Perselus felpattant, és Hermione után sietett. Elkapta a lány kezét, és szembefordította magával.

- Mit mondtál? – kérdezte. – Honnan tudod, hogy a Sötét Nagyúrnak szándékában áll megölni majd?

- Miért nem hiszel nekem soha? – kérdezte Hermione szomorúan. – Hm?

- Hiszek neked, de válaszolj!

- Ez nem ilyen egyszerű! – csattant fel Hermione, és kirántotta kezét a fiúéból. – Ha ennyire erős az elhatározásod, akkor nem mondhatok semmit.

- Ez valami titok-dolog? Valami rejtelmes izé?

- Látod, ezt is hülyeségnek veszed, pedig tudtommal nincs okod arra, hogy vicces kedvedben legyél! – Hermione ügyesen elvette Perselus kedvét a bolondozástól.

- Honnan tudod, hogy a Sötét Nagyúr keze által halok meg? – kérdezte.

- Nem tudom… csak mondtam egy példát, hogy ez is lehetséges. De egyre erősebb ez a gondolatom, már olyan megérzés-féle. Miért akarsz fiatalon meghalni?

- Mert semmi értelme annak, hogy itt szívom a levegőt – mondta Perselus, és elvigyorodott. – Tudod, ha te is ilyen helyzetben lennél, lehet, hogy neked is csak a halálon járna az eszed.

- Hülye vagy – mondta ki nyíltan a gondolatát Hermione, és megcsóválta a fejét. – Na és mi lenne, ha jóra fordulna az életed?

- Mit értesz jó alatt?

- Nem is tudom… mondjuk, nem állsz be halálfalónak, hanem… például lehetnél tanár! – tette fel a javaslatot Hermione, és ártatlan képet vágott hozzá. – A te eszeddel könnyű dolog lenne megszerezni az állást. Aztán megismerkednél valami csinos-kedves nővel, megtaláljátok a közös hangot… a többi meg magától értetődő.

- Ez hülyeség. A tanári állásig még rendben van a dolog, de hogy én ismerkedjek? Ugyan, az nem nekem való…

- Próbáltad már valaha? – kis hatásszünetet hagyva Hermione folytatta. – Na, ugye. Nem tudhatod, mi vár rád.

- De én már soha nem lehetek boldog, érted? – mondta Perselus, és elfordult, hogy ne kelljen Hermione szemébe néznie. – Elveszítettem azt, ami fontos volt… Muszáj a Sötét Nagyurat szolgálnom! Próbáltam már jó lenni, de nem ment. Az nem én voltam.

- De, pontosan az volt az igazi éned, nem ez a bolond, aki azt képzeli, hogy csak a halálfalók között lehet igazi élete – Hermione végigsimított a fiú arcán, aki egy rövid pillanatra behunyta a szemeit. – Hidd el nekem, nem lesz jó vége, ha bekerülsz közéjük.

- Nem tudom, Hermione… nem tudom – sóhajtott. – Talán igazad van.

Hermione erre csak horkantott egyet… mi az, hogy talán? Kicsit közelebb húzódott Perselushoz, aki még mindig mozdulatlanul állt.

- Na, megpróbálod, amit javasoltam? – kérdezte, és kíváncsian nézett barátja szemébe.

- Mondtam már régebben, hogy semmit nem garantálhatok… de megpróbálni azt lehet. Talán jó lesz, talán semmit nem változtat a gondolataimon… de az is lehet, hogy valami jó is eszembe jut. Megfelel?

- Egyelőre – mondta Hermione, és halványan elmosolyodott. – És visszatérve az ismerkedésre…

- Na, már csak ez hiányzott – morgott Perselus. – Azt hittem, hogy túltetted magad rajta.

- Ne aggódj, addig nem fogom túltenni magam rajta, amíg meg nem találjuk neked a megfelelőt – Hermione komolyan bólintott, de titkon remélte, hogy neki is szerencséje lesz.

oOoOo

Néhány eseménytelen nap múlva Hermione fejében megszilárdult az a tény, hogy ismét nyári szünet van. Az indulás előtti napon az ötödéves diákok lemehettek Roxmortsba, hogy kipihenjék az RBF nyújtotta stresszt. Hermione választani kényszerült. Tudta, hogy a régi hármas már nem fog többet együtt kószálni a falu utcáin, ezért kísérletet se tett arra, hogy összehozzon Lilyvel és Perselusszal egy „baráti” találkát. Döntenie kellett: Lily, a barátnő, aki bármilyen nehéz helyzetben mellette állt, vagy Perselus, a barát és… valami más, akinek sokkal nagyobb szüksége lenne a támogatásra, a kedves, barátságos szóra… A lány nem tudott dönteni, így megkérdezte Lilyt, hogy kivel megy a faluba.

- Jaj, ne is kérdezd! – mondta, és közben szemeit forgatta. – Potter odajött hozzám tegnap este, és megkérdezte, hogy lenne-e kedvem meglátogatni Zonkót. Na, bumm! Mondtam neki, hogy más programom van, de csak makacskodott, én meg… persze csak azért, hogy békén hagyjon végre… szóval belementem. Holnap nyolckor vár rám a Nagyterem előtt. Csodás lesz, mondhatom – azzal a lány kinyújtotta a nyelvét, rámosolygott Hermionéra, és elhúzta az ágyfüggönyt, jelezve, hogy aludni készül. Pár másodperc múlva azonban a függönyszárnyak közül kikukucskált egy vörös hajzuhatag, majd a hozzá tartozó arc. Lily még mindig mosolygott. – Na, és te kivel mész?

- Én… még nem tudom – hazudta a lány. – Szerintem egyedül.

- Jaj, az nem jó. Figyelj, gyorsan lerázom Pottert, aztán elmegyünk egy csajos sétára. Na?

- Nem, Lily, nyugodtan maradj csak, miattam igazán nem kell… - Hermione nagylelkűsége azonban nem úgy sült el, ahogy ő azt szerette volna.

- Ó, el is felejtettem mondani, hogy Potter kávézni is meghívott. Úgyhogy ne aggódj, nem foglak zavarni titeket… - Lily dühösen behúzódott függönye mögé.

- Mondtam, hogy egyedül megyek, kiről beszélsz? – kérdezte óvatosan, és elkezdte a takaróját babrálni.

- Tudod nagyon jól, hogy kiről beszélek – csattant fel Lily. – Jó éjt!

Másnap reggel Hermione fáradtan ébredt. Valami butaságot álmodott, olyasmit, hogy Lily és Perselus bohócruhában ugrálnak mellette, miközben ő mutogatja a roxmortsi kirakatok áruit… Igazság szerint arra kelt fel, hogy valakik sugdolóznak körülötte. Első, amit meglátott, egy enyhén hullámos fekete hajtincs volt. Nem kellett sokat gondolkoznia, hogy megtudja, ki áll az ágya mellet, ki az, aki fölé hajol. Óvatosan, mintha csak álmában forgolódna, átgördült a másik oldalára, és hallgatta, mint mond Lisa Chloénak.

- Chlo, szerintem hagyd abba – suttogta óvatosan. – Így is eléggé ideges lesz mindkettő…

Áh, szóval Lilyvel is hasonlókat csináltak – gondolta Hermione.

- Fogd már be, Lis! – szólt vissza a fekete hajú lány, és halkan csettintett egyet ujjaival. – Tökéletes lesz. Na, húzzunk innen, mielőtt felébrednek!

Hermione a halk ajtócsukódás után felkelt az ágyból, odavánszorgott a tükörhöz, és elszörnyedt. Haja csomókban összeragadt, egy-két helyen zöldes árnyalatú volt, az arca pedig… tele levakarhatatlan foltokkal. A homlokán írás díszelgett: Perselus a suli legjobb pasija!

A lány úgy érezte, menten agyvérzést kap. Odarohant Lily ágyához, szabályosan leszaggatta a még mindig elhúzott függönyöket, és ránézett a haragos lányra.

- Figyelj, Hermione, nem kellene korán reggel… - kezdte, de az, hogy barátnője elé tartotta a tükröt, belefojtotta a szót. Ijedten tapogatta végig az arcát, és nyöszörgött. – Te jóságos ég! Én ezt nem hiszem el… mi történt velem?

Az utolsó szó már szinte hisztérikus sikollyal hagyta el a száját. Hermione visszatette a tükröt a helyére, és óvatosan leült Lily ágyára.

- Chloe és Lisa… az történt – mondta, és egyfolytában Lily kopasz fejét, pattanásos arcát, és hiányos fogsorát nézegette. – De ne aggódj…

- Nem aggódom, Hermione! A gyilkolási szándék mellett már nincs időm az aggódásra. Hol vannak?

Hermione figyelte, ahogy Lily ide-oda kapkodja fejét Chloe és Lisa keresése céljából, és kitört belőle a nevetés.

- Mi olyan vicces? – kérdezte duzzogva Lily.

- Semmi, semmi – sietett a válasszal Hermione, és ismét a kopasz fejre nézett. Furcsa volt Lilyt dús vörös haja nélkül látni. Túlságosan megszokta, hogy barátnője haja csak úgy röpköd, mikor tulajdonosa ideges, és most zavaró volt a sörény hiánya. – Várj, segítek rajtad.

- Micsoda? Potter egy lúzer? – motyogta Lily, és megtapogatta nyakát. Az ő bőrén is felirat díszelgett. – Hmm, ezt megtartom, még jól jöhet. Te nem kaptál tetoválást?

Hermione sebtében még jobban homlokába simította azt a kevés csomótlan hajszálat, ami megmaradt neki, és hevesen rázta a fejét. Lily azonban nem volt buta, ezt Hermione is tudta jól. Mikor a lány odalépett hozzá, és eltűrte a haját, letörten figyelte a reakciót. Barátnője azonban el lehetett foglalva a saját problémájával, mert csak nevetett egyet, és visszasétált a tükörhöz.

- Na, vállalod, hogy helyrehozzalak? – kérdezte Hermione, és kezébe vette a pálcáját. Fél óra múlva még mindig semmi javulás nem látszott, és a két lány kísérletező kedvét ez igencsak lelohasztotta. Hermione kétségbeesetten, Lily dühösen csapkodott.

- A francba! Hogy menjek így a faluba? Mindenki rajtam fog röhögni – dühöngött Lily, és felcsapta bőröndje tetejét. Hevesen kutatott, mígnem talált valami plüssállatkát. Hermione felismerte, hogy barátnője egy rókafigurát tart a kezében, és élesen mustrálgatja. Alapos vizsgálódás után azonban visszatette a plüsst a bőröndbe. – Ez nem elég… kis varázslattal megnövelhetném, de sokat nem érne.

- Ne aggódj, valamit kitalálunk – mondta Hermione, aki szintúgy aggódott külseje miatt, mint Lily. – Ezek az izék nem jönnek le rólam. A hajam még csak hagyján, mert van baseballsapkám, de az arcom?

- Sminkkel meg lehet oldani – nyugtatta meg Lily, és alaposan megnézte a lány arcát, és hangos nevetésben tört ki. – Bár, akkor kell egy hordónyi alapozó.

- Köszi – nyögte Hermione, és felvette a megfelelőnek ítélt ruhát. Térdnadrágot vett, és egyszerű pólót húzott. Belebújt kényelmes sportcipőjébe, és elmasírozott fogat mosni. Sikálás közben arra gondolt, hogy a reggelit kihagyja… valahogy nem volt kíváncsi a megszégyenítő tekintetekre. Visszatérve a szobába segített Lilynek is öltözéket keresni. Varázsolt barátnőjének egy parókát, és útjára engedte őt.

- És csak mértékkel mosolyogj! A csodás fogaidat még véletlenül se villantsd ki! – adta meg az utolsó jó tanácsot, és becsukta az ajtót Lily mögött. Visszacsoszogott a tükör elé, alapozót ragadott, és megpróbálta a foltokat úgy ahogy eltüntetni. Végül már csak a Perselusos felirat virított a homlokán, de úgy gondolta, azt a sapka majd eltakarja. Kontyba tekerte csomós haját – amit hiába próbált kifésülni, csak még rosszabb lett -, és betömködte a sapka alá. Még egyszer végignézett magán, és ő is elindult, hogy Perselusszal találkozzon.

oOoOo

Úgy érezte, mióta kilépett a szobából, mintha rivaldafényben állna. Mindenki őt nézte, egyesek összesúgtak, mások kinevették… Hermione ezt gondolta, a valóságban azonban csak egy-két fiú nézett utána, de ez is betudható volt annak, hogy már nem volt kislány. A kastélyból sietve távozott, és Roxmorts főutcájáig meg se állt. Ott hirtelen berántotta valaki az egyik fa mögé, és szorosan átölelte. Hermione már majdnem hátrarúgott egyet, mivel nem tudta, ki a támadó, és nagyon sajnálta, hogy az a rúgás nem következett be. Nyakát kitekerve hátrafordult, és Siriusszal találta szemben magát.

- Sirius – nyögte, és lefejtette magáról a fiú karját. – Öhm… helló!

- Szia, Hermione – lehelte Sirius, és szélesen elvigyorodott. – Milyen csinos van ma! Soha nem láttalak még így, de hidd el, tetszik a látvány!

- Köszönöm! Hát, akkor én megyek is. Szia! – Meg is fordult, de a fiú megint átölelte.

- Maradj még itt egy kicsit! – kérte, és megsimogatta a lány vállát. – Nincs kedved sétálni? Beszélgethetnénk, esetleg ehetnénk valamit. Mit szeretnél?

- Sirius, amit én szeretnék, az neked nem tetszene – nyögte Hermione, és ismét elhúzódott a fiútól.

- Nekem minden tetszik, ami neked is, és mindent szeretek, amit te is. Na, halljam, mit szeretnél?

Sirius olyan lelkesnek tűnt, hogy Hermione egy pillanatra megsajnálta, de nem hagyta magát elcsábítani.

- Jó. De nem vállalok érted felelősséget! Szeretném, ha elmennél, és hagynád, hogy én is menjek oda, ahová szeretnék… nélküled!

- Oh! Rendben, ha ezt szeretnéd, én megértem… Oké – Sirius hangja csupa csalódottság volt, de hamar feltalálta magát. – Akkor én elmegyek a Mézesfalásba, és… később találkozunk? Szeretnélek meghívni valahova. Na, mit szólsz?

- Sajnálom, de egész napra van programom, nem valószínű, hogy ráérek majd. Tényleg sajnálom – Hermione kicsit rosszul érezte magát, amiért folyton visszautasítja Siriust, még egy meghívást se fogad el tőle, de tudta, hogy nem szabad hiú reményeket kelteni a fiúban. Tudta azt is, hogy Sirius nem fogja úgyse feladni, ezt a visszautasítást csak kisebb kudarcként éli meg, és megy tovább az élete. Ugyanúgy fogja folytatni a „zaklatást”.

Hermione körülnézett, látja-e valahol Perselust, de a fiú nem tűnt még fel. A lány várt, közben pedig azon gondolkozott, hogyan fogja leszedni a foltokat az arcáról. Már ott tartott, hogy addig dörzsöli, amíg csak bírja, mikor valaki megkocogtatta a vállát. Hermione megfordult, és eltátotta a száját.

- Szia – köszönt Perselus lágy hangon, és óvatosan becsukta a lány száját. – Jól vagy?

- Én… huh, jól nézel ki… akarom mondani, persze, hogy jól vagyok – habogta Hermione, és még mindig elkerekedett szemekkel nézte barátját. A fiú szokásos módon fekete ruhát viselt, egy pólót és egy farmernadrágot, Hermione valamin mégis megdöbbent. Nem az öltözködésen – azt ismerte eddig is, hanem az arcon… Perselus arca kisimult volt, kipihent, tekintete üdén és - talán mondhatni – vidáman csillogott, ajkán óvatos mosoly játszott. Hermione úgy érezte, elsüllyed szégyenében. Nagyon remélte, hogy Perselus nem veszi észre rajta, mennyire borzalmasan néz ki.

- Csinos vagy – mondta a fiú, és elmosolyodott. – Kicsit fiús… de csinos.

- Köszönöm. Te viszont… fantasztikusan nézel ki! – lelkendezett a lány, és még mindig ide-oda járatta tekintetét a fiún.

- Hah, azért túlozni nem kell, Hermione – csitította őt a fiú, de látszott rajta, hogy jólesett neki a dicséret. – Na, mi a terved mára?

- Gondoltam, hogy sétálhatnánk. A faluban is körülnézhetünk még egyszer, hátha találunk valami jót… mostanában úgyis alig volt alkalmunk kimozdulni.

- Jó. Gyere! – Perselus elindult a hegy felé, mielőtt azonban odaértek volna, elfordult jobbra, hogy egy kis ösvényen vezesse tovább a lányt. Végül egy patakhoz értek, és annak a partján telepedtek le. Percekig néma csendben ültek egymás mellett, majd – szokás szerint – Hermione szólalt meg először.

- Mit fogsz csinálni a szünetben?

- Valószínűleg otthon ülök majd, és hallgatom az apám parancsait – mondta szomorúan. Hermione egyből megbánta, hogy feltette ezt a kérdést. – Bár igyekszem minél többet távol lenni otthonról, de ha apám megmakacsolja magát, akkor semmi esély a szabadulásra.

- Ne haragudj! Nem akartalak elszomorítani… - szabadkozott Hermione, de Perselus közbevágott.

- Ne sajnáld, Hermione. Egyszer ezen is túl kellett lenni. És nem vagyok szomorú, ó, nem! Inkább gyűlöletet érzek, mint szomorúságot. Tudod, már régóta nem újdonság nekem ez az érzés…

- Néha találkozhatnánk a szünetben? – kérdezte reménykedve a lány, de Perselus megrázta a fejét.

- Erre igen kicsi az esély. Mondom, napközben nehéz elszabadulnom otthonról, este tudnék csak kimászni az ablakon, de az se lenne biztonságos.

- És ha én mennék hozzád?

- Nem! – csattant fel a fiú, megrémisztve Hermionét. – Meg ne lássalak a környéken, érted?

- Én… miért? Én csak…

- Ígérd meg! Esküdj meg, hogy nem jössz oda soha! Esküdj meg! – Perselus hirtelen megragadta Hermionét a vállánál foga és megszorította. A lány tágra nyílt szemmel nézett barátjára, és lassan bólintott. Perselus szorítása egy darabig még fogva tartotta, majd lassan enyhülni kezdett.

- Ez… mi volt, Perselus? – nyögte Hermione, és megmasszírozta vállait.

- Sajnálom – mondta a fiú, de nem nézett a lányra. – Csak hogy biztos legyek a dologban.

- De miért nem mehetek el hozzátok? – a lány továbbra is makacskodott, bár kezdett megijedni a fiú haragjától, mely már szemeiben csillogott.

- Azért, mert nem! Ennyi. Más magyarázatom nincs!

- De igenis legyen! – mondta durcásan a lány. – Miért?

- Hermione, hagyd már ezt! Nem jöhetsz el, és kész. Ennyi, nincs mese! Majd valamikor találkozunk, ha szerencsénk van, de ezt se ígérhetem meg.

A lány elhatározta, hogy amint beköszönt a nagy forróság, ő bizony elmegy Perselushoz, ha tetszik a fiúnak, ha nem. Nekidőlt a legközelebbi fa törzsének, és onnan vizsgálta barátját. Megváltozott – gondolta. – Már nem az a kisfiú, aki régen volt.

Perselus nem volt kimondottan szép, jóképűnek se nagyon lehetett nevezni, valami mégis megfogta benne Hermionét. A lány se tudta megmondani, hogy tulajdonképpen mi is az, ami egyedi volt barátjában, mégis… tetszett neki a fiú. Szerette úgy ahogy van, még akkor is, amikor a legrosszabb kedve volt. Hermione lassan végignézett a fiú arcán, alaposan szemügyre véve, barátja mennyit változott az elmúlt évek alatt… és hogy még mennyit fog mostani énjéhez képest.

Perselus észrevette, hogy Hermione figyeli őt, és a reggeli napfényben ráhunyorgott a lányra. Jelentőségteljesen Hermione mellé nézett, jelezve, hogyha megengedett, odaülne. A lány elmosolyodott, és bólintott egyet, közben pedig megpaskolta maga mellett a füvet.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés