Ginny ijedten nézte a mozdulatlan férfit. Csak nem halt meg? Pálcáját hevesen lengette a beteg fölött és különböző varázsigéket hadart, miközben folyton az arcát figyelte, ami természetellenesen sápadtnak tűnt. Gyengén, de vert a szíve. Ez reményt adott a lánynak, aki úgy érezte nem bírná elviselni ha meghalna.
Miért érint meg ennyire egy idegen ember sorsa? – morfondírozott miközben különféle bájitalokat diktált az öntudatlan varázslóba. Lement a konyhába egy bögre kávéért és valami harapni valóért, közben azon töprengett kiben bízhatna meg annyira, hogy a segítségét kérje. Anyja nem helyeselné, hogy egy idegent fogadott a házába, ahogy senki sem a családjából. Munkatársaiban pedig nem bízott meg teljes mértékben, kivéve persze Neville-t. Neville! Miért is nem jutott ez előbb eszembe? Rögtön elküldte patrónusát egykori iskolatársának, aki most a felettese volt a Szent Mungóban. Felfelé azon töprengett mit tehetne még az idegenért, amíg a férfi ide nem ér. A szobába lépve azonban földbe gyökerezett a lába. A férfi rövid barna haja most hosszú és fekete volt. Poharába kapaszkodva óvatosan közelebb ment és elakadt a lélegzete a döbbenettől. Szemmel láthatóan változtak páciense arcvonásai. Apró szarkalábak keletkeztek a szeme és a szája körül, kedves vonásai most inkább fenyegetőnek tűntek. Nőiesen telt ajka elkeskenyedett és csupán egy vonalnak tűnt, pisze orra pedig horogszerűvé vált. Ginny dermedten meredt a férfira.
Ez nem lehet – zakatolt folyamatosan a fejében, miközben az ismerős arcot szemlélte, szeme szinte itta magába a régóta látni vágyott vonásokat.
- Élsz – suttogta maga elé és zokogva borult Perselus Piton mellkasára.

Nem tudta meddig maradt így, az idő teljes jogosultságát vesztette ebben a pillanatban. Lehet, hogy csak másodpercekig, de az is lehet órákig, nem érdekelte ebben a pillanatban semmi sem, csak az ágyban fekvő. Mintha meg nem történté váltak volna az eltelt évek, mikor a férfi sírjához járt és mesélt neki a vele és a világban történtekről. Vajon miért nem tudatta velük, hogy életben van és egyáltalán, hogy maradt életben? Mindannyian látták a holttestét a szellemszálláson a csata után. Töprengéséből a férfi hangja szakította ki, aki újra halott szerelmét szólongatta.
- Nyugodjon meg tanár úr – simított végig a férfi arcán. Perselus elkapta a kezét és forró ajkára szorította.
- Drága kincsem, miért nem tudsz szeretni? – kérdezte rekedten és csókot lehelt a lány csuklójára. Ginny testén áramütés szerű vibrálás futott végig ettől a bensőséges érintéstől. A férfi újra öntudatlanságba merült, így a lánynak volt ideje eltöprengeni a történteken. Hogy élhette túl Nagini támadását? Hol volt az eltelt időben? Miért bujkált előlük? Lehet, hogy a halálfalók megtorlásától tartott, akik megbosszulták volna az árulását? Ezernyi kérdés kavargott a fejében, amikre csak az előtte fekvő férfi tudott volna válaszolni, de várnia kellett, amíg meggyógyul és magához tér. Talán nem is kell várnom – ötlött fel benne miközben azon töprengett van-e joga ahhoz, amit épp tenni készült. A mindig becsületes és a magán élet szentségét mindig tisztességben tartó Ginny Weasleyt most legyőzte egy halk, de annál kíváncsibb hangocska, ami folyamatosan azt suttogta, hogy ne legyen mindig ennyire földhöz ragadott. Nem kis lelkiismeret furdalástól gyötörve mondta ki a rövid szócskát, ami megnyitotta előtte Piton életének könyvét.

- Legilimens!
Perselus Piton még így legyengülve is igazi kihívást jelentett a lánynak, hisz elméjét annyira lezárta, hogy nem kis időbe telt, míg bejutott a legbensőbb emlékeibe.
Maga előtt látta a gyermek Perselust, ahogy egy hosszú vörös hajú kislányt figyel, aki testvérével játszik a szomszédos kertben. Érezte a vágyat, amit akkor érzett, hogy vele is foglalkozzon valaki. Átjárta a magány, amit ez az alig nyolcéves fiúcska érzett és szerette volna megvigasztalni.
- Mi ez már megint te korcs? – dörrent egy hang a hátuk mögül, majd egy férfi lépett a gyerekhez és hevesen megrázta. – Nem megmondtam, hogy semmi mágikus dolgot nem tűrök meg a házamban?
Egy egyszerű fényképet lengetett meg a gyerek előtt, amin egy gyönyörű fekete hajú nő ringatott egy alig pár hetes csecsemőt.
- Ugye nem akarod, hogy anyád igya meg a te engedetlenséged levét? – kérdezte sátánian vigyorogva és ütésre emelte a kezét. Ekkor fehér köd lepett el mindent, ami nemsokára tisztulni kezdett. Pár évvel később lehettek, mert Perseluson már a Mardekál egyenruhája díszelgett. Épp Lilyvel beszélgettek a folyosón mikor három fiú tűnt fel. Egyikük rögtön a lányhoz fordult és cikizni kezdte.
- Mi van Evans a saját házad tagjai már nem elég jók? Pont ez a troll eszű Pipogyusz kell neked?
- Még egy troll is kellemesebb társaság, mint te Potter – vágott vissza a lány és Perselusba karolva otthagyta a még mindig hápogó srácokat. Ginny érezte az örömöt, ami átjárta fiút, hogy legjobb barátja a védelmébe vette.
Újra köd lepett el mindent. Most már a tinédzser Piton tűnt fel, aki a mardekálosok gyűrűjében áll és épp a mugli ivadékokat szidja, mikor feltűnik Lily és kérdőre vonja.
- Te is csak egy mocskos sárvérű vagy Evans – mondta könyörtelenül, amivel osztatlan sikert aratott a leendő halálfalók között. A lány látta a fiú arcán a fájdalmat, mikor szerelme sírva elfutott. Nem törődve a többiekkel utána ment és próbált bocsánatot kérni, de Lily hajthatatlan maradt. Ezek után apró emlékfoszlányok tűntek fel. James és Lily a parkban, kviddics meccs után, a karácsonyi bálon… Ginny eközben leginkább a férfi érzéseire figyelt. Lassan minden remény meghalt benne és keserű emberré vált. Most már csak úgy peregtek az emlékek. Perselus amint az alkarjába égetik a sötét jegyet, majd mikor kihallgatja Dumbledore és Trelawney beszélgetését és az a pillanat mikor továbbadja Voldemortnak, arra kérve őt, hogy Lilyt hagyja életben. Nem is számolt azzal, hogy ebben a pillanatban pecsételte meg a szeretett nő sorsát.

Ginny ezek után sokáig csak mérhetetlen fájdalmat érzett, ami majd az eszét vette. Nagy sokára Dumbledore irodáját látta meg, ahol a férfi megtörten hűséget fogad az igazgatónak és esküt tesz, hogy addig nem nyugszik, míg el nem pusztítják a Nagyurat. Most Harry első bájitaltan órája tűnt fel, amin a professzor nem kegyelmezett a kis hősnek. Áramlottak a férfi ellentétes érzései is. James fiát gyűlölte, de Lilyét nem tudta. Emlékfoszlányok tűntek fel az elkövetkező évekből, de mind csak a Roxforttal, az igazgatóval és Harryvel kapcsolatosak. Ginny sejtette, hogy a professzor a Voldemortal kapcsolatos érzéseit és emlékeit mélyen elzárta a tudata legmélyére. Újra látta azokat az emlékeket, amiket négy éve a merengőben, a háború után. Piton próbálja megmenteni a haldokló igazgatót, majd mikor kimondja rá a halálos átkot és mikor Fredről térít el egy másikat. Most két sárga szempár közeledett a férfi felé és éles fájdalom járta át a testét. Ginny látta, ahogy a férfi élettelenül elterül a földön, majd kéri Harryt, hogy nézzen rá. Ekkor mérhetetlen nyugalom szállta meg, hisz úgy érezte mintha Lily lenne vele. Szinte már várta a megváltásnak számító halált. Maga elé képzelte ezt a gyönyörű, karcsú, vörös hajú nőt és megnyugtatta a tudat, hogy most már mindig láthatja, még ha nem is lehet vele. Nem félt a haláltól, megnyugtatta a tudat, hogy nem kell többé színlelnie, nem érzi a többi ember megvetését és talán békére lelhet. Nem vágyott semmi másra csak nyugalomra, amiben sosem volt része. Ginnyt átjárta az izgatottság, hogy most végre mindent megtudhat, ám ebben a pillanatban erős rántást érzett és a professzor emlékei eltűntek előle.

- Ejnye Weasley, van képed egy haldokló ember emlékeiben kotorászni? Nincs benned egy csöppnyi tisztelet sem?
A lány figyelte, ahogy Draco Malfoy a beteg fölé hajol és szinte atyain elsimít egy tincset a homlokából.
- Mikor változott át? – dörrent a lányra miközben felültette a férfit és a vállára véve kifelé indult vele a szobából. Ginny megilletődve figyelte a jelenetet, majd mikor magához tért utána szaladt.
- Nem viheted sehova, hisz súlyosan megsebesült. Nézd csak szerinted ezek minek a nyomai?
Draco megállt és sajnálkozva nézegette a kipirult arcú lányt.
- Azt hiszed nem tudom? Bár ez az egész nem történik meg, ha nem lép közbe, mikor az a kis majom rád mászott. Kezd az-az érzésem támadni, hogy nem is Potter szenved megmentési kényszerben.
Ebben a pillanatban hangosan felnyögött a férfi, ezzel térítve magukhoz a marakodókat.
- Nem tudom hova akarod vinni, de hidd el itt jó helyen van. Gondolod, hogy találsz még egy gyógyítót, aki nem rohan rögtön világgá kürtölni, hogy életben van a híres Perselus Piton?
Ginny látta a másik arcán hogy elbizonytalanodott, ezért tovább folytatta, miközben feltűnés nélkül terelgette vissza a szobájába.
- Jó vagyok a szakmámban, meg tudom gyógyítani a keresztapádat és te is itt maradhatsz, amíg rendbe nem jön.
Bent egyesült erővel ágyba fektették a Bájitalmestert. Ginny megvizsgálta a sebeit és kezdett bizakodni, hisz már nem voltak olyan mélyek. Draco eközben árgus szemekkel figyelte a lány minden egyes mozdulatát, akit ez felettébb zavart.
- Mond csak attól félsz, hogy előkapom a pálcámat és gonosz rikácsolások közepette békává változtatom? Ha akartam volna már megteszem, amíg nem voltál itt.
Malfoytól csak egy megvető fintor volt a válasz, miközben leült az ágy mellé állított fotelbe. Ginny pár órával később megmert volna rá esküdni, hogy azóta meg sem moccant. Készített pár szendvicset és felvitte vendégének, aki csak megrázta a fejét és egy intéssel el akarta bocsájtani a lányt.
- Minek nézel te engem? Nem vagyok az egyik házimanótok.
Malfoy le sem véve a tekintetét a betegről hátradőlt és feltette a kérdést, ami egész nap foglalkoztatta.
- Miért nem riadóztattál mindenkit, mikor rájöttél, hogy kit ápolsz?
- Miért kellett volna bárkinek is szólnom?- válaszolt kérdéssel a kérdéssel a lány.
- Talán mert sosem kedvelted őt, hisz mindig bántotta a te drága Potteredet. Ó hát most jut eszembe – csapott a homlokára miközben gúnyos vicsorra húzódott az ajka – csak nem ő rángatta le rólad azt a majmot? Ráadásul Perselus most már csak nem akkora hős, mint az a gurkó fejű imádottad. Áruld már el, miért ellenkeztél annyira, mikor meg akarta kapni a jussát? Most már sokkal híresebb és gazdagabb, mint volt. Ne akard bemagyarázni, hogy nem vonz a csillogás. Ginny ekkor már nem bírta tovább és teljes erejéből arcul ütötte a vigyorgó férfit.

- Mindig mondtam neked Draco, hogy egyszer megkapod amit érdemelsz – hallatszott egy rekedt nevetés az ágyból. Malfoy és Ginny majdnem egymásnak ütköztek, mikor egyszerre ugrottak az ágyhoz.
- Hogy érzed magad? – kérdezte Draco aggodalmas arccal, ahogy keresztapja fölé hajolt. – Nem lett volna szabad egyedül odamenned…
Piton csak megvetően elhúzta a száját, majd a csöndben álldogáló lányra nézett.
- Na, doktornő megmaradok? – mikor Ginny értetlenül nézte gunyorosan elmosolyodott. – Jobban kellett volna figyelnie a mugli ismeret órákon Miss Weasley! A doktor annyit tesz, mint nálunk a gyógyító.
- Látom, már jobban érzi magát, ha gúnyolódni is tud – mosolyodott el a lány.
- Tudja kislány ez nálam lételem, főként ha a diákjaimról van szó. Emlékszem mikor elsős korában remegő térdekkel lépett be a termembe. Mondja már nem fél tőlem?
- Ki kell, hogy ábrándítsam, már rég nincs rám olyan hatással, mint akkoriban, bár az is igaz, majd megállt bennem az ütő mikor a szemem láttára változott át. Nem tudtam megbolondultam-e, vagy csak a szemem káprázik. Aztán mikor rájöttem, hogy ez a valóság nagyon örültem.
Ginny élvezettel nézte a férfi döbbent arcát és hangosan felkacagott.
- Csak azt ne akarja bemesélni, hogy még sírt is a nagy örömtől – morrant rá a férfi és megpróbált felülni. Mikor a lány ezt nem akarta hagyni dühösen ellökte a kezét és nehézkesen felkelt.
- Sem olyan öreg, sem olyan beteg nem vagyok, hogy dadára lennék szorulva. Lesz szíves hazamenni Miss Weasley! Nagyon köszönöm az eddigi segítségét, de már egyedül is boldogulok.
Mikor a lány még mindig nem mozdult, szemét forgatva fordult keresztfiához.
- Kísérd ki a hölgyet Draco és gondoskodj róla, hogy ne járjon el a szája – szűrte a fogai között a lányról tudomást sem véve. – Aztán te is kotródj haza! Ezerszer megmondtam, hogy hagyj békén.
Ginny látta a két férfin az elszántságot, hogy egyikük sem fog engedni. Képesek lesznek egymásnak ugrani – futott át a fején. Ekkor Draco elfordult és visszatelepedett a karosszékbe.
- Mit művelsz te ütődött? – dörrent az egykori igazgató hangja. – Azt mondtam tessékeld ajtón kívülre a kisasszonyt.
Draco csak vidoran nézegette a keresztapját, de egy szót sem szólt. Perselus halántékán lüktetni kezdett egy ideg, ekkora szemtelenség láttán és a lány attól félt mindjárt felrobban.
- Szerintem ez az ütődött – ismételte meg a férfi szavait – azt akarja a tudomására hozni, hogy nem dobhat ki a saját házamból, még ha ez önt zavarja is.
És ekkor bekövetkezett a detonáció amitől a lány tartott.
- A maga háza? Tűnjön innen, amíg szépen mondom. Ez már akkor is az otthonom volt mikor maga még a világon sem volt. Nem hagyom, hogy egy kis csitri betelepedjen a házamba.
Most már Ginnyt is elfutotta a méreg.
- Ez a kis csitri megvette a házát, hisz abban a tudatban volt, hogy maga már nem jön ide, hogy érvényre juttassa a jogait. Amíg maga halottasdit játszott, addig én otthonossá tettem ezt az ólat és ogre legyek, ha hagyom magam innen elüldözni.
Perselus ekkor hangosan felnevetett és vidáman végigmérte a lányt.
- Jól van kislány nyert, de kiderítem miért akar egy halálfalóval együtt élni, ha addig élek is.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés