Perselus kilépett a könyvespolc takarásából, és egy halvány mosollyal viszonozta Hermione köszöntését. Mindketten leültek ez egyik asztalhoz, és csak nézték egymást egy darabig.

- Milyen szép a hóesés – mondta Hermione, és elmosolyodott.

- Az. Hermione, szeretnék kérdezni valamit. Persze csak akkor, ha nem bántalak meg vele… - mondta a fiú, és nagy levegőt vett. – Csak annyit… áh, hagyjuk!

- Na, mondd! – biztatta Hermione, és megfogta barátja kezét.

- Neked… a szüleid. Szóval még nem beszéltél róluk. Csak annyit szerettem volna kérdezni, hogy… mi van velük? Mármint… - Perselus elhallgatott.

Hermione nem tudta, hogy mit mondjon. Erre nem számított. Ez volt az első alkalom, hogy a fiú a szüleiről érdeklődött, és a lányt megrohamozták az emlékek. Édesanyja süteményei, a hatalmas fa, amit apjával próbáltak becipelni a házba… mindez olyan távolinak tűnt. És ott volt Harry, Ron, a többi Weasley. Ahogy rájuk gondolt, mintha a szíve meghasadt volna, és egy apró könnycsepp hullott az üres asztalra. Ránézett Perselusra, aki szomorúan lehajtotta a fejét, és valami olyasmit suttogott, amit igazából nem is értett.

- A szüleim meghaltak. Még nagyon picike voltam – hazudta a lány, és összehúzta magát a széken. – Szinte alig voltam velük, alig… Karácsonykor mindig gyújtok egy gyertyát, és rájuk gondolok. Azokra, akiket már nagyon régen láttam.

- Sajnálom, nem kellett volna szóba hoznom. Ne haragudj! Csak tudod… az anyám. Őt nagyon szerettem – suttogta Perselus, és keserű mosoly jelent meg az arcán. – Az egyetlen ember, aki szeretett engem.

- Ne beszélj butaságokat! Én is nagyon szeretlek – mondta Hermione, és odasétált az ablakhoz. Tenyerét óvatosan rátette a hideg üvegre, és csak nézte a kavargó hópelyheket. A birtok is hótakaró alatt pihent, és a lányt megnyugtatta ez a kép. Mikor Perselus odaállt Hermione mögé, a lány megfordult, és megölelte barátját.

- Elhiszed? Elhiszed, hogy szeretlek? – kérdezte, és érezte, hogy a fiú magához szorítja.

- El. De ne sírj, kérlek! – Apró puszit nyomott Hermione homlokára, és hátrébb lépett. – Jó?

- Hol lennél most a legszívesebben? – kérdezte Hermione némi reménnyel a hangjában, miután letörölte az utolsó könnycseppet. Perselus gondolkozott egy kicsit, majd azt mondta, hogy egy bájitallaborban.

- Ott most szívesen lennék, legalább elfoglalnánk magunkat – mondta a fiú, és várakozón nézett Hermionéra.

- Jellemző – nyögte a lány, és felnevetett. – Szünetben is bájitalokkal szórakoznál. Hihetetlen vagy!

- Most miért? – kérdezte a fiú, majd visszaült az asztalhoz. – Hova mehetnék?

- Például a Szükség szobájába.

- Hova?

- A Szükség Szobájába. Van egy folyosó, ahol csak egyetlen ablak van, azzal szemben pedig üres fal. Ha a fal előtt kívánsz valamit, mondjuk egy bájitallabort, akkor azt megadja a szoba. Nem nagyszerű? – mosolygott a lány, és örült, hogy valami újdonságot oszthatott meg barátjával. – Megmutassam?

- Persze! A leckének megint lőttek, szerintem. – Perselus felpattant, és izgatottan elindult a könyvtár ajtaja felé.

- Mindenképp. De szerintem nem fogod megbánni.

Futva elindultak a folyosón, majd néhány perc múlva lihegve megérkeztek az említett helyre. Hermione kifújta magát, majd becsukott szemmel járkálni kezdett a fal előtt. Mikor megjelent az ajtó, óvatosan benyitott, és intett Perselusnak, hogy jöhet ő is. A fiú belépett a szobába, és tátott szájjal nézett körbe. Egy mindennel felszerelt bájitallabor volt. Akadozó nyelvvel hálálkodni kezdett, de Hermione leintette:

- Nem kell megköszönnöd, szívesen mutattam meg. De ha mindenképp törleszteni akarsz… - kezdte a lány, de elakadt a szava, mikor megérezte Perselus meleg tenyerét az arcán. A fiú lassan végigsimított rajta, majd közelebb húzta magához a lányt.

- Köszönöm – suttogta, és átölelte barátnőjét. Hermione lágyan megborzongott az érintéstől, de viszonozta azt. Meglepte ez a hirtelen jött közvetlenség, de ugyanúgy meglepődött magán Perselus is. Megsimogatta Hermione haját is, és még erősebben szorította magához a lányt. Így álltak néhány percig, majd néhány milliméterre elhúzódtak egymástól. Perselus egyik ujját lassan barátnője álla alá csúsztatta, hogy Hermione a szemébe nézhessen. A lány csillogó szeme ezen az estén még szebb volt, még több érzelem és szeretet sugárzott belőle.

- Szeretlek – suttogta Perselus, és letörölt egy kósza könnycseppet barátnője arcáról. – Szeretlek!

A következő pillanatban óvatos csókot lehelt Hermione szájára, amitől a lány még inkább elgyengült, de próbált erősen kapaszkodni a fiúba. Hosszú ideig nem váltak el egymástól, mikor mégis befejezték a csókot, Perselus csillogó szemekkel nézett a lányra.

- Gyönyörű vagy – mondta. – Életemben nem láttam még olyan szépet, mint amilyen most te vagy. Hermione, én… szeretlek!

A lány alig hitte el, hogy nem álmodik. Szebbet nem is kívánhatott volna, mint azt, hogy végre Perselus is észrevegye, mennyire fontos neki. Most, hogy ez végre sikerült, Hermione végtelenül boldog volt. Lábujjhegyre állt, és most ő csókolta meg barátját.

Kint csendben hullott a hó, a szerelmesek pedig mindent elfeledve ölelték át egymást. Perselus kissé mintha még mindig zavart lett volna, de ez az érzése is hamar elmúlt, átadta magát a boldogságnak. Egy rövid pillanatra elvált Hermionétől, kézen fogta szerelmét, és kivezette a szobából. Járkált egy keveset a fal előtt, majd homályos tekintettel nézett a lányra. Hermione megértette, hogy Perselus mennyire komolynak érzi a helyzetet, szó nélkül bement a Szobába. Odabent nem volt más, csak egy aprócska ágy.

- Hermione – suttogta a fiú. – Kérlek szépen, szólj, ha…

- Csitt! – Hermione szembefordult barátjával, és mutatóujját a szájára tette. – Szeretném!

Perselus újra átkarolta a lányt, majd az ágyhoz vezetve óvatosan végigsimított szerelmén. Hermione viszonzott minden érintést, azonban szöget ütött a fejében egy gondolat: Ő, azaz Perselus mégiscsak a professzora lesz. Több okból is kényelmetlenül érezte megát. Egyrészt az előbbi gondolata miatt, a másik pedig az volt, hogy hiába járt Ronnal majd’ két évig, mégse történt köztük úgymond semmi. És most, hogy a múltban van, tegye meg azt a bizonyos nagy lépést, ami meghatározhatja az egész életét? Ó, nem, abban biztos volt, hogy nem bánná meg, hiszen szerelmes volt a fiúba és a férfibe egyaránt. Mégis… furcsán érezte megát. Perselus rá is kérdezett, hogy biztos folytatni akarja-e, mire ő igennel felelt, és elmondta, hogy csak azért izgul, mert még nem volt együtt senkivel. A másik, nagyobb problémát nem mondhatta el, és ezért nagyon utálta magát. Szeretett volna őszinte lenni a fiúval, de tudta nagyon jól, hogy mi forog kockán, ha bevallaná, miért is van ő itt… Még egyszer, utoljára végiggondolta az egész dolgot, volt még egy aprócska gondolat, amit tisztázni szeretett volna magában, de ahogy Perselus belecsókolt a nyakába, mindent elfelejtett hirtelen, csak a csodás érzésre akart gondolni.

Órák múlva már csak halk szuszogásuk törte meg a csendet.

oOoOo

Hermione kinyitotta a szemét. Valami puha, mozgó dolgot érzett maga alatt, ezért nagy küzdelem árán kiszabadította arcát hajzuhatagjából, majd körülnézett. Perselus alatta feküdt, nyakig betakarva, fekete haja egyenletesen terült szét a párnán. A lány mosolyogva lekászálódott a fiúról, varázsolt magára egy köntöst, és visszagondolt a múlt éjszakára. Tökéletes. Ezzel az egy szóval könnyen tudta jellemezni. Az érintések, a szeretet, a szerelem, az odaadás… Hermione boldog volt. Leült az ágyra, vigyázva, nehogy felébressze szerelmét, és meg-megsimogatta a fiú kezét. Elképzelte, mennyire jó érzés volt Perselusszal lenni, és beleborzongott, ha a folytatásra gondolt. Reménykedett, hogy szerelmének is ugyanannyit jelentett az együtt töltött este. Ránézett a mocorgó Perselusra, és elmosolyodott, amikor a fiú vidám tekintettel rápillantott.

- Szia – mondta, és megfogta Hermione kezét. – Hogy vagy? Mi újság?

- Köszönöm, remekül vagyok – nevetett fel a lány, mert nem épp erre a két kérdésre várt. – Mi újság? Hmm… volt egy csodálatos éjszakám egy még csodásabb emberrel. És veled mi van?

- Ugyanez. Érdekes, nem? – Perselus közelebb húzta magához Hermionét, és végigsimított a lány száján.

- Az… - kezdte, de a csók beléfojtotta a szót. Nagy nehezen mégis erőt vett magán. – Perselus… öltözz fel, én addig kimegyek a parkba sétálni, ha nem haragszol.

Azzal a lány felpattant, alaposan meglepve szerelmét, aki megdöbbenve húzta vissza magára a takarót. Hermione kipirult arccal, immár nappali ruhában suhant végig a folyosókon, hogy minél előbb lent lehessen a friss levegőn. Úgy érezte, szüksége van valakire, akivel legalább néhány szót válthat a saját világából, ezért egyből a tóhoz rohant, majd néhány kavicsot felkapott, és gyorsan bedobálta őket a vízbe. Várt néhány másodpercet, és megkönnyebbülten rogyott térdre Dumbledore professzor előtt.

- Jó napot, Miss. Granger! Mi ilyen sürgős? – kérdezte a professzor, és figyelte, ahogy Hermione hátrafelé tekintget körülbelül félpercenként.

- Jó napot, professzor úr! Van egy hatalmas problémám… igazából nem is probléma, de… - hadarta a lány, és újra hátranézett. Perselus még nem volt sehol.

- Ki vele!

- Dumbledore professzor, én szerelmes vagyok – bökte ki a lány, és kissé elpirult.

- Ez csodálatos! – lelkendezett az idős varázsló, de Hermione félbeszakította. – A szerelem az egyik legszebb, ami…

- De én Perselusba szerettem bele! Érti? A saját tanáromba! Mi lesz, aha visszamegyek a valós időbe? Mert az egy dolog, hogy ő mindent elfelejt, de én? Nem mondhatom majd azt, hogy közömbös, hiszen a homlokomra lesznek írva az érzelmeim, és aki nem vak, az észreveszi…

- Gyermekem, egy pillanatra állj meg! Tehát beleszerettél? És te ezt problémának véled?

- Mégis mi másnak véljem? A saját korunkban nem lehetünk együtt, mert mindenki ellenezné – mondta szomorúan a lány. – A törvény is…

- Fütyülni kell a törvényre és másokra, Hermione. Ha ti szeretitek egymást, akkor mi akadálya van a boldogságotoknak? – kérdezte Dumbledore meglepve a lányt.

- Maga szerint ha visszamegyek majd, akkor ő is… szeretni fog? – kérdezte reménykedve a lány. – Hiszen nem is fog emlékezni a dolgokra!

- Hermione, a mi világunkban te egy felnőtt nő vagy – hozzátenném, gyönyörű nő -, Perselus pedig egy felnőtt férfi. És mivel rá is ugyanúgy hat a gyengébbik nem varázsa, nem kizárt, hogy beléd szeret. Persze ehhez ügyesen kell taktikázni. Én egyáltalán nem állnék az utatokba, sőt! Támogatnám a tervet.

Hermione egy pillanatra mindenről elfeledkezett, gondolatban már a közös kis házukban ültek Perselusszal. Dumbledore köhintése térítette észhez. Megköszönte a professzornak, hogy meghallgatta őt ilyen korai órában, és sietve elbúcsúzott a varázslótól, mert Perselus feltűnt a távolban.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés