A nyár gyorsan telt, de még mindig volt belőle egy hét. A tanároknak a tanítás megkezdése előtt mégis egy hónappal be kellett menniük az iskolába. Mindenki a maga dolgával volt elfoglalva: régi iratok rendezése a dolgozószobákban, alapos felkészülés az első órákra. Csak egyetlen ember, egy férfi volt a kastélyban, akit most sem a személyes feladatok foglalkoztattak. Perselus még mindig az emlékeit idézte fel: a boldogság gyönyörteljes óráit. Gondolataiban eljött a második év, amely ismét csak a lány körül forgott.

~Megérkeztek szerencsésen a Roxfortba, és az első hónapok eseménytelenül teltek. Szorgalmasan tanult a diákok többsége, Hermione volt a legügyesebb. A férfi a nyár alatt változtatott gondolatain, és már nem stréber buzgómócsingnak tartotta a lányt, hanem minden szempontból okos, tettre kész gyereknek, aki tudja, hogy mit vár magától és a jövőtől.
Legalább viszi majd valamire - gondolta. - Nem úgy, mint a többiek, akik hozzá se szagolnak a tananyaghoz.
Tanítás és a lány követése tekintetével - körülbelül ez volt, amit Piton csinált. Egy darabig.
Ugyanis az iskolában akadt egy „kis” probléma. Az első félévben megjelent egy bizonyos üzenet, melyet állítólagosan Mardekár utóda hagyott a falon.
Az üzenet a következő volt: „Feltárult a Titkok Kamrája, az utód ellenségei reszkessenek!”
Ez az üzenet csak annyit takart, hogy a mugli származásúakat veszély fenyegeti. A tanárok erre egyből rájöttek, mert egyszer megtörtént már ez az eset. Csak nem tudták, ki vagy mi tizedeli a tanulókat.
Perselus teendői ezzel megszaporodtak, nem ért rá a lány folytonos figyelésére. Sőt, el is hanyagolta őt. Pedig sejtette, érezte, hogy nem kellett volna.
Egyik délután Dumbledore behívta a szobájába, hogy rávegye: Segítsen kinyomozni, ki a titokzatos „utód”.
A férfi természetesen segített, több-kevesebb sikerrel. Kiderítette, hogy egy baziliszkusz az, ami megtámadja a diákokat.
/Persze mint tudjuk, erre Hermione is rájött egy kicsivel később./ A fontosabb dolgokat jelentette is az igazgatónak.
Teltek-múltak a hetek, támadások pedig történtek. Egyre több. A férfi azt is észrevette, hogy Potterék mintha elkezdtek volna nyomozgatni a támadó után. A felügyelő bizottság pedig már az iskola bezárását fontolgatta.
Mígnem egy napon borzalmas hír jutott Perselus fülébe. Éppen az igazgatói szobában tartózkodott, és a legújabb fejleményekről tájékoztatta az ősz hajú varázslót, mikor McGalagony professzor berontott az ajtón, közölve a szomorú eseményt.

- Mardekár szörnyetege ismét lecsapott, Albus! A könyvtár előtt jöttem el, mikor Madam Pomfrey odasietett hozzám. Mondta, hogy gyorsan menjek be, mert Madam Cvikkerrel találtak a polcok között két szerencsétlen, kővé dermedt áldozatot. Az egyik a Hollóhátból, Penelope Clearwater, a másik pedig az én házamból, Hermione Granger – dadogta el a professzor kétségbeesetten.
- Be kell zárni az iskolát Albus. Sok volt már a merénylet, és ez utóbbi is csak hajszálon múlt, hogy nem végződött tragédiával. A lányok egy tükörben nézték magukat, amikor az a kígyó… nos, az a kígyó rájuk támadt.

- Kérem, nyugodjon meg, McGalagony professzor! Perselus most elkíséri önt a tanterméig. Kérlek, Perselus! – mondta az igazgató.

Miután Piton elkísérte, és többé-kevésbé megnyugtatta az ideges és szomorú tanárnőt, ő maga is elment a szobájába. Leült a kedvenc karosszékébe és bánatába süllyedt. Teljesen kiment fejéből a lány mostanában, bár még mindig nem nagyon értette, hogy miért van ennyire hatással rá.
Figyelnem kellett volna rá, hiszen tudom, hogy nem aranyvérű! – gondolta kétségbeesetten. - Te szerencsétlen, hiszen a magad módján szereted azt a kislányt, és ha most a saját hibádból többet soha nem láthatod… - ebbe belegondolni sem mert.
Telt-múlt az idő, és a férfi egyszer csak felpattant a székből, magára kapta köpenyét és elindult a gyengélkedő felé. Mikor odaért, megpróbált bemenni, de az ajtó zárva volt.
A falra egy tábla volt erősítve, rajta az írás: „ A beteglátogatás szigorúan tilos! ”
- Alohomora – mondta, mire az ajtó feltárult.
Nevetséges - gondolta. - Hiszen így bárki bejuthat.
Mikor belépett a terembe, halvány fény fogadta. Kint még a hajnal mutatta arcát, de látszott már, hogy jön a pirkadat.
Végignézett az ágyakon, és a rajtuk fekvő élettelen, szoborszerű testeken. Mikor meglátta Őt, majdnem rosszul lett. Szíve elfacsarodott a látványtól. A lány felemelt kézzel, kissé nyitott szájjal és nyitott szemekkel feküdt. A másik keze ökölbe volt szorítva.
Perselus egy széket varázsolt a semmiből és odaült a lány fekhelye mellé. Nézte-nézte a törékeny kis testet, míg a sajátját a szomorúság járta át. A lány szép volt, még így, dermedt vonásokkal is. A férfi gondolt egyet. Mivel „senki nem tudja meg”, ezért óvatosan a zárt kézre csúsztatta meleg tenyerét. Hermione bőre kemény és hideg volt, de őt ez nem zavarta. Fogta az apró kezet, és nagyon óvatosan simogatta is egy picit. Így ült csendben, talán egy-két órán keresztül, mikor észrevett valamit. A lánynak nem véletlenül volt zárva a keze. A férfi gyengéden feszegetni kezdte a pici ujjakat, de azok mindhiába, nem engedtek. Ekkor jutott eszébe a pálca. Kivarázsolta a lány kezéből azt a bizonyos tárgyat, ami egy könyv összegyűrt lapja volt. Perselus kisimította a cetlit, melyen a baziliszkusznak, a kígyók királyának tulajdonságai voltak részletesen leírva. A lap alján gyöngybetűs írás volt. Csak egyetlen szó: Csövek.
Tehát rájött – gondolta büszkén a férfi. - Nos, ha így alakult, akkor hagyom, hadd próbálják megoldani a feladatot a barátai, mivel ő sajnos nem segíthet. Természetesen nem akarom őket bajba sodorni, még Pottert sem, ezért ha elakadnak, vagy komolyabb veszély fenyegetné őket, akkor átveszem az irányítást. Dumbledore-nak nem szólok erről, hiszen „bízik a fiú képességeiben”.
Mikor megjelentek az első napsugarak, Perselus eltűntette a széket, és kissé észrevehetőbben visszahelyezte a papírt a lány kezébe.
Vegyék észre ők is. – és a férfi remélte, hogy ezzel kicsit előrébb juttatja őket a megoldás megtalálásában.
Még egyszer végignézett a merev testen, szomorúan sóhajtott és elhagyta a gyengélkedőt.
Ezután minden este belopózott a lányhoz, hogy csak nézze őt csendben, és bár tudta, hogy Hermione semmire se fog emlékezni, jólesett neki a gondolat, hogy vigyázhat rá.
Pár hónap ismét eltelt, eseménytelenül, mikor egyszer McGalagony professzor hangja szállt végig az egész iskolán.

- Várom az összes tanárt a tanári szobában, a tanulók haladéktalanul menjenek a klubhelyiségükbe!

Öt perc múlva már mindenki tudta a hírt, hogy Ginny Weasleyt elrabolta és a Kamrába vitte a szörnyeteg.
A tanulókat haza kellett volna küldeni, és az iskolát örökre bezárni. Másnap Dumbledore se volt már a Roxfortban, mert eltávolította posztjáról őt a bizottság, mikor megtudták a hírt. Piton figyelemmel kísérte, hogy Potterék próbálják a szörnyet megállítani, vagy legalábbis határt szabni neki. Sikerrel jártak, mert megint megmentették a helyzetet és vele a roxfortiakat is. Elintézték végleg a baziliszkuszt, ami az iskolában uralkodott. A Kígyók Királya végleg elpusztult, Dumbledore visszajött az iskolába, a kővé dermesztett áldozatok pedig magukhoz tértek, köztük Hermione is. A lány visszatérésének talán a férfi örült a legjobban, bár nem mutathatta ki, hiszen neki, mint tanárnak az összes tanuló megmenekülése volt a fontos.
Szerencsésen végződött ez az év is, hiszen mindenki túlélte a merényleteket. Perselus örült és szomorkodott is.
Boldog volt, mert újra vidámnak láthatta a lányt, és szomorú, mert megint jön a nyár, és ismét távol lesz tőle. Nem is sejtette, hogy a szünidő gyorsan eltelik majd…

Pedig eltelt és most ismét a Roxfortban volt kollégáival, a diákokkal és Vele együtt. Hermione most lett harmadéves. Ebben az évben a kastélyt a varázslók börtönének, az Azkabannak az őrei védték. A dementorokra azért volt szükség, mert a tömeggyilkos, Sirius Black megszökött előlük. Mikor megérkeztek a tanulók a kastélyba, a férfi automatikusan a lány után kutatott.
Megérkezett? Ha igen, akkor szerencsésen? És ha nem… ? - Abba megint csak nem mert belegondolni.
Pedig Perselus nem volt egy aggódós fajta, csak a lányt féltette. Hogy miért? Még számára is rejtély volt, ennyi idő elteltével is. Különösebben nem érzett Hermione iránt semmit, csak szerette őt és rokonszenvesnek találta. De semmi egyéb.
A beosztás és a vacsora jóízű elfogyasztása után mindenki nyugovóra tért. Másnap ismét kezdetét vette a tanítás. A szokásos menet volt, Perselus tanított, a diákok többé-kevésbé figyeltek az órán. Hermione szokásához híven próbált szorgoskodni, de a férfi egy idő után észrevette rajta a lassúságot, a fáradtságot és a boldogság csökkenését. A lány egyszer-kétszer elaludt az órán, de csak rövid időre és egyre többször adott rossz választ a kérdésekre. A férfi aggódott, hogy valami baja van Hermionénak. Néha félrehívta őt.

- Miss. Granger, jöjjön vissza egy percre! – mondta Piton keményen, nehogy a többiek hallgatózni merjenek. - Beszédem van önnel.
Áh… ez a hülye magázódás – gondolta.
Hermione kérdő és fáradt tekintettel odasomfordált a tanári asztalhoz.

- Parancsoljon, tanár úr – szólt és ráemelte mogyoróbarna szemeit a férfire.

- Nos, szeretném megkérdezni, hogyan érzi magát?
Ez olyan furcsán hangzott a tanár szájából, hogy Hermione egyből felélénkült meglepetésében.

- Nézze, Miss. Granger. Tudom, sőt látom magán, hogy fura, amit kérdezek, de észrevettem, hogy mostanában nem hozza a formáját. Esetleg beteg? Rosszul érzi magát? Vagy valami egyéb? – húzta össze a szemeit a férfi, mert egyből egy hímnemű nebuló jutott eszébe. Nem volt féltékeny, mert ugyan miért lenne az? És mégis…
Hermione olyan erősen elpirult ettől a nézéstől, hogy szégyenében megpróbálta ügyetlenül elterelni a figyelmet zavaráról.

- Dehogyis, Piton professzor úr! Csak az eddigieknél még többet kell tanulnom, mert ebben az évben új tárgyakat is felvettem, például a rúnaismeretet, ami egészen kiváló tantárgy, tanár úr, az a sok rúna és a szavak és a… - vörösödött el ismét. - Hmm… tehát többet kell tanulnom a tárgyaim miatt.

- Rendben van, Miss. Granger, csak ezt akartam tudni. Most elmehet.

- Viszont látásra, professzor úr! - szaladt az ajtó felé Hermione.

- Viszont látásra, Miss. Granger… – miután becsukódott a lány mögött a pince ajtaja, Perselus megkönnyebbülve és mosolyogva rogyott le a székre. Ránézett az asztalára és lehervadt szájáról a vigyor. Egy kupac kijavítandó dolgozattal szemezett –egy darabig. Miután belátta, hogy a dolgozatjavítással ráér, visszagondolt az iménti kis párbeszédre.
Ó, ha tudnád, hogy mennyire megkönnyebbültem, Hermione… - mosolygott ismét. - Már azt hittem, valami komolyabb dologról van szó.
És csak ült boldogan, és boldogan.

Ezután az események kicsit felpörögtek, mert a Reggeli Prófétában megjelent egy aprócska -háromoldalnyi- cikk arról, hogy Black felbukkant Roxmortstól nem messze. A diákok aggódtak, a tanárok megijedtek, a szülők hisztiztek, és levelekkel bombázták Dumbledore-t, hogy erősítse meg még jobban az iskola védelmét.
Mint kiderült, a kérésük nem is volt alaptalan. Talán az egyik szülő jós lehetett és szétkürtölte a hírt, vagy csak puszta anyai megérzések voltak ezek, de tény, hogy Black egyik este betört a Griffendél toronyba, a harmadéves fiúk hálószobájába.
Az összes diákot azonnal leküldték a Nagyterembe, hogy ott töltsék az éjszakát. Perselusnak át kellett kutatnia a pincét és a csillagvizsgáló-tornyot, de nem akadt Black nyomára. Mikor jelentést tett Dumbledore-nak, az igazgató nem fogadta meglepve a hírt, számított rá, hogy Black gyorsan elkotródik a Roxfortból. Pitonnak kellett egy darabig őrködnie a Nagyteremben és közben -ugyan ki mást?- Hermionét figyelte, hogy milyen szép, mikor alszik. Illetve csak látszólag alszik, mert mikor a férfi elindult a nagyterem másik vége felé, hogy beszélgetőkre vadásszon, Hermione is azonnal rákezdte, és kifejtette véleményét barátainak.

- Nem véletlen, hogy Black beszökött ide. Szerintem valaki segített neki. Egyedül nem játszhatta ki a dementorokat. Bár, ha jobban belegondolok, egyszer már megtette, de… – suttogta, s közben a fekete hajú tanár felé pislogott, nehogy észrevegye, hogy beszélgetnek.

- Jaj, Hermione! Hát persze, hogy nem véletlen volt. Szerintem ez a denevér segített neki bejönni. Biztos Black a cinkosa, együtt akarják eltenni Harryt láb alól. – bökött Ron egyik kezével a férfi, másik kezével Harry felé.

- NE merd őt denevérnek nevezni, megértetted? – sziszegte a lány indulatosan, ami nagyon tetszett Pitonnak. Bár Hermione figyelt, ő mégis hallott minden szót. – Ekkora bődületes ostobaságot se hallottam még életemben se tőled, se mástól. Még hogy Piton segít Blacknek? Meg vagy húzatva Ron?!

- Szerintem is igaza van Ronnak, Hermione. Miért ne akarnának megölni? – kérdezte a szemüveges.

- Harry, mondj egyet, csak egyetlenegy okot, hogy miért ölnének meg! Oké, Blacket megértem, mert hallottam tőled, amit Ron édesapja mondott Mrs. Weasley-nek, de Piton? Neki mi oka lenne rá? – kérdezte egyre mérgesebb hangon a lány. Senki nem sértegethette egyik kedvenc tanárját, és alaptalan vádakat se mondhattak róla, mert egyből felhúzta magát.

- Öö… Piton utálta apámat. - jegyezte meg nem túl ügyesen Harry.

- Ez lenne az ok? Gratulálok, Harry Potter, borzasztóan kell félned emiatt Pitontól! Én inkább most alszom. Jó éjszakát. – zárta le a gyilkos-témát a lány.
Ezzel jóformán vége is lett az éjszakának, hamar eljött a reggel. Még szerencse, hogy hétvége volt, mert mindenki nagyon fáradtnak tűnt.
Fontosabb események sorozata ezennel megszakadt ismét pár hónapra a roxfortiak körében. Év vége volt, mikor Harryék ismét átvették az események irányítását. Egyik este lementek Hagridhoz. Onnan pedig le a Fúriafűz alatti alagútba.
Ezt Perselus a Tekergők Térképéből tudta meg, és Black nevét is látta a lapon. Elindult, bosszúvágytól fűtve a fa felé. Talált a földön egy köpenyt, azt is magával vitte. Miután bemászott az alagútba és elindult a Szellemszállásra, ahová a folyosó vezetett, felvette Potter láthatatlanná tévő köpenyét. Egy ajtóhoz ért, megállt és hallgatózott.
Black és Lupin, az a nyomorult vérfarkas menteni próbálták magukat és egymást. –Perselus legalábbis ennyit vett ki a beszédükből.
Egyszer csak beugrott a szobába, leleplezve magát. Hermione ijedtében óriásit sikított, és mindenki meglepődött, mikor a férfi rá akart támadni Blackre, mert még mindig haragudott rá a régi, gyermekkori sértések miatt, és azért is, mert a lány bajba került. Potter fel akarta tartóztatni, de ő erősebbnek bizonyult.
Hirtelen három kiáltás hagyott el három szájat: - Capitulatus! – ordították a gyerekek és Perselus előtt elsötétült minden.

Mikor ismét magához tért, a kastélyparkban volt, mellette az eszméletlen Ron Weasley feküdt. Kiáltásokat hallott a tó felől, ezért gyorsan hordágyra varázsolta a vörös gyereket és elindult, hogy megnézze, ki kiáltozik. A tóhoz érve meglátta az eszméletlen Blacket, Pottert és Hermionét. A néma víz körül nem volt más, csak ők, de Perselus tudta, hogy a dementorok, akik megtámadták a három eszméletlen embert, bármelyik percben visszajöhetnek. Elővarázsolt még három hordágyat, és felküldte őket a kastélyba. Ezzel az éjszakának vége is lett.
Blacket elfogták, a miniszter ki akarta tüntetni Pitont, de a végén minden másképp történt. Hermione és Potter visszamentek az időben, és megváltoztatták a múltat, amivel megváltozott a jelen is. Perselus a kitüntetést nem kapta meg, Black ismét megszökött. Ilyen kavalkádban ért véget ez az év is. A férfi már nem rágódott a díjon, mert lelke mélyén becsületes ember volt, és tudta, hogy nem érdemli meg, mert nem ő mentette meg a fiatalokat, hanem azok mentették saját magukat. Inkább egy új témát keresett, történetesen a lány távozását és az elkövetkezendő nyarat.
Hogy én mennyire utálom a szüneteket, bárcsak ne is jönne el! – gondolta gyerekesen magában.
Mégis eljött, és a Roxfort ismét üres lett, mert Hermione már nem volt ott, hogy boldogítsa a kastélybeli életet a férfi számára.~

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.