Miután Perselus visszatért saját szobájába - kérdés, hogy meglepetésében hogyan talált vissza oda -, besétált a fürdőszobába, és a tükör előtt megállt. Szemben vele egy, ha lehet, még sápadtabb, kissé kócos hajú ember állt.
Ez nem lehet! - gondolta. – Ez egy… rossz vicc. Hogy kerül ide? Jó, persze, ő a legokosabb, de akkor is. Az előbb azt kívántam, bárcsak láthatnám még egyszer, erre… itt van. Ő! És tanítani fogom! Te jó Merlin! ITT van!
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok kergetőztek a férfi fejében. Persze érthető, hogy így bezsongott ismét, hiszen a szerelme jött vissza.
Szerelme? Oh, igen, ennek is meg van a maga története:

~ Hetedév, az utolsó. Hermione gyönyörű volt, „felnőtt” korára igencsak nőies vonásokkal bírt.
Ebben az évben rendezték meg a végzős diákok számára a búcsúztató karácsonyi bált, ami hasonló volt, mint a régebbi Trimágus Tusa tiszteletére rendezett mulatság. Egyedül annyi volt a különbség, hogy ide csak a hatod- és hetedéves tanulók jöhettek el, mint búcsúztatók, és mint búcsúzók.
Párral vagy egyedül, de el kellett menni. A tanárok is jelen voltak, figyeltek a rendre, és persze egy kicsit el is engedhették magukat. Perselusnak semmi kedve nem volt részt venni a bálon, mert ő egy „felesleges rendezvénynek” tartotta az egészet, „melynek csak az ostoba kis tinilányok örülhetnek”. Nem, Perselus Piton nem volt hideg, elutasító, gonosz és unalmas figura – bár annak látszott -, de a táncmulatságokat és azok esetleges következményeit utálta. Esetleges következménynek érthető például a sok szerelmespár viselkedése.
Ennél a gondolatnál, mikor a sok nyáladzó, és egymást lenyelő fiatal jutott eszébe - undorodva gondolt rájuk -, valaki kopogtatott az ajtaján.

- Szabad! – szólt ki.

Dumbledore lépett be a kis lakóhelyiségbe, és egyből rátért közlendőjére:

- Perselus, azt szeretném mondani, hogy meg van oldva a báli programod – mosolygott boldogan a bájitalmesterre, akinek hirtelen a remény halvány sugara kezdett csillogni a szemében. – Oh, gondoltam, hogy lelkesen fogadod majd a hírt. Tehát: nem kell egész álló este a diákokra figyelned…

- Köszönöm, Albus, igazán… - kezdte volna, de az idős professzor még nem fejezte be, tehát nyugodtan mondta tovább ő is, amit fontosnak tartott.

-… legalábbis nem a Nagyteremben. Tiéd az udvar, a park és a Tiltott Rengeteg széle, ahová egyébként reményeim szerint egy tanulónak sem áll szándékában betenni a lábát. Elfogadod?

Mit volt mit tenni? A férfi elküldte az igazgatót a dolgára, hogy „majd még eldönti, és később választ”, de esze ágában sem volt fontolóra venni a dolgot.
Már éppen azon gondolkozott, hogy bevesz valami erősebbnek tűnő, betegséget okozó bájitalt, mikor hirtelen megmakacsolta magát. Mégis lemegy a bálra, mégis jól - már előre rossz: JÓL - fogja magát érezni. Legalábbis igyekszik majd. Valahogy egy estét kibír ezzel a sok szerelmes balfácánnal, vagy ha nem… akkor egy kis átokkal majd helyre rakja a lángoló mágusifjúságot. Egy ördögi vigyorral a tükör elé lépett, és most azon kezdett morfondírozni, hogy milyen ruhát vegyen fel? Hogy nézzen ki a haja? Milyenek legyenek az arckifejezései? Na, nem mintha valamelyiken is változtatni szeretett volna, de egy bálnak… meg kell adni a módját.
Fekete talárban nem mehetek – szögezte le gondolatban, majd szerető és egyben fájdalmas pillantást vetett kis kedvencei felé, melyek katonás rendben sorakoztak a szekrényben. – Tehát: fekete nuku.
Akkor mégis mi? Jóformán csak éjszínű ruhákat hordott, illetve volt még egy zöld-ezüst talár - köpennyel -, de azt meg a Mardekár kviddicsmeccseire szokta felvenni, mint „szurkoló-egyenruhát”. Zöld-ezüst is kilőve. Nincs más, el kell mennie az Abszol útra, és venni egyet Madam Malkintól.
„Oh, kedvesem, bálra ez és ez lenne jó magának, ezzel és ezzel a cipővel, kesztyűvel, zoknival, alsónadrággal – és látta, ahogy a pufók talárszabász széles vigyort és csábos, de egyben kihívó pillantást küld felé.
Na neeem, Perselusnak nem kellett ez! Mégis muszáj volt áldozatot hoznia, ha egy értelmes szerelést akart.

Fél óra múlva már egy zsámolyon állt, Madam Malkin pedig a dereka közül szorgoskodott egy mérőszalaggal. Mellette az asztalon a különféle színű, teljes dísztalár-készlet feküdt.

- Kedvesem, kedvesem! Hogy magához mennyire illik a fekete szín! Mondja, nézett már tükörbe? Ha nem, akkor itt az ideje, fiatalember - és a szabászat hátsó felébe kísérte a férfit egy nagyobb állótükör elé, hogy az szemügyre vehesse magát benne. Illetve csak kísérte volna, mert Perselus, miközben egyet lépett, majdnem háromszor hasra esett, a kis méretű, rózsaszín, ciklámen és egyéb förtelmes színű ruhadarabokban, melyek a bokája köré tekerődtek a figyelmetlen, túlbuzgó és zavart szabásznőnek köszönhetően.

- Tehát nézze meg magát, édesem. Gyönyörű! A fekete a maga színe. Nézze csak! Sötét haj… fakó bőr, és amint látom, a szeme is gyönyörű fekete!

- Kedves Madam Malkin! – szólt ingerülten a férfi. – Értem én, amit mond, sőt, el is hiszem magának, de pont ez az, hogy NEM fekete ruhadarabot szeretnék a bálra. Az olyan… túl megszokott lenne, semmi ünnepélyes és egy kicsit halotti szertartásra emlékeztetne, nem pedig karácsonyi mulatságra. Valami más szín nem illene hozzám? – és magában átkozta döntését, amin már nem választhatott, történetesen, hogy részt vesz ezen az idétlen szerelmes-éjszakán. És hogy nem a kastélyparkban fog tartózkodni.

- Persze, hogy illik magához más szín is, például a zöld. Palackzöld. Merlinre, nagyon jól festene benne!

- Nem jó, mert zöld talárom már van. – Aha, egy Mardekár-szurkoló szerelésed, gondolta. – Valami… más kellene.

- Milyenre gondol kedvesem? – a nő, úgy látszott, soha nem veszíti el a türelmét.

- Nem tudom, nem tudom… épp ezért jöttem magához. Kérem, Madam Malkin, szedje össze magát, ne szerencsétlenkedjen itt!

- Jól van, nem kell felhúznia magát. Esetleg még arra gondoltam, hogy a kislánynak milyen színű lesz a ruhája? Ahhoz igazíthatnánk ezt is. Hozzáteszem, a lánynak nagyon jó ízlése van, hogy magával megy abba a bálba, fiatalember – és a szabásznő elismerően végigmérte Pitont.

- Micsoda?! Milyen kislány? Hát nézzen már végig rajtam… mint valami szörnyeteg! - persze ez nem volt igaz, mert a férfi igen vonzóan festett, a hatást egyedül a lába körül összegyűlt rózsaszín-tenger rontotta. – Nem képzelheti, hogy valaki hajlandó lenne bálba menni velem. Egy ilyen vén csúnyasággal! – és most először hallatszott Perselus Piton hangjában az őszinte szomorúság. Hiszen fájt neki, hogy ezt a fajta lehetőséget, hogy vonzó, férfias kinézete legyen - szerinte - nem adta meg neki az élet.

- Ó, bizony én szívesen elmennék magával abba a bálba, de… szóval nem megy magával egy csinos kislány se?

- Ahogy hallotta - azt persze nem tette hozzá, hogy tanártársai közt válogatva aligha talál „kislányt”, főleg olyat, aki még csinos is, és pont ezért nem gondolt igazán ilyen választék mellett a párválasztásra. - És most kérem folyta…

- Micsoda ostoba kis elkényeztetett libák ezek a mai fiatalok! Megáll az eszem! Egy ilyen szép emberrel… Érthetetlen, érthetetlen! – sápítozott emelt hangon a Madam. – Már megbocsásson, kedvesem, de…

- Adjon már egy Merlinverte ruhát, Madam Malkin, vagy különben itt válok sóbálvánnyá! – rivallt rá a nőre, aki meglepve és kissé megbántva elindult a bolt rejtett szakasza felé, hogy egy perc múlva visszatérjen egy gyönyörű, fekete-sötétzöld ruhával.

- Parancsoljon, uram. Próbálja fel! – és belelökte a férfi kezébe a szép talárt.

Perselus először húzta a száját, hogy már megint fekete és zöld, ahogy azonban felpróbálta, ámult egy sort, hogy mennyire fiatalabbnak néz ki ebben az öltözetben. Már nem tűnt egy morc, harminchatodik évében járó professzornak. A ruha majdnem olyan volt, mint a mardekárosok talárjai, de kicsit több volt benne a zöld, és jobban feltűnt a sok fekete között. Nagyon megtetszett Pitonnak, ment is egyből fizetni.

- Kedves Madam Malkin, kérem szépen, ne haragudjon rám, de én… szóval már nem vagyok a régi…

- Csend legyen, uram! A ruha értéke három galleon és öt sarló. Kérem, fizessen!

- Madam Malkin, én igazán nem akartam megbántani magát. Sajnálom! – és Perselus sóhajtott egy nagyot. Tényleg sajnálta a szegény, idős asszonyt, aki csak kedves akart vele lenni.

- Ne bánja, kedves, megértem én – lágyult meg a nő szíve. – És higgye el nekem, karácsonykor, azon a bálon biztosan lesz legalább egy kellemes meglepetése. Sőt, úgy hiszem, egy nagyobb is, ami eleinte… nem fog tetszeni magának. Úgy érzem, igazam van. Amit mondok, az általában bejön – kacsintott a férfira, miközben egy szatyorba pakolta a ruhát és az ajándék nyakkendőt hozzá, ami szintén zöld-fekete csíkos volt. – Nem vagyok jós, de ezeket a dolgokat valahogy megérzem. A muglik között is van ilyen. Ők azt hiszem, valami hatodik érzéknek nevezik. Viszlát, fiatalember, és jó szórakozást a bálon!

- Köszönöm szépen, és kíváncsi leszek, tényleg bejön-e, amit mondott. Majd értesítem – és vigyorogva elbúcsúzott a szintén mosolygó asszonytól.
Ruha kipipálva. Haja és arckifejezése van csak hátra.
Bement a legközelebbi fodrászszalonba, a HajazLakk-ba, amely nemrég nyitotta meg kapuit az Abszol úton.
Egy élénkkék hajú, rózsaszín rágógumit rágcsáló leányzó rögtön leültette őt egy székbe, és előhozta „szerszámait”: a sampont, a szárítót, a festéket és a varázspálcáját.

- Jó napot kívánok, üdvözlöm, a szalonomban, Mary a nevem, milyen hajat szeretne?

- Jó napot, kisasszony! Minek magának az olló? Úgy értem, hogy ott a pálca, de… mindegy is. Nos, igen, a hajam. Mit javasolna? – tért vissza az eredeti témához kedvenc bájitalprofesszorunk.

- Hajmosás, sürgősen! Aztán vágás, majd barnára festés, és bele szőke csíkokat...

- Kisasszony, maga hogyan tette le a fodrászati vizsgát? Úgy nézek én ki, mint aki össze-vissza kent hajjal akar bohóckodni? Felejtse el!

- Nos, rendben, de a mosástól nem téríthet el – és vizet kezdett locsolni Perselus hajára, samponnal bőven megkeverve.

Miután ezzel készen lettek, jöhetett a vágás. A férfi haja majdnem teljesen megszáradt, mire kitalálták, milyen is lenne a megfelelő. Rövid, maximum fülig érő és szétágazó. Tehát fiatalos. A bájitalmester nem tudta elképzelni, hogy az ilyen frizura neki jól állhat, de mégis… ez is fiatalított arcán. Már minimum tíz évet letagadhatott volna a korából. A hajzatnak egyetlen problémája volt csak, mégpedig az, hogy két nap múlva visszaáll régi formájára, méretére és színére, tehát nincs kezelve tartósító bűbájjal, mert ez úgymond „alkalmi frizura”.
Mikor mindennel készen lettek, a fodrászatban is fizetett, azután kiszedte a lányból eme szuperhaj elkészítésének a módjait és a hozzá szükséges tartósító bűbájokat, majd távozott vissza a Roxfortba. ~

~~~~~

Hermione tehát, miután lefeküdt az ismerkedés után, felidézte magában a hetedéves emlékét, a legszebbet, amit valaha átélt.

~ Karácsonyi bált rendeztek a Roxfortban, a hetedévesek tiszteletére. Párral, vagy pár nélkül, de meg kellett jelenni. A lány mindig is romantikus típus volt, sokszor ábrándozott például egy ilyen eseményről. Boldog volt most, mert eljött az alkalom, hogy kettesben eltöltsön egy romantikus estét Ronnal. Ugyanis a lány és a vörös hajú fiú a hatodik év végén összejöttek, és azóta is együtt vannak.

Már a bál bejelentésének másnapján kedves kis párok sétálgattak, vagy ácsorogtak kastélyszerte. A folyosókon sokszor nagy fennakadást okozott néhány hatod- és hetedéves azzal, hogy szíve hölgyét bálba hívta.
A lány bízott Ron felkérésében, mert attól, hogy együtt voltak, mégis a fiú feladata lenne ez. Hermionénak volt egy érzése, hogy az egész rosszul fog elsülni, bár nem tudta, hogy miért gondolja ezt. Igyekezett nem bevallani magának, hogy egyszer-kétszer megfordult fejében szeretett tanára is - akit teljes szívéből imádott -, arra az esetre, ha Ron megfutamodna. Egyre jobban imádta professzorát, de ezt nagyon nagy jóindulattal lehetett volna valami furcsa csodálatnak is nevezni.
Mikor egyik nap a könyvtárban üldögélt, és jól elátkozta magában szerelmét, amiért még mindig nem lépett semmit, egyszer csak azon vette észre magát, hogy elmélyülten néz a semmibe, és ismét a bájitalmester jár a fejében. Amint elhívja őt, táncolnak, és utána a mézbortól kissé mámorosan, egymás karjaiban fejezik be az éjszakát.
Ettől a gondolattól olyan erősen elvörösödött, hogy a mindig gyanakvó Madam Cvikker joggal nézhette volna őt egy tűzcsapnak. Már persze ha az öreg boszorkány tudja egyáltalán, hogy mi az a tűzcsap. Még mindig zavarát próbálta leplezni - persze ez meglepte, hogy tizenhét évesen is zavarba jön -, mikor észrevette, hogy valaki szólítja őt.

- Hermione, Hermione, hallasz engem? – kérdezte Ron, miközben egy széket húzott a lány könyvekkel telezsúfolt asztala mellé.

- Oh, ne haragudj! – szólt a lány még jobban pirulva, és kissé csodálkozva, hogy barátja bejött a könyvtárba, mi több, Harry nélkül. – Bocsáss meg, csak kissé… belefeledkeztem ebbe a könyvbe, ami egy… mantikórok helyes aláalmozását bemutató kézikönyv? Te jó ég! Hogy kerül ez ide? Mármint… jaj, de érdekes!
Ekkora égést – gondolta Hermione. - Még hogy érdekes? Egy szót sem fogtál fel belőle, mert gondolatban a tanároddal hancúroztál. Meg különben is, kit érdekel a mantikórok aláalmozása?

Ismét rákvörös lett, mire a vörös hajú fiú azt hitte, ő az oka.

- Bocs, nem akarlak megzavarni, Hermione. De miért tanulsz most is? Téli szünet van! Én a helyedben lazítanék… hát, őszintén szólva lazítok is – mosolygott, és lassan Hermione felé nyújtotta a kezét. – Hermione, én…
A lány egyből felkapta a fejét, és várakozón nézett a fiú kék szemeibe. Lehet, hogy most kérdezi meg? – gondolta boldogan, és kész is volt a válasszal. Egyedül a fiú hamar lehervadó vigyora rontott kissé a kedvén.

- Hermione, kérlek, ne haragudj rám! Én… tudom, hogy most a bálról szeretnél beszélni. Igazam van? Mondanék neked valamit. Nagyon szeretlek téged, ugye tudod? – kérdezte a fiú, de közben leemelte a lányról a szemeit. – Nem… hívhatlak meg a bálra. Sajnálom, tényleg ne haragudj!

Hermione alig kapott levegőt, úgy meglepték Ron szavai. Hiszen erre nem számított, azt várta, hogy Ron örömmel meghívja, sőt, követeli, hogy vele menjen. Hiszen szerette a vörös hajút.

- De… de miért, Ron? Miért? - és a kibuggyanó könnyeinek nem tudott már parancsolni.

- Mert… - dadogta a fiú. – Mert…

- Jó, nem is kell magyarázkodnod, megértem, hogy nem… Nincs probléma, Ron. – szomorúan ránézett a fiúra.

- Köszönöm, hát akkor… szia - intett Ron, és amilyen gyorsan csak tudott, elhúzott a könyvtár közeléből.

Hermione szipogva elpakolta holmiját, és elindult a Griffendél klubhelyisége felé. Mivel prefektus és iskolaelső volt, egy külön szobában lakott. Miután belesüppedt apró kanapéjába, elkezdte törni az okos kis fejét, hogy milyen is legyen karácsonykor, még ha esetleg pár nélkül is kell mennie. Ezt viszont őszintén remélte, hogy nem következik be, valakit csak talál. Tehát: ruha, haj, smink? Mindennek neki kell állni. Most!

Amilyen gyorsan csak tudott, odaszaladt az ágya melletti kis szekrényhez, elkezdett benne kutatni, és magában fohászkodott, hogy legalább ez legyen elrendezve. Szétszórta a ruhadarabjait, zoknijai és a fehérneműi is csak úgy röpködtek szerte-szét a szobában.
Sehol semmi. Ládájához sietett, letérdelt mellé, és abban is módszeres ásatást végzett. Ekkor meglátott az alján egy széles, vastag, barna valamit. Gyorsan kikapta, és az ágyra tette a csomagot.
Mikor felbontotta, szeme csillogott a boldogságtól, és szeretettel gondolt édesanyjára, aki most is, mint mindig, előre felkészült a nagyobb dolgokra kislánya életében. A csomagból ugyanis nem más bújt elő, mint Hermione gyönyörű dísztalárja és egy dobozka, melyben valószínűleg a ruhához tartozó ékszerek laktak. A lány gyorsan vissza is tette a talárt a láda aljára, és a hajával kezdett el foglalatoskodni. Órákig állt a tükör előtt, míg végül megtalálta a neki tetsző frizurát. Sokáig gyakorolta az elkészítését, hogy a bál estéjére minden tökéletes legyen. ~

~~~~~

~ Karácsony éjszakája gyönyörű volt. Nagy, sűrű pelyhekben hullott a hó, a szél éppen csak fújdogált valamicskét, viszont annál hidegebb volt. A Tiltott Rengeteg fáit és a közeli hegyek csúcsát hósapka borította. Azonban bent a kastélyban minden másképp nézett ki. Gyönyörű jégszobrok álltak szerte-szét a Nagyteremben - olvadásgátló bűbájjal ellátva -, az étkezőasztalok a fal mellé tolva, középen széles sávot hagyva a táncolóknak, míg a terem különböző részein négy-öt fős asztalok várták a leülni vágyókat. Természetesen a tanártársaság a párokra is gondolt, nekik kicsi, kétszemélyes asztalkák voltak eldugdosva itt-ott, hogy a kíváncsi szemek ne nagyon vegyék észre őket.

Perselus elkezdett készülődni, bár még volt bőven fél óra a rendezvény megkezdéséig, de gondolta, hátha elrontja a haját, és kezdheti újra az egészet, tehát… jobb előbb, mint később. Ezzel nekilátott a varázssorozatnak. Mikor készen lett, egy újonnan megfiatalodott Perselus Piton állt előtte, és bátorítóan kacsingatott rá a tükörből. A férfi elégedett volt a látvánnyal. Ezután felöltötte vadonatúj zöld-fekete talárját, és miután még egyszer végignézett magán, megállapította, hogy:

- Ilyen szívdöglesztő se voltál még, öregem! – majd bátran elindult a bejárati csarnok felé, hogy egy kicsit élvezze a friss levegőt. A pincefolyosó - mint mindig - most is üres volt, és Perselus remélte, hogy a csarnokot is így találja majd. De vágya kissé meghiúsult, ugyanis mikor kilépett a pincét takaró ajtó mögül, majdnem vissza is zuhant oda, mert hirtelen egy test csapódott az ő testéhez. ~

~~~~~

~ Hermione nagyon szerencsésnek mondhatta magát. A bál előtt két nappal az egyik emeleti folyosón sétált, prefektusi feladatait teljesítette, mikor összefutott az egyik hollóhátas fiúval, aki szintén prefi és iskolaelső volt. A srác barna hajú és nagyon sötét szemű volt, kedves, megértő „gyereknek” ismerték. A lánnyal már régóta ismerték egymást, ugyanis a könyvtárban többször tanultak együtt, mikor Harry és Ron nem voltak ott. Ezt a fiút Jake Aeblynek hívták.
Elkezdtek beszélgetni, miközben folytatták az ellenőrzést, majd a srác rátért az őt érdeklő témára. Történetesen, hogy Hermione lenne-e a párja a bálon. A lány tudta, hogy ez az utolsó esélye, ezért igent mondott.
Ezután hamar eltelt a két nap, és hipp-hopp, itt volt a búcsúztató bál estéje.

Hermione, miután felöltötte sötétzöld-fekete, pánt nélküli dísztalárját, melynek vékony, fekete csipkeszegélye volt, boldogan készítgette haját is. Kisimította egyenesre, majd feltűzte, csak egy-két tincset hagyott elöl meg hullámosnak, hogy azok lógjanak csinos arca két oldalán. Felvitt egy leheletnyi varázssminket - tartós, vízálló és még szebbé teszi használóját -, majd miután mindezzel készen volt, nyakába akasztott egy vékony ezüstláncot és fülébe egy pár ezüst fülbevalót. Ezután viszont csak csodálta magát, a mesterművet. Pedig három órával ezelőtt még csak siránkozott, hogy ebből a rút kiskacsából hogyan fog szép hattyút varázsolni. Örült, hogy nem maradt lent Harryvel és a szótlan Ronnal szánkózni, mert ha később kezdi el a készülődést, akkor az már régen rossz lett volna. Ugyanis már csak harminc perc maradt a bál kezdetéig, viszont ő már előbb lent akart lenni, hogy kicsit körülnézzen a Nagyteremben. Sietve leszaladt a márványlépcsőn, hála Merlinnek, egy lélek sem járt a folyosókon, mert mindenki – tanárok és diákok egyaránt - készülődtek az estére.
Mivel a folyosókon senki sem járt… puff!
Hermionét az utolsó pillanatban két erős kar elkapta, és gazdájához húzta, megmentve attól, hogy szépen a fenekére üljön új talárjában.
A lány még nem nyitotta ki szemeit, mert gondolataiban azonnal megjelent az ölelő kéz, amely csak őt tartja… és egy bizonyos fekete hajú férfi.
Mikor „megmentője” egy idő után sem engedte el, a lány kinyitotta szemeit, és ha már eleve nem lettek volna derekán azok a mentőkarok, akkor biztosan ismét segítségül hívta volna őket. Ugyanis nem csak gondolataiban, hanem a valóságban is bájitaltan tanára ölelgette. Hermione nagyon élvezte ezt, és pár másodperc múlva finoman fészkelődni kezdett egy picit, hogy még jobban összesimulhassanak, de erre Perselus feleszmélt, elengedte a lányt – utálta érte magát később! -, majd alaposan végignézett rajta, és a látvány meglehetősen tetszett neki.

- Elnézést Miss. Granger, nem vettem észre. Nagyon… csinos ma! – és ezt teljes szívből jövő érzéssel mondta, nem csak szimpla udvariasságból. Ezután pedig még egyszer végigmérte a lányt.

Miután Hermione kellően elpirult a tanár szavaitól és nézésétől, gyorsan eldarálta a magyarázatot.

- Köszönöm szépen, maga is nagyon… elegáns! Én kérek bocsánatot, professzor úr, figyelmetlen voltam, de, csak mert sietek - mondta.

- Megtudhatnám, hogy hova siet, amikor fél óra múlva kezdődik a bál? – és Perselus még mindig méregette őt.

- A Nagytermet szerettem volna megnézni, bár tudom, hogy az elvileg meglepetés. Aztán vissza is mentem volna, mert nemsokára a szobámhoz jön Jake, a… a párom – sütötte le a szemeit, mert hirtelen a férfi eddig lágynak mondható tekintetéből most csak azt olvasta ki, hogy Perselus mérges, és valami mást is felfedezett a lány… de ebben nem volt biztos.

- Tehát ő lesz a párja! - Perselus szavaiból - nem csak a tekintetéből - sütött a harag és a féltékenység. – Hogyhogy nem Mr. Weasley? Úgy tudtam, össze vannak nőve. Nem, ez nem is fontos. Nos, remélem, jól érzik majd magukat, jó szórakozást a bálon.

Nem értette, miért lett féltékeny és mérges, hiszen semmi köze nem volt a lányhoz, nem is lehetett volna, és mégis… valahogy bántotta a dolog, mert hiába tagadta, érzett valamit.

Ne húzd fel magad, öregem. Mit vártál? Hogy Hermione a karjaidba zuhan, és azt követeli, hogy vidd a bálba párodként? Nahát, nahát, Perselus! Ennyire nem lehetsz ostoba! – szidta magát gondolatban Piton, miközben kisétált a tölgyfa ajtón, és visszapillantva, a márványlépcsőn felfelé somfordáló lányt figyelte. Ekkor vigyor terült szét az arcán: végül is a karokba zuhanás megtörtént, ennél már csak rosszabb lehet ez az este.
Egy darabig még álldogált kint a sötét udvaron, mikor egy hang megszólította:

- Perselus, miért álldogálsz idekint? Gyere be a Nagyterembe, a bál hamarosan kezdetét veszi, és tudod, hogy nem hiányozhatsz róla - szólt Dumbledore.

Piton elindult vissza a terembe, csendesen leült – azaz rázuhant - egy székre, és várt.
Ekkor a bejárati csarnokban megjelent egy elegáns talárba öltözött fiú, pár percig álldogált, majd boldogan üdvözölt egy csinos lányt, aki egy még csinosabb halványkék ruhát viselt. Ez így folytatódott az ünnepség kezdetéig, és Perselus valószínűleg halálra unta volna magát, ha nem talál valami elfoglaltságot addig, míg a hősszerelmes ifjúság meg nem találja párját. Az a bizonyos „elfoglaltság” pedig az asztalterítő módszeres lebontása volt. Perselus nem volt rendetlen, pláne nem neveletlen ember, hogy az ünnepi asztalt szétszedje, de egy ilyen unalmas pillanatban bárki ezt tette volna a helyében.
A tanárok szépen sorban megérkeztek, és helyet foglaltak a teremben, majd megszólalt a zene, és a párok bevonultak.
Perselus csak nézte, és nézte Hermionét, aki látszólag nagyon boldog volt a vigyorgó Hollóhátas oldalán. Pillanatok alatt ellepte az egész termet a keringő-forgó diáksereg.

Potter a Weasley-lányt hívta meg, és most boldogan forgatta, a Longbottom-kölyök pedig nagyon szerencsétlen táncot járt a kényszerűen mosolygó Hannah Abbottal. Perselus élvezettel végignézte, hogy ki hogyan szenved tánc közben.
Félórányi aktív mozgás után a tanulók egy része kifáradt. A férfi ekkor vette észre, hogy Hermione – piros arcából ítélve – egy ideje a vörös hajúval kiabál. Ron oldalán egy gúnyos arcú lány, Lavender Brown állt, és folyton beszólt Hermionénak. Egy idő után a fiú látszólag megunta a dolgot, mert elindult a Nagyterem ajtaja felé, és pár pillanat múlva eltűnt. Hermione pedig elindult, hogy egy kis italt szerezzen magának, és ezzel el is tűnt a tömegben.
Perselus sétálgatott a teremben, de nem találta a lányt.
Dumbledore-t viszont igen hamar észrevette, ugyanis az igazgató egyenesen felé robogott, kissé öreges, de siető tempójával.

- Kedves barátom! Gondoltam, hogy ez a nap neked is ünnepnap, bár ahogy néha elnéztem az arcodat… mi nyomaszt Perselus? Csak nem… - és körülnézett a tömegben.

- Semmi sem nyomaszt, tudhatná, hogy ki nem állhatom a színeket és a sok pompát és a… -válaszolta dacosan a férfi, de az nem derült ki, hogy még mit utál, mert az ősz hajú a szavába vágott.

- Engem akarsz becsapni Perselus? Engem? Látom, hogy valami nagyon nem tetszik, de ha nem akarod elmondani, akkor nekem az is jó. Úgyis tudom. Végül is csak annyit szerettem volna mondani, hogy boldog karácsonyt!

- Köszönöm, Albus, magának is boldog karácsonyt! – szólt kissé megenyhülve Piton, bár zavarta, hogy az idős varázsló tudja, hogy mi a problémája.

- Igazából az is eszembe jutott, hogy esetleg megkóstolhatnád a… citromport – és közben az említett édességből két csomaggal húzott elő dísztalárja zsebéből, és Perselus kezébe nyomott egy adagot. - Jól jöhet még.

- Köszönöm, de gondolja, hogy meg is fogom enni? U-tá-lom a citromport. Egyszerűen förtelmes íze lehet.

De ezt már hiába mondta, mert az igazgató eltűnt. Viszont előbukkant Hermione és Ron, aki a látottak alapján visszatért a bálozók közé. Mintha még mindig egymással veszekedtek volna, de utána ismét elvesztek a tömegben.
„Áh, nekem már úgyis mindegy” címszóval Perselus ismét ledobta magát egy székre, kényelmesen - szétvetett lábakkal - elhelyezkedett, és bánatosan nézegetni kezdte a citromport.

Gusztustalan, undorító… pocsék és minden egyéb elképzelhető – gondolta, és próbálta felbontani az édességet. – Meg aztán kinyitni se lehet. Rémes!

Félpercnyi fáradozás után végre sikerült a csomag felbontása, és a férfi „végre” megkóstolhatta Dumbledore kedvencét. Már azon volt, hogy egy csipetnyit a szájába tegyen, majd utána alaposan elborzadjon, és végül messzire hajítsa a zacskót, mikor az asztal másik oldalán elhelyezett székek egyikére egy zokogó lány huppant le. Odafordult, és a síró Hermionét pillantotta meg.

- Mit történt magával, Miss. Granger? Segíthetek? – kérdezte egyből, majd megkerülte az asztalt, és a székről félig lefordult lány elé guggolt. Egy idő után azonban: - Szólaljon már meg, így nem tudom, hogy miben segítsek.

- Ne..em, kell a segítség, rajtam nem lehet segíteee… – és ismét zokogásba fulladt a szava, szép arcán csak úgy peregtek a kis fénylő könnycseppek.
Perselus - hogy senki ne vegye észre - megfogta a lány kezét, és finoman megszorította.

- Merlinre, árulja már el, hogy mi történt magával! Ki bántotta? Elkapom, és megöl… – kezdte a fenyegetőzést, de hirtelen elhallgatott, mert a lány rá emelte mogyoróbarna szemeit, melyek még úsztak a könnyekben, de bennük meglepett pillantás volt.

- Igazán érdekli ez magát, professzor úr? – kérdezte, és mikor egy bólintást kapott válaszul, elkezdte mondani: – Nagyon jól éreztem magam Jake-kel, táncolgattunk, szórakoztunk. Mikor Jake elment inni valamit, én leültem. Eddig minden rendben volt, de ekkor Ron és a barátnőcskéje odajöttek. Ron elkezdett cikizni, amiért Jake a párom, meg hogy nem vagyok hozzá való, és ehhez hasonló és még durvább dolgokat is mondott. Meg hogy örül neki, hogy nem engem hívott el, mert így sokkal jobb párja van… Lavender meg se próbálta csitítani, sőt, még direkt mérgesítette, pedig ő is látta rajta, hogy részeg, én is láttam, de a szavai akkor is rosszul estek. Az hittem, hogy valami gondja akadt, és emiatt nem akar a párom lenni, de úgy látszik… pedig azt hittem, hogy szeret. Miért kell mindent elrontania? – kiáltott, és ismét sírni kezdett.

A férfi közben felült a lány melletti székre.

- Jól van, na. Nyugodjon meg, és felejtse el, ami ma történt. Nehéz lesz, tudom, hiszen ez mindig nehéz. Keresse meg Mr. Aeblyt, és táncoljanak tovább – ezt olyan szomorúan mondta, hogy Hermione egy pillanatra abbahagyta a sírást. Még mindig egymás kezét fogták, és Hermione egy picit meg is simogatta Perselus meleg tenyerét.

- Nem mehetek vissza Jake-hez, mert elmondtam neki azt, amit Ron hozzám vágott, és utána… utána Jake azt mondta, hogy nem gondolta volna, hogy ilyen gyerekes a barátom, nem szereti az ilyen embereket, ezért inkább visszamegy a hálószobájába, mert ÉN elrontottam az estéjét… Persze Jake is részeg volt már. És vissza is ment, nincs itt – nézett körül a még mindig könnyező Hermione, de pár másodperc múlva összehúzott szemmel ezt sziszegte: - De igen, itt van… most bezzeg Ronnak semmi baja sincs vele, milyen vidáman beszélgetnek! Ezt nem hiszem el! Nem hiszem el! De bocsásson meg, professzor úr, nem is zavarom ezzel tovább, csak nem értem, miért kell elrontaniuk mindent! – folytatódott a zokogás.

Perselus is összehúzott szemmel figyelte az enyhén szólva becsípett vörös hajú egyént, és a másikat, aki most is a mézbort vedelte. Ő sem értette, hogy miért kellett egy ilyen kedves és ráadásul gyönyörű lány estéjét így elrontani, hacsak nem fogadásból tették, de az nem tűnt valószínűnek.

- Weasley csak féltékeny, bár nem értem, mi oka lenne rá, hiszen ott van mellette Miss. Brown. Aebly pedig élvezte, hogy féltékennyé teheti, de akkor sem… - kezdte Piton, de az, hogy a lány óvatosan hozzábújt, és a vállára hajtotta a fejét, minden gondolatot kiűzött a fejéből.
Megsimogatta a kis kezet, mely még mindig az ő tenyerében feküdt, és csendesen ezt suttogta: - Ne szomorkodj, Hermione, ezek még egy mélyebb sóhajtást se érdemelnek meg! Nyugodj meg szépen, és ne sírj.

A lány egyből teljesítette a kéréseket, mert igencsak meglepődött, hogy tanára letegezte.

- Most meglepődtél – állapította meg vidáman Perselus. - Nem gondoltad volna, hogy gonosz bájitaltan tanárod szájából hallod majd egyszer a Hermione nevet ugye? Én ilyenekre is képes vagyok, de csak ma estére, kivételesen. Holnaptól ismét Miss. Granger leszel. De ha nagyon óhajtod… továbbra is tegezhetlek, persze csak titokban, órákon kívül.
És mosolyogva a lány szép szemeibe nézett.

- Maga egyáltalán nem gonosz! Ne is mondjon ilyet! És gondolja, hogy a tegezés elfogadott lenne, tanár úr? Vagy esetleg… öhm, Perselus? Ha ma este kivétel van, akkor az nem csak magának szól ugye? – ő is megcsillogtatott egy halvány mosolyfélét.

- Természetesen neked is szól a kivétel, de akkor sehogyan se magázódj! Enged el magad, holnap nem fogok érte haragudni. És most… Hermione, felkérhetlek egy táncra? Már persze, ha van kedved még ezek után, és megengeded.

- Köszönöm, a felkérést, Pito… Perselus. Áh, ez annyira szokatlan! Te jó ég, hogy rázódjak ebbe bele? – és most már Hermione is nevetett.

A férfi épp jókor kérte fel a lányt, ugyanis egy lassú szám következett.
Miközben ők táncoltak, a gyertyák fénye is halványulni látszott, majd jóformán teljesen eltűntek az apró lángok.
Hermione szorosan hozzábújt tanárához, kezébe adta a kezét, Perselus pedig olyan erősen szorította magához a lányt, amíg az a kellemes ölelés határaiba volt sorolható. Így, összebújva táncolgattak a teremben, és így tett körülöttük az a néhány szerelmespár is, akik még nem keresték fel a parkban lévő bokrok áldott búvóhelyeit vagy az elrejtett asztalokat. Most senkit nem érdekelt, hogy tanár és diák táncol együtt, és ők simulnak szeretetteljesen egymáshoz. Senki nem szólt rájuk, mert mindenki érezte, hogy ez a karácsony éjszaka más, mint a többi, sőt, ez a két boldog ember is érezte, tudta, hogy valami megváltozott. Tudatosult bennük a másik vágya, érzése.

Ekkor egy felismerés hasított a lányba, ami azzal a bizonyos érzéssel párosult, amit szerelemnek neveznek. Régóta szerette tanárát, de eddig, míg meg nem ismerte erről az oldaláról, a szerelem eszébe se jutott. Vagy ha felötlött benne, gyorsan elhessegette a gondolatot, mert tudta, semmi esélye nem lenne, amellett persze, hogy a tanár-diák kapcsolat nem megengedett. Most pedig itt áll, hozzábújva a férfihez, akit szeret.
Soha nem tetszettek neki a saját korabeli fiúk, sem a viselkedésük, sem a külsejük, túl gyerekesek voltak. Ezért nem volt még kapcsolata, szerelme, komolyabb barátsága egy sráccal se, kivéve Ront, de ő is cserbenhagyta.
Perselus fejében a következő járt: Nem szereted ezt a lányt! Nem is imádod. Szerelmes vagy belé, öregem! Méghozzá nagyon szerelmes vagy! Pedig hogy tagadtad. Ejnye, Perselus nem kellett volna. És most itt állsz, és átkarolod. Mégiscsak tiéd ez az este, bejött Madam Malkin megérzése.

Mikor elengedték egymást, a férfi egyből megkereste a lány tekintetét. Hermione szeme ismét könnyes volt, de most már a boldogságtól. Perselus ekkor magához vonta ismét a cseppet sem tiltakozó lányt, és finoman egy apró csókot lehelt a szájára.
Egy újabb dal következett, és ők a halvány fényben, egymást ölelve, újra táncba kezdtek.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés