Meleg, nyári reggel köszöntötte a kastélyban tartózkodókat. Hermione kibújt vékony takarója alól, és kikászálódott az ágyból. Szívesen aludt volna még egy fél órát, azonban ahogy kinézett az ablakon, elhatározta, hogy ezt a napot a Roxfort területén, esetleg Roxmortsban fogja eltölteni.
Vágyott már egy kis kiruccanásra, és mivel szépen sütött a nap, gondolta, most elérkezett erre az idő. Besétált a fürdőszobába, hogy reggeli teendőit elvégezze, majd miután kész lett, szekrénye felé indult. Válogatott a ruhák között, mert egyrészt nagyon meleg volt kint, nem akart pecsenyére sülni, másrészt csinos is szeretett volna lenni. A módszeres kipakolás után lecsapott egy kevésbé hordott pánt nélküli felsőre és egy nem túl vastag farmernadrágra. Hozzájuk laza sportcipőt vett fel, a felső fölé egy világoskék, kockás inget és kiegészítőként egy kis fekete táskát ragadott magához. Szobájának bezárása után leszaladt a konyhába, hogy egy kis ebédre valót csomagoljon magának.
Le a lépcsőn, végig a folyosón, körtét megcsiklandozni… és már bent is találta magát a vidám manók között. Egyből odagyűltek köré, és egymás szavába vágva beszélni kezdtek hozzá. Hermionénak sikerült lecsitítania a kis lényeket, majd előadta kérését. Közben megint csak az önuralmát igyekezett megőrizni, ugyanis a MAJOM-vágy már-már kitörni látszott, ahogy a szorgos kis „szolgákat” nézte. Ekkor egy sereg manó annyi ételt hozott oda neki, ami egy kisebb falu egész lakosságának is bőven elég lett volna. Miután elpakolt, és elbúcsúzott, ismét a bejárati csarnok felé vette az irányt. A tölgyfa ajtó tárva-nyitva állt, befogadva a meleg és tűző napfényt.
Hermione boldogan indult útnak, éppen kilépni készült a parkba, mikor csattogó lépteket hallott a háta mögött. Megfordult, és a rohanó Adriannét pillantotta meg. Tovább akart menni, mert semmi kedve nem volt egy ilyen öntelt lány társaságához. Azonban Adrianne megszólalt:

- Hermione! Várj egy pillanatot! Salut – és megállt a lány előtt, hogy lihegve kifújja magát.

- Szia, Nita. Mit szeretnél mondani? Ugyanis sietek… - mondta, majd barátságosnak aligha mondható pillantást vetett a franciára.

- Csak… bocsánatot szeretnék kérni, a tegnapiért. Tudod, én nem bírom megállni, hogy ne vágjak fel a tudásommal, vagy bármivel, amiben jó vagyok. Ez a legnagyobb hibám. Túl beképzelt lettem… ilyen a stílusom – vigyorgott, majd kinézett ő is a napfénybe.
- Nincs kedved sétálni, és jobban megismerkedni?
Hermione kelletlenül beleegyezett.

- Én is épp sétálni készültem. Menjünk – mondta, miközben elindultak a tó felé.

- Jó kis hely ez, mit ne mondjak. Kényelmes a szobám, jó a kaja, jó fej az igazgató. Úgy hallottam, hogy te ide jártál.

- Igen, nagyon szerettem itt tanulni… most pedig örülök, hogy újra itt lehetek – mosolygott Hermione, és nézte a vízben lubickoló óriáspolipot. – Te is meg fogod szeretni a Roxfortot. Na és… mit szoktál csinálni, ha épp nincs semmi dolgod?

- Tanulok, és utána meghódítom a gazdagabbnál gazdagabb pasasokat. Az a hobbim egyébként. Mármint a pasizás, abban is nagymester vagyok – mondta Nita, ismét felöltve gúnyos arcát. – És te hogy állsz velük?

- Én nem kezdek ki velük, van egy szerelmem most is, és nagyon boldogok vagyunk együtt.

- Oh, a szerelem… egyszer én is szeretném érezni, hogy milyen is az valójában. Bár… különösebben nem érdekel, elég annyi, ha az ürge pénzes. Akkor imádom. Egyébként mi is a neve annak a fekete hajú tanárnak? Tudod, aki tanítani fog. Azt tudom, hogy valami kígyóneve van… - nézett kérdőn a lányra.

- Piton professzor. Ő volt a kedvenc tanárom, mindig is szerettem az óráit – mosolygott Hermione.

- Aha, biztos jó fej. Azt meg majd megtudom, hogy hogyan tanít. Na és… gazdag?

- Azt nem tudom. Biztos, hogy van valamennyi pénze, de nem hinném, hogy úszik a galleonokban – mondta szórakozottan a lány, és nem is figyelt igazán oda a kérdésre, mert a tájat simogatta a tekintetével. A tavat gyorsan körüljárták, most a birtokról igyekeztek ki, hogy minél hamarabb Roxmortsban lehessenek. Közben végig beszélgettek mindenféle témáról.
A szél kellemesen fújdogálta a fák lombjait, a baglyok pedig most tértek vissza az esti vadászatból.

Roxmorts - egyelőre - nem volt zsúfolt, de ez reggel érthető is. A két lány most csendesen lépkedett egymás mellett, Nita ismét dúdolgatott, Hermione pedig csak úgy kapkodta a fejét a színesebbnél színesebb kirakatok felé.

- Nincs kedved inni egy vajsört, Nita? – kérdezte a lány.

- Vajsör? Ugyan már… ennyire gyereknek nézek ki? Már megbocsáss, de csak az elsőévesek isznak vajsört. – röhögött Hermionén a francia, de aztán észbe kapott. – Oh, bocsáss meg, megint a nagy szám. Sajnálom. Te azt akartál inni ugye? Na, nem baj, meghívlak egy… vajsörre.
A Három Seprű elé kicsi asztalkák voltak kitéve, hogy a vendégeknek ne a benti melegben kelljen tartózkodniuk. A két fiatal leült az egyik árnyékos sarokba, majd megvárták Madam Rosmertát.

- Helló, kedveskéim, mit hozhatok? – kérdezte mosolyogva, majd előkapott egy pergamendarabot és egy kissé kopott lúdtollat.

- Jó reggelt, kérünk egy üveg vajsört – a lány kissé mosolygott - és… mondjuk két üveg Pettch-féle whisky*-t.
Mikor Madam Rosmerta eltipegett az italokért, Hermione megszólalt:

- Pettch whisky? Te meg vagy őrülve, Nita? Az nagyon erős. Főleg két üveggel. Pillanatok alatt be fogsz rúgni. Sőt, olvastam róla, hogy…

- Nyugi. Túl sokat olvasol, drágám. Amikor időm és pénzem engedi, lehúzok két üveggel, szóval bírom. Otthon is van egy szekrény, az csak whiskyvel van tele, három polc pedig csak Pettch-csel van megpakolva. Sőt, a Beauxbatonsban is volt egy dugi helyem.
Közben megérkezett a kocsmárosné, és lepakolta eléjük az italokat. Hermione már nyúlt volna a sörért, mikor Nita megfogta azt.

- Figyelj, próbáld ki a whiskyt. Tessék - nyújtott egyet a lánynak. – Gyorsan legyél túl rajta, akkor megkapod a söröcskédet.

- Nem iszom whiskyt, vagy ha mégis, az csak Lángnyelv lehet. Kérem szépen a sört.

- Lángnyelv whisky? Eszem megáll! Mit szoktál még inni? Vagy az… nem rám tartozik ugye? – kérdezte röhögve Adrianne, aki - míg Hermione beszélt - máris benyakalta az egyik üveg felét.

- Nita, te nagyon más vagy, mint én – állapította meg szomorúan Hermione. – Pedig azt hittem, hogy jóban leszünk.

- Jaaj, már miért ne lennénk jóban? Majd eljössz velem bulizni, inni, mifene. Hidd el, jó lesz az. És aggódnod se kell, ha nincs lóvéd arra a fránya diszkóra, kifizetem. Nekem van pénzem elég - és a részeg lány még itt se állt meg. Rendelt még egy üveggel.

- Nita, elég legyen! Így se tudod, hogy mi beszélsz! Én? Diszkóba? Oké, nem ismersz még, de ezt hogyan feltételezted? Meg… honnan van neked ennyi pénzed?

- Nem mindegy? Na jó, elmondom, mert bírlak - vigyorgott ismét. - Mondtam, hogy a hobbim a pasivadászat. Most is összejöttem egy sráccal, és hát… nem kell végig ott lennem vele, ha hív, akkor megyek, ő pedig egy kis szolgálatért a mennyekbe repít a pénzével. Jó pasas mi? – és megitta a maradék félüvegnyi whiskyt, majd a következő kibontásán fáradozott.

Hermionénak leesett az álla, és ekkor született meg a végleges véleménye a lányról. Nem tudta elképzelni, hogy mi vihette rá Nitát erre a lépésre, hogy pénzért… dolgozzon.

- És ez jó neked? Úgy értem, hogy ez az egész. Ez az élet. A pia, a bulik, meg a pasizások. Nem zavar, hogy mit gondolhatnak rólad?

Ismét egy röhögéshullám, majd: - Úgy nézek ki, mint akit zavar? Nem hiszem. Akit a szülei már gyerekkorában elrontottak, azt a legkevésbé sem érdekli, hogy milyen a híre.

- Csak nem bántottak gyerekkorodban? – kérdezte Hermione, aki még mindig megpróbált értelmes beszélgetést folytatni a franciával.

- Erről nem fogok neked beszélni. Undorodom a múltamtól, és gyűlölöm a jövőmet. A jelen meg abszolút hidegen hagy. Egyébként, többek között a múltam miatt piálok, és pasizom ennyit. De ez… ne érdekeljen! Nem is tudom, hogy miért szövegelek erről - és lehúzott még egy nagy korty whiskyt.

- Miért nem akarsz beszélni róla? Hiszen… bennem megbízhatsz! Hidd el, nem mondom meg senkinek. Főleg, ha olyan borzalmas. Kérlek, mesélj az életedről!
Ekkor Adrianne fenyegető arccal odacsusszant Hermione mellé. Ez lehetett a Pettch miatt, de lehet, hogy Hermione szavai hatottak rá.

- De esküdj meg, hogy soha… soha senkinek nem mondod el! Esküdj meg, hogy soha! Soha! Értetted? - Hermione pedig megértette, ha mástól nem is, hát az oldalához szegeződő pálca miatt. – Dőlj hátra kényelmesen, lazulj el! Tehát. Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy nagy múltú, nemesi család, mely a Fusé nevet viselte. Mondom, nemes, tehát becsülj meg engem, kicsi lány! Még akkor is, ha…
Tehát a Fusék világszerte azért is híresek, mert egyrészt remek agavé-termesztő földjeik vannak, másrészt remek varázslók és boszorkák kerültek és kerülnek ki abból a családból, harmadrészt pedig a még több pénzt hozó utódok miatt. Mindenkit - az iskola elvégzése után – valami pénzes pályára szánnak, de csak a vér szerinti Fusé-gyerekeket. Velük ugyanis törődnek.

Hermione mocorogni kezdett. Nem igazán értette, hogyan lép a képbe a mellette ülő lány. Bár az, hogy „vér szerinti”, valamilyen sejtést adott neki.

- Hah, jó is lenne, ha én is valami tisztességes, jól fizető pályán lennék, de amint látod… nem jutottam el addig. Miért is? Azért, mert én nem a „szüleim” gyereke vagyok, azaz nem vérbeli Fusé. Örökbe fogadtak, mert anyámnak nem lehetett gyereke. Igaz, igyekeztek úgy nevelni, mintha én is közéjük tartoznék, legalábbis anyám próbált - így nevezem őt, mert abból a családból egyedül ő az, akit többé-kevésbé szeretek. Ő megpróbált belőlem egy, a nevét büszkén viselő lányt faragni, de az a másik… az „apám” mindent elrontott. Az történ ugyanis, hogy… - ránézett Hermionéra, és kitört belőle a keserű kacagás. - Na neem, inkább nem mondom el. Ha látnád a szemeidet. Csak úgy ragyog a kíváncsiságtól. És a szádat sem ártana becsukni. Tudom, alig várod, hogy továbbadhasd!

- Dehogy adom tovább! Mégis kinek? A diákoknak? Vagy Madam Rosmertának? - bökött a kocsma ajtaja felé a lány.

- Ugyan, te kis hülye! Hát a tanároknak, sőt, az igazgatónak… és akkor én innen repülök, mint a thesztrál. Még véletlenül se hallhatsz róla, és más se tudhatja meg!
Ezzel felállt, és elszaladt a Roxfort irányába. Hermione megsemmisülten ült a széken, és gyilkos pillantást vetett a Pettch-üvegekre.

Mondtam, hogy sok lesz neki, nem kellett volna hagynom. Most teljesen kiborult. És a történetét se mondta el - füstölgött magában, majd felállt, és az első kukába kihajította az üres üvegeket, a telit pedig az asztalon hagyta.
Aztán még fizessem is ki! Hah, nem hagyott itt pénzt - morcosan bement a kocsmába, kifizette a bontatlan vajsörét és a csillagászati árakkal rendelkező három üveg whiskyt. - Ezért dolgoztam a nyáron, mi? Hogy ilyen ócskaságokra menjen el a pénzem.
Ilyen gondolatokkal ismét kisomfordált a kis asztalokhoz, de most egy napos székre ült le, majd csendben, becsukott szemmel elkezdte kortyolni a sörét.
Körülbelül negyed óra múlva árnyék vetődött az arcára, és ő elmosolyodott, hogy Nita végre-valahára visszajött, és folytatja a mesélést.
Széles vigyorral az arcán, kinyitotta a szemeit, de nem Adrianne állt előtte, hanem Piton.

- Jó reggelt, professzor úr! - szólt még szélesebb mosolyt megeresztve a lány.

- Jó reggelt, Miss. Granger! Megengedi, hogy leüljek? – kérdezte Perselus, majd ő is bevetette csábos mosolyát. Mert ugye neki volt ilyen is, bár ritkán vette használatba. – És magának is jó reggelt, Madam Rosmerta. Ha már itt van, megkérem, hozzon nekem is egy vajsört. Hiába, mégiscsak tanár vagyok.

A kocsmárosné ismét tipegett egy sort, majd magára hagyta a kint tartózkodókat.

- Hogyhogy ilyen korán kint voltak? Mármint Adrianne és maga? - érdeklődött a férfi, majd ő is belekortyolt az italba.

- Csak sétáltunk egyet… szóval látta Nitát. Ugye nem volt túl zaklatott?

- Nem tűnt annak, bár, ha jobban belegondolok, egyrészt majdnem fellökött a bejárati csarnokban, másrészt pedig sírt, de közben… hát, közben röhögött. Mert ez nem mosoly volt, de nem is vigyor. Miért? Tudja, hogy mi történt vele?

- Ig… nem. Épp ezért kérdeztem, mert innen egyszer csak felállt, majd elrohant. Na, mindegy, hagyjuk Nitát - mosolygott Hermione. - Hogy van mostanában, professzor?

- Köszönöm, kissé bánatosan, de alapjában véve jól. Maga?

- Köszönöm, én nagyon jól vagyok - mosolygott -, de ön miért… bánatos?

- Egy oka van, mégpedig az, hogy vége a nyárnak, és visszajön a sok ütőd… sok tanuló - mosolygott a férfi. – És most veszem csak észre, hogy ott egy üveg whisky. Csak nem iszik, Miss. Granger? Nem gondoltam volna magáról! Ejnye, a kis prefektus kisasszony…

Vigyorogva belenézett a lány összeszűkült szemeibe, de egyből folytatta is:

- Jól van, nem gondoltam komolyan. Nem kellene így a szívére vennie mindent, még a végén megárt.

- Köszönöm, professzor, magának meg igen kifinomult a humora. Haha, hogy oda ne rohanjak! – és Hermione kuncogva hátradőlt a székén, a nap felé fordította szép arcát, és mélyeket lélegzett. Perselus pedig gondolataiba mélyedt.
Oh, Merlin, milyen régen láttam már! Gyönyörűbb lett, mióta elment innen – és csak nézte, nézte, míg egyszer csak megszólalt:

- Milyen szép időnk van, Miss. Granger! – aztán a nyelvét is szívesen leharapta volna.

- Mi most tényleg az időjárásról beszélünk professzor úr? Illetve maga beszél - somolygott, és felállt. – Nincs kedve sétálni egyet?

- Menjünk, és felejtse el az időjárást! Csak… fáradt vagyok.

- Megértem én, professzor. – Aha, még hogy fáradt! Nyáron, amikor addig alhatsz, kedves professzorom, ameddig akarsz! Persze, nem veszem be.

Csendben elindultak, Hermione mosolyogva, Perselus pedig serényen nézve a tájat. A nap egyre feljebb kúszott az égen, és a két embernek egy gondolat jutott az eszébe. Természetesen a hetedéves karácsonyi búcsúbál. Hermione azonban kissé bánatosan gondolt erre vissza, hiszen megismételte volna azt a napot újra, de belegondolt abba is, hogy neki ott van Scott, akit szeret…
Szereti egyáltalán a férfit? Nem volt biztos az érzéseiben. Az egyetemen örült, hogy összejött vele, de most már nem ragaszkodott annyira kedveséhez. Részben imádta, mert tudta, hogy Scott hűséges, soha nem csalná meg, részben viszont még mindig a mellette sétáló férfihoz húzott a szíve. Óvatosan ránézett Perselusra, aki még mindig a hegyeket kémlelte.
Persze a férfit korántsem érdekelték a magaslatok, ő is gondolkozott, hiszen osztozott a lány érzéseiben.
Szerette. Most már teljesen biztos volt ebben, és tudta, ez nem csak fellángolás. Az ő fejében is ott motoszkált az a csók, amit a bálon adott a lánynak. Most viszont nem tudta, hogy mi a helyzet. Hiszen mégsem kérdezhette meg a lánytól, hogy miként boldogul a szerelmi életében.

- Meséljen magáról, Miss. Granger! Úgy értem, hogyan alakult az élete.

- De már elmondtam, amikor megérkeztem - mondta a lány kissé meglepve.

- Igen, de csak a munkai és iskolai részt. Engem az érdekel, hogy… na jó, hogy van-e férje, barátja, baráti társasága, Potterrel tartja-e a kapcsolatot? És, hogy ha vége lesz a tanfolyamnak, akkor… visszamegy a muglik közé? – ezt nagyon gyorsan hadarta el, ami pedig igazán nem volt szokása.

- Oh, rendben - villantotta meg ismét gyönyörű mosolyát Hermione. – Nos, Harryékkel természetesen tartom a kapcsolatot, mindketten jól vannak, Ron főaurori pályát választott, Harry pedig helyettesíti. Barátom van, vele már az eljegyzésen is túl vagyok, szóval… nemsokára, ha minden a tervek szerint megy, Mrs. Banley leszek.

Perselus hirtelen megtorpant, és – bár gonosz dolog - azt kívánta, bár semmi se menne a tervek szerint.
Hermione is megállt, mert észrevette, hogy egy ideje magának beszél. Visszafordult, és odasétált a tőle kilenc-tíz méterre álló professzorhoz.

- Nem, nem állunk meg, most jön a történetem, hát nem éppen jónak mondható része. Maga volt rá kíváncsi, hallgassa is meg! - belekarolt Perselusba, és tovább húzta a férfit. – Tehát ott tartottam, hogy házasság. Na, igen, de én egyáltalán nem akarok még férjhez menni, legalábbis nem Scotthoz! Nem érzem rá késznek magam, és az is igaz, hogy természetesen szeretem Scottot, de ő… nem az igazi. Nagyon kedves velem, szeret, és bármit kérek, ő megadja – úgy értem, kedvesség, figyelem -, de mégsem érzem azt, hogy ő lenne a Nagy Ő! Érti professzor?
Ha egy évig maradok itt a Roxfortban, akkor a tanfolyam után lenne a házasság, de előtte elmondanám neki, hogy boszorkány vagyok, mert erről az egyről nem tud. Viszont ha két évig maradok, akkor… nem tudom, lehet, hogy Scott nem várna meg. Túlságosan féltékeny, sokáig tiltakozott, mielőtt visszajöttem volna, mert ő úgy tudja, hogy a Skandináviába mentem egy jogász-továbbképzésre, de biztosan mást sejtett mögötte. Ez annyira zavaró tud lenni, hogy nem bízik meg bennem igazán…

- Ezek után gondolja, hogy ő lenne a magához való férfi? Hiszen, így soha nem lesz nyugta, ha a párja - Scott – folyton féltékeny.

- Tudom, hát éppen ezért nem akarok házasodni, aztán én még fiatal is vagyok ehhez az egészhez - És most a lány állt meg, maga felé fordítva Perselust. – Én nem akarok visszamenni, mert akkor… soha, de soha nem leszek igazán szabad. Érti?

- Értem én, Miss. Granger, de ezt maga alakította így, nem teheti meg, hogy nem megy vissza- szólt Perselus, de meg is bánta, hogy ezt mondta, mert a lány szemeiben apró könnycseppek jelentek meg. – Ne, kérem, ne sírjon!

Már félúton voltak a kisebb hegyek felé, melyek a falu végét jelölték. Azonban beszélgetés közben észre se vették, hogy az eddig szépen ragyogó, napsütéses időt felváltották az egyre gyülekező felhők. Az eső - mivel futó, de intenzív nyári zápor volt - hirtelen elkezdett szakadni, a két ember pedig a lehető leggyorsabban keresett egy kisebb mélyedést a hegy oldalán. A barlang kissé szűkös volt, mégis megoldották, hogy egyiküket se érje az eső, amit cikázó villámok és mennydörgés kísért.

- Ez kellett ide. Jellemző, ha valahova kimegyek, úgy értem, a kastélyból, akkor mindig esni kezd. Nem vagyok az időjárásra jó hatással – húzta el száját a férfi, majd ránézett a szomorú, csendben ülő lányra. – Ne szomorkodjon már! Különben… különben levonok ötven pontot a Griffendéltől!

Hermione apró mosolyra húzta száját: - Ugyan már, professzor! Hiszen még el sem kezdődött az év, nem vonhat le pontokat. És főleg nem miattam.

- Képes vagyok rá, higgye el! Nem tudom, emlékszik-e, hogy Potter miatt is szépen mínuszba kerültek egyszer. Hatodikban. Na mindegy, ez most tényleg nem ide való. Csak ne szomorkodjon végre!

- De… én nem is akarom magát ezzel fárasztani. Viszont semmi kedvem sincs Scotthoz feleségül menni.

- Hátha meggondolja magát addig. Még bármi megeshet. Egyébként, tájékoztatásul közlöm, kedves Granger kisasszony, hogy ha a barátja - köpte a szót Perselus - igazán szereti magát, akkor tud várni.

- Igen - sóhajtott a lány -, bármi megeshet addig. De inkább felejtsük is el! Buta voltam, hogy szóba hoztam. Na, és jár mostanában még valami… titkos dolgokra, vagy már „csak” tanári álláson van?

Perselus elnevette magát: - Nem, kedves kisasszony, már „csak” a tanári állást töltöm be. Most, hogy a Sötét Nagyúr végleg megszűnt létezni, nincs egyéb dolgom. Hozzáteszem, nem is hiányzik az a fajta élet. A kémkedés, az élet kockáztatása, miegyéb - megvagyok nélkülük. Na és maga élvezi a jogi szakmát?

- Oh, nagyon jó szakma, szeretem, de kicsit - hogy is mondjam? - unalmas. Hiszen tudja, hogy egy csomó balhéban benne voltunk Harryékkel, azok pedig mindig eseménydúsak voltak, a jog ehhez képest semmi.

Kis csend következett, majd ismét a lány szólalt meg: - Professzor úr, emlékszik még a hetedéves… bálra?

- Emlékszem, nagyon is jól - szólt a férfi kissé somolyogva. Hiszen az volt élete legszebb estéje, hogy ne emlékezne rá?

- Akkor gondolom arra is emlékszik, hogy akkor mondott valamit. Milyen érdekes - vigyorgott most már Hermione -, hogy akkor is szomorú voltam. Na, mindegy. De azért azt igazán meg kell említenem, hogy maga fel tud vidítani. Szóval azt mondta, hogy azon az estén tegeződhetünk. Így van?

- Úgy tűnik, a maga memóriájával sincs probléma. Igaza van, akkor tegeződtünk. Esetleg most is szeretné? Már nem a… szó szoros értelmében vett diákom, szóval ez megoldható - nézett Perselus a lányra.

- Igen, a tegeződés nagyon jó lenne! Persze, ha magának is megfelel, természetesen a kurzuson majd magázódunk, mert ilyen szempontból mégis a tanárom, de órán kívül… örülnék a tegeződésnek - mosolygott Hermione.

- A kurzuson? Oh, önbizalomhiánya, illetve önbizalomhiányod sincs! Tehát biztos vagy benne, hogy te jutsz tovább? Remélem, hogy így lesz. Persze - tette hozzá, látva a lány boldogságtól csillogó szemeit - nem csak Bimba professzornak kell pártatlannak lennie, hanem nekem is. De azért, sok sikert!

- Köszönöm, és természetesen igyekezni fogok! Most jut eszembe! Olyan megeshet, hogy mindkét tanuló továbbjut a második évre?

- A szabályzatban az áll, hogy csak kivételes alkalommal juthat tovább mindkét „versenyző”, de megtörténhet. Például akkor, ha azonos szinten teljesítetek. Mivel eddig senki, ismétlem: senki nem jutott el idáig, fogalmunk sincs, hogy miképpen döntsünk arról, ha esetleg mindketten bekerülnétek a második évre. Félretéve a kurzus-témát, örülsz, hogy újra itt lehetsz a Roxforban, Hermione?

- Jaj, nagyon örülök, az álmom vált valóra! – mosolygott a lány, és a szikla falának dőlt.

Az eső nem akart elállni. Könnyű, nyári zápornak tűnt, de ahogy a férfi felnézett a felhőkre, megállapította, hogy vihar készül.

- Hermione, szerintem vissza kellene menni a kastélyba, nemsokára úszni fog itt minden - azzal elkezdte terelgetni a lányt a barlang száján kívülre.

Le a hegyről, végig Roxmortson, át a kerítésen, mely a Roxfort-birtokot zárta körül… és már a tölgyfa ajtó felé rohantak a szakadó esőben. Zihálva beértek a bejárati csarnokba, majd egymást támogatva elindultak a pince felé. Hermione egyből lehuppant egy kényelmes kanapéra, melyet egy óriási Mardekár-zászló borított, a férfi pedig elkezdett teát főzni - bár ki nem állhatta a teát.
Alig egy perc múlva már ő is a kanapén ült, a vizes hajú és ruhájú lány mellett. Hermione időközben levette a kockás inget, így csak a kis haspóló maradt rajta. Egy gyors bűbáj után többé-kevésbé száraznak érezték magukat, majd külön „elfoglaltságot” választottak. Hermione a szoba berendezését vette szemügyre, Perselus pedig a lányt. Telt-múlt az idő, és egyikük sem szólt semmit.
Hermione felállt, hogy jobban megnézze a polcokon sorakozó bájitalokat, hozzávalókat és könyveket, egy idő után azonban elunta a dolgot, és visszaült a kanapéra. Kicsit közelebb helyezkedett a férfihoz, mint az előbb, így jóformán összeért a testük. Perselus – valami ötlet folytán - már azon volt, hogy itt helyben lekapja a lányt, de jól tette, hogy visszafogta magát. Ugyanis valaki - se szó, se beszéd, se kopogás - benyitott az ajtón.

* A Pettch saját "gyártmányú" whisky :)

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés