehogyis! Nem!
- Tehát mégis elviszed?
- Ig… – Albus egyszerű kis csapdája; most már nem lesz semmi probléma, semmi kérdezősködés -, en.
Az arca egyszeriben felderül és hátat fordít nekem.
- Mégis, mit gondol, hogy… – kelek ki magamból, természetesen nem túl nagy hévvel, nehogy visszavonja az ajánlatát.
- Jó szórakozást! – azzal elindul a félhomályos folyosón.

Most ez komoly? Albus áldását adta egy kis légyottra? Miss Mindentudóval? Kell a fenének whisky meg berúgás! Azért akad egy kis bökkenő.

Hiába, most is csak távolról nézhetem, egy ujjal sem nyúlhatok hozzá.

Miközben visszamegyek a terembe, azon morfondírozok, hogy vajon mekkora az esély rá, hogy Granger szemében nem csak a zsíros hajú professzor vagyok.

*~*~*

A főzetnek most állnia kell pontosan tizenkét percet, utána kétszer meg kell keverni balra és kész is van. Gondolataimból a nyíló ajtó hangja rángatott ki. Odanéztem és pont találkozott a tekintetünk.

- Miss Granger, óra után maradjon még egy szóra! – hangzott a parancs.

Te jó ég, elolvadok! Nem, nem gondolhatok ilyen badarságokra. Egy diák vagyok az ő szemében. Egy diák. Az utált Harry Potter barátja, túl fiatal és… Miért gyártok kifogásokat? Eleve semmi közünk nincs egymáshoz, ezenkívül a ma délelőtti akcióm után biztos, hogy melegebb éghajlatokra kíván, vagy legalábbis egy csúf rontást a hátam közepére. Mégis miért akar velem beszélni? Még több pontot fog levonni, vagy kijelenti, hogy Fricshez kell mennem büntetőmunkára. A második verzió mindenesetre rosszabb lenne, mert akkor nem láthatnám egy percre sem, csak azokat a rozsdás páncélokat. Pár perc és úgy is megtudom, hogy mit akar.

Ronék nagyon gyorsan összepakoltak és kifelé menet Harry odasúgta nekem, hogy kint várnak.

- Jöjjön közelebb, nem harapok – mordul rám a professzor.

Ááá, tényleg nem, de azért engem megharaphatnál… – Miért kell ennek a hülye hangnak mindent kommentálnia? – De, ha mégis jobban belegondolok, akkor egy hang nélkül tűrném azt is. Kivételesen. Kicsit félénken, de a katedra elé lépkedek. Ő az asztala mögötti székhez lép és leül rá, így már, hogy nem magasodik fölém bátrabban állok elé.

- A ma esti büntetéséről lenne szó – kezdi a mondandóját, mély hangján.

Oh, hogy tudtam! Csak ne Fricshez, könyörgöm! Akár térden csúszva is könyörgök neked, csak ne hozzá.

- Az igazgató ma megbízott egy igen ritka bájital hozzávaló beszerzésével és ragaszkodott hozzá, hogy magát is vigyem. Bár nem tudom, hogy a mai viselkedése után egyáltalán megérdemelné-e, hogy ilyen kitüntető tanulmányi túrán vegyen részt – jelentőségteljes pillantást vet rám. – Az ügy nem tűr halasztást, ezért minél előbb el kell indulnunk.

Köszönöm Dumbledore professzor, ne felejtsek el citromport adni magának!

- Pontosan hová is megyünk? – Az izgatottságtól egy kicsit megremeg a hangom.
- Tíz perc múlva az iskola előtt találkozunk – hagyja figyelmen kívül a kérdésemet. – Öltözzön fel melegen és hozzon pár meleg ruhát.
- Mit fogunk gyűjteni, ha szabad kérdeznem – szándékosan hangsúlyozom az utolsó szavakat.
- Havasi kék levelet – felhúzza az egyik szemöldökét, úgy felel.
- Még nem is hallottam ilyen…
- Nem véletlenül és mivel sietős a dolgunk, ezért most sem fog semmit megtudni róla. – Nyersen vág közbe a mondandómba.
- Már pedig addig én innen egy tapodtat sem mozdulok, amíg nem tudok meg valamit erről a levélről! – Ellenkezek, közben, hogy érvényt adjak a szavaimnak toppantok is egyet.
Élesen szívja be a levegőt, résnyire szűkíti az ajkait, felemeli az állát és így teljesen úgy fest, mint egy ugrásra kész tigris, hogy elkapja az áldozatát. Ártatlanul elmosolyodok, erre ő hangosan kiengedi a benntartott levegőt és halkan magyarázni kezd.

- Ritka, csak télen szedhető. Megfelel? – Szándékosan fogta ilyen szűkszavúra a magyarázatot, de ezzel nem fog felbosszantani. – Még valami! – Zökkent ki a gondolataimból. – A levelek hatása miatt egy napig nem tudunk majd varázsolni.
- Ott kell töltenünk az éjszakát? – nyikkanok meg.
- Igen – válasz közben az arcomat fürkészi.
- Remek! – vágom rá, talán túl hirtelen és túl hangosan.
- Valami ellenvetése van? – kérdi és ismét felhúzza az egyik szemöldökét. Nem fél tőle, hogy egyszer fennakad?
- Nincs, uram – felelem, az utolsó szót szinte gúnyosan bököm ki.
- Remek! – Ennél a pontnál szívesen bemosnék neki egy jókorát. Jól látom, hogy a jobb szájszéle egy kicsit felfelé ível? Mosolyog? Bárcsak lenne nálam most egy habos torta, amit a képébe nyomhatnék…

*~*~*

Alig volt pár percem, hogy átgondoljam mit kell becsomagolnom és mit vegyek fel. Azt mondta, hogy melegen öltözzek fel, és a növény nevéből ítélve is nagyon hideg helyre mehetünk. Harryék még sem vártak meg, ezért én sem törődtem velük túlságosan. Nem hagytam üzenetet, sem cetlit, nem vagyunk összenőve, ha még is hiányoznék nekik, majd Dumbledore professzor tájékoztatja őket. Az epres vagy a szőlős tusfürdőmet vigyem? Ki tudja milyen kedvem lesz; elteszem mindkettőt.

Összezsugorítottam a táskát és a zsebembe tettem. A lépcsőn lefelé rohanva a nyakam köré tekertem a Molly által kötött fekete sálat, de azon még gondolkodtam, hogy felvegyem-e a sapkát is. A professzor már türelmetlenül várt, aztán amikor észrevett, karon ragadott és a kapu felé kezdett húzni. Alig pislogtam párat és már a kerítés túloldalán voltunk, de még mindig nem engedte el a karomat.

- Khm… társashoppanálni fogunk – azzal se szó, se beszéd, magához rántott, mindkét karjával átkarolt és már éreztem is a rántást a gyomrom tájékán. Ez alatt a pár pillanat alatt több dolog is történt. Lehunytam a szememet, mert nem bírom a távolabbi hoppanálást. Ráhajtottam a fejemet a mellkasára és mélyen beszívtam az illatát, aminek hatására még inkább elgyengültek a térdeim. Valamint megéreztem a kezét, ami mintha, a hajamba túrt volna.

Amikor végre nem forgott körülöttünk a világ és valamennyire biztos talajon éreztem a lábamat felnéztem rá. A kezével még mindig a hajamat matatta és úgy nézett le rám. Alig volt pár centire az arca, a szája…

Halkan megköszörülte a torkát, a kezét elhúzta a fejemtől és ellépet előlem.

Lopott pillanatok, lopott érintések, ezek maradnak nekem. Neki is? Lehet ebből több? Beképzelem? Ez a sok nyitott kérdés engem is kezd megőrjíteni.

- Hol vagyunk? – töröm meg a csendet.
- Az legyen az én titkom – válaszolta rekedten.

Ez úgy hangzott, mintha egy nagyon bensőséges helyre hozott volna el magával.

- Jöjjön, nem érünk rá egész nap! Elrendezzük a mai szállásunkat, aztán leszedünk egy kosárnyira való levelet még ma és holnap már a saját ágyában aludhat.

Hmm… Miért, ma a tiédben fogok? Oké, ez még tőlem is túlságosan ostoba gondolatnak számított.

Gondolataimba merülve hirtelen fordultam meg, ami hiba volt. Eddig fel sem tűnt, hogy szinte térdig érő hóban állunk. Megcsúsztam, elvesztve az egyensúlyomat, ha nincsen mögöttem a professzor és nem reagál gyorsan, biztos, hogy legurultam volna a domboldalon. A derekamnál kapott el és csak akkor engedett el, amikor már újra kiegyenesedtem és biztosnak éreztem a talajt a lábam alatt.

Nem szóltunk egy szót sem, hanem elindultunk afelé a kis házikó felé, ami pár méterrel alattunk emelkedett ki az egyenletes hótakaróból.

Útközben Piton pár fát vágott ki varázslattal, majd fel is aprította őket. Az ajtó varázslattal volt lezárva, de semmi extra bűbáj nem védte és mintha a professzor is megszokásból oldotta volna ki a varázslatot. Míg az ajtóval bíbelődött én körülnéztem a kis tornácon, amin álltunk. Szép fafaragások díszítették a korlátot és az oszlopokat; úgy tűnt, hogy csak két ablaka van a háznak és azok is ide néznek.
A fa házikó egyetlen szobából állt és egyszerű berendezéssel bírt. Három fal mentén polcok voltak, melyeken tányérok, koszos poharak, poros könyvek, száraz füvek foglaltak helyet. A negyedik falból egy hatalmas kandalló ugrott ki, felette élettelen szarvas fejek meredtek vissza ránk. A szobában volt egy durván megmunkált asztal, két szék, az egyik feldöntve hevert a földön. A kandallóval szemben egy megfakult piros kanapé állt, melyen két molyrágta pokróc volt egy halomban. A kanapé és a kandalló között egy kiterített medve bundája volt leterítve.

Nem volt meghitt, sem otthonos, de egy hétvégére mindenképp kellemes hely, hogy elbújjon az ember a világ elől. Pont Pitonnak való.

Megszárította a fákat és néhányat behelyezett a kandallóba, majd meggyújtotta a rakást. A zsebéből előhúzott egy csomagot, lerakta az asztalra, majd rákoppintott a varázspálcájával. Gyertyákat vett elő belőle, egy csomag gyufát, egy dobozt…

- Jobb, ha maga is előpakol – mondta nekem háttal állva.
- Oh, persze. – Én is előkotortam a táskámat, rákoppintottam, majd előhalásztam a cuccaimat. A tusfürdőkkel a kezemben, kezdett valami rossz érzés elfogni. – Merre van a fürdő?
A professzor a már jól megszokott módon szívta be a levegőt.
- Először is, nincs időnk rá, hogy most fürödjön. Másodszor, nem fogok este a tűz fölött görnyedni, hogy magának vizet melegítsek, tehát kibír egy napot fürdés nélkül.
- Maga most ugye csak viccel? – A professzor újfent hangosan vett levegőt, tehát jobbnak láttam nem tovább feszíteni azt a bizonyos húrt. Az egyik sarokban észrevettem egy hosszúkás tárgyat.

- Minek a puska?
- Mivel nem lesz varázserőnk, attól még meg kell valahogy védenünk magunkat. Tudja sok errefelé a farkas – beszéd közben megfordult és rám nézet.
- Értem. – Az előző dologhoz eszembe jutott még valami. – A vécé merre van?
- A ház mögött, csak lakat védi – azzal egy pohár alól elővett egy kulcsot. – Most intézze el a dolgát, mert utána kemény munkára fogom… – A mondatot nem fejezte be, de elkezdett mosolyogni.

Leesett állal léptem ki a házból. Jeges szél fújt, pár hópehely szállingózott a domboldalról lefelé nézve észrevettem egy befagyott tavat. Egy nagy mosoly terült el az arcomon. Egy erősebb széllökés megrezegtette az egész vityillót, egy kisebb jégcsap leesett a tető széléről. Jobbnak láttam sietni, mert a végén még a professzor fog kirángatni a vécéből. Babráltam egy sort a befagyott lakattal, aztán leesett, hogy még tudok varázsolni és így kiolvasztottam. Kinyitottam az ajtót és rögtön kidőlt belőle egy tucat eszköz, maga alá temetve engem. Mikorra sikerült kiásnom magamat a csákányok és egyéb felszerelések alól, már hallottam is nyílni a ház ajtaját. Ajjaj.

A verandán állt, egy bögrét fogott a kezében, amiben gőzölgött valami, illatából ítélve kávé.

- Mi történt? – pillantott felém.
- Egy szálka… – motyogtam. Mély, öblös nevetésben tört ki.
- A Griffendél okostojása nem tudja, hogy nem szabad csúszkálni egy fa vécén? – A kíntól eltorzuló arcom láttán félretette a szarkazmusát fél percre. – Na, jöjjön, kiszedem.

Kinyitotta nekem az ajtót és türelmesen megvárta, amíg bekacsázok rajta.

- Vetkőzzön és utána feküdjön le a kanapéra – utasított.
- Micsoda? – döbbentem meg.
- Baj van a hallásával? Gyerünk, nem akarok holnapig itt rostokolni! – keményítette meg a hangját.

Megalázva és pipacsvörös arccal kezdtem el levenni a nadrágomat. Leheveredtem az ülőalkalmatosságra és vártam az újabb szurkálódásait.

- Fájni fog? – kérdeztem összeszorított fogakkal.
- Ha mocorog. – Egy hatalmasnak tűnő tűvel közelített felém. Leült mellém a kanapéra.
- Au – nyögtem fel.
- Kész is vagyunk. Milyen formás… khm.. szálka.
- Köszönöm! – kiáltottam utána.

Villámgyorsan, szinte menekülve hagyta el a szobát. Én szépen lassan öltözködtem és az előbbi mondatán gondolkodtam. Kint nem kellett sokáig keresnem, hisz egy pillanat alatt megláttam fekete sziluettjét a fehér tájban. Odavánszorogtam hozzá és megfogadtam, hogy most már csak az eredeti célra koncentrálok. Havasi kék levelekre.

- Látja, ilyet kell keresnie – nyújtotta felém.

Egyszerű kis levélke volt, azt leszámítva, hogy világoskékben pompázott, nem zöldben vagy az őszi színekben. Nem éreztem semmi különös változást, amikor hozzáértem a levélhez, de a pálcámat kézbe véve, az csak szikrázott. Nem volt könnyű megtalálni a csillámló fehérségben, ami így is vakított. Megegyeztünk, hogy a ház vonala lesz a határ. A vonal felett én keresek leveleket, alatta ő. Már vagy fél órája térdepeltem a hóban, lefagytak a térdeim és az ujjaim, egyre jobban kezdett untatni a kutatás a kék színű levelecskék után, amikor…

Hideg. Fehér. Sok. Apró. Gyúrható. Dobható.

- MISS GRANGER! – üvöltött fel Piton. – 100 pont a Griffendéltől!
- Elnézést, véletlen volt! – kiáltottam vissza.
- Véletlenül talált fejbe hógolyóval?! – válaszát még mindig ordította. Nem fordult meg, tovább kutatott, azaz csak én gondoltam így. Olyan erővel dobta a hógolyót, hogy amikor eltalált, elterültem a hóban. Au.

Még fel sem tápászkodtam, amikor egy egész hókupac terített be.

- Ez nem fair! – nyüszítettem, hideg havat prüszkölve.
- Eddig úgy ismert, mintha fair lennék? – mormogta a fejem felett állva. Leguggolt, majd elkezdte leporolni a havat rólam, később szedegetni kezdte a jégdarabkákat a hajamból. Én közben csak néztem az arcát, ahogy keretezte azt a fekete haja és olyan szívesen belemártottam volna az ujjaimat.
- Álljon fel, mert meg fog fázni – mondta rekedten. Felsegített a hóból, majd mintha mi sem történt volna, visszament a saját térfelére.

Egy újabb fél óra telt el, de most még rosszabb volt, mert nem csak fáztam, hanem tépelődtem és a gondolataim között őrlődtem. Hiába volt a kezemen kesztyű, már teljesen elfagytak az ujjaim, a térdemig vizes voltam és most tartottam tőle, nehogy tüdőgyulladást kapjak, ezután a hóban fekvő akció után. Muszáj volt egy kicsit kinyújtóztatni a végtagjaimat. Mint egy kisgyerek, úgy futottam le a domb aljáig, le a befagyott tóig. Óvatosan merészkedtem rá, de amikor megbizonyosodtam róla, hogy elbír, felbátorodtam. A háttérben kiabálást hallottam, de a szavak értelmét már nem tudtam kivenni.

- Miss Granger! Ne menjen rá! Hallja? Ne…

De már késő volt. Megroppant a jégpáncél és mire észbe kaphattam volna már jéghideg víz vett körül. Merülök és merülök és merülök. Próbáltam felfelé evickélni, de olyan hirtelen történt minden, hogy tudtam, a benntartott levegő nem fog kitartani, ha erőlködöm. Csak reménykedhetem. A víz zöld volt, a jégen csak tompa fény szűrődött be és egyre inkább vesztem el a sötétségben… Mit éreztem? Félelmet? Nem, egyáltalán nem féltem, inkább nyugodt voltam. Tudtam, hogy ennél nagyobb baj úgy sem lehet. Talán kitart a levegőm, amíg ideér Pi… Perselus. A hideg teljesen a csontomig hatolt, szúrni kezdett a tüdőm és könny szökött a szemembe.

Levegőt! – sikított minden porcikám.

Nem, ez így nem lesz jó. A tüdőm legelrejtettebb pontjából is kisajtoltam a maradék levegőt és megpróbáltam felrúgni magam a víz felszínére. Természetesen nem volt elég. Megint süllyedni kezdtem és talán ezen a ponton estem teljesen kétségbe. Rúg-kapáltam az utolsó másodpercig, az utolsó erőcseppemig, de éreztem, hogy elveszek.

Az utolsó amire emlékszem, az egy rántás a jobb karomon.

*~*~*

Fff…áá…zoooo…m. Fh…ááz…omh. Fhá…zhom. – Na, még egyszer.

- Fhá-zhom – suttogom, de a szó utolsó része így is elveszik a csöndben. Semmi válasz, mocorgás, jel. Hol vagyok? El van dugulva az egyik fülem, sajog a tüdőm, kapar a torkom, a szemeim teljesen feladták működésük célját. Végül még is történik valami. Két kéz zárja közre az arcomat, kinyitom a szememet, párat pislogok és a kezek tulajdonosára próbálok fókuszálni. Próbálom a látott képet továbbítani az agyamnak, de úgy tűnik kifagyott. Meghaltam és ez a Mennyország?

- Hála Merlinnek, magadhoz tértél – szólal meg a kezek tulajdonosa.
- Mhi thörténth – szörcsögöm.
- Majdnem belefulladtál a tóba. Nagyon aggódtam miattad, Hermione. – He-Hermione? Az én vagyok? A keresztnevemen szólított? Tényleg ez a Mennyország…
- Vedd le gyorsan a vizes ruhákat, teljesen kihűltél – utasít Perselus.
- Pher-vherz – motyogom elfúló hangon. Valószínűleg mosolyogna ezen, ha nem is nevetne, de most csak egy fintor telik ki tőle. Késve tűnik csak fel, hogy letegeztem.
Az arcáról pár hideg vízcsepp esik a homlokomra és csak most tűnik fel, hogy mindketten csurom vizesek vagyunk. Én teljes testemben remegek a hidegtől, ő összeszorítja a fogát, de látszik rajta, hogy nagyon fázik. Ülő helyzetbe segít és elkezdjük levenni a ruháinkat. A kabáttól még könnyen meg tudok szabadulni, de a kardigánt már nem tudom kigombolni, annyira remegnek a kezeim. A segítségemre siet, ő tudja kontrollálni a keze remegését és így hamar megszabadulok a vizes darabtól. Tovább folytatjuk a vetkőzést. Én is tudom mi a teendő ilyenkor, ezért nem botránkozom meg a helyzeten.

Pár pillanat múlva már félmeztelenül áll előttem és megcsodálhatom a kimunkált felsőtestét, az izmait, a kocka hasát, egy seb hegét, ami jobb vállától indul és a köldökénél ér véget.

- Ah fehh-érh-nemhűt is? – kérdem vacogva. Ez azért még is egy kicsit kényesebb dolog.
Beletúr a vizes hajába.
- Öhm, jó lenne. – Zavartan elfordul és matatni kezd a földön a holmijai között.
Én is elfordulok és lehámozom magamról a női lét kínzóeszközeit, magamra terítek egy molyrágta pokrócot és reszkető kézzel elkezdem dörzsölni a kihűlt karjaimat.
- Odah-adná ah ruhá-imat, kéhrem – fordulok vissza felé.
- Itt van egy Kalapkúra főzet, idd meg – nyújt felém egy bájitalos üvegcsét. Miközben próbálom kilötyögtetés nélkül kiinni a tartalmát, észreveszem, hogy száraz alsó van rajta.
- Ho-hol vannhak ah ruh-háim? – próbálkozom újra.
- Valamit kellett a tűzre is tennem! – mordul fel idegesen.
- Neeehm vholt el-ég annyih fha, amhit vághott? – közben visszaadom neki az üvegcsét. Miért nem vagyok képes én is a keresztnevén szólítani? Talán ő is csak nyelvbotlásként szólított Hermionénak.
- Az asztalt és a székeket már ráraktam a tűzre, de nem tartott volna ki reggelig, ezért kénytelen voltam, azokat is rátenni.
- Neh – nyögöm.

A vizes ruhákat egy kifeszített madzagra teregeti ki, hogy holnapra megszáradjanak. Milyen házias…

A kanapét teljesen összevizeztük, ezért a medvebundára heveredünk le. Mindketten kihűltünk, én még mindig reszketek. Egymással szemben fekszünk, kezemmel félénken megérintem a mellkasát, de mivel nem ellenkezik, felbátorodom. Átkarol és a pokrócba bugyolált hátamat kezdi el dörzsölni. A kandallóban az asztal és szék maradványai vidáman pattognak, meleget adva a szobának. Egy hajszálon múlt, hogy nem fulladtam meg a tóban és ha ő nincs, akkor most ott lennék jégbe fagyva és… és… és… nem élhetném meg ezeket a kellemes perceket.
Nem is veszem észre, hogy folynak a könnyeim, míg Perselus el nem kezd nyugtatni.

- Sss… Hermione – közben megcsókolja a homlokomat, de mintha égetném, hirtelen hátrébb kapja a fejét.

Jól hallottam? Most is a keresztnevemen szólított. Lehet ennek jövője? Biztos, hogy mindketten érzünk egy kis vonzalmat egymás iránt, de én még mindig a diákja vagyok. Habár eddig ez nem akadályozott meg túl sok mindenben.

Feltápászkodik a földről, hogy idehozza a másik pokrócot is, közben meglátok valamit az egyik sarokban. Visszaérve betakar ezzel is, de ő is alábújik. Egymást ölelve dörzsölgetjük egymás végtagjait, hogy rendesen meginduljon a vérkeringésünk. Már nem remegek, rendesen veszem a levegőt, normálisan hallok, a torkom sem kapar annyira és ezek az ölelő karok… Lassan kezdek teljesen megnyugodni, de nem állom meg, hogy ne kérdezzek rá az előbb látott dologra.

- Perselus? – suttogva szólítom a keresztnevén.
- Hm? – Már félálomban lehetett.
- A sarokban azok az én ruháim? – kérdem, továbbra is suttogva.
- Igen, de most már ne kelj fel értük – azzal még szorosabban ölel magához.
- Nem is fogok, jó itt nekem… – azzal mély, álomtalan álomba merülök.

*~*~*

Valami puhán fekszem, ami egyenletesen mozog fel-le. A bal kezem a meztelen testem alatt van, de jól érzem, hogy amin fekszem, az is emberi test. A jobb kezemet kinyújtom és valakinek a hosszú hajába túrok bele, aztán felfedezek két lehunyt szemet, egy horgas orrot, egy félig nyitott szájat. Várjunk csak! Horgas orr? Ez… ez Perselus Piton! Én most épp a bájitalprofesszoromon fekszem meztelenül? Rémületemben kinyitom a szememet, hogy megbizonyosodjak a feltételezésemben.

Lassan minden rémleni kezd. Dumbledore küldött ide minket, hogy szerezzünk be valamilyen kék leveleket, aztán valaki megdobott hóval és szálka is került belém, meg volt valami fagyos víz. Na jó, inkább élvezem ezt az isteni kilátást.

Lassan nyitja ki a szemét, kicsit hunyorog, aztán újra lehunyja őket. Mélyet lélegzik és szerintem ő is, az elmúlt nap eseményein gondolkodik.

Magam se tudom, hogy a tegnapi tegeződés illendő lenne-e most. Jobb, ha nem kockáztatok, szólaljon meg ő előbb és, majd eldöntöm.

- Zavarban van? Elvitte a cica a nyelvét? – Közben a szemembe néz, a szája szegletében egy mosoly játszik.
- Ez egy kicsit kínos – suttogom.
- Igazán, és akkor mit szólna ehhez, Miss Granger?

Egyik karjával átkarolja a nyakamat és lehúzza a fejemet az arcához, majd lágyan, de egyre követelődzőbben megcsókol. A szívem hevesen kalapál, a fellegek felett érzem magamat és egyszerűen nem tudok elválni az ajkától. Mikor már egyikünknek sincs több levegő a tüdejében, elválunk egymástól.

- Fenomenális – halkan ejtem ki ezt a szót, nehogy megtörje a pillanatot.

Egymás mellett fekszünk csendben. Ő átkarol, én pedig a jobb kezemet a mellkasára helyezem. Végül nem állja meg, hogy ne szólaljon meg:

- Mi a mondat vége? – Elkezd babrálni az egyik hajtincsemmel.
- Tessék? – Közben értetlen pillantást vetek rá.
- Ne tedd itt az ártatlant, tudod jól, miről beszélek! – mormogja.
- Maga egy utolsó rossz fiú Piton professzor, de néha lehetne velem elnéző… – azzal lágyan megcsókolom Perselust.
- Majd meglátom, mit tehetek, Miss Granger – suttogja két csók között.

Vége

Majdnem

Dumbledore professzor elvesztette a fogadást, ugyanis valahogy a levelek közé keveredett egy melltartópánt, amit véletlenül belefőzött a bájitalba. Minerva mégis odaadta neki a nagy kosár citromport, hogy ezzel vigasztalja Albust a betegágyán. (Természetesen az volt a hátsó szándéka, hogy megnézhesse az igazgató fehér szakállát, amiből kék melltartópántok nőttek ki.) Dumbledore talán még ma este is masszírozza Minerva lábát…

Piton professzor tagadta, hogy bármi köze lett volna az esethez; így is elég kínos volt neki elmenni a Varázslatos Fehérneműk boltba és pár új melltartópántot venni Hermionénak.

Piton professzor és Hermione Granger hétvégente rejtélyes módon el szokott tűnni, az igazgatón kívül senki nem sejti, hogy hová.

The End