- Te mocskos halálfaló, mégis kinek képzeled magad?
Ginny hangjától zengett az Odú kertje. Minden szomszéd szájtátva figyelte a nem éppen idilli jelenetet.
- Én kinek képzelem magam? Te még gyerek vagy drágám, ne szólj bele a felnőttek dolgába! – Perselus Pitonról meg lehetett volna mintázni a nyugalom élő szobrát, csupán a szeme árulkodott elfojtott indulatokról. – Ha azt mondom nem történt semmi, akkor az úgy is van.
Ginny egy kerti törpét hajított a férfi felé. Szegény teremtmény nem volt olyan gyors, mint a világ minden égtája felé iszkoló társai.
- Az neked semmi, hogy ezzel az otromba némberrel csókolóztál?
Piton hatalmas lélekjelenléttel elhajolt a repülő törpe elől, azonban nem úszta meg ennyivel. Az, miután kikecmergett a bozótosból, odaslattyogott és kiadósan bokán rúgta.
- Átkozott gnóm – morogta a professzor és jó nagyot rúgott a szintén szitkozódó törpébe.
- Rám nézz, ha hozzád beszélek – sikoltotta a lány hisztérikusan. – Legalább ennyi legyen benned azok után, hogy a szüleim házában van képed enyelegni ezzel a nőszeméllyel.
- Ne zavarjon, hogy épp most nyomorított meg ez a dög, a lényeg hogy te a magad kis hülyeségét szajkózhatod – mérte végig lesajnálóan a lányt. – Tanja egyébként a munkatársam, tehát jó lenne, ha nem sértegetnéd.
Az említett nő épp kijött utánuk és ingerkedve a férfira mosolygott. Ginnynek se kellett több, egy trágyagránátot hajított feléjük, amit valószínűleg Teddy és Victoire rejtett el a szigorú nagyszülők elől a sűrű fűben.
- Mindig ilyen gyerekesen viselkedik a kis menyasszonyod? – tudakolta Tanja fintorogva, majd negédesen rámosolygott a lányra és megkérdezte:
- Nem tudta, hogy az ilyen férfiaknak, mint Perselus az érett nők tetszenek?
- Maga pedig már a koránál fogva is az érett kategóriába tartozik ugye? – tudakolta Ginny mézes-mázosan a barna hajú szépségtől. Tanja valóban gyönyörű nő volt. Derékig érő, dús barna haj, égszínkék szemek és csókra csábítóan telt ajkak. Az hogy mindezeken felül még százhetven centiméter magasra is nőt és olyan hosszú combjai voltak, hogy az összes Weasley srác szájtátva bámulta őket, ahogy a mini szoknya alól elővillannak, csak a hab volt a tortán. Az nem izgatta a lányt, hogy Percy – Ron állítása szerint – még a nyálát is csorgatta, de hogy még Perselust is a hódolói között tudhatja… Ez már végképp kihozta a sodrából Ginnyt.
- Szegény kislány – csücsörítette meggypiros ajkait a nő -, nem tudta, hogy a kort tisztelni kell?
Ginny legszívesebben kikaparta volna a némber szemeit.
- Nem a kort, hanem az embert, aki bölcsebb lett a kora által – sóhajtotta és szomorúan a férfira tekintett. – Neked tényleg ő kell inkább? Én szeretlek…
Nem tudta folytatni, mert felzokogott és kezébe temette az arcát.
- Tudod, hogy én csak egyetlen nőt szeretek ezen a világon – mondta Piton és Tanjába karolva elhoppanált a kertből.

Ginny dermedten meredt arra a helyre ahol az előbb még a férfi állt.
- Nem lehet – suttogta és nem sok hiányzott, hogy újra sírva fakadjon. – Nem hagyhatott el végleg.
Molly átkarolta lányát és próbálta beterelgetni a házba, mert időközben már szakadni kezdett a hó, de Ginny csak megrázta a fejét és kint maradt. Nem tudta mennyi ideig állt ott fogvacogva, csak nézte a különböző mintájú pelyheket és lassan elapadtak a könnyei is.
- Gyere be kicsim – ölelte át Bill és szeretettel végigsimított könnytől maszatos arcán. – Szép lassan, nem ma, és nem is holnap, de elmúlik ez a fájdalom, amit most érzel.
Ginny rámosolygott legidősebb fivérére és cuppanós csókot lehelt az arcára.
- Mondtam már, hogy te vagy az egyik kedvenc bátyám?
- Tudom, a hat közül az egyik - Bill hangosan felnevetett és játékosan összeborzolta a lány égővörös tincseit, majd elkomorulva hozzátette. – Illetve már csak öt.
Mindketten az égre tekintettek és egyszerre kiáltották teli torokból vidáman, az évek múltával szokássá vált, rövid kis verset:
- Voldemort a pokolban,
Te a mennyben,
Hiányzol nekünk,
De most még egyedül repkedj.

Ginny aznap régi szobájában aludt és hála annak a nyugtató főzetnek, amit az anyja diktált belé, még ki is tudta magát pihenni. Olyan cefetül érezte magát, hogy legszívesebben be se ment volna dolgozni, de aztán eszébe jutott kedvenc betege és erőt vett magán. Fejét lehajtva sietett végig a Mungo folyosóin. A legkevésbé se volt hangulata a barátnőinek ecsetelni a közelgő esküvő részleteit, főként, hogy nem is lesz megtartva.
- Hé Ginny, várj már meg – egy gyógyító tanonc lány szaladt utána, kezében egy halom könyvvel. – Mire mindet átrágom, megőszülök… Nincs kedved korrepetálni?
Ginny nem tudta, hogyan is mászhatna ki ebből a helyzetből, de kedvenc betege szerencsére pont arra járt és a lányt maga után húzva, elcsoszogott a döbbent diák mellől.
- Nos kedvesem, miért olyan vörösek a szemei? – tudakolta vidáman. – Csak nem az a buggyant Piton bántotta meg?
Dalia Lamb egy életvidám idős hölgy volt, aki úgy irányított mindenkit, mintha ő lenne a Mungo igazgatója. Ők elnézték a néni rigolyáit, ő pedig cserébe annyi szeretettel ajándékozta meg az itt dolgozókat, hogy Ginnyék már el sem tudták képzelni, hogy ne parancsolgasson nekik.
- Csüccs le – szólította fel a lányt pattogós hangnemben -, és mesélje el, mit követett el az a mamlasz már megint.
Ginny elmosolyodott és előhúzott a talárja alól egy díszesen becsomagolt pralinés dobozt.
- Uram Atyám, ez hosszú történet lesz – sóhajtott a néni, és hasát paskolgatva megjegyezte – Mondja meg ennek a fiatalembernek, hogy vagy nagyon sürgősen észre tér és elveszi magát végre, vagy patkánnyá változtatom, amiért miatta elhíztam. Ez a sok búfelejtő az én koromban…
Ginny mosolyogva nézte, ahogy beleharap kedvenc spenótos csokoládéjába, és nagyot sóhajtva lenyeli.
- Mi lenne velünk maga nélkül? – tudakolta a lány és mindent elmesélt, míg Dalia elmajszolgatta a csokoládékat.

Ezután nem volt megállás. Ginny estére már azt sem tudta hol áll a feje, de így legalább nem gondolt állandóan a férfira.
Perselus…
Könny szökött a szemébe, de megfogadta, hogy csak azért sem fog sírni. Magára kanyarította a talárját, és a Mungo elől a Roxfort kertjébe hoppanált, közvetlenül Hagrid háza mellé. Elmélázva szemlélte az évezredes épületet és újra érezte azt a megnyugtató érzést, mint mindig mikor idelátogatott. Nagyot szippantott a hűs levegőből és úgy érezte, mintha Fred ott állna mellette.
- Örülök, hogy végre meglátogattál – hallotta a háta mögül az igazgatónő hangját. – Épp itt volt az ideje, különösen hogy még esküvői meghívót sem kaptam.
Ginny közbe akart vágni, de Minerva kárörvendően folytatta.
- Már alig várom, hogy lássam a mogorva denevért, ahogy ott áll az oltárnál a dísztalárjában és lerágja a körmeit, hogy hol késel már – a lány értetlen tekintetére felnevetett. – Késni fogsz drágám, hisz ez már szokássá vált. Csak azt ne hagyd, hogy feketében legyen. Mit szólnál a lilához, esetleg piroshoz? Megvan! Az én nászajándékom egy rózsaszín talár lesz a leendőbelidnek.
Ginny elképzelte a férfit, ahogy egy díszes, babarózsaszín talárban várja az oltárnál és kirobbant belőle a nevetés.
- Azt hiszem, oda lenne minden tekintélye.
Minerva is felkacagott és lassan sétáltak tovább a hóesésben.
- Örülök, hogy végre egymásra találtatok, hisz mindkettőtöknek, pont a másikra van szüksége. Perselus visszafogja a te szeszélyes természetedet, te pedig színt viszel az ő kis fekete világába. Kíváncsi leszek a gyereketekre, de azt előre leszögezem, hogy nem vagyok hajlandó tanítani. Más se hiányzik nekem, mint egy kis Piton. Abban a pillanatban fogok nyugalomba vonulni, ahogy a gyerkőc idekerül.
Ginny tekintete elborult és a nő azt hitte, hogy megsértődött.
- Ugyan, tudod, hogy csak viccelek – karolt a fiatal lányba. – Ha annak idején az a szentimentális vénember, nem ilyen csökönyös, talán én is olyan boldog lehettem volna, mint te most.
Ha tudnád, milyen ”boldog” vagyok, nem kívánnál ilyeneket – töprengett a lány.
- De ő csak megragadt a világmegváltási komplexusánál és az édesség mániájánál. Odaértek a síremlékhez, és megjelent előttük Dumbledore. McGalagony professzor ránézett és fittyet hányva a tekintélyes tanárnő képre, ami a lányban élt róla, egyszerűen nyelvet öltött az évszázad legnagyobb varázslójára.
- Vén szamár – dünnyögte könnyes szemmel, mire a képmás gúnyosan elfintorodott, majd lehajtotta a fejét, és eltűnt.
Ekkor olyan dolog történt, ami Ginny Weasley minden rémálmában előjött az elkövetkezendő években. A sűrű fehérségből előtűnt egy ismerősen sápadt arc, amit hosszú fekete haj ölelt körül. Ginny nagyot sikkantott és eszméletlenül hanyatlott a hóba. Nem látta, ahogy Minerva is nemsokára az ő sorsára jut, hála egy kábító átoknak. Ekkor előtűnt egy lebegő fej, amint a lány fölé hajol, majd a test többi része is.
- Látod Ginny, megmondtam, hogy az enyém leszel – suttogta Harry Potter és csókot lehelt a lány jéghideg ajkára.

- Az Azkaban összes dementora lesz a tiéd, ha nem kotródsz a menyasszonyom közeléből – dörrent egy mély hang a férfi háta mögül. – Bár lehet, hogy én jutok oda, amiért megöllek.
Perselus rávetette magát és a két férfi nemsokára egyenlőtlen küzdelembe kezdett. Harry valóban erős varázsló volt, ám Piton testi erejével nem tudott mit kezdeni, sokkal erősebb volt nála. A Bájitalmester nem foglalkozott a többi aurorral, akik próbálták szétválasztani őket, ütötte Harryt ahol érte.
- Ha nem Lily fia lennél, már rég nem élnél – ordította a professzor.
- Miért? Engem is Voldemort kezére játszott volna, mint a szüleimet? – Harry próbálta elérni a pálcáját, ami nem messze hevert tőle a hóban, ám Piton nem hagyta. – Milyen érzés volt, mikor rájött, hogy az anyám a maga hibájából halt meg? Hogy tud ezek után még tükörbe nézni?
Perselus figyelme egy pillanatra ellankadt, így a fiú elérte a pálcát és közvetlenül a férfi szívére célzott vele.
- Nincs ember, aki elítélne, amiért bosszút állok a szüleim gyilkosán.
Ekkor Ginny ugrott a két férfi közé.
- Azt hiszed ő nem szenvedett? – könnyes szemmel tekintett Perselusra, akin szokás szerint semmi érzelem nem látszott. – Elvesztette azt az asszonyt, akit szeretett és a mai napig is szeret.
Harry csodálkozva pillantott a lányra, aki kesernyésen elmosolyodott.
- Nincs ebben semmi meglepő, az édesanyádba szerelmes, nem belém. Ezt már a kezdetektől tudom – megfogta Harry bal kezét, amiben a pálcát tartotta, és a saját mellkasára irányította. – Ha őt megölöd, akkor én is meg akarok halni, tehát jobb, ha velem kezded.
Harry kezében megremegett a pálca és zöld szeméből csak úgy sütött a harag.
- Ennyire nem szeretheted! – kiáltotta és félrelökte a lányt, majd pálcáját a földre dobva puszta kézzel ugrott a férfinak. – Meg sem érdemli, hogy ez a nő ennyire szeresse.
Perselus nem ütött vissza, csak védekezett, míg Harry el nem fáradt.
- Nem lehet… – lihegte a fiú. – Lehetetlen, hogy magáért még meghalni is képes legyen.
Kezei lehanyatlottak és csak állt, megkövülten, maga elé meredve. Fekete hajában éles kontrasztot alkottak a hófehér pelyhek, amik kis idő múltával elolvadtak, ugyan úgy, ahogy a haragja is Piton iránt.
- Nem hibáztatom a szüleim halála miatt – szólalt meg olyan halkan, hogy a férfinak közelebb kellett hozzá mennie, hogy megértse, amit mond. – Nem a maga hibája, csak egy rossz döntést hozott, aminek szörnyű következményei lettek. Tudom, hogy ők sem hibáztatják magát, tehát próbáljon megbocsátani önmagának is.
Perselus Piton pedig életében talán először kimutatta a valódi érzéseit, az oly régóta elfojtott szenvedés mély barázdákat szántott az arcára. Ginny rémülten pillantott a hirtelen éveket öregedő szerelmére. Nem az a nagyképű férfi állt előttük, akiből mindig sütött a fensőbb rendűség, csak egy szörnyen fáradt és megtört ember.
- Annyi jót tett, amennyit csak tudott, hisz ha maga nincs, sosem győzzük le Voldemortot, és talán mindannyiunkat megöl – Harry kezet nyújtott a férfinak. – Ha megbocsát magának, akkor fog tudni Lily is békében nyugodni.
Piton is jobbját nyújtotta és a két férfi végre békét kötött.
Az átok megtört, újra az a kedves és szerény Harry Potter állt a Roxfort kertjében, aki képes lett volna feláldozni a saját életét is, csak hogy megmentse a szeretteit. Zöld szeméből eltűnt minden harag, csupán a fájdalom szikrázott benne, ahogy a lányra nézett.
- Ha valaki, akkor te el tudod vele feledtetni a múltat és új utat mutatni a jövőbe – a tanárra pillantott és kihívás villant a tekintetében. – Ám addig én még próbálkozni fogok. Ne higgye, hogy lemondok róla.
Megpördült a sarkán és eltűnt.
Ginny a professzorhoz lépett és a karjába zárta a még mindig remegő férfit.
- Igaza van, próbálj megbocsátani magadnak – lábujjhegyre állva megcsókolta, majd gúnyosan a fülébe súgta. – No, te aurorok gyöngye, nem kellett még az a három nap sem, de a drága Tanja barátnőd szemét kikaparom a túl jó alakításért.
- Csak nem féltékeny a kisasszony? – dörmögte a fülébe a férfi. – Azért azonban még számolunk, amiért az a gnóm elrúgta a bokámat. Mit teszel majd, ha tényleg összeveszünk? Rám döntöd az egész házamat?
Ginny csodálkozva pillantott rá, majd kedveskedve megpaskolta az arcát.
- Tudom, hogy az elmúlt napok izgalmai kicsit összezavartak, ám jó lenne, ha nem felejtenéd el, hogy az-az én házam.
Ron mosolyogva nézte húga boldogságtól ragyogó arcát, majd bátyja képmására pillantott, aki szintén vigyorogva szemlélte a civakodókat.
- Tudod Fred, sosem gondoltam volna, hogy egyszer ennek a bőregérnek leszünk a sógorai, és még örülni is fogok neki. Arra azért kíváncsi lennék, hogy te és George milyen tréfákat sütnétek el az esküvőjükön – vigyorogva pillantott a tanárra, aki csak úgy tudta elhallgattatni a kedvesét, hogy megcsókolta. – Jó kis muri lenne, hisz a Pinceszörny már nem büntethetne meg érte, csak a húgicánk haragjától kellene tartanotok.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.