Borús, nyári délután volt. A kastélyparkban és a Tiltott Rengetegben a fák süvítettek a szél tombolása miatt. Az égen is vad vihar táncolt. A sötét szobában csak a kandalló tüze adott egy kis fényt. Perselus Piton az ágy mellett ült, egy pohár, manók készítette, finom vörösborral a kezében. A palackban is lehetett látni még valamennyit, talán két-három adagra valót. Régi ital volt, és mint ilyen, különleges is. A férfi még édesanyjától kapta egyszer régen, titokban, hogy csak akkor bontsa fel, amikor már tényleg nem segít semmi, és felejteni akar.
Szomorú meglepetés volt, de ő örült neki. Most mégsem azért itta, mert a feledés gondolata járt a fejében. Épp ellenkezőleg. Emlékezni akart a szép dolgokra. Elhatározta, hogy az összes boldog pillanatot, melyben a lány szerepel, újraéli gondolatban. Az ital segített, a képek az emlékben élesedtek.
A bor hatására Perselus félig-meddig már a bódultság édes mámorát élvezte. Visszaemlékezett az elmúlt időkre, mikor édesanyjával szenvedett, mert apja bántalmazta kettejüket, visszanézett a régi sérelmekre, amiket kisgyermekként és roxfortos diákként kellett elviselnie.
És visszagondolt Rá is, hiszen eljött a hetedév vége és Ő elment… örökre eltávozott az iskolából, szomorúságot hagyva a férfi szívében. Tudta, hogy nem jön vissza többet, nem láthatja őt már soha.
Szerette a lányt, nagyon is. Próbálta ezt nem kimutatni, hiszen mégiscsak a tanítványa, és fiatalabb nála.

- A barátai nem repesnének az örömtől… - dünnyögte magában Piton. - És a tanárok sem díjaznák. Felejtsd el őt, Perselus, felejtsd el!

De a felejtés nem sikerült. A nappalok a múlt felidézésével teltek, az éjszakák pedig a fájdalmas, de egyben édes emlékekkel teli álmokkal kísértették a férfit.
Perselus hallgatta a kandalló tüzének pattogását és a vihar rövid időkre elcsendesülő moraját.
Csak ült, behunyt szemmel miközben egy gyönyörű szépség nézett rá gondolataiban. Bozontos, barna hajkoronával keretezett csinos arc, benne mogyorószínű szempárral. Mennyire imádta ezeket a szemeket. Olyan ártatlannak tűntek mindig.

~Már az első napon megtetszett neki a lány, mikor először meglátta a sok kis gólya között. Nem, akkor még nem Szerette, csak tetszett neki huncut, elevenen csillogó szeme, kedves mosolya, az izgalomtól kissé kipirult arcocskája. Mikor elérkezett a beosztás ideje a férfi csak ült mereven a hosszú étkezőasztalnál, és nézte a lányt. Szólították Őt. Fürgén odaszaladt a székhez, mohón fejére húzta a Teszlek Süveget és várt. A Süveg nem siette el, váratott magára. Perselus pedig reménykedett, hogy talán…talán...
A legendás fejfedő ekkor megszólalt, kihirdetve a döntést:

- Griffendél!

Szinte sejtettem, hogy nem hozzám kerül - gondolta a férfi. - Pedig igazán helyes kis teremtés.

Perselus sóhajtott egyet és nézte a kislányt, ahogy az a legtávolabbi asztalhoz odafut, a boldogságtól ragyogva.
Miután a kis szépség helyet foglalt a többiek között, végignézett a tanári asztalon. Komolyan szemlélte leendő oktatóit, szemében még mindig csillogott a fény. Mikor összeakadt Perselussal a tekintete, a lány ismét boldogan elmosolyodott, pedig a többi tanárnál nem tette.
Piton egy aprót biccentett a gyermek felé, aki ezután ismét vidáman elkezdett nézelődni a teremben. A férfinek hirtelen nagyon jó kedve lett. Olyasmi volt, illetve lett neki a lány, mint a mugliknál a tanár kedvenc diákja. Persze ezt a későbbiekben soha nem mutatta ki, hiszen Hermione mégis Griffendéles...

Milyen boldog – gondolta. - Bárcsak én is így éreztem volna magam itt az első napomon, de sajnos…

A beosztás tovább folytatódott, a férfi nézte a többi elsőst, de a tekintete el-elkalandozott az utolsó asztal felé, hogy pár pillanatra láthasson egy libbenő barna hajfürtöt vagy mosolygó szájat.
Felfigyelt egy-két névre, például jött még egy Weasley-gyerek, a Malfoy fiú és régi „cimborája”, James fia, Harry Potter.
Ezután Dumbledore mondott „néhány szó”-t, és elkezdődött a vacsora. A teremben hangzavar volt, a tanárok csacsogtak-fecsegtek mellette, de ő csak csendben fogyasztotta az ételt és figyelte a diákokat. Asztalbontás után Perselus gondolta, jobb lefeküdni, mert másnap órája van. Pont az elsős Griffendéles és Mardekáros társasággal. Igaz, ez még csak hagyományos ismerkedő óra lesz, de nem árt, ha pihen az ember. Elindult az ajtó felé, szaporázta lépteit. A folyosóról csilingelő, boldog kacagás áradt felé. Ő volt az, Ő nevetett, miközben társaival együtt ballagott fel a hálókörlethez.
Piton elsietett a szobája felé, hogy álomra hajtsa a fejét. Miután befeküdt az ágyba, csendesen elmosolyodott és elaludt.
Másnap olyan energikusan kelt fel, mint még soha életében. Várta, hogy kezdődjék az óra. Velük…Vele.
Perselus elképzelni nem tudta, hogy mi lelte önmagát, furcsa és idegen volt ez a jó kedv. Lehetetlen, hogy az a lány legyen rá ekkora hatással. Teljesen lehetetlen.
- Mitől vagyok így bezsongva? Mint valami kis szerencsétlen az első randija előtt. Nem is volt annyira szép az a lány, meg különben is…ő kicsi…hogy úgy mondjam pisis. És főleg hogy a tanítványom. Nem lehet rám, pont RÁM ekkora hatással. Bár, az a vidámság, ami belőle áradt, talán az fogott meg ennyire. Vagy a huncut szemei? - kérdezte Perselus a tükörképétől, miközben a talárját igyekezett felvenni -fordítva.
Miután üggyel-bajjal felöltözött, elindult a tanterme felé. A reggelit teljesen elfelejtette, mert most hidegen hagyták az ilyen felesleges dolgok. Felvette szokásos órai figuráját, a gonosz, zord bácsi kinézetet, bár igyekezett nem annyira ijesztően festeni, mint máskor, mert a lányt /de csak őt/ nem akarta megrémíteni. Mikor megszólalt az óra kezdetét jelző csengő, idegességében úgy kirontott az ajtón, hogy félig letarolta a pice folyosóján sorakozó elsősöket.

- Befelé! Gyerünk, mindenki! - szegény, nem tehetett róla, hogy ilyen volt a stílusa, ha gyereket látott.
- Köszöntök mindenkit az első óránkon. A mai napon megismerkedünk egymással – itt a lány felé villant a szeme.- És utána elmondom maguknak a tanórámon betartandó szabályokat! Mivel ezek egész hetedév végéig érvényben lesznek, ajánlom, hogy alaposan véssék eszükbe, amit hallani fognak. Most pedig akit szólítok, az feláll, és mond magáról néhány dolgot.

- Abbott… Alleyn… Brown… Crak… Const… Dooper... Fernn… Finnigan… Granger…
A lány felpattant és rögtön hadarni kezdte mondókáját.

- Hermione Granger a nevem, mugli származású vagyok. Örülök, hogy a Roxfortba kerülhettem. Szeretek olvasni és tanulni. Szeretnék megfelelni az elvárásoknak és a követelményeknek! Szorgalmas vagyok, igyekezni fogok a tanulásban. – ezt mind egy szuszra mondta el. Pitonnak leesett az álla.
Buzgómócsing! - ez jutott először a férfi eszébe. - Merlinre, ki nem néztem volna belőle első látásra!
- Rendben, Granger, leülhet. Megyünk tovább. Greaft… Hooper… Malfoy.

- Draco Malfoy vagyok és aranyvérű - itt a szőke gyerek körülnézett, kihívó pillantással.

- Jól van, fiam, még valami?

- Öö…

- Köszönjük. – Áh, ez a gyerek! Sajnos jóban kell lennem vele, mert az apja fejes. Szövetségese volt a Sötét Nagyúrnak, úgyhogy…
Haladtak tovább az ismerkedéssel. Harryre került a sor.
Piton olyan keskenyre húzta a szemét, hogy sokan hátrahőköltek.

- Potter, Potter, Potter… a kis híres nemde? Nos azt hiszem, neked nem kell mondanod semmit, úgyis mindenki ismeri a LEGENDÁS történetedet. – Perselus csak köpte a szavakat. Érezte, hogy nem lesz jóban ezzel a gyerekkel. Ahogy az apjával sem voltak éppen puszipajtások.
Az ismerkedés befejeztével Piton a szabályokat ismertette.

- Tilos, ismétlem, TILOS az órán beszélgetni. Csak akkor szólal meg valaki -és csak ő, senki más-, ha kérdezem. Tilos mindennemű csínytevés és garázdaság is! Tilos a bájital hozzávalók és kellékek –mérleg, lombikok, kanalak, egyéb- helytelen használata, és azokkal való játszadozás! …
És még jó pár dolog tilosnak bizonyult. Perselusnak elfáradt a nyelve, mire végigmondta.
Megszólalt a csengő.
- Mehetnek! – és csak nézte a lányt.
Szép volt, de…valahogy olyan furcsa. A szemében a csillogás nem is volt huncutos, inkább… kissé megszállott benyomását keltette. És a férfinek igaza is lett.
Később Perselus az ebédet is kihagyta, mondván, hogy felesleges időpocsékolás. A lányt kereste a folyosón és minden elképzelhető helyen. Rajta is már a megszállottság jelei mutatkoztak.
Estére már a rosszullét kerülgette az éhség miatt, inkább lement vacsorázni. A lány sehol.
Elteszem magam másnapra – gondolta. - Viszont ez a lány furcsa. Kíváncsi vagyok rá, hogy milyen teljesítményt tud nyújtani a holnapi órán.
A férfi lefeküdt és elaludt.

Másnap kiderült, hogy Hermione Granger milyen is valójában. Piton bármit kérdezett a diákoktól, a lány egyből jelentkezett, és motyogva hadarni is kezdte magában a választ. Ez a következő órákon is így történt, és Perselus egyre jobban egy kis stréber buzgómócsingnak tartotta Hermionét. Persze mint tanár, örült ennek a szorgalomnak -részben. Mert amit a lány művelt, az már sok volt. Dolgozatírásnál elsőnek volt készen, és hibátlan is lett az irománya. A gyakorlati feladatokat is példásan csinálta meg.
Teltek-múltak a napok és Piton azt vette észre, hogy a lány egyre több időt tölt Potterrel és a legkisebb Weasley-gyerekkel. Persze tudta, hogy ez miért van. Mindenszentek előestéjén az elfuserált képű kis dadogós szerencsétlen egy trollt engedett be a kastélyba. Hermionét pedig nem lehetett látni ezen a napon, mert mint kiderült, a kis vörös megsértette, és Ő elbújt sírdogálni. Tehát Halloweenkor a szörny egyszer csak betört a kastélyba.
McGalagony professzor hirtelen elkapta a férfi kezét, mert meg volt rémülve:
- Kérem, Perselus siessen, egy tanulónk a troll fogságába esett a lánymosdóban! Segítsen, kérem!

Pitont nem kellett kétszer kérni, rögtön elrohant a lányvécé irányába. Feltépte az ajtót, és amit látott, attól mérgében majdnem cifrát káromkodott. A két koszos, izzadt fiú állt az ájult szörny mellett, felemelt pálcával. Nagy porfelhők gomolyogtak a helyiségben, ezért a férfi először észre se vette a csendben a falhoz lapuló, sápadt lányt. Megérkezett McGalagony, és a nyomában Mógus is. A professzorasszony kiselőadás tartott a veszélyről és arról, hogy mekkora szerencséjük van, hogy élve megúszták az esetet. Mógus csak állt, és megsemmisülve nézte az ájult trollt. Mikor a tanárnő jobban rátért volna a fiúk szapulására, egy vékony hang magára vállalta a dolgot. Hermione kisétált a porból, arcát könnyek csíkozták, teste remegett, haja szürke volt a rátapadt törmelékektől. A professzornő megbotránkozva felküldte őket a klubhelyiségbe és Piton is távozhatott.
Mikor a férfi beért a szobájába, nagyon megkönnyebbült. Bármennyire is strébernek és buzgómócsingnak találta a kislányt, a szíve mélyén még így is tetszett neki.
A napok ismét teltek tovább, eseménytelenül. Hermione ezentúl végig a fiúkkal volt, úgy tűnt, nagyon jó barátok lettek.
Elérkezett az év vége, és a lány bebizonyította még nagyobb ügyességét, okosságát és bátorságát. Megmentette a barátaival együtt a Bölcsek Kövét a Sötét Nagyúrtól. Mint kiderült, azt az akadályt, amit Perselus állított fel a Kő védelme érdekében a lány játszotta ki.
Okos kislány – gondolta a férfi, de egyvalami nagyon nem tetszett neki. Ment is panaszkodni az igazgatóhoz.
- Albus, maga ezt nem gondolhatja komolyan, hogy Potter, pont az a kis szerencsétlen… mentette meg a követ! Hermione Granger volt az, akinek a tudása nélkül Potter már rég nem élne. ŐT kellene ennyire dicsérni.

- Kedves Perselus. Én azt nem is vitatom, hogy Granger kisasszonyé is az érdem, de mégiscsak Harry volt az, aki szembeszállt Voldemorttal.

- De ha Granger nem segít… - kezdett Piton újra bele.

- Akkor Harry elbukott volna. Talán így van. Én bízom a fiú képességeiben! – zárta le ezt a témát Dumbledore. - Egyébként Perselus, megértem, hogy véded a lányt, hiszen láttam, hogy egész évben őt figyeled… - mosolygott az igazgató.
Piton ekkor zavartan elköszönt, és sietve magára hagyta az ősz szakállú varázslót, gondolataival.
Eljött tehát az év végi vacsora ideje, és Perselus ismét a lányt figyelte.
Mennyit változott év eleje óta – tűnődött. - Nem a tanulási szokása, azon soha nem fog változtatni, hanem a viselkedése.
Amikor pedig a kicsik elindultak Hagriddal a csónakok felé, a férfi végig követte tekintetével Hermionét, míg az el nem tűnt a távolban.~

Perselus sóhajtott. Kinyitotta szemeit, miközben felállva nyújtózott egyet. Letette az asztalkára a poharat, és készülődni kezdett a lefekvéshez. A valóságban sajnos már nem voltak ilyen kellemes pillanatai, mint az emlékében. Befeküdt az ágyba és ugyanúgy, mint az első napon, csendben mosolygott. Szép emlékek voltak ezek, nagyon szerette őket. Kint a vihar már elcsendesedett, és az égen kigyúlt az első csillag. Viszont a férfit mindez ez már a legkevésbé sem érdekelte, mert most először nem szomorú álom kínozta a lelkét.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés