Az egy hét, ami még a nyárhoz tartozott, nagyon gyorsan elszaladt. Már csak két nap volt hátra a tanév kezdetéig, ami most Hermione Granger számára is az iskolába való visszatérést jelentette egy vagy két évre. Az utolsó - diákok nélküli - vacsora alatt ő és Adrianne a tanári asztalnál ültek ismét. Nagy volt a beszéd, mindenki csacsogott mindenkivel, Bimba professzornak például egész végig be nem állt a szája, Nitával egyetemben. A francia lány ugyanis a döbbent és sértődött Trelawneyt oktatta ki a jóslás mélyebb rejtelmeiről. Dumbledore nagy eszmecserét folytatott Hagriddal, aki most is a korsó fenekére nézett – alaposan. Egyedül Hermione és Perselus voltak többé-kevésbé csendben. Ha kérdezték őket, akkor készségesen válaszolgattak, viszont önmaguktól nem kezdtek bele semmilyen témába. Kezük néha-néha összeért, amikor például a pohárért nyúltak, vagy a szalvétáért, és ez az érintés több volt, mint amit szavakba ki lehetett fejezni. Ők ketten az utóbbi hetet jóformán együtt töltötték, nem volt olyan óra – kivéve éjszaka -, hogy távolabb lettek volna egymástól egy méternél.
Hermione visszagondolt a bálra, és arra a csókra, amit a férfitól kapott, majd egyből megállapította magában, hogy az akkori érzései, azóta se változtak semmit. Ezt Perselus is elmondhatta volna saját magáról, majd arra gondolt, hogy esetleg legilimentálhatná a lányt, hogy megtudja az igazságot. Történetesen, hogy ugyan azt érzik-e mindketten. De el is vetette az ötletét, mert tudta, hogy ez nem lenne sportszerű, bár oldalát majdnem kifúrta már a kíváncsiság.

Asztalbontás után szívtak egy kis friss levegőt, még lefekvés előtt. Néhány tanár csak megállt a bejárati csarnokban, mások egyből a szobájukba mentek, Hermione azonban – nekik is meg volt engedve a kint tartózkodás – elsietett a park közepén magányosan álldogáló tiszafa felé, ami a fúriafűzzel szemben, de attól tisztes távolságra volt elültetve. (Perselus pedig nem habozott, egyből utána ment. Nem tehetett róla, szeretett… imádott vele lenni.)
Hermione a teliholdat figyelte, gyönyörködött benne, hogy milyen szép, a férfi pedig csak állt, és nézte a fa tövében ücsörgő lányt.

- Nem zavarlak, ugye? – kérdezte csendben, majd mikor nemleges választ kapott, leült ő is. Pár pillanatig egy szót se szóltak, de a férfiból kikívánkozott a kérdés: - Mi bánt? Látom rajtad, hogy valami nyomaszt.

- Nagyon szeretek itt lenni – mosolygott Hermione, és sóhajtott egyet. – Holnapután kezdődik a tanulás. Nagyon vártam már, de bevallom, kicsit félek. Félek, hogy év végén esetleg el kell mennem innen, hogy akkor már tényleg soha többet nem láthatom az iskolát, a tanáraimat és… téged.

Perselus igencsak örült az utolsó szónak.

- Ne félj, Hermione! Biztosan te jutsz tovább, hiszen nagyon okos vagy. De ezzel nem is mondtam újdonságot – szól, és belefúrta tekintetét a lány szemébe.

- Nita is nagyon okos, és én… nem tudom, hogy mit teszek, ha vissza kell mennem. Természetesen részben örülni fogok, hogy viszont láthatom a barátaimat, a szüleimet és Scottot – itt Perselus arca megrándult -, de az mégse az én életem. Engem ide, a varázsvilághoz köt a múltam, a jelenem, de talán a jövőm nem fog, és azt nem bírnám ki. Szeretek itt lenni, szeretem a tájat, a kastélyt, McGalagony professzorékat, Dumbledore-t és téged is nagyon szeretlek! – hirtelen a szája elé kapta a kezét, majd elmosolyodott.

- Ennek igazán örülök! Nyugodj meg, biztos te jössz majd hozzám… órákra – vigyorgott Perselus, és megsimogatta a lány vállát.

Egy hidegebb szellő rezegtette meg a fűszálakat, és suhant végig a birtokon. Hermione fázott egy kicsit, hiszen a talárját bent hagyta a Nagyteremben, és felül csak egy póló volt rajta. Perselus észrevehette ezt, mert átkarolta, és közelebb húzta magához őt. Így ültek, amíg egyszer csak nagy sötétség telepedett az egész udvarra. A bejárati csarnok fényei kihunytak, mert rajtuk kívül már mindenki lefeküdt, és a manók becsukták a tölgyfa ajtót. Hermione elbóbiskolt a férfi karjaiban, és különös álma volt. Újra a Nagyteremben voltak, halvány fény, halk, lassú zene, és ők csak ölelték egymást, szorosan…

Ekkor a fán ülő bagoly huhogott egy nagyobbat, a lány pedig felriadt szendergéséből. Ismét összeakadt a tekintetük, és Hermione hirtelen csak egyet akart. Szelíden kiszabadította magát Perselus öleléséből, majd óvatosan megsimogatta a férfi arcát, aki csukott szemmel, nagyokat lélegezve tűrte ezt. Tűrte… ugyan! Nagyon is élvezte, és örült ennek az érintésnek. Mikor feleszmélt, a lány ismét nézte őt, és mosolygott.
Nemsokára azonban Hermione hunyta le a szemeit, mert az, hogy megérezte Perselus közelségét, kezén a férfi meleg tenyerét, száján pedig a gyengéd, puha ajkakat, mindent kiűzött a fejéből.

Természetesen a viszonzás nem maradt el. Nyelvük egyre nagyobb csatát vívott, csókjuk gyorsabb és szenvedélyesebb lett, és addig folytatták, míg el nem értek egy bizonyos pontig. Ez a pont pedig a testük gyors és kellemes felforrósodása volt. Érezték, ha most nem hagyják abba, akkor nem tudnak majd megállni többé. Nehezen, de elengedték egymást, és igyekeztek fegyelmezni magukat, miközben zihálva vették a levegőt. Kis idő múlva Hermione megszólalt:

- Ezt… nem szabad. Te is tudod ugye? Pedig annyira jó!

- Miért van az, hogy mindig a jótól kell eltiltanunk magunkat? – kérdezte Perselus, és ismét ízlelgetni kezdte a lány kissé nedves ajkait.

- Fogalmam sincs, de nagy igazságtalanság az élettől – suttogta szuszogva Hermione, mikor újra elengedték egymást, majd átölelte a kevésbé sem tiltakozó férfit.

- Az. Nagy igazságtalanság, de ez is egy szabály nem? Az élet házirendje – sóhajtott keserűen Perselus, és felsegítette a lányt a fa mellől, majd elindultak a kastély felé.
Ez volt az utolsó nyárias éjszaka, és Hermione úgy érezte, életének legszebb estéje. Ezzel a férfi is így lehetett, mert nagyon vidáman indult el a pincébe.
Azt gondolták, hogy könnyű lesz abbahagyniuk a dolgot, hiszen ez tilos volt nekik, de nagyot tévedtek.
Hiszen tudták, hogy mindig a tiltott gyümölcs a legédesebb… és nem mellesleg a legvonzóbb is.

~~~~~

Reggel Hermione nagyon korán kelt. Az ablakon kívül még sötétbe burkolózott a táj. Szemerkélt az eső és - bár ez bent a kényelmes szobában nem volt érezhető -, kissé hideg szél fújt. A lánynak még semmi kedve nem volt kikelni az ágyból, inkább csendes elfoglaltságot keresett magának. Előkapta a Rúnatitok című könyvét az ágya melletti fiókból, és olvasgatni kezdte. Szerette a rúnákat, egyik kedvence volt a tantárgy, de most valahogy nem kötötte le a figyelmét. Gondolatai elkalandoztak, és azon kapta magát, hogy a semmibe bámul, a könyv a padlón hever, ő pedig a száját simogatja egyik ujjával. Vajon… kire is gondolhatott Hermione? Természetesen Perselusra. És a múlt éjszakára.
Egy idő után azonban megrázta a fejét, hogy kissé észhez térjen, pislogott párat, majd elvonult saját kis fürdőszobájába. Arra gondolt – a korai kelés miatt -, hogy egy kis langyos fürdővel lepi meg magát. Kényelmesen elhelyezkedett a kádban, majd dúdolgatva nekilátott a módszeres tisztálkodásnak. Fél óra áztatás után azonban kiszállt, hajára és testére egy törölközőt csavart, majd nekiállt összeszedni a holmiját a mai napra. Reggeli teendőinek elvégzése után megnézte az órát, és megállapította, hogy még mindig túl korán van ahhoz, hogy reggelizni menjen. Volt még bő három órája. Nem tudott mit tenni, bármibe fogott bele, azonnal meg is unta azt.
Egy darabig téblábolt a szobájában, mikor halk kopogtatást hallott. El nem tudta képzelni, hogy ki keresheti ilyenkor. Sietve ajtót nyitott, egy apró sikkantást hallatott, majd gyorsan elkezdett a köntöse után kapálózni.
Jellemző, pont ilyenkor kell ennek is a szoba másik végében lennie! – és elátkozta magában a barackszínű ruhadarabot.

- Zavarok? El is mehetek, ha gondolod… - szólt Perselus, miután magához tért. Ugyanis a látvány, ami fogadta, majdnem kiütötte őt. Szebbet el se tudott volna képzelni. Hermione alakja ugyanis tökéletes volt, bőrén meg-megcsillant néhány csepp víz, és az apró törölköző… őszintén szólva nem sokat takart rajta.

- Nem zavarsz, gyere csak! Én… rögtön jövök, csak felöltözöm – a lány sietve indult a fürdő felé, Perselus azonban megállította.

- Nem kell felöltöznöd, nekem… - és megfogta Hermione kezét.

- Neked? – kérdezte a lány, miközben visszafelé araszolt, egy pillanatra se véve le a szemét a férfiról.

- Nekem így is nagyon tetszel – bökte ki, majd egyből haragos arcra váltott. – Áhh, pedig nem akartam ilyet mondani! Komolyan mondom, ezt nem hiszem el. Soha nem voltam ilyen! Miért „büntet” engem a sors? Pont veled! Felejtsd el, amit az előbb hallottál!

Hermione kikerekedett szemmel nézett rá, nem igazán értette, hogy miről hadovál a férfi.

- Velem büntet a sors? Köszönöm szépen, igazán kedves vagy! – és sértődötten elvágtatott a fürdőbe. Azonban fél perc múlva a szekrény felé csörtetett, szeme villámokat szórt. – Itt hagytam a ruhám.
Azzal megint csak egy ajtócsapódás hallatszott. A lány megsértődött, mert nem értette, hogy Perselus miért mondta ezt.
Kicsit később Scott egyik eltulajdonított – és kinőtt – ingében ücsörgött az ágyon.

- Hermione, én nem úgy értettem ezt. Tehát nem szó szerint büntet veled a… - kezdte, de a lány a szavába vágott.

- Nem kell magyarázkodnod! Értem én, hogy eleged van belőlem.

Perselus odalépett hozzá. Hermione ránézett, de ezt rosszul tette, mert onnantól kezdve nem tudta a szemeit levenni a férfiról.

- Miért lenne elegem belőled? – kérdezte csendesen, majd a lány mellé ült az ágyra.

Hermione azonban nem tudott megszólalni, mert a rá szegeződő kedves-szomorú szemek fogva tartották a tekintetét. Perselus megfogta a takaróval babráló kis kezet.

- Hidd el, nem úgy értettem! – szólt, majd megölelte a hozzá bújó lányt.

- Ne haragudj. Csak tudod, nem bírom a korán kelést, és ilyenkor mindig zaklatott vagyok, mindent félre értek… ne haragudj! – kérte Hermione.

- Miért nem alszol tovább?

- Nem tudok. Soha nem sikerült még visszaaludnom. Mindegy – ásított egy nagyot -, már hozzá vagyok szokva. Amúgy, most jut eszembe: megkínálhatlak valamivel? Tudod, hogy felkészülhess a gyerekek érkezésére. Van vajsör, Lángnyelv-whisky, mézbor… de hogy mi a jó Merlinért van itt ennyi ital? Nem is szoktam inni belőlük.

- Most jólesne egy korty whisky – szólt Perselus, majd kezébe vette a felé nyújtott itallal teli poharat. – Nem szoktál inni mi? Gyanús vagy nekem. Az a múltkori Pettch…

- Az nem az enyém volt. Nita ivott meg belőle majdnem két üveggel – forgatta a szemét a lány. – Erről jut eszembe. Szerintem ne szóljunk Nitának arról, hogy… a múltkoriról. Ne mondjuk el neki, hogy beszélgettünk azóta. Nem hiszem, hogy látott minket, bár elég feltűnőek voltunk.

- Egyetértek. Ne szóljunk róla. Amúgy én nem láttam ebben a pár napban, úgyhogy… ő se látott miket, szerintem. Vagy ha igen, kit érdekel nem? – kérdezte, majd ivott egy kortyot a whiskyből.

Iszogattak, majd Hermione lefeküdt az ágyra. Perselus végigfuttatta tekintetét a lányon, aki nagyon vonzóan festett az ingben.
Férfi lévén gondolt is egy-két… dologra.
Csendben nézegette, majd – miután megitta a maradék Lángnyelvet - odafeküdt Hermione mellé.
Hirtelen semmit nem tudtak mondani, aminek jobban örültek volna ebben a pillanatban. Perselus kivételesen nem érezte furcsán magát ebben a helyzetben, Hermionénak pedig esze ágában se volt tiltakozni.

- Itt maradok veled, próbálj meg aludni kicsit.

Mindenesetre nem kellett kétszer mondania, mert Hermione most úgy elaludt, mint a bunda. Álmában néha mocorgott kicsit, de olyankor Perselus még jobban magához ölelte.

Hét óra tájékán járhatott az idő, mikor a lány szeme felpattant. Hunyorgott egy kicsit a fényben, majd meglepődve tapasztalta, hogy nem egyedül fekszik az ágyában. Mosolyogva nézte az alvó férfit, és a lelkét majd’ szétfeszítette a boldogság. Eljátszadozott egy koromfekete hajtinccsel, ami Perselus arcába lógott, és tüzetesen megvizsgálta szerelmét.
Arca sima volt, kipihentnek tűnt, szeme körül néhány apró nevetőráncocska húzódott, alig észrevehetően. Haja kissé kócos, mert valószínűleg elfeküdte, a bőre szép fehér, bár nem annyira, mint régen, most volt egy nagyon halvány barnácskának nevezhető árnyalata. Hermione óvatosan lehúzta kettejükről a takarót, és most a férfi testét vette szemügyre. Fekete póló volt rajta, melyen keresztül jól látszottak az izmok. A lány ezen kissé meg is lepődött, ugyanis talárban ez az alkat igencsak véznának volt mondható. Bár sejtette némiképp, hogy a látszat csal, mert például amikor hetedévben táncoltak, akkor nem egy girhes valakit tapogatott.
Tehát az izmos felsőtestet és karokat is alaposan szemügyre vette, néha meg-megsimogatta a pólón keresztül, majd éppen visszatért az archoz, amin egy igen csak sunyi vigyor ült.

- Hát… még nem mondták, hogy csúnya vagyok, de azt se tapasztaltam, hogy egy nőnemű lény ekkora szemekkel térképezné fel a testem – szólt vidám, majd megsimogatta a lány paprikapiros arcát. – Egyébként mit csinál, Miss. Granger? Hogy képzeli ezt? Egy tanárt fogdos korán reggel? Ejnye! – nevetett, majd hozzátette: - Most nehogy elszégyelld magad, mert itt hagylak!

- Dehogy, én csak – dadogta a lány -, csak gondoltam, hogy…

- Körülnézel. Aha, értem én. Na, és megtudhatom, mi borzalmat láttál? – kérdezte Perselus, én figyelte a lány reakcióját. Az eredmény meg is lett. Hermione még életében nem produkált ilyen dühös, és sértődött arcot.

- Megmondtam, hogy NE MERÉSZELJ így beszélni magadról! Ha eddig nem vetted volna észre, akkor tájékoztatásul közlöm, nagyon jó tested van! – ezt már olyan lángoló arccal mondta, félő volt, hogy begyullad. Nem szokott ennyire őszinte lenni, és részben kicsit furcsállta azt, hogy most a volt tanárának így beszél. Talán az elfogyasztott whisky is megmutatta hatását, azért oldódott így meg a nyelve, de inkább az őszinteség beszélt belőle.

- Ezt… komolyan mondod? Nem vagyok túl… béna, vagy valami hasonló? – kérdezte Perselus őszintén, és kissé esetlenül, hiszen fontos volt neki a lány véleménye.

- Nem, nem vagy béna, sőt, nézz magadra! Állj fel, menj a tükörhöz, és nézd meg magad! Gyerünk! – sürgette a lány, de a férfi leállította.

- Most nincs kedvem odamenni, mert… hát, mert mondjuk, fáradt vagyok – szólt, és gyorsan magára rántotta Hermione köntösét, közben meg nem is akarta elképzelni, hogy a lánynak mi lenne a véleménye, ha esetleg az a bizonyos takaró kissé lejjebb csúszna. Ugyanis az, hogy ő Férfi, igencsak észrevehető, sőt, kézzel fogható tény volt. Tudta jól, hogy Hermione természetesnek venné az ilyesmit, na de mégis. Hirtelen mintha újra tini lett volna, szégyenlősen berohant a fürdőbe, hogy kissé „rendbe szedje magát”.
Hermione pedig csak feküdt az ágyon, kuncogott magában, és kissé kigombolta az inget, mert felcsapott benne a kísérletező vágy. De el is szégyellte magát, mert, ahogy a ruhát tapogatta, egyből eszébe jutott Scott, és hogy a fiatal férfi várni fog rá. Szeme sarkában elmaszatolt egy kis könnycseppet, majd pár perc múlva hirtelen felült, mert Perselus lépett oda hozzá ismét. Ő sem volt buta ember, egyből észrevette, hogy Hermionét ismét bántja valami. Megfogta, és maga felé fordította a szép arcot. Tekintetük összeakadt, majd a lány előtt hirtelen felbukkant Scott arca, olyan tisztán, mint még soha. Majd saját arcát látta, amint a csók után mosolyog. Perselus sóhajtott egyet, mert megtudta, amit akart. Illetve annak egy részét.
Hermione tehát bűntudatot érez, azért, mert vele csókolózik, vele tölti a napjait, miközben ott van neki Scott…

- Hermione – szólt nagyon kedvesen. – Emlékszem, mit mondtál még múltkor. Megkérdezem újra: Szereted őt? Őszintén, teljes szívedből?

- Én… én nem tudom. Szeretem, de már nem úgy, mint régen. És emiatt nem ő a hibás, hanem én. Pedig várni fog, tudom, bízom benne.

- Várni fog. Biztos vagy benne? Mert ha igen, akkor most be kell fejeznünk ezt! Hiszen neked csak bűntudatod lesz, és én nem szeretném, hogy szenvedj, meg azt sem, hogy esetleg az én hibámból kiszeress a barátodból. Viszont ha nem vagy biztos a dolgokban…

- Gondolod, hogy nem vár rám két évig? – kérdezte szomorúan.

- Én nem tudom, hiszen nem ismerem őt – azonban azt nem tette hozzá, hogy ő, a lány helyében nem táplálna sok reményt. Hiszen egy hímnemű lény nem olyan, hogy akármeddig tűri kedvese távollétét, hacsak nem annyira szerelmes, hogy élete végéig is várna rá.
Perselus gondolta, hogy Scott néhányszor félre fog lépni. Egy-két futó kaland, aztán az a tudat, hogy megcsalta szerelmét, majd az igazság és végül a szakítás. – Amúgy csak kíváncsi vagyok. Miért nem szereted már? Vagy ez… magánügy?

- Részben az, részben nem. Szóval azért nem ragaszkodom már annyira hozzá, mert… én mást szeretek, már nagyon régóta. Hetedéves korom óta, és akikkel jártam, vagy rendes kapcsolatom volt, azok csak úgy voltak, hiszen őket se szerettem IGAZÁN, őszinte szerelemmel. Mert én egyedül egyvalakit szeretek úgy, érte mindent megadnék, és bármit megtennék, hogy ne veszítsem el! Ha kell, akkor akár éjjel is tanul… - de nem fejezte be, csak nézte-nézte a férfit, akinek megragadt a fejében ez a félbeszakított mondat.

Perselus azonban nem hagyta magát, hogy a barna szemek fogságába essen. Újra megfogta a kis kezet, és ennyit suttogott:

- Legalább addig, amíg megtehetjük - és ezzel megcsókolta a lányt, mert tudta megállni, hogy ne tegye. Nem siették el a dolgot, percekig csak eljátszadoztak egymás ajkaival, majd Hermione kissé kijjebb nyitotta a száját, és a két nyelv ismét nagy csatát vívott egymással. Zihálva egy-egy másodpercre elváltak egymástól, hogy aztán ott folytassák, ahol abba hagyták. A lány görcsösen szorította magához a férfit, egyik kezével az izmos hátat járta be, másik keze pedig a fekete hajgubancban kóborolt. Perselus is egy idő után elkezdte simogatni a lány derekát, majd a hátát és a nyakát is végigcirógatta, apró sóhajokat csalva ezzel ki Hermionéból. Végül ismét szét kellett válniuk, nehogy az ösztönök hatalmukba kerítsék őket.

- Én nem akarom abbahagyni – zihálta Hermione, és újra a férfi felé fordult, de az nem hagyta magát. Szerelmes volt a lányba, de mégis volt benne egy érzés, hogy ezt nem kellene. Hiszen ha úgy vesszük, akkor - bár Hermione már felnőtt nő – mégis csak a diákja volt, és lehet, hogy újra az lesz. Nem mert kockáztatni. És természetesen az is zavarta, hogy a lány – akármit mond – már menyasszony.

Hermione hangja egyre könyörgőbbé vált, de Perselus felállt, leküzdve a kísértést, és kisétált a szobából. A folyosón hűvös volt, ami valamennyire észhez térítette őt, de még így is rohamtempóban kellet elvágtatnia a szobájáig. Mikor beért, mindenféle zárbűbájt szórt az ajtajára, és újra „munkába” kezdett.

Hermione se bírta már, beszaladt a fürdőbe, majd egy kád jéghideg vízbe mártotta magát. Ettől kissé lehiggadt, de egy darabig még ottmaradt, a biztonság kedvéért.

~~~~~

Mikor befejezték a „munkálatokat”, elkezdtek öltözni. Közben Perselus elátkozta magában az évkezdést, meg azt, hogy a tanári állásra adta a fejét. Elhatározta, hogy ma végre-valahára neki kezd az iratrendezésnek, és minden egyéb elvégzendő feladatnak.
Már éppen ideje volt.
Hermione viszont nem tudta, hogy mit csináljon. Most – kivételesen – nem olvasta a könyveit, viszont nem tudott mit kezdeni magával. Utolsó szabad napját valahogy csak ki kell élveznie…

Ekkor jutott eszébe, hogy még nem is közölte a szüleivel, hogy visszajön a Roxfortba. Scottnak se írt még, úgyhogy előkapott két pergament, egy pennát és egy üveg tintát, majd elindult a bagolyház felé.
Fent hűvös, de kellemes idő volt. A madarak már ott ültek a toronyban, néhányuk még aludt.
Hermione letelepedett, és írni kezdett. Először szüleinek:

Kedves Anya és Apa!
Hogy vagytok mostanság? Minden rendben megy otthon? Én nagyon jól vagyok, nem mellesleg tetőtől talpig boldog, és persze szerelmes. – Azt nem írta meg, hogy kibe, szülei úgyis Scottra tippelnének. - Gondoltam, írok nektek levelet, hiszen már elég rég találkoztunk, és azt hiszem, egy /esetleg két/ évig még biztosan nem is fogtok. Nyugalom! Anya, mielőtt megijednél, olvass tovább! Egyik nap értekezletre hívott a főnököm. Elmentem, de a megadott címen egy levél várt. Satöbbi, satöbbi, a lényeg az, hogy nem a főnök hívott, hanem… Dumbledore professzor. Képzeljétek! Indított a Roxfort egy kurzust, amire engem is meghívtak, én pedig örömmel vállaltam el a felkérést. Ezért nem fogunk még találkozni jó sokáig. Holnap kezdődik a tanfolyam, szóval igyekeznem kell majd, hogy minden sikerüljön. Múltkor bevásároltam, úgyhogy a holmim is megvan. Mint régen igaz? Csak a tanulás. Kérlek titeket, hogy Scottnak NE szóljatok a Roxfortról, ő ugyanis úgy tudja, hogy Skandináviába utaztam két évre. Neki is írok egy levelet, amiben tájékoztatom, hogy a válaszokat nektek vigye el. Ti tudjátok, hova kell továbbítani.
Apa, kérlek, vidd haza a kocsimat, ott áll Scott házánál. A kulcsokat elküldöm. Előre is köszi!
Más téma: Scottal és velem minden rendben van, viszont az eljegyzés kicsit korán történt meg nem gondoljátok? Tudom, én mentem bele, de most, hogy jobban belegondolok…

Perselusról egy szót se szólt, hiszen a szülei a hetedéves dologról se tudnak, nem hogy erről. Rágta a tollat, hogy mit is írjon még, de inkább a befejezést választotta.

Itt szép az idő, bár most kissé hűvös van.
Vigyázzatok magatokra!
Szeretettel ölel benneteket: Hermione
Utóirat: Vettem magamnak egy kiscicát, Anubisznak neveztem el. Nagyon édes kis szőrgombóc.

Átolvasta, majd gondosan leragasztotta a levelet. Elővette a másik lapot, megmártotta pennáját…

Kedves Scott!
Hogy vagy? Remélem, jól érzed magad, és ugyanígy telnek a napjaid… nélkülem is. Milyen ott nálunk az idő? Itt egyszerűen csodálatos, bár tudom, hogy te nem szereted a hideget és a havat, de én bolondulok értük. Eddig nem sok minden történt velem, csak a tájékoztatást kaptam meg a kurzusról.
A tanfolyam holnap kezdődik, úgyhogy össze kell szednem magam. Rendszeresen fogok küldeni neked leveleket, egy dolog viszont ne aggasszon! Nem fogom leírni a címem, a válaszleveleket anyuéknak add át, ők tudják továbbítani. Az oktató kért meg minket rá, hogy csak egyvalakinek adjuk meg a címet, mert nem akar levélinváziót. Hiszen ez TANfolyam! Hahaha. Tehát hozzájuk menjen a levél oké? Szerintem is hülyeség, de alkalmazkodni kell. Nagyon hiányzol, szeretlek!
Sok csókot küld, és forrón ölel: Hermione

Ezt a levelet is lezárta, majd összekötötte a két borítékot. Közben serényen törölgette kipirosodott szemeit, hiszen egyrészt utált hazudni, másrészt a már említett bűntudat újra hatalmába kerítette.
Felnézett, hogy melyik bagoly lenne a legalkalmasabb. Kiválasztott egy koromfekete példányt, magához hívta – ami nem ment könnyen, ugyanis az állat nagyon makacs volt -, majd elkezdte a lábára kötözni a kis szállítmányt.
Ekkor feltárult az ajtó, és egy vidám hang köszönt a lánynak.

- Szia! Újra összefutunk? Ez nem lehet véletlen. Te mit csinálsz Symurral? – tette fel Perselus az igen értelmes kérdést, látva, hogy a levelek ott lógnak a bagoly lábán.

- Szia, ez tényleg nem véletlen, hogy mindig összefutunk. Symur? – nézett Hermione a mosolyogva közeledő férfira.

- Igen, ő Symur. Az én baglyom. Hogy sikerült lecsábítanod?

- Oh, bocsánat, nem tudtam, hogy a tiéd… - szólt, és elkezdte fejtegetni a csomót a madár lábáról.

- Hagyd csak, kölcsönadom – fogta meg a lány kezét Perselus. – Nos, hogy csábítottad le?

- Nem tudom, hogyan sikerült. Csak hívogattam, de nem reagált. Ezután egy másik madárnak szóltam, és akkor ez a fekete – Symur – egyből iderepült hozzám. Biztos olyan vonzó vagyok – vigyorgott Hermione.

- Igen, az vagy… mármint, miről beszélek én már megint? Hm… igen, Symur nagyon makacs, viszont sértődékeny is. Szóval, ha másik postás után nézel, egyből engedelmeskedik, addig viszont kéreti magát. Kölcsönadom, amikor csak szeretnéd, használd nyugodtan – mosolygott, majd visszakötötte a mérgesen huhogó bagoly lábára a leveleket.

Miközben a férfi is levélszállító után nézett, Hermione letelepedett az ablakba, és onnan figyelte a tájat. Meg persze magát Perselust is.

- Na, és mi a mai programod? – kérdezte, majd elgondolkozott, hogy vajon ma mit fognak csinálni.

- Pff… a mai programom az egyszerű szenvedés. Iratok rendezése, rendrakás a szertárban, a könyvtáramban és a szobában. Szóval önkínzás. Muszáj nekiállnom, hiszen jönnek azok az ütődött üresfejűek… bocsánat, szóval az aranyos kis tanulók – ezt látható undorral mondta, majd tovább írta a levelet Hermione pedig látható, és hallható módon alaposan kinevette.

- Nem olyan borzalmasak azok a gyerekek. Na ,jó, talán mégis – és a hangja kissé elvékonyodott, mert megijedt a férfi gyilkos tekintetétől. – Csak vicceltem, tudom, hogy milyen szörnyűek…

- Megijedtél mi? Ezek szerint a pillantásommal még tudok fegyelmezni. Ennek igazán örülök. Emlékszel, amikor rátok néztem így? – kérdezte Perselus.

- Oh, nagyon is jól emlékszem, Piton professzor – mondta mosolyogva Hermione, mire a férfi is megeresztett egy halvány mosolyt.
Odasétált az ablakban csücsülő lányhoz, és egy laza mozdulattal kihajította a madarat a szélbe.
Már épp visszafordult, mikor Hermione lekászálódott az ablakból, és hátulról átölelte őt.
Így álltak pár pillanatig, majd Perselus megszólalt:

- Tudod, hogy nem kellene. Amíg nem tisztáztad magadban az érzéseidet, addig nem! És azért sem, mert lehet, hogy újra a tanárod leszek – szólt, majd a lány szemeibe nézett.

- De… de, ne mondj ilyet! – dadogta Hermione – Kérlek, ne mondd ezt, mert…

- De ilyet mondok, mert igazam van! Ha folytatjuk ezt, akkor neked bűntudatod lesz, engem pedig ki is rúghatnak. Arról nem is beszélve, amit a szobádban mondtam. Nem akarlak elszakítani a barátodtól – ezt a lehető legkeményebben mondta, de közben majdnem a szíve szakadt meg, egyrészt azért, mert a lány szomorú szemeit nem volt üdítő élmény látni, másrészt ezzel eltiltotta magát a legnagyobb örömforrástól.

Hátat fordított, elköszönt, és kisietett a bagolyházból, hátrahagyva a kétségbeesett Hermionét. A lány még kiáltozott valamit, de azt Perselus már nem hallotta, mert amilyen gyorsan csak tudott, elrohant a toronytól.

Kissé hülyén érezte magát, hogy eddig kedves volt, most meg hirtelen egy elutasító szörnyeteg lett, de gondolta, hátha megérti a lány a dolgot.
A szobájába érve megpróbált lehiggadni, de nem tudott. Öklével belecsapott egy ingatag polcba, mire az darabokra tört. Felrúgott egy-két széket, majd – miután kellően becsapta maga mögött az ajtót – leroskadt az ágyára, és kezébe temette arcát. Tudta jól, hogy ezt magának köszönheti, hiszen ő határozott így, de szíve szerint meg is változtatta volna döntését. Viszont azért mondta ezt, hogy minél jobb legyen Hermionénak, visszamehessen Scotthoz, vagy akárkihez, de ő, Perselus nem fogja elrontani a lány életét.
A kétségbeesés miatt most eszébe se jutott Hermione félbehagyott mondata, hogy bármit megtenne az igaz szerelméért. Akár este is tanulna, hogy… ő jusson tovább, és vele lehessen még egy évig.
Elátkozta a pillanatot, amikor beleszeretett a lányba, majd fogta magát, és leült a dolgozószobájában álló íróasztalhoz. Elővett egy kupac pergament, és elkezdett köztük válogatni. Amelyik nem kellett – legalábbis neki – azt egy halomba rakta névsor és ház szerint, ami viszont fontos volt, azt elrendezte ugyanezzel a módszerrel. Telt-múlt az idő, belefeledkezett a munkába, mikor halk kopogtatásra lett figyelmes.

- Szabad – szólt, majd egy újabb adag iratot húzott magához, de a fejét nem emelte fel.

Halk, óvatos léptek, székcsikorgás, kis matatás az asztalon, egy kisebb kupac eltűnése… Hermione csendben odaült az asztalhoz, és nekilátott, hogy a foltos, összegyűrt, illetve elszakadt lapokat átírja.
Perselus felnézett rá, majd megszólalt:

- Miért? Nem érted, hogy be kell fejeznünk, Hermione? – kérdezte, és lecsapta a pennáját. Nem volt ostoba, egyből tudta, hogy mire megy ki a „játék”.

- Ne mondd ezt! Kérlek szépen, ne mondd ezt! Nem kell befejeznünk! – szólt a lány. – Én csak… csak veled szeretnék lenni. Hadd maradjak! Kérlek!

- De hát igazam van! Hagyjuk egymást békén, felejts el mindent, ami köztünk valaha is történt! El kell felejtened! És nem kell itt maradnod.

- Nem, egyáltalán nem kell elfelejtenem semmit! Ugyan, miért is kellene? Hiszen én… én – kereste a szavakat a lány.

-Te? Te? Micsoda, Hermione? Mondtam, hogy nem fogok közétek állni. Nem akarom, hogy szenvedj – már majdnem ordított, és elrúgta magától ezt a széket is. Nem a lányra volt dühös, hanem saját magára. Hogy ilyen őrült, mert egyszer kedves Hermionéval, most pedig ilyen gonosz, és elutasító. Viszont nem tehetett mást.

- Hát nem érted? – suttogta a lány. – Így szenvedek. Ha elutasítasz. Jó, azt még megértem, hogy kirohantál a szobámból, de miért nem akarsz velem lenni? Szeret…

- NEM! Te Scottot szereted! Nem kellett volna tegnap este megcsókolnom téged! Te nem érted! Rosszul tettem, mert… mert elkezdtél reménykedni, vagy tudom is én, és most… mi lesz veletek? – kérdezte Perselus, és közben olyan erősen szorította az utolsó álló szék támláját, hogy a fa már szinte recsegett. – Semmi nem állt közétek eddig, én se fogok!

- És ha azt mondom, hogy nem szeretem Scottot? Mondtam neked, hogy ő soha nem volt az igaz szerelmem. Most már inkább csak barátként tekintek rá, mert akit szeretek, az egyedül… - mondta Hermione, és letörölte újra meg újra feltörő könnyeit.

- Ne folytasd! Ezt csak bebeszéled magadnak, hogy nem szereted őt. Én nem tudom, hogy mit fogunk mi ketten csinálni, de ezt abba kell hagynunk! Most! – hangsúlyozta a bántó szavakat Perselus, és elfordult a csendben sírdogáló lánytól. – Egyébként befejezem a munkát, köszönöm, de nincs szükségem segítségre. Te is jobban járnál, ha a parkban, vagy valahol máshol töltenéd el az idődet…

Hermione nem erőltette a dolgot, felállt, mindent úgy hagyott az asztalon, ahogy volt, és távozott a szobából.
A folyosón azonban nem bírta tovább, hangosan feltört belőle a kétségbeesett zokogás. Ment még pár lépést, majd nekidőlt a falnak, és lassan lecsúszott a padlóig. Nem gondolt senkire és semmire, a könnyek megállíthatatlanul folytak le az arcán. Utolsó emléke a sötét folyosó volt…

Perselus megvárta, amíg becsukódik az ajtó, csak akkor fordult meg. Az íróasztalon ott volt Hermione pennája, amit a javítás miatt hozott. A férfi odasétált, felemelte az íróeszközt, és elkezdte simogatni azt, miközben egyre csak suttogta: - Ne haragudj, bocsáss meg!
Nagyon gyerekesnek érezte magát, hogy egy lúdtollat fogdos ilyen szeretettel, de ha belegondolt, hogy előtte Hermione keze érintette… Ekkor egy éles kis hangra – nyávogásra - lett figyelmes. Lenézett a lábához, ahol már ott ült a lány macskája, Anubisz, és az állat zöldes szemeivel csak nézte-nézte őt.

- Mit akarsz, cica? A gazdád már nincs itt… és lehet, hogy soha nem is lesz, mert ez a hülye állat kikészítette! Oh, Perselus, te idióta, lelketlen, félnótás állat, te! – ilyen jelzőkkel illette magát addig, míg a cica újra nyávogott egyet, és ezzel elterelte a figyelmét. A kis fekete most az ajtónál tartózkodott, a kilincsre ugrált fel, hogy kimehessen, és közben néha a férfit figyelte nagy lámpaszemeivel. Perselusnak hirtelen nevethetnékje támadt, ahogy ránézett az álltra. Nagyon szerencsétlen formája volt, nagy fejével és girnyó testével.
Perselus odament, kiengedte a macskát - minél előbb, hogy ne is lássa, hiszen ő is csak egy emléket idézett fel a férfi fejében -, de a pillantása egyből a megvilágítatlan folyosó közepén levő sötét foltra esett.
Odasietett, és az ájultan heverő Hermionét pillantotta meg. Anubisz diadalmasan nyávogott egyet, és elszaladt a dolgára. A férfi gondolkozva nézte a lányt, de lemondott a további önkínzásról. Felnyalábolta, és a gyengélkedő felé vette az irányt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés