Hermione hetekig alig evett, és esténként csak forgolódott az ágyában. A folyosón mostanában sokszor látta együtt Nitát és Perselust, de igyekezett nem törődni velük. Úgy tűnt, hogy a férfi már nem szereti, ezért inkább leváltotta őt Adriannéra - ami láthatólag nagyon tetszett a franciának. Hermione pedig próbálta megállni, hogy a szomorúság ne látsszon az arcán.
Egyik este, mikor fésülködött, hirtelen a nyakláncra esett a pillantása, melyet születésnapjára kapott. Tudta, hogy Perselus küldte neki, hiszen Symur tolla mindent elárult. Eddig gyönyörűnek találta az ékszert, azonban mióta látta a férfit Nitával, már semmi nem tetszett neki. Megpróbálta egy gyors mozdulattal letépni a láncot, de az nem engedett. A lecsatolással is próbálkozott, de úgy tűnt, hogy ami Perselushoz tartozik – legyen az madár, ajándék, bármi – egyszerűen makacssággal van megáldva. Sehogy nem sikerült megszabadulnia a kristállyal díszített csodától.

A tanulásban viszont nem látszott változás, hacsak az nem, hogy egyre kevésbé akart figyelni McGalagonyra. Gondolatai folyton folyvást visszatértek arra az esti látványra, és ilyenkor mérhetetlen szomorúság fogta el.
De Hermione erős volt, nem hagyta, hogy az érzelmek megakadályozzák napi tevékenységeinek elvégzésében.
Az órákon minden önfegyelmét bevetette, hogy legalább néhány szót fel tudjon fogni McGalagony magyarázatából. A gyakorlatnál pedig egyszer-kétszer olyan erős védekezést mutatott be, hogy a tanárnő ezt már egyértelműen gyors fejlődésnek könyvelte el.
Nita is egyre ügyesebb lett, reflexei csodálatosak voltak. A tesztkérdéseknél viszont néha nagyon pocsék eredményt tudott felhozni.
A legutóbbi felmérőben például Hermione nyolc jó választ adott – ami elkeserítette, hiszen mindig is a maximumot akarta kihozni magából -, Nita azonban mindössze három pontot ért el. McGalagony figyelmeztette, hogy ha így folytatja, akkor esélye sem lesz a továbbjutásra.

- Mert kivételezik! Azért, mert ez a kis… szóval, mert Hermione ide járt. Azt akarják itt mindannyian, hogy a Roxforté legyen a dicsőség! Tudom, hogy több pontot adott neki! – feleselt Nita, mikor megkapták a kijavított lapot.

- Kisasszony, ha nem tud illedelmesebb lenni, akkor azt jelentenem kell az igazgató úrnak! Nézze meg Miss. Granger tesztlapját, ha nekem nem hisz.

- Jól van, elhiszem – és visszalökte a tanárnő kezébe a saját dolgozatát.

- Ennek igazán örülök – szólt gúnyosan McGalagony -, most pedig megkérem magukat, hogy álljanak fel. Ma még egyszer átvesszük az idáig tanultakat. Nos, ki tudja, hogy mire való a Septimas varázsige? Kisasszony?

- Védekezésre – sziszegte Nita.

- Igen, védekezésre – csattant fel a professzorasszony. - Esetleg bővebben ki tudná fejteni? Ha nem, akkor szerintem hallgassuk meg Miss. Grangert, hátha ő több tájékoztatást tud nekünk adni a témáról.

Hermione erre várt, hiszen már majdnem elzsibbadt a karja a folytonos jelentkezéstől.

- A Septimas egy védekező varázslat, mely szakszerű kiszórást követően a gyengébb, illetve közepes erősségű Cruciatus átkot is képes hárítani, jobb esetben teljességgel el is nyeli azt. A gyengébb erősségű rontások, mint például a kábító, illetve lefegyverző bűbájok, kivédéséhez azonban elég, ha egy kisebb erősségű, nem teljesen szakszerű Septimast idézünk meg. A szakszerű kiszórást követően a bűbáj lökéshulláma legyengítheti a támadó felet. Természetesen a lökéshullámnak nagyon erősnek kell lennie ahhoz, hogy az ellenfél veszítsen erejéből – hadarta, majd sugárzó mosolyt küldött McGalagony felé.

- Csodálatos! Esetleg azt is meg tudná mondani, hogy a lökéshullám miért gyengíti le a támadót?

Hermione már készen is volt a válasszal: - Mivel a Septimas egy összetett varázslat, ezért a kiszórásakor több átkot is használatba veszünk. Több varázslat alatt a következőt érthetjük: háromféle kábító-, egyféle lefegyverző-, és szintén egyetlen feledtető bűbáj.

- Egy utolsó kérdés: Mely átkokat használjuk a Septimasban?

- A Stuport, az Assome*-átkot, és a Gréves*-t. Ezek a kábító átkok. Lefegyverző bűbáj a Disarmo*, a feledtető pedig az Olvidas*.

- Köszönjük, Miss. Granger! Mondja, Perselus, mit szeretne? – ezt már a férfinak címezte, aki halkan besétált a szobába.

- Először én is szeretnék gratulálni Miss. Grangernek – mosolygott rá a lányra. – Albus hívatja önt, Minerva. Azt üzeni, hogy minél hamarabb menjen az irodájába.

- Köszönöm, most elmehetnek, lányok. És ne feledjék, gyakoroljanak, tanuljanak szorgalmasan – ez inkább magára vonatkozik, Fusé kisasszony. Nemsokára itt a félév vége – és ezzel távozott.

- Még hogy félév vége… még csak október közepe van! Áh, mindegy, meglátszik, hogy engem utál. Hermione, te vagy a kis kedvenc. Mindenkinek – pillantott Perselusra.

- Nem, Nita, én csak tanulok. Tudod, erre a kurzusra nem véletlenül hívtak. Én vinni szeretném valamire, és az sem egy elhanyagolható dolog, hogy ezekkel a varázslatokkal életben tudok maradni – vágott vissza a kissé zaklatott lány.

- Jó. Legyen igazad. Mindenesetre én most húzok innen. Salut. Viszlát, professzor!

Hermione lassan összeszedte a holmiját, várta, hogy Perselus végre kimenjen a teremből, de a férfi csak nézte őt.

- Mint régen – mondta kellemesen lágy hangon. – Mindig a tanulás ugye? Ha jól tudom, amit elmondtál, az a Sötét varázslatok mesterfokozatában van. Igaz? Mindegy, gratulálok még egyszer, Hermione!

- Köszönöm, professzor úr, és igen. Bemagoltam a könyvből. Mondja ki, amit gondol – és becsapta az említett irományt.

- Most igazán nem tudom, hogy mi bajod van. Szerintem nem neked kellene megsértődnöd. És semmi olyasmire nem gondoltam, hogy magolsz…

- Még hogy nincs okom a megsértődésre? Amikor te… ön, professzor úr… Láttam mindent, szóval hagyjuk egymást békén.

Bevágódott az ajtó, és Perselus egyedül maradt az üres teremben.

~~~~~

Hermione elátkozta magában a napot, amikor visszajött, hiszen nem lenne ennyi „gondja”, ha be se tette volna ide a lábát. Nagyon idegesítette, hogy Perselus úgy tesz, mintha nem tudna semmiről. Miközben a szobája felé csörtetett, egy újabb eredménytelen kísérletet tett a nyaklánc leszakítására. Miután lepakolt, a Nagyterem felé vette az irányt, ahol újra összefutott Nitával.

- Hé, Nita! Várj egy picit – és keményen a francia szemébe nézett. – Na halljam, mi volt ez múltkor?

- Nem értem, hogy miről beszélsz – jelentette ki a lány.

- Nagyon jól tudod, hogy miről beszélek. Nem? Úgy tudtam, megerőszakolt…

- Ja, igen – csapott a homlokára. - A professzor. Tudod, észrevettem, hogy nem is olyan gonosz, mint ahogy hittem. Akkor eléggé rendes volt velem, és én meg… tudod, beszélgettünk, aztán csókolóztunk, végül pedig sze…

- NEM! Ne mondd ki, láttam. Egyszerűen nem tudom elhinni rólad. A saját tanároddal Nita? – azt persze nem tette hozzá, hogy ő is szíves örömest lenne együtt a férfival. Csak azért nem említette, mert ő szerelemből tenné, nem pedig hobbiból. – Amúgy a te helyedben, én messze elkerülném azt az embert, aki állítólagosan megerőszakolt…

- Mi van, Hermione? Féltékeny vagy? Tudod mit, ezt beszéld meg vele, ha annyira nem tetszik a dolog! – Adrianne csattogó léptekkel besietett a terembe.

Persze, meg is beszélném vele, ha éppen nem tagadna le semmit – füstölgött magában a lány, az étvágya pedig teljesen elment.

Ez után eszébe jutott, hogy a francia mostanában nagyon sokat hiányzott a Roxfortból. A múlt heti órákon például meg se jelent. És az is érdekelte Hermionét, hogy Nita miért van egész nap a szobájában. Nem hitte el, hogy nincs más dolga.

Elsétálgatott azon a folyosón, ahol a hálószobájuk volt, és mikor meghallotta a lány lépteit, beugrott az egyik testesebb szobor mögé. Az ajtó hamarosan kinyílt, és végre bekukucskálhatott. Amit ki tudott venni, az egy kupac láda volt, közönséges, fából készült dobozok. Adrianne kezében is hasonló volt, éppen egy kisebb méretű.
Hermione kiábrándító bűbájt szórt magára, majd olyat tett, amit soha nem szeretett csinálni, kivéve végszükség esetén. Történetesen odasétált hallgatózni. Üvegek csörgésére lett figyelmes, majd egy halk sikkantásra. Ebben a pillanatban azt hitte, hogy a szíve megáll, mert az ajtó feltárult, és a zilált Nita jelent meg benne. Motyogott magában valami érthetetlent, majd pontosan Hermione szemébe nézett. A lány meg is lepődött ezen, hisz a francia nem tudhatta, hogy ő ott van. Mindenesetre gyorsan elszelelt a helyszínről, miután az ajtó újra becsukódott.

Üvegcsörgés… ismerős volt – gondolkozott. – Mintha már hallottam volna ilyet. Összekoccanó üvegek jellegzetes hangja… füst… különös szagok… Hát persze, bájitalos fiolák. Bájitalórákon hallottam ilyet. Aha, szóval előre elkészítik a jövő évi anyagot, hogy órákon mást csinálhassanak! Áh, legyenek boldogok egymással. Ha Perselusnak ő kell, akkor csak tessék!

Később, miután alaposan elpanaszolta gondját-baját a légyre vadászó Anubisznak, kissé megkönnyebbült.

- Jaj, kicsikém! Mi lenne velem, ha te nem lennél? – és simogatni kezdte a kissé tiltakozó cicát, akit továbbra is zavart a légy. – Olyan jó lenne, ha tudnál nekem segíteni! Kifigyelni, vagy valami. Mindegy is, inkább beletörődök, hogy megutált. Érted, Anubisz? Utál, pedig én tiszta szívemből szeretem őt! – Majd sóhajtott egy nagyot.

Ekkor halk nevetést hallott, de elképzelni nem tudta, honnan jöhet, hiszen az udvaron senki nem volt – ez este nem is csoda -, és a folyosóról se hallott lépteket beszűrődni. Még egyszer körülnézett, majd bebújt újra az ágyába.
Arra gondolt, hogy másnap meglátogatja Perselust, és ráveszi az okklumencia tanítására. Ezzel a gondolattal nagy nehezen elaludt.

~~~~~

Ezen a napon sokkal „szabadabbnak” érezte magát. Boldogan ment le reggelizni, és a picébe is vidáman indult. Az álmos tekintetű Perselus félig lecsukott szemekkel és nagyon mérges ábrázattal nyitott ajtót.

- Mit akar korán reggel, Miss… - pislogott párat. – Illetve mit akarsz öt órakor, Hermione?

- Okklumenciát tanulni – jelentette ki a lány nemes egyszerűséggel. Ha mástól nem, ettől a mondattól felpattantak Perselus álmos szemei.

- Okklu… ilyenkor? Te jó Merlin! – csapott a homlokára.

- Igen, tanár úr, ilyenkor – azt nem tette hozzá, hogy meg se nézte az időt.

- Jó, gyere be. És ne szólíts tanár úrnak – förmedt rá a teljesen nyugodt Hermionéra.

- Rendben, Piton professzor – szólt, és majdnem kitört belőle a nevetés a férfi haragos arca láttán. – Tehát megtanít engem az okklumenciára?

- Miért akarsz okklumenciát tanulni? – kérdezte, miközben leroskadt a kanapéra. Pár másodperc múlva pedig újra elaludt.

- Azért, mert Dumbledore professzor… Jaj, ne most aludjon, uram! – megrázta a férfit, hogy az felébredjen.

- Mi van?! Nem alszom! Mondd tovább!

- Tehát Dumbledore professzor múltkor olvasott a fejemben, ezt szeretném legközelebb elkerülni.

- Az emberi agy nem olyan, mint egy közönséges könyv! Nem lehet benne olvasni, a gondolatok nincsenek a koponya falára vésve.

- Tudom, de ez akkor is gondolatolvasás. Ne húzza fel magát, uram…

- Jól van, de mint volt tanárod, megtiltom, hogy magázódj! Megértetted?

- Nem. Tehát megtanít az okklumenciára?

- Jó, ha annyira akarod. – Ásított egy nagyot, majd belekezdett. - Előbb elmondok néhány dolgot, amit nem árt, ha tudsz. Tehát az okklumencia fárasztó. Ha netán elfáradnál, mindenképp szólj, és akkor pihenünk. Aztán lehet, hogy esetleg olyan emlékeket, vagy gondolatokat tárok fel, melyek nem rám tartoznak. Tehát ha nem szeretnéd, hogy olyat lássak, amihez semmi közöm… gondold meg jól. Biztos, hogy akarsz okklumenciát tanulni?

- Biztos – jelentette ki Hermione határozottan. – Nem nagyon van olyan emlékem, amit titkolnom kellene. Tudja, uram, és nem vagyok egy titkolózós fajta – lökte oda a célzást, amit a férfi, tekintettel a korai ébresztőre, nem igazán értett meg.

- Jó. Tehát folytatom. Ha esetleg a fejed, vagy valami más fájni kezd, azt jelezd. Rúgj belém, vagy valami hasonló. Nem, ez nem lesz jó. Úgyis kapálózni fogsz, nem tudnám, melyik a figyelmeztetés. Akkor néha-néha megállok, hogy pihenhess. Rendben?

- Persze. És mire gondoljak közben?

- Na igen, ez a lényeg. Először bármire szabad gondolnod, kivéve arra, hogy… hogy milyen volt a mugli világban. Én pedig először átnézek néhány gondolatodat, majd erősebben rátérek a muglikra. Semmiképp nem gondolhatsz rájuk. Mehet? – kérdezte, és két tenyerébe fogta a lány arcát, hogy a szemébe tudjon nézni.

- Mehet – és arra gondolt, hogy így nagyon könnyen megy majd neki az okklumencia, hiszen ettől a fekete szempártól a bőréből is majd’ kiugrott. Gondolkozni pedig teljesen elfelejtett.

- Legilimens – mondta Perselus, és innentől kezdve a lány emlékeit vizsgálgatta.

Nézelődött, és közben néhányszor bevillant a tudatába egy mosolygós arcú, barna bozontos hajú nő és egy szintén mosolygó, bajuszos férfi.
Gondolta, hogy ők lehetnek Hermione szülei. Ezután egy tükröt látott, mely előtt a kócos hajú nő állt, miközben egy rá nagyon hasonlító kislány haját fésülgette, majd két copfba kötötte.
Utána azonban megváltozott a kép, lehetett érezni, hogy a lány megpróbál védekezni. Nagyon halványan, alig kivehetően megjelent egy vörös hajú gyerek arca, amint egy asztalnál ül és… és újra a szülők jelentek meg.

Perselus arra gondolt, hogy egyelőre elég ennyi is. Kiszakította magát az emlékekből, de továbbra is fogva tartotta a lány arcát.

- Elsőre, megmondom… pocsék volt – nem akarta ezzel megbántani Hermionét, de megmondta: mindig őszinte lesz vele. – Nem kell elkeseredni, nem is vártam mást.

- Ó, Merlin! Így néztem ki kiskoromban? El is felejtettem már. Egyébként nem volt ez olyan vészes. Mármint a gondolatolvasás. Nem is értem, hogy Harry…

- Potter egyszerűen túl gyenge volt ehhez, és mindig is az lesz – egy pillanatra újra felidéződött a régi önmaga, de utána kedves hangra váltott. – Na, megpróbáljuk még egyszer, vagy inkább később?

- Mehet megint. Most is ugyanaz a feladat? – kérdezte Hermione, miközben azon gondolkozott, hogy miért nem engedi el az arcát a férfi.

- Igen. Nem fájt egyébként semmid? – mikor a lány nemet intett, kissé elmosolyodott, és megválaszolta a ki nem mondott kérdést. – Azért nem engedlek el, mert ha megtenném, akkor ki tudja, lehet, hogy ez lenne az utolsó, hogy megérinthetlek. Ki kell használni az alkalmat.

- És még kérdezi, uram, hogy miért akarok okklumenciát tanulni? Ez nem volt szép öntől…

- Tőled. Nem volt szép tőled. Mondtam, hogy ne magázódj.

- Nem, ez öntől nem volt szép, hogy… de ezt nem is éreztem. Az meg hogy lehet? – kérdezte, majd összehúzott szemel keményen nézett Perselusra.

- Úgy, hogy vannak olyan tehetséges emberek, mint például én, akik azt is meg tudják tenni, hogy a legilimentálás észrevétlen maradjon.

- Beképzelt meg én vagyok – motyogta Hermione, de egy apró mosolyt is megvillantott.

- Na figyelj, elkezdem. Legilimens. – Egy kávézó jelent meg előtte, ahova a lány kézen fogva sétált be egy fiatal férfival.
Nem, erre nem volt kíváncsi. Újra lehetett érezni Hermione próbálkozásait. Éppen egy olyan emléket keresett, amiben a lány boldog volt. Hirtelen egy sötét, felismerhetetlen park villan az agyába. Perselus nem is tudta, milyen hely ez addig, míg meg nem látta saját arcát, becsukott szemmel. Az emlék kissé elhomályosodott, ahogy a férfi próbált egy iskolás emléket előrehozni, de saját arca mindinkább visszatért.

- Elég! Ezt… hogy csináltad? – kérdezte Hermionétól, aki kissé bambán bámult rá.

- Nem tudom – suttogta. – Miért, annyira rossz volt?

- Nem, épp ellenkezőleg. Nagyon jó volt, főleg hogy második próbálkozás. Egyébként mire akartál gondolni a legerősebben?

- Fogalmam sincs, csak gondolkoztam, és arra emlékszem, hogy valami kávézó jelent meg, azután pedig… te. Akarom mondani, ön, professzor úr – és kiszabadította magát Perselus fogásából, aki még mindig rajta tartotta tenyerét az arcán. – Be szeretném fejezni mára. Bocsánat, hogy felébresztettem. Most… most elmegyek.

Ezt olyan remegő hangon mondta, hogy a férfi megsajnálta.

- Hermione, kérlek, maradj itt!

- De én nem maradhatok! Nem lehet – és szomorúan ránézett Perselusra.

A férfi újra a kanapéra vetette magát, majd kezébe temette arcát. Nem tudta, hogy mit tegyen. Nem akarta elengedni Hermionét.
Érezte, hogy a lány leült mellé, de nem tudott ránézni.

- Kérdezhetek valamit? – szólalt meg a lány, és Perselus bólintására folytatta is. – De ne tagadd le, kérlek. Tehát azt szeretném tudni, hogy… mi van köztetek?

- Köztünk? Kiről beszélsz? – kérdezte értetlenül a férfi.

- Nitáról meg rólad! – kiáltotta dühösen Hermione.

- Hogy mi van Fusé kisasszony és köztem? Az égvilágon semmi.

- Megkértelek, hogy ne tagadd le. Ennek semmi értelme.

- De Hermione, én esküszöm neked – pedig nem szoktam mindenre megesküdni –, hogy nincs köztünk semmi! Egyébként mire akarsz kilyukadni?

- Jól van, elmondom. Mert ÉN mindig őszinte leszek VELED. Tehát… nem is tudom, hogy miért húztam idáig az időt. Egy hónap. Nevetséges. A születésnapomon bejöttem ide hozzád, mert elvileg akkor akartam elkezdeni az okklumenciát, csak azért, hogy… Mindegy. Szóval bejöttem, és a földön szétszórt ruhákat láttam. A szobádból pedig tudod, hogy mit hallottam? Egy hatalmas sóhajt. Valaki sóhajtozott. Mikor benyitottam – ennél a mondatnál egy könnycsepp jelent meg Hermione szemében, de a lány dühösen le is törölte azt -, Nitát láttam, amint éppen veled… te meg csukott szemmel voltál, azért nem vettél észre. Nita viszont megfordult, de nem szállt le rólad. Gyűlöllek! – és elkezdte püfölni a férfit, aki nem tudott mást tenni, sóbálványátkot küldött a lányra.

Mikor feloldotta azt, gyorsan a kanapé mögé kellett menekülnie, mert Hermione megállíthatatlan volt.

- Elmondhatom az én verziómat? – kérdezte, majd gyorsan lehajolt a lány kábító átka elől. – Ne, nehogy elkábíts, hadd mondjak valamit.

Hiába próbálkozott a szavakkal, mert mondandója süket fülekre talált. Haragos pillantással elkapta Hermione kezeit, és hátracsavarta úgy, hogy a lány ne tudja használni azokat semmire.

- És most meg fogsz hallgatni. Tehát. Már tudom, hogy miről beszélsz. Tizenkilencedikén Fusé kisasszony bejött hozzám, de nem emlékszem semmire, pedig elhiheted, hogy nem vagyok szenilis. Biztos elkábított, úgyhogy nem tehettem semmit. Azt viszont tudom, hogy amikor felébredtem, az ingem nem volt rajtam. De csak az ingem. Nem hiszem, hogy ha egyszer lenne köztünk… valami, akkor vissza is öltöztetne. Meg azt azért hozzáteszem, hogy az ember nem nadrágban és cipőben fogja a nagyobb dolgokat csinálni. Legalábbis én még nem hallottam ilyet. Kérlek, hidd el nekem! Most pedig elengedlek, de nehogy rám támadj jó? – és lassan eleresztette Hermione kezeit.

- És akkor mivel magyarázod azt, hogy Nita ott nyögött rajtad? – köpte a szavakat, és nagy nehezen visszafogta magát, nehogy a férfi képébe másszon.

- Mondom, hogy nem tudom. Elkábított, nem tudom, hogy mi történt velem. Szívesen megmutatnám az emlékeimet, de te még nem tudnál legilimentálni engem. Pedig tényleg megnézhetnéd. Nem hiszel nekem ugye?

- Nem, mert nincs rá bizonyítékod! – sziszegte a lány, és ökölbe szorította a kezét.

- Esetleg… elkérhetem Albus merengőjét. Várj meg itt, rögtön jövök – azzal kivágtatott az ajtón.

Pár perc múlva Hermione végignézte az emléket.

Nita bejön, mosolyogva felemeli a pálcáját… és innen a nagy semmi. Kicsit mintha hullámzott volna a sötétség, és a következő, amit a lány meglátott, Perselus meztelen felsőteste volt. Kénytelen volt beismerni, hogy a férfinak tényleg jó alakja van. Az emlék-Piton a fejéhez emelte a kezét, nyögött egyet, majd lerúgta magáról a takarót.

Hermione kiemelkedett az emlékből, majd ránézett a kíváncsian figyelő Perselusra.

- Tehát, mit láttál? Amit elmondtam igaz? Most már hiszel nekem? – kérdezte, és odaállt a lány mellé.

- De Nita… Láttam! – tiltakozott, azonban belátta, hogy a férfi valószínűleg igazat mond. – Hiszek neked, de akkor is… hát mondom, hogy láttam! Honnan tudod, hogy amíg elkábítva voltál, nem csinált veled ezt-azt?

- Abban biztos vagyok, ugyanis utána mindig jókedvem van… khm, tehát nem tett semmit. Eléggé pocsékul éreztem magam – és elfordult Hermionétól.

- Jó, rendben. Köszönöm. Most akkor elmegyek. Szia. Mármint, viszlát, professzor! Megint elfelejtettem, hogy magázódnunk kell – és elindult újra az ajtó felé.

- Várj! Még mielőtt elmész, kérhetek valamit? – kérdezte a férfi, és sóvárgó pillantást vetett Hermionéra.

- Attól függ, professzor. Mit szeretne kérni? – kérdezte, de tudta, hogy mi lesz a válasz.

A férfi először csak odalépett elé, belenézett a kissé homályos barna szemekbe, majd tekintete a szép vonalú ajkakat kezdte pásztázni.

Ezután ismét két tenyerébe zárta a lány szép arcát, és úgy csókolta őt meg, ahogy még soha.
Hermione egy pillanatra teljesen elgyengült, ezért bele kellett kapaszkodnia Perselusba, aki ezt bíztatásnak vette, azonban később a lány megpróbált elhúzódni tőle.

- Szóval te nem is szereted Nitát? – kérdezte nagyon esetlenül, lesütött szemekkel, és kifújta az orrát.

- Nem, egyáltalán nem szeretem. És végre nem professzorozol! – mosolyodott el egy pillanatra.

- Na igen. Én olyan buta vagyok, ne haragudj! – kérte, és megfogta a férfi kezét egy pillanatra. - Most viszont tényleg mennem kell. Szia.

- Majd később… gyere vissza. Rendben? Nem kell megijedni, csak a gyakorlás miatt.

Mikor Hermione kiment, még hozzátette: - Meg azért is, hogy láthassalak. Ne haragudj, majd megérted. Egyszer megérted!

Általam különböző szavakból kitalált varázsigék:
Assome*: Kábító átok.
Gréves*: Kábító átok.
Disarmos*: Lefegyverző bűbáj
Olvidas*: Feledtető átok.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés