Ginerva Weasley fáradtan rogyott a kandalló előtt álló pamlagra, és lehunyt szemmel kortyolgatta fahéjas teáját, miközben próbált nem gondolni az elmúlt negyvennyolc órára. A varázsvilág ünnepelt, de nem csak a varázstársadalomnak lett volna rá oka. A muglik közt szerencsére csak kevesen tudtak Voldemortról, de ők is érezték mikor négy éve meghalt. Érezte minden élőlény akár mágikus teremtmény volt akár nem. A Nagy Csata után mintha lélegzethez jutott volna az egész világ. Nemzeti ünneppé nyilvánították a Sötét Nagyúr halálának napját, ami Harry szerint igencsak groteszk tett hisz mégiscsak egy ember halálát ünnepelték. Most már nem volt tabu kiejteni a nevét, sokan hencegtek is vele hogy Voldi ahogy újabban becézték fűbe harapott. Mások híres hőstetteikről zengtek ódákat hogy mennyit is segítettek a ma már világhíres Triónak. Mindenki ünnepelt a Csata után mígnem számba nem vették a halottaikat. Nem volt olyan család, akit ne érintett volna Tom Denem gonoszsága. Ma az egész világ gyászolta a halottakat. Ennek eredményeként rengeteg beteg érkezett a Szent Mungóba. Volt, aki rossz varázslatot mormolt az orra alatt és a gyertyák helyett a házát gyújtotta fel, gyerekek, akik annyi minden ízű drazsét ettek, hogy már a fülükön folyt ki, és természetesen rosszul hopponáló boszorkányok és varázslók tömkelege. Akadt, akit négy földrészről gyűjtöttek be a gyógyítók így hát nem csoda, hogy örült mikor végre hazajöhetett. Ginny szerette a munkáját, imádott segíteni az embereken, de néha az idegeire mentek. Kezdte megérteni hajdani professzorát, a mindig mogorva Pitont. Perselus Piton... Ma van az Ő halálának évfordulója is. Ginny felugrott magára kanyarította a köpenyét és kiszáguldott az ajtón. A háza előtt megpördült a sarkán és köddé vált.

Roxfort légköre semmit sem változott, az évek folyamán a mágia minden kis zugát átjárta, ezzel nyújtva biztonságot a benne lakó diákoknak és tanáraiknak. Az egyetlen változás csupán hogy az ember rögtön érezte az itt életüket vesztő boszorkányok és varázslók lelkét. Nem, nem kísértenek itt mindannyian, hanem annyira mély nyomot hagytak maguk után, ami kitörölhetetlen a halandók világából is. Ginny szeméből peregni kezdtek a könnyek, ahogy meglátta az áttetsző emléktáblát, ami mindig annak a szeretteit mutatta, aki éppen előtte állt. Fred vidáman intett húgának. Tonks és Lupin is rámosolyogtak és boldogan ölelték egymást. Ginny előtt megjelentek iskolatársai a DS. és FR. tagjai is. Aztán sokáig állt még ott az áttetsző semmit nézegetve és újra sírva fakadt.
- Miért nem jössz elő soha? - kérdezte keserűen. - Hát nem érzed?
Mikor újra felnézett Dumbledore jelent meg fejét csóválva arcán elnéző mosollyal.
- Te csak ne sajnálj! - kiáltott hajdani igazgatójára és lelki ismeretfurdalás nélkül áttrappolt a mosolygó professzoron.
Szomorúan bandukolt a Tiltott Rengeteg felé fejét lehajtva, csupán az ösztöneire hagyatkozva találta meg azt a helyet, amit keresett. Négy éve mindig eljött ide ezen a napon. A sűrű lombok között beáramló halvány holdfényben egy tisztás körvonalai rajzolódtak ki, melynek közepén egy fekete márványtábla állt komoran és magányosan, mint az-az ember, akinek állították. Ginny elmormolt egy Lumos-t, és letérdelt a sírkő elé. Behunyt szemmel simított végig a jéghideg kőtáblán, és magában elmesélte neki az elmúlt év eseményeit. Elmondta, hogy a Próféta kétoldalas cikkben istenítette a mai számában, és zarándok helyet csináltak a roxforti emlékhelyéből.
- Tudom, mennyire utálnád ezt a felhajtást, bár azt is, amit én csinálok.
Némán állt fel és búcsúpillantást vetett a kialvó fényben táncoló betűkre melyek Voldemort talán legnagyobb áldozatának nevét őrizték.

Nem ment rögtön haza bármilyen fáradt is volt elment az Odúba, és a családdal emlékeztek meg a halottaikról. Ott volt Ron és Hermione Bill és Fleur a kislányukkal és George is Lunával. Fred halála után George sem akart élni, úgy érezte mintha egy darabja veszett volna el. Senki sem tudta kirángatni a mély depresszióból csak ez a szőke, álmodozó tekintetű lány. Luna volt az egyetlen, aki meg tudta nevettetni a búskomor fiút, és nem hagyta magát mikor George üvöltözött vele, hogy hagyja békén, ne akaszkodjon rá, mint egy pióca. Ginny tudta a legjobban mennyit szenvedett barátnője is ebben az időben hisz ő tartotta benne a lelket. Tudta, hogy Luna az egyetlen ember, aki rendbe hozhatja a bátyja lelkét folytonos bohóckodásával, narglikról tartott kiselőadásokkal és mindent elsöprő szerelmével. Mikor a háború után beköltözött az Odúba akkor vallotta meg barátnőjének, hogy évek óta szerelmes George-ba, és majd meghasadt a szíve mikor a Roxfortban egy pillanatra azt hitte ő fekszik élettelenül a földön. Attól a pillanattól kezdve lerázhatatlan kis szelleme lett a fiúnak. Mindig újabb és újabb lényeket vélt felfedezni az egész házban, amiket természetesen csak George tudott legyőzni. Mrs. Weasley is mindig úgy intézte, hogy ha a lánynak mennie kellett valahová George legyen az egyetlen ember, aki elkísérheti hisz az első időkben még senki sem mert kimozdulni egyedül otthonról. Luna pedig mindig rájátszott a gyámoltalan kislány szerepére, remegve kukkantott ki a házból mielőtt kidugta volna az orrát a bejáraton. Nem egyszer szaladt vissza sikoltozva hogy Voldemort áll a kertben, amivel igencsak megtépázta a fiú idegeit. Folyton azt dörmögte az orra alatt nem érti hogyan is vehetett részt a Nagyúr legyőzésében egy ilyen gyáva nyúl. Luna ilyenkor elkerekedett szemmel bámult rá majd némán sírva fakadt és mártír arccal felvonult a szobájába. Ilyenkor aztán mindenki George-ra támadt miért bántja ezt a szegény lányt, akit láthatóan nagyon megviselt a háború, hisz az édesapja is áldozatául esett a halálfalóknak. George pedig nem tehetett mást, mint addig esedezett a lány szobájának ajtaja előtt a bocsánatáért, míg az nagy kegyesen be nem eresztette. Ezek a kis trükkök pedig lassan felrázták a fiút és már nem csak a testvére emlékének élt.
Ginny most is csaknem hangosan felkacagott mikor eszébe jutott milyen képet vágott a bátyja mikor meglátta Lunát egy másik férfi karján tovasuhanni a táncparketten.

Első karácsonyuk volt a háború után. Minerva McGalagony a Roxfort igazgatója pedig rendhagyó bált rendezett nem csak a tanulóknak, hanem minden érintettnek, aki az iskolát védte. Luna már hetekkel a bál előtt célozgatott George-nak hogy hívja meg, de hősünk, aki nem látott az orránál tovább ezt is csak viccnek vélte. Angelina Johnsont hívta el, amivel csak még jobban felpaprikázta a lányt hisz még az iskolában együtt jártak. Luna ezek után kerülni kezdte a fiút már nem zargatta mindenféle kitalált lénnyel, és nem csüngött minden szaván. Hallgataggá vált, nem volt már a régi cserfes kis tinédzser, aki istenítette a fiút. Ginny aggódni is kezdett érte hisz soha nem látta még ennyire szomorúnak a lányt. Luna eltervezte, hogy amint január harmadikán betölti, a tizenhetedik évét hazaköltözik a szülei házába. Ezt már George sem tudta megállni szó nélkül és elkezdte ugratni mit fog csinálni, ha ott találkozik szembe Kígyópofával a kertben. Luna felhúzott orral, fitymálkodva végigmérte a fiút és kijelentette majd keres valakit, aki nem nézi hülyének ilyenkor. Ettől a pillanattól fogva aztán már nem volt megállás. Akárhányszor találkoztak folyton összevesztek, ezek pedig már nem azok a baráti élcelődések voltak, amik mindkettejüket jókedvre derítették. George is rádöbbent, hogy félre ismerte a lányt és a maga esetlen módján próbálta megbékíteni. Volt, hogy az éjszaka közepén ordítva rohant a lány szobájába és narglikat emlegetve ráncigálta magával a még szinte alvó Lunát. No de mikor szegény magához tért rögtön sorolni kezdte milyen átkokat fog rá zúdítani amint nagykorú lesz és varázsolhat. Mert hát hiába harcoltak kiskorúként halálfalókkal a minisztérium nem engedte, hogy varázsoljanak, míg be nem töltik a tizenhetet. Luna egyre sűrűbben járt el hazulról sokszor pedig csak éjszaka jött meg. Lassan a kedélyek is lenyugodtak, már nem volt az-az általános félelem, mint régen, már mindenki elmerte hagyni az otthonát, bár még mindig keringtek rémhírek bujkáló halálfalókról, akik titokban új tagokat toboroznak a nagy visszatéréshez. George is visszatalált régi önmagához, igaz a szemében még mindig ott csillogott a fájdalom. Angelinával egyre több időt töltöttek együtt, már mindenki egy párként kezelte őket. Luna pedig szabályosan menekült előlük. Többnyire a szülei házában húzódott meg vagy a Hírverő szerkesztőségében dolgozott naphosszakat. Akkorra már fordult a kocka és a Reggeli Prófétát tekintették pletykalapnak. A Hírverő egyre nagyobb népszerűségnek örvendett így ifjú tulajdonos nője is, akit már senki sem mert Lükének hívni. Sokan kértek tőle egy randevút ő pedig többnyire nem utasította vissza hisz addig sem kellett otthon lennie. A bál előtti héten viszont hírtelen lebetegedett és egész napokat aludt át szinte mozdulatlanul. A gyógyítók szerint most jött ki rajta a háború miatti elfojtott izgalom. George pedig végig ott ült az ágya mellett, és a kezét fogta miközben elmondta mennyit segített neki az ikertestvére halála után, hogy ne bolonduljon bele a fájdalomba. Megígérte, hogy ő is mellette lesz amíg rendbe nem jön. Valóban nem mozdult mellőle, még csak aludni sem aludt, csak amennyit feltétlenül muszáj volt, azt is a szobában felállított vendégágyon. Ron viccelődött is hogy rosszabbul néz, ki mint Voldemort holtában, de azért hozzá tette, hogy életében sem nézett ki jobban. George erre csigává változtatta és megfenyegette, hogy megeteti Csámpással, ha nem kotródik ki. Ron – miután Mrs. Weasley visszaváltoztatta -, még kifelé odavágta, hogy a szerelem teljesen elvette a maradék eszét is. Ezek után aligha úszta volna meg csigaként olyan elszánt képpel nyúlt bátyja a pálcája után, de szerencsére ebben a pillanatban Luna magához tért így Ron megmenekült.

George ezek után csak néha nézett be a lányhoz, aki nem tudta, hogy végig mellette volt. Ginny ha néha szóba is hozta ő rögtön leintette mondván, hogy hallani sem akar róla. A bál előtti napon aztán beállított Luna egyik munkatársa hatalmas csokor virággal a kezében és megkérte a lányt, hogy a kísérője lehessen. Luna eközben bosszús pillantást vetett Angelinára és George-ra, akik a külvilágról tudomást sem véve turbékoltak a nappali egyik sarkában, majd ragyogó mosollyal igent mondott a varázslónak. Vidámságot tetetve magával ráncigálta Hermionét és Ginnyt vásárolni. A délután hátralévő részét a butikok bebarangolásával töltötték és vidám hangulatban tértek haza este. Vacsora közben is csak a bálról csacsogtak, Luna még Angelinával is elbeszélgetett, ami kivételes alkalomnak bizonyult. Másnap pedig felbolydult a ház már mindenkit csak a karácsony és az ünnepség foglalt le. Roxfortban is nagy volt a nyüzsgés mikor megérkeztek, diákok sürögtek mindenfelé tanáraik pedig próbálták kordában tartani őket, kevés sikerrel. McGalagony professzor beszédet tartott, megemlékezett a háború áldozatairól, de mint mondta bízik a jövőben és tudja, hogy a legrosszabbat már túlélték. Ezek után pedig kezdetét vette az ünnepség. Luna szinte egész este a parketten volt, kézről-kézre adták a varázslók ő pedig boldogan kacagott valahányszor megpörgették. Éjfél felé épp Neville-lel táncolt egy lassú számra, a fiú nyakát átkarolva fejét pedig annak vállára hajtva. Georgenál ekkor telt be a pohár, felugrott az asztaluktól és dühödten átcsörtetett a termen, Lunát a vállára kapta és üvöltözve sorolta el miért is nem kéne szeretnie egy ilyen őrült boszorkányt, aki kitalált lényekben hisz, és felforgatja minden épeszű varázsló életét miközben kirohant vele a kastély parkjába. Mrs. Weasley könnyes szemmel nézett fia után, aki végre megtalálta a boldogságot. Angelina kissé meghökkenten nézte a jelenetet majd közölte, hogy sejtette a dolgot, Luna kísérője pedig elvágtázott a pár után, majd nemsokára vissza is tért vérző orral, amit Hermione gondosan kezelt is neki, bár nem a leg fájdalom mentesebben. Másnap pedig Luna ujján már ott szikrázott George eljegyzési gyűrűje. Ezek után nem teketóriáztak sokat, két héten belül összeházasodtak, és most várják első gyermeküket. Mindketten boldogságtól ragyogtak mikor közölték, hogy fiúk lesz és Fred után fogják elnevezni.

Ginny kívülállónak érezte magát a családja körében, hisz amerre nézett boldog embereket látott. Ő nem volt boldog. Nem tudott tovább lépni a csata után, nem tudott megbocsájtani sem magának sem pedig a többieknek, mióta Harry megmutatta azt az emléket. Szíve minden alkalommal összeszorult ahányszor eszébe jutott, amit a merengőben látott. Szeretett volna odarohanni a férfihoz és átölelni mikor az igazgató irodájában ülve szerelme haláláról beszélt. Sosem látott még ennyi fájdalmat ez pedig a mai napig kísértette. Ezért ment minden évben a Roxfortba ahol úgy érezte mintha a férfi még mindig jelen lenne. Senkinek sem beszélt erről, sejtette nem értenék meg hisz ő sem értette saját magát. Nem tudta mi vonzza egy halott emberhez, aki hiába tett sok jót, de rengeteg rosszat is. Mégis valamiféle ragaszkodás alakult ki benne, és nem tudott róla elfeledkezni bárhogy is szeretett volna néha. Lassan elbúcsúzott a családjától és haza hoppanált. A házban uralkodó csend aztán még letörtebbé tette. Kiment a kertbe és az eget kémlelve újra visszagondolt a négy évvel ezelőtti estére.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés