Találkozás egy régi szerelemmel

Nem a szokványos történet, ám a vége csakis boldog lehet, hisz karácsonykor nem ríkatunk meg senkit;)

Fekete hajú férfi állt egy gyönyörűen berendezett szoba közepén. Szédült. A környezete őrült tempóban tekergőzött körülötte, és ő attól tartott, menten elnyeli ez a forgatag. Nem értette, mi történt, hisz az imént még semmi baja nem volt, épp a feleségéhez indult, mikor egyszer csak szorító érzést érzett a mellkasában. Ez nem volt újdonság számára, hisz tizenhét éve élt együtt ezzel az érzéssel, ami most olyan erővel tört rá, hogy attól tartott, szétfeszíti a mellkasát. Olyan elemi erejű fájdalom telepedett rá, mint azon a szörnyű éjszakán. Akkor is ugyanezt érezte, de ez valahogy mégis más volt. Akkor a szíve szakadt meg, érezte minden porcikájában a földöntúli kínt, ma pedig, mintha mindene szétszakadt volna. Most döbbent rá, hogy évek óta először nem lelki, hanem testi fájdalmai vannak.

De hát nekem sosem fájt semmim – töprengett, és óvatosan végigsimított a saját mellkasán.
Pedig milyen csodásan indult ez a nap. Albus elsős lett a Roxfortban, az ő imádott iskolájában, James pedig visszatérhetett a barátai közé. Egyedül a kicsi Lily szomorkodott, hogy mindkét bátyja magára hagyja. Már napokkal ezelőtt elkezdte néma kis háborúját, remélve, hogy így meg tudja törni a fiúkat, akik végül mégis inkább itthon maradnak vele. Számítása azonban nem jött be. James már annyira várta az iskolakezdést, hogy szinte észre sem vette hugicája nemtetszését. Albus sokkal inkább érzékeny lélekkel lett megáldva, így ő megpróbálta vigasztalni a kislányt, sikertelenül. Ők ketten egyébként is sokkal közelebb álltak egymáshoz, így nagyon nehéz volt az elválás. Ginny sokszor mondta is, hogy olyanok, mint az ikrek, csak történetesen egy év korkülönbséggel jöttek a világra.
Harry Potter ajkára lágy mosoly ült, miközben feleségére gondolt. Szerette, nagyon szerette ezt a bolond nőt. Többet jelentett neki, mint bármelyik más ember ezen a világon.
Szíve tájékán egy enyhe szúrás jelezte, hogy ez talán nem így van, de ő tudomást sem vett róla, mint az utóbbi években mindannyiszor, mikor rátört a keserűség. Sosem engedte meg magának, hogy ez az érzés eluralkodjon rajta. Nem engedhette meg, hisz nem akart fájdalmat okozni a szeretteinek. Imádta a családját, bármit megtett volna értük.
Még azt is, hogy háttérbe szorítja a saját vágyait, így biztosítva számukra a biztonságot.

Igaz, ami igaz, nem esett nehezére, hogy titkolja valódi érzéseit, hisz a szeretett személy már nagyon régen meghalt. Szemét lehunyta, hogy úrrá tudjon lenni azon a sötétségen, mely bekúszott minden testrészébe, és tanyát készült verni a fájdalom romjain. Újra megjelent előtte az imádott arc, és a sötétségen apró lyukakat ütött a fény, majd szép lassan átvette az uralmat, és az a mély sötétség, beismerve vereségét, némán továbbállt, másik prédára vadászva. Harry tudta, hogy vissza fog térni, hisz nagyon régóta kerülgették egymást, de nem félt már tőle. Nagyon jól megtanulta, hogy a szeretet mindent legyőz.
Egyedül a halált nem, mely elragadta tőle azt az embert, akit a világon a legjobban szeretett. Igen, a vén kaszást nem bírták legyőzni. A világ leggonoszabb varázslójával elbántak, de a fekete csuhás alak ellen védtelenek voltak. Bár, ezt már a kezdetektől tudták, hogy a halál minden pillanatban rájuk les, de bíztak benne, hogy talán kijátszhatják, és végre boldogságra lelhetnek. Ez azonban nem adatott meg nekik. Harrynek végig kellett néznie, ahogy a szeretett szempárban kihuny az élet fénye. Akkor megfogadta, hogy követi őt a másvilágra, ahol végre együtt lehetnek majd. De nem tudta megtenni. Mikor végignézett azoknak az embereknek az arcán, akik bíztak benne, nem tehette meg, hogy feladja. Harcolnia kellett, értük. A Kiválasztott meg is tette, harcolt, és győzött. Boldog volt, hogy a szerettei végre egy békésebb világban élhetnek.
Titkon gyászolta szerelmesét, aki már nem élhette meg ezt a csodát, melyért a végsőkig küzdött. Lelke egy részét eltemette vele együtt, mikor a hűs anyaföldbe engedték. Szeretett volna üvölteni, a koporsóhoz rohanni, és ráborulva követelni, hogy adják neki vissza őt, vagy temessék el, vele együtt.
De nem tette. Nem tehette meg. Erre akkor döbbent rá, mikor belenézett azokba a gyönyörű, mogyoróbarna szemekbe, melyekben ott csillogott a szerelem szikrája.

Tisztában volt vele, hogy a lány már régóta szereti, de csak ekkor döbbent rá, hogy mennyire. Ugyanazok az érzések tükröződtek ebben a nyílt tekintetben, melyeket ő érzett az elhunyt iránt. Abban a pillanatban fogadta meg, hogy megpróbálja boldoggá tenni ezt a bátor nőt, aki végig úgy küzdött, mint egy oroszlán. Soha nem hagyta, hogy eltérítsék a szándékától. Félelem nélkül állt be a maréknyi ember közé, akik azt a célt tűzték ki maguk elé, hogy legyőzik Voldemortot. Egyszer sem ejtette ki a száján a félelem szót, másokat is bíztatott, hogy álljanak közéjük, ne rettegjenek, hisz ha összefognak, bármit elérhetnek. Lassan nélkülözhetetlen kis lelke lett a csapatnak. Míg ők távol voltak, tyúkanyóként vigyázott az iskola diákjaira, nem törődve a következményekkel, mikor egy halálfaló elé állt, és a véleményét kertelés nélkül mondta a szemébe.

- Apuci! – hallotta meg kislánya kiáltását, és mosolyogva fordult az ajtó felé. – Nincs kedved mesélni még a kviddicsről?
Lánykája szenvedélyesen imádta a sportot, és a fiúkat megszégyenítően repült a söprűjén.
- Jaj, apu, de lusta vagy – korholta a vörös hajú gyermek, majd az ajtóhoz szaladt és kikiáltott. - Anyu, apa elaludt.
Cipősarkak koppanása jelezte, hogy a nő már a közelben jár.
- Lily, ha apa alszik, akkor nem kiabálunk – feddte meg gyermekét Ginny Potter. – Gyere, inkább főzünk valami finomat a vendégeknek.
Harry csodálkozva lépett a kislánya mellé, és végig akart simítani a rakoncátlan tincseken, felhívva rá a figyelmét, hogy igenis ébren van, mikor csengő hangja hallatszott, és a kislány már száguldott is ajtót nyitni.
- Talán komornyik lesz a lányunkból – pillantott feleségére, aki halálsápadtan állt a küszöbön, és üveges tekintettel meredt rá. – Na, ennyire azért nem kell megrémülni, szép szakma az.
Várta, hogy a barna szemekben megcsillanjon a pajkosság és felcsendüljön az angyali kacaj, de nem történt meg.
A nő még mindig megkövülten meredt előre, és a férfi nem értette, mi baja lehet. Megfordult, és megpillantott a földön egy mozdulatlanul heverő testet.
- Nyugodj meg Ginny, mindjárt megnézem, ki ez – fordult feleségéhez, és óvón át akarta ölelni, de a nő ellépett mellőle, és lassan a testhez sétált.

Harry követte, és most, hogy jobban szemügyre vette a földön fekvőt, valami ismerőset fedezett fel rajta, csak azt nem tudta, mit.
- Nem – suttogta a nő, és térdre rogyott, majd gyengéden végigsimított a sűrű, fekete hajkoronán. – Drága Merlin, csak ezt ne.
Zokogva borult az ismeretlen hátára, és olyan görcsösen szorította magához, hogy Harry már végképp nem értett semmit.
- Te ismered? – kérdezte, de nem válaszolt neki, csak zokogott tovább.
Kinyílt a nappali ajtaja, és Ronald Weasley lépett be a felesége, Hermione kíséretében, nyomukban pedig a kicsi Lily szökdécselt. Mikor megpillantották az eléjük táruló képet, Hermione felsikoltott, Ron arcszíne pedig hamuszürkére váltott.
- Vidd ki a kicsit – szólt Ron a feleségéhez, és könnyes szemmel térdelt a húga mellé. – Annyira sajnálom, szívem.
Harry megütközve meredt legjobb barátjára, és többször is csettintett a szeme előtt, hogy felhívja magára a figyelmét, de a férfi rá sem hederített.
- Ron, ne játssz most velem! – üvöltött rá, és aggódva figyelte feleségét, aki egyre hisztérikusabban sírt. – Mi baja Ginnynek?
- Nem érti, mi baja a nejének, ugye? – hallott meg egy mély hangot a háta mögül, és mikor megfordult, azt hitte megbolondult. – Össze van zavarodva ugye?
Harry lélegzete elakadt, ahogy az éjfekete szemekbe nézett.
Ez nem lehet – zakatolt folyamatosan a fejében. – Valóban megőrültem volna?
- Forduljon meg – szólította fel a látomás, ám ő képtelen volt elszakadni az előtte állótól. Olyan régóta vágyott már erre, hogy most ki akarta élvezni minden pillanatát. Képzeletbeli fényképezőgépe megállás nélkül kattogott, elraktározva minden pillanatot az elkövetkezendő évekre. A délibáb keskeny ajka gunyoros mosolyra húzódott, és a férfi azt hitte, menten megáll a szíve. Annyiszor álmodott már erről a pillanatról az eltelt években, de a valóság fölülmúlta minden ábrándját.
- Ez nem a valóság – dörmögte maga elé halkan, mire csak egy gúnyos nevetés volt a válasz. – Maga nem valódi.

- Nem? – lépett elé képzelete szülötte, és kihívóan végigmérte. – Akkor érintsen meg.
Harry lélegzete elakadt. Keze szinte magától emelkedett, és remegve érintette meg az előtte álló mellkasát. Perselus Piton fensőbbségesen elvigyorodott, mint aki tudja, mi megy végbe egykori tanítványában.
- Szóval nem tart igazinak? – tudakolta negédesen, és halvány mosollyal figyelte, ahogy a férfi reszkető ujjai gyengéden simítanak végig a szíve fölött. – Tényleg azt hiszed, hogy csak a képzeletedben vagyok?
Harry csak némán megrázta a fejét és élvezte, ahogy az ujjaiba áramló meleg szétterjed az egész testében.
- De hát hogy lehetsz itt? – tudakolta, de igazából nem is érdekelte a válasz, csak élvezni akarta a pillanat varázsát.
- Nem tudod kitalálni? – kérdezte a férfi, és volt valami a hangjában, ami felkeltette Harry érdeklődését. – Nézd csak meg jól azt az embert a földön.
Harrynek derengeni kezdett valami, de mielőtt közölhette volna gyanúját, belépett Hermione is, és sápadtan lépett sógornőjéhez, majd gyengéden lefejtette a mozdulatlan testről.
- Részvétem, Ginny – suttogta, és legjobb barátnője ekkor a vállára borult, úgy sírt tovább.
Harry torka összeszorult, ahogy a feleségére nézett.
Ron ekkor a földön fekvőhöz lépett, és gyengéden megfordította. Perselus halkan felmorrant, és mindig sápadt arca most szinte áttetszővé fakult. Harry megfogta a kezét, és erősen megszorította. Őt nem rázta meg, mikor megpillantotta önmagát.
- Életemben is ilyen halálian jól néztem ki? – tudakolta ferde mosollyal a kezébe kapaszkodó férfitól, aki végre megeresztett valami vigyor félét. – Te fele ennyire sem voltál helyes.
Piton most már hangosan nevetett, Harry pedig úgy érezte, mintha hazatért volna.
- Az őrületbe fogsz kergetni az idióta vicceiddel – sóhajtott színpadiasan a bájitalmester. – Mi lenne, ha az elkövetkezendő párszáz évre némasági fogadalmat tennél?
Harry csak megvonta a vállát és csókra nyújtotta az ajkát.

- Egyedül hagynátok néhány pillanatra vele? – kérte Ginny némi idő elteltével. – Szeretnék elbúcsúzni tőle.
Ron és Hermione egymásba karolva léptek ki a szobából. Harry szomorúan nézett utánuk.
- Hiányozni fogtok – sóhajtotta csendesen.
Ginny eközben gyengéden simított végig halott férje arcán.
- Köszönöm ezeket a csodás éveket. Köszönöm, hogy megajándékoztál a gyermekeinkkel, akik örökké rád fognak emlékeztetni. Köszönöm, hogy feláldoztál mindent értem.
Harry meglepődve pillantott a nejére, akinek szeméből könnyek peregtek.
- Botor módon azt hitted, hogy nem tudom, hogy mást szeretsz? Nem tudtad, hogy egy szerető szív megérzi, hogyha nem viszonozzák az érzéseit? Nem, nem teszek neked szemrehányást, hisz tisztában vagyok vele, hogy megpróbáltál szeretni. Nem a te hibád, hogy nem sikerült – sóhajtott fel a nő megtörten. – Évekig azt hittem, Hermionét szereted. Ma döbbentem csak rá a valóságra, hogy a te szerelmed már réges-rég halott.
Harry lázasan törte a fejét, mivel árulhatta el magát, de nem jött rá.
- Mikor Albussal beszéltél, hirtelen összeállt a kép… Nem tudom, hogy lehettem ennyire vak, talán, csak hinni akartam abban, hogy egy nap minden jóra fordul, és te is ugyanúgy fogsz szeretni, mint én téged.
Harry letérdelt a nővel szemben és mélyen a szemébe nézett.
- Szerettelek is, hisz ha te nem vagy, nem élem túl, hogy elveszítettem Perselust. Megajándékoztál a szereteteddel, három gyönyörű gyermekkel, a családdal, mely a legnagyobb álmom volt, mióta csak az eszemet tudom.
Óvatosan megérintette a nő vállát, aki meglepődve kapott oda.
- Hát itt vagy – suttogta Ginny és a könnyein át elmosolyodott. – Ne haragudj rám, amiért önző módon magamhoz láncoltalak, most viszont, talán jóvátettem a vétkeimet, még ha ezért a pokolra jutok is.
Apró fiolát vett elő a zsebéből, a hüvelyk- és a mutatóujja között tartva, a fény felé emelte, úgy nézett keresztül az üvegcsén.

- Remélem, most már örökké boldog leszel, Harry Potter – sóhajtott fel, és egy gyengéd csókkal búcsúzott a szeretett férfitól, majd könnyes szemmel kisétált a szobából.
Harry érezte az ajkán a nő száját, és tudta, hogy sosem fogja tudni meghálálni azt, amit érte tett. Mutatóujját végighúzta az alsó ajkán, és mosolyogva nézett a távozó nő után.
- Köszönöm, Ginny – suttogta, és boldogan fordult a mögé lépő férfi felé. – Hogyan tovább?
Perselus óvatosan magához húzta, és úgy sustorogta a fülébe:
- Először is, megmutatom, milyen a menny.
Harry felnevetett.
- Azt már megmutattad.
Piton rosszallóan összehúzta a szemöldökét.
- Most én beszélek. Utána pedig ráérünk kitalálni, előttünk az egész örökkévalóság.
- Ez lenne a nagy terv? – tudakolta a Kiválasztott, és oldalba bökte a férfit. – Hát semmivel sem készültél?
Perselus a homlokára csapott, majd Harry kezét a szíve fölé húzta, úgy mormolta:
- Meg akartam köszönni, hogy rólam nevezted el az egyik fiadat. De nem lehetett volna Perselus Albus?
Harry kirántotta a kezét, és szikrázó szemmel elhátrált.
- Telhetetlen dög vagy!
Piton úgy vigyorodott el, mintha a világ legszebb bókját hallotta volna.
- Jaj és az a mondat… „Egyikük mardekáros volt, és a legbátrabb ember, akit valaha ismertem…” Merlinre mondom, majdnem megkönnyeztem!
- Gyűlöllek! – lépett a férfi elé, és felsóhajtott.
- Tudom – mosolyodott el Perselus és olyan gyengéden nézett rá, hogy Harry szíve őrült vágtába kezdett. – Én is gyűlöllek.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés