Hermione hálát adott az égnek, hogy még mindig sikerült titokban tartania a feladatát. Néha már nagyon rezgett a léc, szíve szerint elmondott volna mindent Perselusnak, de egy dolog visszatartotta. A szerelem. Életében nem érzett még ilyet, de tudta, hogy hiányozni fog neki ez az állapot, ha visszatér saját világba. Nem tudta még, miként fogja élni az életét, de abban biztos volt, hogy a fiú iránt érzett szerelme semennyit nem változik majd.
Az elkövetkező napok hasonló boldogságban teltek. A két fiatal együtt töltötte a nappalokat és néhány éjszakát is, melyek után még jobban elmélyült a kapcsolatuk. A téli szünet utolsó napján visszatértek a diákok, és a kastély ismét visszhangzott a sok nevetéstől, kiáltozástól, és beszédtől. Hermione nagyon várta az estét, hogy megmutassa Lilynek, mit kapott Perselustól, és hogy elmondja, mi történt kettejük között. Kíváncsi volt barátnője véleményére. Tíz óra körül, mikor már senki nem volt a klubhelyiségben, Hermione belefogott a mesélésbe. Lily vegyes érzelmekkel fogadta a hírt, hogy barátnője és Perselus végre egy pár, viszont aggódott is a lány miatt.

- Tudod, Hermione – kezdte -, Perselus nagyon jó ember… Naná, hogyne tudnád! De nem is ezt akarom mondani. Volt egy-két olyan dolog az életében, ami miatt… érted, hogy mire célzok. Halálfaló szeretne lenni. Én támogatom a kapcsolatotokat, de figyelmeztetlek, hogy nagyon-nagyon vigyázz vele!

- Ne aggód, Lily, nem lesz gond. Megteszek mindent, hogy észhez térítsem, ha ismét ezen gondolkozna. Egyelőre ugyanis elfelejtette.

- Biztos? Szerintem ez nem egy olyan dolog, amit könnyen elfelejt az ember, de remélem, igazad van. Na és mit csináltatok együtt? – csillant fel a lány szeme. Mióta visszaért a kastélyba, ezt a pillanatot várta.

- Hmm… élveztük a szünetet – kacsintott a lány, és összenevetett Lilyvel. – Nagyon élveztük. Olyan szép volt, nem tudod elképzelni. És kaptam tőle egy gyönyörű ajándékot is! Fent van a szobában, majd megmutatom. És veled mit volt? Szüleid jól vannak? Petunia?

- Igen, anyáék jól vannak, küldtek neked egy rakat süteményt, úgyhogy ha nem bánod, segítek elfogyasztani őket. Pet’ a szokásos. Nyafogott a síelés alatt, hogy „Mennyivel jobban érezné magát, ha itt lenne Vernon!” Blöe! Azt hittem, hogy rosszul leszek. Nem kellett sok, hogy megmondjam neki a véleményem. Igazából nem maradtál le sok mindenről, úgyhogy még egyszer bocsi, hogy hisztiztem a szünet előtt. Sajnálom!

- Semmi gond, már el is felejtettem. Na, és mi történt még? – legyintett a lány.

- James írt nekem levelet, és képzeld, már nem olyan éretlen kisfiú. Úgy tűnik, kezd megkomolyodni – bólintott Lily. – Sokkal érettebben viselkedett szünetben, mint az előtte levő néhány hétben. Komolyan mondom, mintha kicserélték volna. És… szépeket írt. Olyan… romantikus volt.

Lily elpirult. Hermione elmosolyodott, és megkérdezte barátnőjétől:

- Szereted?

- Jaj, Hermione, elvette Perselus azt a maradék eszedet? Hogy feltételezhetsz ilyet? – kérdezte Lily, de egy szégyenlős mosoly az ő arcán is megjelent. – Azt nem mondom, hogy szeretem, mert ahhoz még nagyon sokat kell tennie, de… talán máshogy tekintek rá. Azt írta, hogy rádöbbent arra, mekkora hülye volt mindig is, és hogy a kedvemért változni fog. Eleinte nem hittem el, hiszen tudtam nagyon jól, hogyan tud viselkedni, főleg társaságban, de a későbbi levelei már határozottan komolyabb stílusban íródtak. Csodálkoztam: James Potter mégis megváltozott volna? Gondoltam, adok neki egy esélyt, de ha azt is eljátssza, akkor tőlem mehet akárhova utána. Holnap elmegyünk sétálni, és beszélgetünk… aztán majd lesz valami. De egyetlen rossz mozdulat, és neki annyi. Ha tényleg nagyon komolyan gondolja a dolgot, akkor nőjön fel hozzám és a kapcsolathoz.

- Na igen, tényleg úgy tűnik, hogy komolyabb lett. Talán benőtt a feje lágya – nevetett Hermione. – Épp idejében. Örülök nektek, Lily, és sok sikert kívánok. Na, megmutassam az ajándékot?

- Épp akartam kérni – pattant fel a kanapéról a lány.

Sietve felmentek a szobába. Lily izgatott volt, hogy mit kapott barátnője Perselustól, és addig leskelődött Hermione, válla fölött, mígnem a lány előhúzott egy nagy edényt – ami hasonlított egy uborkás üvegre -, benne aranyszínű folyadékkal.

- Felix Felicis? – kérdezte Lily, és megforgatta az üveget, hogy még jobban szemügyre vehesse annak tartalmát. – Ezzel nem mostanában kezdett foglalkozni.

- Valószínűleg nem. Perselus azt mondta, mivel nem jó az ilyenekben, ezért valami olyasmit akar adni, ami rá emlékeztet. Igaza lett, illik rá. Szerintem csodás ajándék. Mit szólsz hozzá?

- Karácsonyi ajándéknak kicsit fura, de… legalább praktikus – mondta vidáman Lily, és visszaadta barátnőjének az üveget. – Szerintem ha már megajándékozunk valakit, akkor hasznos dolgot adjunk neki. Itt van például az én ajándékom, amit megkésve, de szeretettel adok neked.

Azzal a lány átnyújtott Hermionénak egy kis kék csomagot. Hermione kíváncsian bontotta ki ajándékát, és arca pillanatokon belül váltott át halványpirosból vörösre. Lily ezt kitörő kacajjal fogadta, és hasát markolászva összekucorodott az ágyán. Sokáig nem tudott megszólalni a nevetéstől, Hermione viszont a saját zavarától nem volt képes összetákolni egy értelmes „Köszi”-t. Miután a lány kissé magához tért meglepetéséből, alaposabban szemügyre vette az ajándékot. Az aprócska, enyhén csipkézett fekete bugyi, és a hozzá tartozó szintén fekete melltartó gondolkodóba ejtette. Mégis hova veszi ő ezt fel? Afelől kétsége sem volt, hogy Perselus díjazná, ha ebben jelenne meg előtte. Miközben ezen gondolkozott, Lily odaült mellé, és várta, hogy barátnője magához térjen a meglepetésből. Közben előszedte az édesanyja által küldött süteményeket, és válogatni kezdte őket íz szerint.

- Köszönöm, Lily, igazán hasznos ajándékot adtál – mondta a lány, és kérdőn nézett barátnőjére. – De áruld el nekem… ezt te komolyan is gondoltad?

Azzal választ nem várva barátnője nyakába ugrott, és addig csiklandozták egymást, amíg csak bírták szusszal. A csomagból a sütemények szétszóródtak, de a lányokat ez egyáltalán nem érdekelte. Másnap reggel kissé fáradtan, de végtelen jó kedvvel ébredtek.

oOoOo

A Griffendél és a Mardekár közös bájitaltan óráján Hermione új helyet keresett magának, történetesen Perselus mellett. A fiú széles mosollyal fogadta barátnőjét, és egész órán feltűnően jó kedve volt. Együtt készítették elő a kellékeket és a hozzávalókat, majd – mivel páros munka volt – közösen kezdtek neki az aznapi bájitalnak. Az élő halál eszenciája volt kiadva a párosnak, szorgalmasan vetették hát bele magukat a munkába. Hermione egy idő után arra lett figyelmes, hogy Perselus nem figyel a tanár mondanivalójára, csak firkál a tankönyvébe. Óvatosan belepillantott, és meglátta az ismerős szöveget, és a fiú által kitalált bűbájokat. Nagy önfegyelemre volt szüksége, hogy ne tépje ki barátja kezéből a pennát, és ne vegye el a könyvet előle. Perselus eközben serényen firkált, szavakat írt át, mondatokat húzott ki, és az alapján kérte Hermionétől a hozzávalókat a főzetbe. A lány próbált feleselni, hogy mégse úgy kellene csinálni, és jobban örülne, ha a tankönyv szövege szerint haladnának, de a fiú olyankor mindig lepisszegte, és azt mondta: tudja, hogy mit csinál. Az óra végén természetesen az övék lett a legjobb, de a lány egyáltalán nem örült a sikernek. Szótlanul sétált Perselus mellett, és váratlanul betuszkolta őt egy rejtekajtón.

- Hermione, mennünk kell, mit akarsz? – kérdezte a fiú, és megpróbálta megfogni barátnője kezét. Hermione azonban nem hagyta.

- Perselus, miért nem játszol tisztességesen? – Hermione csípőre tette a kezét, és összevont szemöldökkel nézett a fiúra. – Egyáltalán nem szép, hogy nem a tankönyv szerint dolgozol.

- Oh, csak ennyi? – Perselus megkönnyebbült. – Már azt hittem, valami nagyobb probléma van. Hermione, én csak fejlesztem magam. Tudod, hogy…

- Tudom, hogy okos vagy, meg hogy szeretsz kísérletezgetni, de ennek nem lesz jó vége.

- Miért ne lenne jó vége? – csattant fel a fiú, és hevesen hadonászni kezdett. – Ezt a könyvet csak én használom, és miután végzek a Roxfortban, a szurcsók nem fogja keresni. Lumpslucknak meg úgyse tűnik fel, igazából megszokta tőlem, hogy mindig tökéletes munkát végzek – itt megeresztett egy önelégült vigyort -, nem szokott rám figyelni. Nyugi, nem lesz belőle baj. Menjünk!

Még hogy nem lesz belőle baj! - Hermione sértődötten követte Perselust, és közben azon gondolkozott, hogy miként tüntesse el a könyvet. Mert tudta nagyon jól, hogy igaza van, és nem lesz jó vége, ha más – például Harry – kezébe kerül a tankönyv. Sietve elindult mágiatörténetre, de nem tudott rendesen odafigyelni a sárkányok tenyésztését szabályozó törvényre. Egész órán Perselusra gondolt, de valahogy nem jutott pozitív gondolat az eszébe. Tudta nagyon jól, hogy ha – látszólag ok nélkül - elveszi a fiú könyvét, akkor nagyon magára haragítja szerelmét, és ha rendes magyarázatot sem ad tettére, lehet, hogy Perselus szóba se áll majd vele. Nem érdekelte. Fontosabb volt számára a nyugalom és az, hogy a könyv el van rejtve, mint hogy a fiú nem szól hozzá egy-két napig. Már csak az aggasztotta, miként fogja elcsenni Perselus szobájából a kötetet.

oOoOo

- Hogy az a srác mennyit tud enni… – mondta Hermione, és megpróbált közömbös arcot vágni, bár terve volt a mindig éhes fiúval. Nagy nehezen nyelte csak vissza utolsó mondatát: tisztára olyan, mintha a fiát látnám.

- Monstro? Naná, neki másból se áll a napja, csak zabál, zabál. A szobában is azt csinálja folyamatosan – morogta Perselus, és undorodva nézett nagydarab szobatársa után, aki épp a sütemények felé sietett a Nagyteremben. – Szerintem amikor alszunk, akkor veszi elő az esti készletét, és még akkor is tömi magát. Csodálom, hogy még nem gurul.

- Ejnye, ne legyél gonosz – mondta Hermione, de közben teljesen máshol járt az esze.

- Ez nem gonoszság, Hermione. Én csak őszinte vagyok – vont vállat a fiú, és elindult a Mardekár klubhelyisége felé. – Majd találkozunk még.

- Rendben – mondta Hermione, és már meg se lepődött, hogy Perselus nem öleli meg, pláne csókot nem ad neki „nagyközönség” előtt. Hozzászokott, hogy a fiú nem valami romantikus típus, és próbálta ő is úgy kezelni kapcsolatukat, mintha csak barátok lettek volna. Persze ez teljesen megváltozott, mikor kettesben maradtak. A fiú akkor se halmozta el bókokkal és kis csokiszívekkel a lányt, de érezhető volt, hogy szerelmes Hermionéba. Az, ahogy ránézett, mindent elárult. Hermione imádta ezeket az együtt töltött pillanatokat. Olyankor mindent elfelejtett, bármi aggasztotta is, és csak örült, hogy együtt lehet azzal, akit igazán szeret. Az egyik ilyen alkalommal Perselus feltett egy kérdést, amire Hermione igazából nem akart, de nem is tudott volna válaszolni. Mi lesz velük a Roxfort után.

- Hermione – kezdte óvatosan a fiú. – Gondoltál már arra, hogy… már csak egy évig leszünk itt?

- Igen, nemrég nekem is eszembe jutott – Hermione kissé megrémült ettől a kérdéstől, de próbált úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben volna. – Miért kérdezed?

- Csak azt gondoltam, hogy mi van, ha nem látjuk többet egymást? Lehet, hogy te is külön útra lépsz, meg én is – mondta a fiú, és mivel Hermione erre nem tudott mi mondani, folytatta. – Ne érts félre, nem szeretném ezt. Csak ebbe is bele kell gondolni.

- Messze van még a következő év vége. Addig bármi történhet. De kérlek, ne gondoljunk most ilyen dolgokra, mert csak szomorú leszek - kérte a lány, és próbálta visszatartani könnyeit. Ezúttal sikerrel járt. Fájt neki ez a téma, hiszen tudta, hogy pontosan az lesz, amit Perselus mond: külön utakra lépnek. Ő visszamegy a saját korába, Perselus meg elfelejt mindent. A lány néha feltette magának a kérdést: ha elfelejti, akkor mi értelme az egésznek? Mi értelme vesződni ezzel a dologgal, ha úgyse fog rá emlékezni más, csak ő? Aztán minden alkalommal ugyanazt a választ kapta: Hermione, szereted őt. Az élete van a kezedben. Ha most abbahagyod, elveszíted örökre.

Ez a gondolat, és a tiszta, őszinte szerelem, amit a fiú és a férfi iránt érzett, tartotta benne a lelket.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés