Hermione meghökkenve nézett a vele szemben álló Jimre. Nem akart egyenes választ adni, ezért kicsit megváltoztatta eredeti mondanivalóját.

- Persze, hogy van. Itt van nekem Perselus és Lily… ők a legjobb barátaim – válaszolta zavartan, de tudta nagyon jól, hogy Jim nem erre kíváncsi.

- Nem úgy értettem – legyintett a fiú, és nyelt egyet. – Tudod, mire célzok. Szóval, van barátod?

- Igen… nem, vagyis persze, tudom, hogy mire célzol, de… nincs barátom – dadogta a lány, és lépett egyet hátrafelé, mert úgy érezte, Jim valami olyasmire készül, amit később ő, Hermione nagyon megbánna. A fiú megérezhette, mire gondol Hermione, mert egyből mosolyra görbült a szája.

- Ne aggódj, nem foglak letámadni, nem vagyok olyan. Csak érdeklődtem. Na, de nem kéne feltartanom magunkat a munkában. Menjünk! – mondta Jim, és továbbindult a folyosón.

Hermione áldotta azt a percet, mikor véget ért a járőrözés. Megkönnyebbülten búcsúzott el Jimtől, és lelkében elátkozta a pillanatot, mikor Lily lemondta prefektusi teendőit. Fáradtan dőlt be ágyába, és nem kellett sok idő ahhoz, hogy elnyomja az álom.

oOoOo

Kellemesen hűvös levegő ébresztette fel Hermionét. Kinézett az ablakon, és szomorúan sóhajtott… újra vége az ősznek, pedig csak most jöttek vissza az iskolába. Elkeseredve gondolt arra, hogy ismét három hónappal kevesebb időt tölthet Perselusszal. Felöltözött, megvárta, míg barátnője is felébredt, és együtt indultak a Nagyterembe. Reggeli után Lilyre rátapadt a Potter-bagázs, ezért Hermione „én nem is zavarok” alapon kereket oldott. Vidám mosollyal köszöntötte a morcos Perselust.

- Szia! Mire véljem ezt a borzasztóan jó kedvet? – kérdezte.

- Reggel van – morogta a fiú, és ásított egy hatalmasat. – Különben szia.

- Milyen óráid lesznek holnap?

Perselus szúrós tekintettel nézett Hermionéra, és még dühösebben szólalt meg.

- Hermione, szerinted korán reggel tisztában vagyok én azzal, hogy holnap milyen óráim lesznek? Pillanatnyilag azt se tudom, fiú vagyok-e vagy lány.

- Hmm, ezt könnyen ellenőrizhetjük – hallatszott egy Hermione számára túlságosan utált hang. – Mit szólnál, ha…

Cindy Perselus fülébe súgott valamit, mire a fiúnak kikerekedett a szeme. Megrázta a fejét, és távolabb lépett a mardekáros lánytól. Cindy vállat vont, de mielőtt távozott volna, végigsimított Perselus hátán. Hermione azonban nem várta meg, hogy a lány az arcába nevethessen, sarkon fordult, és otthagyta a párost a Nagyterem előtt. Már a könyvtárhoz vezető folyosón járt, mikor sietős lépteket hallott a háta mögül. Gondolta, hogy hátrafordul, és elhadarja a szokásos „folyosón tilos a rohangálás” figyelmeztetést, de Perselus megelőzte.

- Még jó, hogy ismerlek… tudom, hogy hol kell keresnem téged – mondta.

- Áh, ennek örülök. Legközelebb olyan helyre megyek, ami meg se fordulna a fejedben – válaszolt hűvösen a lány, és bement a könyvtárba.

- Most mi bajod van? Mondtam valami rosszat? – kérdezte értetlenül a fiú. – Meg se szólaltam jóformán!

Hermione erre csak felvonta szemöldökét, és odalépett a szintén álmos kinézetű könyvtároshoz.

- Jó reggelt! Szeretnék kivenni néhány könyvet – mondta, és a pultra csúsztatott egy darab pergament. – Köszönöm, ne fáradjon, megkeresem magamnak őket.

A könyvtáros átfutotta a listát, biccentett egyet, és hálásan nézett a lányra, amiért az hagyta, hadd pihenjen tovább. Hermione elindult a polcok között, és megállt az Átváltoztatás részlegnél. Fürgén járatta tekintetét a könyvek gerincén, de szemszögéből Perselust figyelte, aki most már újra mérges arcot vágott. Mikor megtalálta a keresett könyvet – Emberi átváltoztatás alapjai -, leemelte, és ugyanazzal a mozdulattal Perselus kezébe nyomta.

- Hm? – nézett rá meglepődve a fiú. – Én cipeljem?

- Legalább valami hasznodat is veszem – mondta Hermione, miközben átment a Sötét varázslatok kivédése nevet viselő polcokhoz.

- Hasznomat? Ne mondd azt, hogy semmire nem vagyok jó! – méltatlankodott Perselus, és elkezdett vizsgálgatni egy repedést a közelben lévő asztalon. Akkor tért csak magához, mikor a lány egy újabb vaskos könyvet adott a kezébe.

- Nem mondom. Valamire biztos jó vagy… de ezt ne tőlem kérdezd! – mondta a lány, rá se nézve barátjára. – Cindy biztos tudna nyilatkozni erről.

- Merlinre! – nyögött Perselus. – Megint miatta játszod a sértődöttet?

- Nem vagyok megsértődve – csóválta a fejét a lány. – Csak gondoltam, mivel én úgyse kellek oda, hasznosabb elfoglaltsággal töltöm a reggelemet, mint hogy a kedves Cindyt hallgassam.

- Hát persze… - morogta a fiú. – Különben minek kellenek ezek a könyvek?

- Tanuláshoz – mondta Hermione, és úgy nézett Perselusra, mintha barátja legalábbis azt kérdezte volna, mennyi egyszer egy. – Szerinted minek veszem ki őket?

- Azt tudom – legyintett a fiú, és rábökött a legfelső könyvre. – De például ez itt… Bájitalok a gyakorlatban… minek neked?

- Szeretem alaposan megvizsgálni a bájitalok tulajdonságait, és úgy gondoltam, ez a könyv sokat segítene – mondta a lány, és felcsapta egy vékony kötet fedelét.

- Különben a Bájitalok a gyakorlatban-t nem kell kivenned. Nekem is megvan, kölcsönadom szívesen.

- Köszönöm – sóhajtott Hermione –, de inkább mégis kiveszem. Lehet, hogy pont olyankor fog kelleni, amikor te használnád…

- Ahogy gondolod – vont vállat a fiú, és tovább lépkedett, karjával egyensúlyozva az egyre növekvő könyvkupacot.

- Azt hiszem, mehetünk – jelentette ki Hermione, és átvette a kikölcsönzésre szánt írásokat.

Pár perc múlva már könyvektől megrakodva siettek a Griffendél torony felé.

- Megvárlak – mondta Perselus, és nekitámaszkodott a falnak.

Hermione felvitte szobájukba a tankönyveket, és szitkozódva leroskadt az ágyára. Lily abban a pillanatban lépett ki ágyfüggönye takarásából, alaposan meglepve a lányt.

- Hát te? – kérdezte. – Hol hagytad Jameséket?

- Azt mondtam, hogy még álmos vagyok, és hogy lefekszem egy kicsit – nevetett Lily, és leült Hermione mellé. – És te? Ki az az ártatlan lélek, akit ilyen hevesen szidsz éppen?

- Ártatlan! – horkant fel a lány. – Ha tudnád, hogy Perselusról beszélsz… Ő minden, csak nem ártatlan.

- Ezt tudtam eddig is – legyintett minden harag nélkül Lily. – Soha nem volt az ártatlan bárányok csapat tagja. Most mit tett?

- Tudod, hogy ki az a Cindy Moon? – kérdezte undorodva Hermione.

- Tudom – válaszolta sötéten Lily. – Mardekár gyöngye… tényleg! Ő is prefektus lett, mi? Csak nem ez a baj?

- Nem. Azzal semmi probléma nem lenne. Le se száll Perselusról… az az idióta meg azt hiszi, hogy féltékeny vagyok – csapott az ágyára a lány. – Most mondd meg őszintén, úgy nézek ki, mint aki féltékeny?

- Biztos, hogy az őszinte válaszomra vagy kíváncsi? – kérdezte kuncogva Lily. – Rendben: más nem is látszik rajtad ebben a pillanatban, csak a féltékenység!

- Nem lehet igaz! Nem szabad felhúznom magam! Mégis mit képzel magáról az a kis… és te, Lily – támadt barátnőjére Hermione, alaposan meglepve a lányt -, hogy gondoltad azt, hogy rám uszítod azt a nyavalyás Jimet?

- Szerintem egész rendes, csak…

- Csak? Éppen ez az! Csak! Be nem áll a szája, bálványozza azt a rohadt jóslástant, és képes volt megkérdezni tőlem, hogy van-e barátom – dühöngött Hermione.

- Hol a probléma? – kérdezte Lily, és arrébb húzódott, nehogy barátnője a nagy csapkodásban őt találja el. – Úgy értem, hogy ebben a korban természetes, ha egy fiú érdeklődik irántad… de mit is beszélek, hisz tudod ezt nagyon jól!

- Tudom! De… de el kellett viselnem egész este! – nyöszörgött a lány, és kezébe temette arcát. – Mondd, Lily, miért nincs egyszer az, amit én szeretnék?

- Hm, ezt már én is kérdeztem magamtól. Miért nincs soha az, hogy Potter egyetlen nyavalyás napig békén hagy? Ez van, drága, de hidd el, ha most nincs szerencséd, a Sors a legváratlanabb pillanatban ajándékoz meg a boldogsággal – nevetett Lily.

- A Sors? Ne kezd te is… - mondta szigorúan Hermione, és az ajtóra kapta pillantását. Nicole állt ott, Nadine húga, és kissé szomorkás mosollyal nézte a két lányt.

- Szia, Nicole! – köszöntötte Hermione, és odament a kislányhoz. – Mondd, kit keresel?

- Sziasztok – köszönt vissza félénken Nicole. – A nővérem felküldött, hogy átadjam a fiúd üzenetét…

- Állj! – szólt közbe Lily. – Ne haragudj, kedves… Hermione, neked van fiúd?

- Én se tudok róla. Kiről beszélsz Nicole? – kérdezte értetlenül a lány.

- Tudod, a fiúd! Akivel együtt utaztunk év elején – mondta a kislány, és elvörösödött. – Vagy ő nem a fiúd?

- Perselus? Oh, dehogy! Ő nem a fiúm… csak a barátom – mondta bizonytalanul Hermione, és megvakarta feje búbját.

- Az ugyanaz – jelentette ki nevetve Nicole. – Szóval át kell adnom az üzenetét. Azt mondja, hogy sajnálja a haját.

- Mit csinál?

- Sajnálja a haját – mondta nagy komolyan a lányka. – Ugyanis mire leérsz, megőszül.

- Én megfojtom! – nyögte Hermione, és bocsánatkérő pillantást küldött Lily felé. – Később találkozunk.

Lily az elfojtott nevetéstől görnyedezve bólintott, és miután Hermione becsukta a szobaajtót, bentről hangos hahotázás volt hallható. Nicole egészen a portrélyukig kísérte a lányt, és ott még egyszer hozzá fordult.

- Hermione, ne hidd azt rólam, hogy árulkodós vagyok – pislogott a prefektusi jelvényre. – Csak annyit szeretnék mondani, hogy… vigyázz Nadine-nal! Szia!

Hermione összevont szemöldökkel pillantott a lány után, és miután Nicole csatlakozott barátnőjéhez, ő is kisétált a klubhelyiségből. Az első, amit meghallott, egy csilingelő nevetés volt, majd meglátta a hanghoz tartozó csillogó szempárt is, és a boldogan mosolygó arcot. Nadine épp megpróbálta elbűvölni Perselust.

- Itt vagyok – morogta Hermione, és felvonta szemöldökét. – Úgy látom, mégse őszülsz meg annyira.

- Gyere! – csattant fel Perselus, és elkapta a lány karját. – Nyugtass le, különben…

- Különben? Mégis mivel nyugtassalak le? Két pofon esetleg? – kérdezte Hermione, és elvigyorodott. – Van valami egyéb ötleted?

- Én megölöm ezt az okoskodó, tudálékos… - morogta a fiú, felidézve Hermionében a professzort. – Folyamatosan beszél, és ráadásul olyanról, amire a dementor se kíváncsi. Kit érdekel, hogy kibe, hol és hogyan szeretett bele?

- Nem akarlak elkeseríteni – állt meg egy pillanatra a lány -, de szerintem azért mondja el neked mindezt, mert te vagy az, akibe beleszeretett.

- Belém? – szörnyedt el Perselus. – Hogyan?

- Egyszerűen. Perselus, te nagyon jó ember vagy, csodálod, hogy a lányok megfordulnak utánad?

- Hülyeség. Miért fordulnának meg? Nem nézek ki jól.

- Én se vagyok szép – monda szigorúan Hermione, figyelmen kívül hagyva Perselus „ez nem igaz” kijelentését. – És mégis… ha jól tudom, két hódolójelöltem is van.

Na, ezt nem kellett volna – gondolta a lány, miután belenézett barátja gyűlölettől izzó szemébe. – És még én vagyok féltékeny, mi?

- Figyelj, Perselus, talán az tetszik Nadine-nak benned, hogy okos vagy, bátor, kedves… már amikor, és ha jó kedvedben vagy, annyira gyönyörűen tudsz mosolyogni… te ezt nem láthatod, de mi, lányok észrevesszük az ilyen „apróságokat”.

- Gyönyörű mosoly? Ne is folytasd, Hermione, mert rosszul leszek! Mindenesetre nekem nincs szükségem a kedves Nadine szeretetére… a szerelmére pedig még kevésbé vágyom.

Hermione megcsóválta a fejét, és megbökte barátja oldalát, hogy indulásra bírja a fiút. Már a parkban jártak, mikor a lánynak eszébe jutott reggeli kérdése.

- Szóval, milyen óráid lesznek holnap?

- Bűbájtan, dupla SVK, dupla bájitaltan, gyógynövénytan, és egy mágiatörténet… azt se tudom, hogy minek – morogta a fiú, és leült a tóparton álló padra. – Neked milyen napod lesz?

- Rúnaismeret, dupla SVK, átváltoztatástan, mágiatörténet és számmisztika – mondta a lány, miközben letelepedett barátja mellé.

- Akkor legalább SVK-n találkozunk. Tényleg, erről jut eszembe… leszel a párom? – kérdezte Perselus.

- Persze. Szívesen.

- Helyes. Tessék, ezt tegnap elalvás előtt lemásoltam neked – nyújtotta oda a fiú az órarendjét. – Legalább tudni fogod, hogy mikor kell elviselned szörnyű természetemet.

- Nem is vagy szörnyű – korholta őt Hermione. – Én szeretlek…

Csend. A lány elővette pálcáját, elmotyogott egy varázsigét, mire Perselus órarendje helyett a sajátja jelent meg. Átadta barátjának, és elmosolyodott.

- Cserébe. Hogy te meg azt tudd, mikor kell eltűrnöd az okoskodásomat. Kérhetek valamit?

- Kérj! – vont vállat Perselus, és újra a tóra nézett.

- Ölelj meg!

- Hermione, ez nem az én stílusom – kezdte a tiltakozást a fiú. – Tudod, hogy nem szoktam…

- Ölelj meg, vagy rosszabbul jársz! – fenyegetőzött Hermione, és megfogta Perselus kezét. – Gyerünk!

Csendben összebújtak a padon, a lány pedig úgy érezte, le tudná így élni az életét is. Homlokát Perselus nyakához bújtatta, és mélyeket lélegzett, hogy érezhesse barátja kellemes illatát. Csukott szemmel hallgatta, ahogy a polip lubickol a tóban, majd egy hirtelen érzéstől vezérelve apró csókot lehelt a fiú füle mögé. Perselus összerázkódott az érintéstől, és eltolta magától Hermionét. A lány boldogan nézett barátja szemébe, és meglepte a csillogó tekintet.

- Ezt ne csináld többet! – kérte Perselus, de hangja nem volt annyira határozott, hogy Hermione komolyan is vegye kérését.

- Talán nem esett jól? – kérdezte bujkáló mosollyal, és végigsimított a fiú arcán. – Hm?

- Jólesett… talán túlságosan is jól – morogta Perselus, és felkapta fejét. – Te is hallod?

- Megyünk rendet tenni? – kérdezte lehangoltan Hermione, és hátrapillantott. A kastély mellett két elsősforma diák feküdt a földön.

- Prefektusok vagyunk, vagy mi… mehetünk!

A verekedők körül szép embergyűrű alakult ki, még Perselus is csak nagy nehezen tudta átverekedni magát a kíváncsiskodók falán. Rápillantott a két fiúra, akik abban a pillanatban egymás vállát ütötték, és közelebb lépett hozzájuk.

- Tíz pont a Griffendéltől – csattant fel, mire a fiúk egy pillanatra a harcot is abbahagyták. – Gyerünk, felállni! Ha még egyszer azért kell fegyelmeznem, mert két elsős nem talál magának jobb szórakozást a verekedésnél, akkor nem állok meg tíz pontnál! Az udvaron, a kastélyban és bárhol másutt TILOS a verekedés. Értettétek?

Az egyik fiú megszeppenve bólogatott, a másik azonban sunyi pillantást vetett ellenfelére, majd Perselusra emelte pillantását.

- Ő kezdte – mutatott a felháborodott arcú fiúra.

- Tíz pont a Mardekártól – csattant fel Hermione, aki eddig azzal volt elfoglalva, hogy kiverje fejéből Perselus későbbi, professzori énjét… ami most is, mint jó néhányszor már, megmutatkozott. – Ismételném prefektustársam figyelmeztetését egy kis pontosítással: Az udvaron, a kastélyban és bárhol másutt tilos a verekedés… és a hazudozás! Most pedig oszolj! Mindenki menjen a dolgára!

Hermione odalépett Perselus mellé, és hátrasimította a fiú haját. Perselus kinyitotta a szemét, és haragos pillantást küldött a lány felé.

- Most mi van? – kérdezte értetlenkedve Hermione.

- Tíz pontot levontál a Mardekártól.

- És? – vont vállat a lány immár karba tett kézzel. – Te meg a Griffendéltől. Kvittek vagyunk.

- De a griffendéles fiú kezdte…

- A háztársad pedig folytatta – vágta rá Hermione, és dühösen nézett Perselusra. – Ne kedvezz neki csak azért, mert mardekáros. Megsértette a házirendet?

- Ne nézz így rám…

- Megsértette vagy sem? – kérdezte szikrázó szemmel a lány.

- Mondom, hogy ne nézz így rám…

- Perselus Piton, válaszolj, ha… - befejezni azonban nem tudta, mert Perselus egyik kezével magához húzta, és egy apró csókkal beléfojtotta a szóáradatot.

Miután a fiú elengedte, Hermione kapkodva szedte a levegőt. Arra gondolt, hogy újra elkezdi mondani a magáét, hátha megint nem hagyják, hogy befejezze, de Perselus megfordult, és lobogó talárral elindult a pad felé.

- Professzor! – kiáltott utána Hermione, majd megrázta a fejét. Barátja után rohant, aki viszont megtorpant a szólítás hallatán.

- Többször nem szabad ilyen meggondolatlanul cselekednem – mondta a lánynak. – Úgy látszik, ez is elveszi az eszed.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.