Hermione hatalmas sóhajtással kezdte a nyár utolsó otthon töltött napját. Ez a szünet is elszállt – gondolta, és megmarkolta párnáját, hogy egy jól irányzott mozdulattal Lily ágyára hajíthassa. A lány nyögött egy nagyot, majd kidugta borzas haját a takaró alól.

- Ez mire volt jó? – kérdezte, és visszadobta a párnát, de az nem Hermionét találta el, hanem az ablakot. – Ennyit a célzási képességeimről. Milyen nap van?

- Csütörtök – válaszolt Hermione, és lerúgta magáról a takarót. – Holnap megyünk vissza a Roxfortba!

- Aha – Lily hatalmasat ásított, és megvakarta fejét. – Jól fog kezdődni az év, mi? Egyből hétvége!

- Év eleji lazítás. Nem árt.

- Bizony nem. Utána úgyis el kell viselnünk megint egy-két lököttet… neveket nem vagyok hajlandó mondani – kuncogott Lily, és szélesre tárta az ablakot. – Szép idő van. Na, menjünk reggelizni, mert anya kiakad… úgyis mindig ideges, ha megyünk vissza, ne tegyünk rá még egy adaggal.

A reggeli kellemesen telt, eltekintve Petunia szokásos gyűlölködő és féltékeny tekintetétől. A pakolás már kevésbé volt szórakoztató. Órákig válogatták, hogy mit kell becsomagolni, és hiába a rutin, minden évben otthon felejtettek valamit. Hermione hatszor nézte meg, hogy mindent eltett-e, és mikor elégedett volt az eredménnyel, megkönnyebbült sóhajjal csukta be ládája fedelét. Lily még pár percig vacakolt a zárral, majd könnyed mozdulattal a láda tetejére ugrott, és bekattintotta rajta a lakatot.

- Kész. Bár anyu legalább kétszer megnézeti még velem, de egyelőre ennyi – csapta össze tenyerét, és elmosolyodott. – Nem igazság, megint előbb végeztél, mint én.

- Szerencsém volt – nevetett Hermione, és a fotelba pakolta másnapi ruháit. Miután ezzel készen lett, lassan megfordult, és Lilyre nézett.

- Jól vagy? – kérdezte barátnője. – Miért nézel ilyen furán?

- Csak kérdezni szeretnék valamit, ami… lehet, hogy neked nem fog túl jól esni. Sőt, mit beszélek? Egyáltalán nem fog tetszeni – mondta Hermione, és sóhajtott egyet. – Arról lenne szó, hogy ugye holnap utazunk, és… mi lenne, ha…

- Ha? Miről van szó? – kérdezte mosolyogva Lily. – Csak nem azt szeretnéd kérdezni, hogy Sirius beülhet-e hozzánk? Mert erre a válaszom egyenes igen. Persze, hogy beülhet…

- Nem, Lily, nem erről van szó. Vagyis nem Siriusról. Én Perselusról beszélek.

- Hermione – szólt elkomorodva a lány. – Tudod, hogy még mindig haragszom rá. Nem szeretnék találkozni vele… de te nyugodtan ülj át hozzá, hidd el, nem sértődök meg érte! Az iskolában úgyis sülve-főve együtt vagyunk, úgyhogy nem veszem zokon, ha továbbra is szeretnél vele időt eltölteni. Ülj csak be hozzá, aztán… jó szórakozást!

Lily kacsintásától Hermione megkönnyebbült, és elmosolyodott.

- Biztos, hogy nem baj? – kérdezte. – Mert ha gondolod, akkor ott maradhatok veled, és…

- Hermione, van egy olyan érzésem, hogy miután felülök a vonatra, rögtön az első percben rám akaszkodik valaki, akihez semmi kedvem. Nem akarlak kitenni téged is Potter nyálaskodásának. Sőt, ha rám hallgatsz, messze elkerülöd a kupét, ahol ülni fogok, mert – ha szeretnéd, ha nem – Sirius is ott fog terpeszkedni. Nos?

- Oké, meggyőztél. Köszönöm!

Ahogy Lily eltűnt a gardróbban, a lány a szívére tette a kezét. Ezen is túl vagyok – gondolta.

A délután gyorsan eltelt, a legeseménydúsabb dolog az volt, hogy Petunia majdnem leesett a lépcsőn, mire Lily kinevette, és ebből hatalmas veszekedés lett, amibe kénytelen volt beavatkozni a két szülő is. Utána Hermione unottan végighallgatta Lily szitokáradatát, melyben a legfinomabb kívánság is egy durrfarkú szurcsók volt, amint épp Petunia „képébe” végzi a dolgát. Miután a két testvér nagy nehezen lenyugodott, kezdetét vette a vacsora, ahol mindannyian nagyon jól szórakoztak.

oOoOo

Másnap Lily jóslata bevált. Amint a lányok felléptek a vonatra, felharsant egy túlontúl ismerős hang, és pillanatokon belül James Potterék tűntek fel a peronon. Lily küldött Hermione felé egy „na, mit mondtam?” pillantást, és lehuppant az első szabad helyre. Hermione elbúcsúzott barátnőjétől, és Perselus keresésre indult. Mivel nem találta az egész vonaton, gondolta, ő is üres kupé után néz, és kis idő múlva már nyugodtan nézelődött ki az ablakon. Figyelte az elsuhanó tájat, követte tekintetével a távolodó hegyeket. Nem tudta, mikor nyomta el az álom, mindenesetre mikor felébredt, már a vonatút felén túl voltak, a szomszéd ülésről pedig Perselus nézett rá.

- Ébresztő – mondta a fiú, és megbökte ujjával az ülést. – Ugye nem baj, hogy ideültem?

- Dehogy baj – mosolyodott el a lány, és elfojtott egy ásítást. – Reméltem, hogy megtalálsz!

- Nem volt nehéz. Elindultam a folyosón, és mikor megláttam, hogy Black az egyik kupé üvegére van tapadva, gondoltam, hogy az lesz a megfelelő. És lám, itt ültél… illetve majdnem feküdtél.

Perselus arca elkomorult, és megragadta Hermione kezét.

- Jól vagy? – kérdezte, és aggódás csengett a hangjában.

- Persze. Miért kérdezed? – nézett csodálkozva Hermione.

- Csak kíváncsi voltam. Tudod, sokszor eszembe jut, hogy te… meg apám… - Perselus kinézett az ablakon az elsuhanó tájra, és csak akkor fordult vissza Hermionéhez, mikor a lány megsimogatta a kezét.

- Én már nagyjából túltettem magam rajta. Emiatt ne aggódj!

- De bármi történhetett volna! Még az a szerencse, hogy részeg volt… bár ezt inkább nem szerencsének nevezném, hanem mindennaposnak. Érted? Bármit tehetett volna veled!

- Perselus, nyugodj meg, kérlek! – könyörgött a lány, és átült barátja mellé. Óvatosan kisimított egy tincset a fiú arcából, és elmosolyodott. – Itt vagyok épen, egészségesen, úgyhogy ne aggódj végre!

- Legszívesebben megölném – mondta Perselus, és hangjából sütött a gyűlölet. – Nem érdekel, mit kapnék kérte, boldogsággal töltene el, ha ő már halott lenne!

- Ne beszélj butaságokat, és gondolj végre valami másra! Figyelj! – Hermione maga felé fordította barátja arcát. – Most szépen megnyugszol, és… és elmondod, hogy mit csináljunk hétvégén! Gyerünk, kíváncsi vagyok a programra.

Perselus sóhajtott egy hatalmasat, és csukott szemmel hátradőlt az ülésen. Hermione vetett rá egy oldalpillantást, majd megfogta a kezét. A fiú arcán erre halvány mosoly suhant át.

- Mit szeretnél csinálni? Lemenjünk Roxmortsba? Ihatnánk egy szíverősítő vajsört. Nos?

- Ha azt mondom, hogy én is pont erre gondoltam, akkor azt nem hiszed el, igaz? – nevetett a lány. – Akkor meg van a program. És most…

Hermione fészkelődésére Perselus megsimogatta a lány hátát.

- Ha kényelmetlenül ülsz, akkor idedőlhetsz – veregette meg a vállát a fiú. – Persze csak ha neked is jólesik.

- De nagylelkű valaki – mondta Hermione, és elfogadta barátja ajánlatát. – Tényleg kényelmesebb…

Már majdnem elaludtak mindketten, mikor hatalmas csattanás hallatszott. Perselus felkapta a fejét, és izzó tekintettel nézett a kupéajtóban álló Siriusra. A fiú hitetlenkedve mutogatott a párosra, Hermionéra azonban inkább elsüllyedt volna szégyenében.

- Mit csináltok? – kérdezte bután Sirius. – Hermione! Pont ezzel?

- Black, nem látod, hogy épp kettesben szeretnénk lenni? – kérdezte Perselus, és miközben felállt, gúnyosan csillogó tekintetét végig Siriuson tartotta. – Sajnos rosszkor jöttél. Hermione és én… mindegy, ez nem rád tartozik. Menj el innen, amíg szépen kérlek!

- Most meg kellett volna ijednem? – kérdezte fenyegető hangon a fiú, és Hermionéra pillantott. – Kérlek, ne maradj vele!

- Késő, Black – nevetett fel Perselus, és visszahuppant a lány mellé. – Túl késő!

- De… ezzel? – mutogatott Sirius felháborodottan és szégyentől piros arccal. – Miért pont ezzel?

- Biztosan azért, mert én jobb ember vagyok, mint te, Black! – válaszolt ismét Perselus, és átkarolta Hermionét. – Most pedig ha megbocsátasz…

- Te? Ugyan, hol lennél te jobb ember nálam? – csattant az elkeseredett hang. – Hermione, szépen kérlek…

Perselus ekkor kissé előrébb hajolt, és úgy tett, mintha megcsókolná a lányt. Csak akkor hagyta abba a színjátékot, mikor Hermione ellökte magától, és dühös tekintettel felpattant mellőle.

- Az viszont senkit sem érdekel, hogy én mit szeretnél, ugye? – csattant fel dühösen. – Persze, ti ketten olyan jól eltervezitek, hogy mit csináltok velem, rángattok kényetek-kedvetek szerint, de az már nem fontos, hogy nekem mi tetszik és mi nem! Elegem van! Sirius, kérlek, menj el innen!

- Hermione, hadd beszéljek veled! – kérte a fiú, és a lány keze után nyúlt.

- Nincs mit megbeszélnünk. Értékelem a kitartásodat, de már az elején megmondtam, hogy nem vagyok beléd szerelmes. Sajnálom, ezen nem tudok változtatni. Kérlek, most menj vissza Jamesékhez – mondta a lány, és hátrébb lépett egy lépést. Megvárta, amíg Sirius – egy utolsó gyilkos pillantást küldve Perselus felé – visszament a helyére, csak akkor vette elő barátját.

- Hah, ez igen! Black, amint meghunyászkodik… szép volt, Hermione! – nevetett, de a lány pofonja hamar lefagyasztotta mosolyát.

- Perselus Piton! Hogy lehetsz ekkora szemét tuskó? – a lány hangja mintha megfagyasztotta volna a helyiséget. – Nem veszed észre, hogy fáj, amit csinálsz? És nem csak Siriusnak, hanem nekem is.

- Blackkel nem kell foglalkozni. Te meg ne vedd magadra – jött a felelet.

- Ne vegyem magamra? – kiáltotta a lány. – Ne vegyem magamra, hogy játszadozol velem? Kihasználsz, csak azért, hogy Siriusnak fájdalmat okozhass!

- És amikor Black okozott fájdalmat nekem? – suttogta a fiú. Hermione egy pillanatra megijedt, mert Perselusból kibújt a későbbi szigorú bájitaltan tanár. Nem gondolkozhatott ezen sokáig, mert barátja újra megszólalt. – Az ugye nem érdekel? Persze, a kis hülye Pipogyuszon mindenki átgázolhat, de a szent és sérthetetlen Sirius Blacket nem szabad megsérteni, mert az árthat a drága lelkének. Ugye?

- Nem erről beszélek. Arról van szó, hogy legjobb lenne elfelejteni az egész viaskodást! Folyamatosan csak magatokkal foglalkoztok, hogy a becsületeteken ne essen csorba, és nem is veszitek észre, hogy tönkretesztek magatok körül mindent! Érted? Mindent!

- Nem tettem tönkre semmit – mondta dacosan a fiú. – Mi történt, ami annyira borzalmas lett volna?

- Elvesztetted Lilyt! – csattant fel a lány, és leroskadt az ülésre. Kezébe temette arcát, és halkan sírni kezdett. – Ha neked ez nem volt elég, mit mondhatnék még?

Hosszas csend következett, majd miután a lány kissé megnyugodott, újra Perselus szomorú szemeibe nézett.

- Hidd el, nem jó ez a folyamatos veszekedés. Neked se tesz jót, sőt, másnak sem – mondta, és letörölt még egy könnycseppet. – Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy ne adj okot arra, hogy szomorú legyek?

- Emlékszem. Hermione… ne haragudj – hangzott a fiú őszinte hangja. – Tudom, hogy mindent elszúrok… hogy tehetem jóvá a történteket? Azt ne kérd, hogy béküljek ki Blackkel, mert azt nem teszem, de ha van esetleg valami más…

- Ne játssz velem többet – kérte Hermione. – Vagy ha annyira játékos kedvedben vagy, hát tessék, itt vagyok. Csak becsületesen szórakozz, és ne csalj! Még megcsókolni se voltál képes…

Perselus megütközve nézett Hermionéra, majd kitört belőle egy zaklatott kis nevetés:

- Ez a legnagyobb probléma? Hogy nem… te jó Merlin! – nézett kétségbeesetten a lányra. – Komolyan mondod, hogy az bánt… hát tudod…

- Nem az a legfőbb bajom – csóválta a fejét Hermione. – Engem az zavar, hogy ilyen gyerekesek vagytok egymással. De ha már arról van szó…

Perselus életében először zavarba jött. Hogy ne kelljen a lányra néznie, a távoli hegyre szegezte tekintetét. Hermione is így tett, de magában elvigyorodott. Elérte, hogy zavarba hozza barátját, és ezt sikerként könyvelte el. Hosszas hallgatásukat a büfés boszorkány zavarta meg. Hermione vett tőle két csokibékát, és egyiket Perselusnak nyújtotta.

- Remélem, most nem ugrik be az ülés alá, mint legutóbb – nevetett Hermione, és még idejében elkapta a bűvös kis állatkát. – Megvagy!

Jóízűen beleharapott, és belenyúlt nadrágja zsebébe.

- El is fejeztettem ezt megmutatni neked – szólt, és előhúzta a csillogó prefektusi jelvényt. – Nos?

- Prefektus leszel? – hüledezett a fiú. – Nem is mondtad nekem, pedig nyár közepén kaptad meg a levelet!

- Mert nem engedted, hogy levelet írjak! – mondta összehúzott szemekkel a lány. – Ha megtiltod, hogy írjak neked, hogy tájékoztassalak a dolgokról? Különben honnan tudod, hogy mikor kaptam meg?

- Én is kaptam – grimaszolt a fiú. – Én leszek az egyik mardekáros prefektus… Nem mintha olyan boldogsággal töltene el. Szerintem ideje lenne átöltözni, ugyanis nemsokára megérkezünk. Vetkőzöl vagy vetkőzzek?

Hermione nevetésben tört ki, mire Perselus arcán halványrózsaszín folt jelent meg.

- Vetkőzz! – intett nagyvonalúan Hermione, és odaállt a kupé ajtajához. – Ne aggódj, nem fordulok hátra!

Pár perc múlva a fiú megkocogtatta a vállát, hogy ideje lenne helyet cserélni, és most ő állna oda az ajtóhoz. Hermione már majdnem készen volt, mikor furcsa érzése támadt. Hátrafordult, és elkapta Perselus pillantását.

- Hé! – kiáltott tettetett felháborodással. – Hogy képzeled ezt? Én se kukkoltam!

- Jól van, jól van! – fordult vissza kelletlenül a fiú, de még megeresztett egy széles mosolyt a lány felé. Megrázta a fejét, majd elkezdett magyarázni, kacagásra késztetve Hermionét. – Persze, hogy nem lestél meg. Én viszont férfiból vagyok… ösztönös mozzanat volt.

- Hm, a nőknél is ösztönös egy-két dolog, mégis tudnak uralkodni magukon – csettintett a lány, és visszaült a helyére. – Megfordulhatsz!

- Megtiszteltetés – hajolt meg Perselus, és rábökött a Hermionével szembeni ülésre. – A kisasszony esetleg azt is megengedi, hogy helyet foglaljak megfáradt testemmel?

- Megfáradt? – prüszkölte Hermione. – Mitől vagy te megfáradva? Csak nem a leskelődés készített ki?

- Az éppen nem, inkább úgy mondanám, hogy a látvány erőt adott – bólintott Perselus, és ördögi vigyort küldött a lány felé.

- Úgy örülök, amikor ilyen jó kedved van – mondta csendesen Hermione, és rámosolygott barátjára.

Perselus erre csak megvonta a vállát, majd tovább nézte a lányt. Mikor a vonat befutott a roxmortsi állomásra, mindenki szedelőzködni kezdett, és a tömeg lökdösődve megindult az ajtók felé.

- Szerintem várjuk meg, amíg mindenki leszáll – javasolta Hermione, és kézen fogta Perselust. – Valahogy nem szeretnék a mai nap folyamán kilapulni. Mit gondolsz erről, kedves prefektustársam?

Perselus csak bólintott. Miután hamarosan elcsendesedett minden, ők is némán mentek végig a fiákerekhez vezető úton. A kocsiban egy elsős és egy harmadéves diákot találtak, és mikor beültek hozzájuk, azok boldogan elmosolyodtak.

- Már azt hittük, hogy csak ketten leszünk – mondta a bátrabbnak tűnő lány. – Mondtam a testvéremnek, hogy nem kell félnie, én már utaztam így, és nem lett semmi bajom. Ő mégis aggódik…

- Naddie… - bökte meg nővérét a kisebb lány. – Nem is aggódom!

- Ja, tényleg, én Nadine Jones vagyok, ő meg a húgom, Nicole – mutatkozott be a lány, és miközben a fiáker elindult, kiselőadást tartott húgának két utastársukról. – Ő Perselus, a legjobb bájitalkeverő az iskolában… ő pedig Hermione, a legokosabb diák az egész Roxfortban. Tudjátok, a húgom most lesz elsőéves, nem ismer még senkit.

- Elsős? – kérdezte Perselus miután felocsúdott meglepődéséből. Később meg is bánta kérését. – Akkor hogyhogy nem csónakkal megy?

- Tudod, a hugi retteg a vízben. Ne tagadd, Nicky, amit nyáron is lerendeztél… szóval anyáék megbeszélték Dumbledore-ral a dolgot, ő meg beleegyezett, hogy Nic is fiákerrel jöjjön. Erről jut eszembe…

És kiselőadást tartott arról, hogy édesapja mennyire megbízik benne, és örül, hogy rábízták a húgát. Perselus már azon volt, hogy megmondja Nadine-nak a véleményét, de mindig mikor szólni akart, megérezte Hermione könyökét az oldalában. A fárasztó utazás végén Nadine harsány hangon elköszönt tőlük, mondván „le kell adnom a hugit”, és magával rángatta a szerényen integető Nicole-t.

- Na végre! – morogta Perselus, és becsapta a fiáker ajtaját. – Kezdett idegesíteni a kislány.

- Szerintem tetszettél neki – kuncogott Hermione, és megigazította talárját. – Nem is figyelted, hogy mindig rád nézett, mikor beszélt? És ráadásul mekkora szemekkel bámult! Nem vetted észre?

- Nem – jött a válasz. – Volt nekem jobb dolgom is, mint a kis Nadine-ra figyelni.

- És hol maradnak a férfias ösztöneid? – kérdezte a lány nagy komolyan.

- Azt a vonaton hagytam – morgott újra Perselus, és ezzel elérte, hogy Hermione elpiruljon. – Na, menjünk!

Mikor Hermione meglátta a Nagyteremben az unott arcú Lilyt, egyből odasietett hozzá.

- Szia! Te jó ég, mi történt veled? – kérdezte, és közelebb húzódott barátnőjéhez.

- James Potter… - Lily csak ennyit suttogott, és ránézett a tányérjára. – Kikészít!

- Merlinre, én annyira szégyellem magam! – kesergett Hermione. – Nem kellett volna téged magadra hagynom!

- Dehogynem! Ha rád nézek, legalább a boldog arcodat látom, és nem olyan fancsali képet, mint amilyet én is vághatok. A látvány erőt ad, hogy ne essek depresszióba! – nyögte Lily, és elkezdte piszkálni a villáját.

- Mit csinált? – kérdezte a lány, de a választ már nem tudhatta meg, mert bevonultak az elsősök. Mikor McGalagony professzor a székhez hívta Nicole Jonest, Hermione megkereste tekintetével Nadine-t, és elvigyorodott. Az idősebb testvér ugyanis keresztbe tett ujjakkal dülöngélt előre-hátra, és a „Griffendél” szót tátogta. Mikor húgát beosztották a kívánt házba, boldogan elmosolyodott, és egyből elkezdett magyarázni a mellé lehuppanó Nicole-nak valamit.

- Kedves diákok! – hangzott fel a beosztás után Dumbledore megnyugtató hangja. – Új év kezdődik, mely bővelkedni fog izgalmakban. A kviddics-csapatok új kapitányokat kaptak, és az első- és hetedévesek között pedig megrendezzük az év diákja versenyt. Ilyen még nem volt iskolánkban, ezért szeretném, ha mindenki saját tudása szerint, csalás nélkül versenyezne! Sok sikert kívánok mindenkinek! És végül a prefektusokat arra kérem, hogy holnap a reggeli után maradjanak itt a Nagyteremben egy kis tájékoztatásért! Most pedig jó étvágyat, tömjük meg a hasunkat!

Vidám nevetés és taps közepette kezdődött el Hermione, Perselus és a többi diák tanéve.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.