Hermione az ujjaival malmozott unalmában, lábát tehetetlenül lóbálta, miközben az ingerülten fel-alá járkáló Piton arcát fürkészte. A Szükség Szobájába menekültek, hogy nyugodtan beszélhessenek, ám ha egészen őszinte akart lenni magához, bárhol szívesebben lett volna ebben a pillanatban, mint itt, összezárva egy olyan emberrel, akit egyáltalán nem kedvel. Sok mindent ugyan nem tudott leolvasni a férfi arcáról, de azt látta, hogy lázasan gondolkozik valamin. A lányban néha már felmerült a gondolat, hogy megtöri a feszült csendet, de a szúrós pillantások, melyekkel Piton illette, valahányszor szólásra nyitotta a száját, eltántorították az ötlettől.

- Szóval miattad – torpant meg Piton, Hermione pedig ijedten rezzent össze a hangsúlyra, mely szokatlan módon, Harry hangján érkezett. – Hogy nem gondoltam erre akkor!

- Mit miattam?

- Amikor elsősök voltatok, és Harry idétlenkedett a seprűn, te felfedezted, hogy képes vagyok a szemmel verésre, illetve az esetben az ellenbűbájra, bár nyilván nem tudtál különbséget tenni, mert akkor talán nem támadtál volna meg. Viszont csak engem vettél észre. Felgyújtottad a taláromat, felugrottam, fellöktem Mógust, Harry pedig életben maradt, és még a meccset is megnyerte – összegezte a tanár.

- Mondhatjuk – sóhajtotta a lány.

- Akkor viszont csak maga törhetett be a laboromba másodikban, és lophatta el a bumszalagbőrt. Potter nem tudta volna, mit keressen, Weasley meg még arra is alkalmatlan, hogy önállóan cipőt kössön. Rajtad kívül nem volt olyan diák a Roxfortban, aki elég bátor és okos lett volna egy ilyen manőver kivitelezéséhez.

- Így volt – bólintott a lány, mert már alig látott az álmosságtól. Ráadásul Piton hol magázta, hol tegezte, ami elég összezavaró volt. Nagyvonalúan elengedte a füle mellett a sértő szavakat is.

- Tudtam! – csapta össze a kezeit Perselus. – No, és mihez kellett?

- Százfűlé-főzethez – hajtotta oldalra a fejét Hermione, és beleásított a talárja ujjába. – Most már mehetnénk? Hullafáradt vagyok.

- Még nem. Mihez kellett a bájital?

- Crak és Monstro alakját felvéve Harry és Ron a Mardekár klubhelyiségbe mentek, hogy kifaggassák Malfoyt arról, ki lehet Mardekár utódja, persze nagyjából semmit sem tudtak meg, csak hogy a mardekárosok még egymást is szívatják – felelte.

- Nocsak, milyen bőbeszédű lett a kisasszony – gúnyolódott Piton, miközben azon tűnődött, vajon akkoriban hogy nem vette észre, miben mesterkedik a három díszmadár, elvégre ez nem kis teljesítmény, és nem is volt kérdéses, kinek köszönhették, hogy sikerrel jártak.

- Nem bőbeszédű, sokkal inkább álmos a kisasszony, és ha maga szadista végre elengedne innen, akkor alhatnék is akár.

- Ejj-ejj, Granger! Ne kapja fel a vizet! Menjen, ölelje meg a kispárnáját, de holnap itt találkozunk pontban nyolckor.

- Mivel nem vonhat most le egyetlen pontot sem, ezért nyugodtan mondhatom, hogy rohadjon meg. Ja, és rémálmokat! – intett a lány, és aludni vonult.

Piton még percekig nem hagyta el a Szükség Szobáját. Gondolatait teljes mértékben kitöltötte a lány, és a hozzáállása a valósághoz. Lenyűgözte, hogy még ebben a szorult helyzetben is igazi griffendéleshez méltóan viselkedik, és kiáll mellette, illetve Harry mellett. Számára elképzelhetetlen volt ez a lojalitás, és az, hogy még őt, Perselus Pitont is képes emberként kezelni. Csalódottan emlékeztette magát, hogy a barátság illúziója csak egy hétig fog tartani.
Egy sóhaj után fejét lehajtva indult vissza a Griffendél-toronyba.

***

Perselus Piton a Szükség Szobája előtt várta Hermionét, aki hamarosan meg is érkezett egy bögre kávéval a kezében. Valószínűleg nem pihenhetett túl sokat az éjszaka, a szeme alatt húzódó sötét karikák legalábbis erről árulkodtak. Minden bizonnyal a ruháit is sietve kapta magára, haja még a szokottnál is kócosabb volt.

- Szép jó reggelt! – vigyorgott Piton, de csak egy morgást kapott válaszul. Pár perccel később, már egy-egy puffon terpeszkedtek.

- Mit akar ilyen korán reggel? – morcogott a lány, és belekortyolt a bögréjébe.

- Először is ne magázz! Tudod, most Harry vagyok – vigyorgott önelégülten a kérdezett, és lesimította griffendéles talárját.

- Sose leszel Harry, ahhoz túl nagy tapló vagy.

- Ha sokat sértegetsz, kitolom a büntetésed az év végéig – ráncolta a homlokát Piton.

- Már úgy is szinte addig tart –vont vállat a lány, és ismét a kávéjába kortyolt. – De tudod mit? Meg se lepődnék rajta. Mondtam már tegnap, hogy szadista vagy.

- Nem, nem, tévedsz, de akár szakíthatok is a kis Weasley lánnyal. Vagy nem, akár pont az ellenkezőjét is tehetem. Esetleg összeveszhetek Mr Weasleyvel…

- Oké! Hagyd abba, felfogtam! Ronda, mocskos zsaroló vagy, hogy a barátaim boldogságával fenyegetsz, de legyen. Alkalmazkodom hozzád, de még fizetni fogsz érte!

- Helyes – biccentett Piton. – A fizetséget pedig meglátjuk.

- Jaj, ez a mardekáros hozzáállás – dünnyögte Hermione, amikor Ginny viharzott be a szobába, Ronnal az oldalán.

- Harry, végre megvagytok! – sóhajtotta a vörös hajú lány, és még mielőtt bármit is tehetett volna, cuppanós csókot nyomott a fiú szájára, és kényelmesen elhelyezkedett az ölében, alig titkolva, mennyire boldog, hogy elmúlt az állítólagos „viszketést okozó bájital” hatása.

Hermione fejcsóválva nézte a döbbent Perselust. Nevetni szeretett volna, de egy agresszív szemvillanás biztosította róla, hogy valószínűleg az életével fizetne a legapróbb kacajért is.

- Hermione, miért nem reggeliztetek velünk? – Firtatta Ron, de a lány nem ért rá vele foglalkozni. Szinte kirángatta Ginny alól Pitont, és az ajtó felé kezdte húzni.

- Bocs, de Harrynek és nekem… ő… mennünk kell, mert… mert Piton vár minket – szólt még vissza, majd már csak az ajtón keresztül hallották Ginny méltatlankodását. Meg sem álltak a pincéig, ahol is bezárkóztak a bájitaltan terembe.

- Hát ez… – kezdte az elképedt Piton.

- Ez borzalmas volt – összegezte Hermione.

- Nem épp ezt akartam mondani, de…a szokatlan már megfelelő kifejezés… Na persze Miss Weasleyvel több problémám is akad, azon kívül persze, hogy Griffendéles…például a szánalmas teljesítménye bájitaltanból – mélázott a férfi.

- Többé nem fordulhat elő! – kiáltott rá a lány, és közelebb lépett, hogy majdnem összeért az orruk. – Ez Soha Többé Nem Fordulhat Elő! – tagolta Pitonnak.

- Hát persze – biccentett szórakozottan a férfi, és a körmeit kezdte vizslatni. Kívülről teljesen nyugodt volt, de a belsője forrongott.

- Ide figyelj – érintette meg a fiú arcát Hermione, és könyörgő szemekkel folytatta –, ne tedd tönkre Harry és Ginny kapcsolatát! Szépen kérlek! – Piton felháborodva lépett hátra, és haragosan nézett a lányra.

- Azért érzéketlen én sem vagyok!

- Ne haragudj, én csak…

- Te csak semmi! Rögtön azt feltételezed, hogy szét akarom rombolni az életüket – csattant fel Perselus, és villogó szemekkel belehajolt Hermione arcába, úgy folytatta –, csak hogy tudd, nekem is van lelkiismeretem, sőt mi több, érzéseim is vannak. Többet nem kell velem lenned. Megoldom egyedül – mondta, és elrohant.

Hermione letaglózva állt ott, ahol Perselus hagyta, és érezte, hogy itt most ő hibázott. Megint, méghozzá nem is kicsit, és ez rövid időn belül már a második ballépése volt.

***

- Átkozott hormonok! – füstölgött Piton, miközben a folyosón vágtatott. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy ha a saját testében volna, akkor ez nem fordult volna elő. Nem állt volna le veszekedni Miss Mindentudóval, és nem rohant volna el sértetten, helyette mondjuk porig alázta volna a lányt. Vagy meg is átkozhatta volna. Most viszont magára szórhatta volna a bűbájokat, mert támogató nélkül maradt.

- Hé, Ragyafej! – kiáltotta valaki, de Perselus fel sem fogta, hogy Malfoy neki szól, egészen addig, míg egy átok hátba nem találta. – Hozzád beszélek, Potter!

Piton lassan tápászkodni kezdett az iménti gáncsoló átok után, mikor összeállt neki a kép, hogy Draco miért is nyaggatja. Nem lett boldogabb a felismeréstől.

- Húzz el, Malfoy, nem vagyok jó kedvemben! – mondta, és tovább indult volna, de Crak az útját állta. Komolyan elcsodálkozott a gorillaféle méretein. Mint egy nagyobb fajta szekrény.

- Nem oda, Pottika! – vigyorgott Draco, és pálcát szegezett Perselus mellkasára, aki viszont eddig is dühös volt, és most kiélhette az összes sértődöttségét, amit Hermione okozott. Nem is fogta vissza magát.

- Rossz emberrel kezdtél, Draco! – mondta higgadtan. – Ez nem a te napod…

- Ugyan miért?

- Mert nincs rajtad gatya, te szerencsétlen görény. No meg más se – felelte Perselus, és egy nonverbális igével eltüntette Draco összes ruháját.
Az ifjú Malfoynak egy pillanat alatt fagyott az arcára a korábbi önelégült vigyor, mikor felfogta, mi is történt vele. Zavarában Ron Weasleyt megszégyenítő módon vörösödött el, és megpróbálta takargatni magát, majd végső elkeseredésében letépte Crak talárját, és azt terítette magára.

Bár Crak és Monstro nem voltak túl értelmes lények, még ők is felfogták, hogy egy pucér Draco Malfoy a Roxfort folyosóin igen vicces látvány. Piton ajkára kárörvendő mosoly kúszott, mikor a szőke mardekáros Monstro háta mögé ugrott, így próbálván menekülni a sarkon beforduló hollóhátas lányok kaján tekintetei és megjegyzései elől. Peresze ő, mint a keresztapja, látta már ruha nélkül, sőt, kiskorában még fürdette is, de most, nos ez egy sokkal mulatságosabb helyzet volt. Miután kellőképp kiszórakozta magát, némileg higgadtabban indult vissza a Griffendél klubhelyiségébe, és magában jót kuncogott, ha arra gondolt, miféle pletyka járja majd be a kastélyt néhány órán belül, melynek főszereplője Draco Malfoy lesz.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés