Csodás őszi reggelre ébredt London. Az utolsó meleg napok egyike virradt meg, ami meglátszott a munkába igyekvő emberek arcán is. Nem az a fásult kinézetű embertömeg zúdult a metró felé, mint egyébként. Mindegyikük arcán egy akaratlan kis mosoly bujkált, jelezvén, hogy még utoljára kiélvezik a nap jótékony sugarait. Egy fekete hajú fiú is köztük volt, kinek arcán még a többiekénél is boldogabb mosoly ült. Magas, nyúlánk alakja kitűnt a tömegből, ezen kívül, semmi különöset nem vehetett rajta észre a gyanútlan szemlélődő. Talán, csak a zöld szemek örömteli csillogása vonzotta oda, néhány fiatal lány tekintetét. Némelyik, bátrabb hajadon, még kacéran rá is kacsintott a fiúra, de ő mit sem törődve velük, sodródott tovább a tömeggel. Lélekben egy vörös hajú lánynál időzött, aki előző este, meghatottan suttogta azt az egyetlen szót, melyre már hosszú idő óta vágyott. A szíve még most is őrült vágtába kezdett, ha arra gondolt, mennyire izgult mikor feltette a döntő kérdést. Tudta, hogy a lány viszontszereti, ám ennek ellenére félt. Magában felnevetett, hisz egész eddigi élete csupa félelemből állt, de ez más volt. Most a jövőjét féltette, mely napról, napra, egyre bizonytalanabbnak tűnt, de azt tudta, hogy a lány nélkül, mit sem érne.
Megérkezett az alagútjáró és ő is beszállt az egyik kocsiba, a többi emberrel együtt. Épp le akart ülni, mikor megpillantott egy fiatal, várandós nőt és rögtön felajánlotta a helyét. A fiatalasszony hálásan elmosolyodott és nagyot szusszantva helyet foglalt. A fiú épp azon morfondírozott, milyen gyönyörű is lesz a párja, mikor majd a gyermeküket várják. Ginny Weasley volt a szemében, a tökéletes nő. Szerette mikor kiabált vele, mikor sírt, vagy amikor elrebegi azt az egy, megváltó szócskát: Igen.
Elmosolyodott, mikor maga elé képzelte a menyasszonyát. Ez a földöntúli mosoly ült az ajkán akkor is, mikor minden elsötétült körülötte.

Kísérteties csend honolt az Odú névre keresztelt, girbe-gurba kinézetű házban. Az ott élők mindannyian, némán meredtek egy idős, mókás kinézetű, hosszú szakállú férfira, aki szemlesütve állt a konyha közepén. Vele szemben, az asztalnál ülők kezében megállt a kanál és szoborrá merevedve néztek az öregemberre. Senki sem bírt megszólalni. A tekintetekben ülő hitetlenkedés azonban magáért beszélt. Egyszer csak hatalmas csattanás hallatszott. A férfi felemelte a fejét és meglátta, ahogy a vörös hajú lány a padlóra mered, ahol ezer darabban hevertek a bögréje maradványai, a kiömlött tea pedig mint a vér, úgy ölelte körül az apró szilánkokat. Mindenki a lányra pillantott, akinek vállát néma zokogás rázta. Barna szemeiből kibuggyanó könnycseppek keveredtek a földön lévő tócsával. A lány egyre jobban zokogott, térdei összerogytak és erőtlenül zuhant a padlóra. Ekkor tört meg a jeges dermedtség, mindenki egyszerre ugrott a földön zokogó lányhoz. Ő nem foglalkozott velük. Térdeit felhúzta, mintegy magzatpózban rögzülve, csak sírt tovább. A körülötte állók szeméből is elkezdtek potyogni a sós cseppek. Sejtették, mit érezhet a lány, hisz tudták, mennyire szerette a fiút. Még az idős férfi is levette, bepárásodott, félhold alakú szemüvegét, hogy meg tudja törölni. Benne is egy világ omlott össze, hisz tudta, a fiú halálával megpecsételődött mindannyijuk sorsa. Imádott varázsvilága az összeomlás szélére sodródott és ő nem tudta hogyan harcoljon tovább. Benne is erősödött a kényszer, hogy feladja, miközben a lány hangos zokogását hallgatta, amit csak néha tört meg egy-egy szipogás. Nem hitte volna, hogy meg kell élnie ezt a napot. Harry Pottert a fiaként szerette és most kénytelen lesz megszervezni a temetését. Halkan kihátrált a házból és feltekintett a szikrázó napfénybe. Az ő szívét nem tudta átmelegíteni, a nap, erre tévedő, vidám sugara. Az ő szíve, az örök jég birodalmában volt.

Albus Dumbledore az irodájában ült és várt. Sosem volt türelmetlen, most mégis az asztalon táncoltak hosszú, horgas ujjai. Fekete talár ölelte körül még mindig tekintélyt parancsoló alakját. Most, még a nemrég feltámadott, izgága főnix madara sem vidította jobb kedvre. Pedig a kicsi madár mindent megtett, hogy magára vonja gazdája figyelmét. Mikor rájött, hogy semmi sem használ, dühében hatalmasat csípett a mágus kézfejébe.- Ejnye, most hagyj békén – sóhajtotta a varázsló. Ebben a pillanatban kopogtattak az ajtaján és ő elhessentette a mérges madarat.
- Szabad – kiáltott ki és hangján egyáltalán nem hallatszott, mennyire várta már a látogatóját. Ginevra Weasley lépett az irodába. Vörös haját csak még jobban kihangsúlyozta a fekete talár. Tartása nyugodt volt, ahogy az íróasztal elé lépett, egyedül vörös szemei árulkodtak róla, hogy az imént temették el a szerelmét. Az elmúlt két napban felnőtt. Szemében már nem csillogott az egykori pajkosság. Helyét a mélységes fájdalom váltotta fel, ami mellett megbújt egy igen eltökélt, ám meghatározhatatlan érzés. Mikor az igazgató ezt észrevette, ajka mosolyra húzódott.
- Mit tehetek önért, Miss Weasley? – tudakolta, miközben a szemben álló fotelre mutatott. A lány csak megrázta a fejét és az asztalon landoló apró, vöröses színű madárhoz lépett.
- Tudni akarom, miként bosszulhatom meg Harry halálát – tért rögtön a tárgyra, miközben óvatosan végigsimított az állatka fején. – Mindegy mit kell tennem, csak árulja el.
A varázsló sokáig csak hallgatott és fürkészve méregette a lányt.
- Elhiszem, hogy feldúlt, Miss Weasley, ám ez nem ok arra, hogy esztelen lépéseket tegyen. Gondoljon arra a több mint kétszáz embernek a rokonaira, akik most ugyanazon mennek keresztül, mint maga – nagyot sóhajtott és kedveskedve elmosolyodott. – Menjen haza és verje ki a fejéből még a bosszú gondolatát is. Higgye el, az idő minden sebet begyógyít.
Ginny először hitetlenkedve meredt a mágusra, majd hisztérikus kacagásban tört ki.
- Gondolok rájuk. Egyebet sem teszek, mint rájuk gondolok. Az értelmetlen halálukra, ami csak azért következett be, mert maguk szerint sokkal biztonságosabb, ha a Kis Túlélő muglik közé vegyül. – két tenyerével az asztalra támaszkodott és olyan közel hajolt a varázslóhoz, hogy érezte a leheletét. – Harry miatt haltak meg annyian, értelmetlenül. Ők nem tudták, hogy veszélyben vannak. Nem érzi magát felelősnek?
Dumbledore belenézett a szikrát hányó, mogyoróbarna szemekbe és egy pillanatra megszólalt a lelkiismerete. Nem teheti meg ezzel a fiatal lánnyal azt, amire készül. Nem lenne becsületes ennyi veszteség után, még a pokol kapuja elé is taszítani. Lelkiismeretét azonban elnyomta az esze sürgető hangja, hogy valamit márpedig tennie kell. Nem ülhet itt karbafont kézzel, hogy végignézze a varázstársadalom bukását. Miss Weasley bosszúszomja pedig pont kapóra jött…

A mágus hátradőlt és szemében annyi fájdalom ült, hogy Ginny egy pillanatra meg is bánta iménti szavait.
- De, felelősnek érzem magam minden egyes kioltott életért, akik Voldemort aljassága miatt haltak meg. – Mikor észrevette, a lány testén végigfutó enyhe remegést, gúnyosan elmosolyodott. – Hogy akar bosszút állni, ha még a Nagyúr nevének említésétől is kileli a hideg?
A lány mélyen elpirult, majd megvonta a vállát és hetykén lezöttyent a fotelba.
- Nem tehetek róla, ezt belém nevelték – mosolyodott el bocsánatkérően. – De még mindig nem válaszolt, segít-e nekem.
Most az iskolaigazgató állt fel és az ablakhoz lépett.
- Szívesen segítenék, ha biztos lehetnék benne, hogy nem az a szándéka, hogy megöleti magát. Láttam már ilyet, maga ráadásul még nagyon fiatal is és teljesen az érzelmei vezérlik. – Visszafordult és kék szemét mélyen a lányéba fúrta. – Nem akarok még egy kioltott életért felelős lenni.
Ginny állta a fürkész tekintetet.
- Merlinre esküszöm, ha netalántán mégis rosszul alakulnának a dolgok, nem térek vissza kísérteni magát.
Az idős varázsló felnevetett. A lány még sosem hallotta nevetni egykori igazgatóját, és most meglepődve hallgatta a mély, öblös hangokat.
- Kezdem érteni, miért is szerette magát ennyire a mi Potterünk.
Ginny torka összeszorult, de nem sírt. Nem maradt már több könnye.
Dumbledore mindentudóan bólintott, majd a lányhoz lépett és kezét nyújtotta neki.
- Ha ennyire eltökélt, szívesen segítek.
A lány felállt és megfogta a varázsló kinyújtott jobbját. Ebben a pillanatban szoros kötelek fonódtak a kézfejükre, annyira erősen, hogy Ginnynek össze kellett szorítania az ajkait, nehogy felkiáltson.
- Vállalom, hogy minden létező eszközzel a segítségére leszek, hogy meg tudjuk bosszulni ennek a kivételes embernek a halálát.
Mikor a lány bólintott, a kötelek szorítása némileg enyhült.
- Vállalom, hogy addig nem nyugszom, míg tervünket véghez nem vittük.
Újabb bólintás, újabb enyhülés.
- Vállalom, hogy bukása esetén tovább folytatom, amit elkezdett.
A lány ismét bólintott, a kötelek pedig a földre zuhantak. Ránézett a vörös csíkokra a kezén és úgy érezte, most végleg eldőlt a sorsa. Ebben pedig nem is tévedett.

Az elkövetkezendő napokra beköltözött régi iskolájába és éjjel nappal a varázsló történeteit hallgatta, melyek borzalmasabbnál, borzalmasabbak voltak. Annyi mindent tudott meg erről a hataloméhes diktátorról, hogy lassan úgy érezte, ismeri minden egyes gondolatát. Nem egyszer pattant fel, kezét a szájára szorítva és rohant a legközelebbi mosdó felé. Most is épp a mosdókagyló fölé görnyedt és hideg vizet locsolt az arcára. Félve pillantott a tükörbe és ijedten fürkészte a falfehér arcú lányt, aki visszanézett rá. Gyomra folyamatosan kavargott és már két napja enni sem bírt, mégis minden egyes alkalommal hányt, mikor az igazgató a merengőbe öntött egy emléket. Elképzelni sem bírt ennyi borzalmat, amit Voldemort véghezvitt. Lemészárolt családok, megcsonkított és a végletekig megkínzott emberek. A legjobban mégis a legutóbbi emlék rázta meg. Őt nem engedték le a metróalagútba, az igazgatót azonban igen. A több mázsányi föld alatt, kicsinek és törékenynek látszottak a szerelvények. A mágus egyetlen intésére eltűnt a földhalom és láthatóvá vált az egész jármű. Olyan volt, mint egy kerékbe tört kígyó. Behorpadt a teteje, összenyomódott az oldala. Két kocsi maradt csupán épségben, de ott is tökéletes tisztogatást végeztek a halálfalók. Harry hiába próbálta megóvni a többieket, ők nem kíméltek senkit. Újra öklendezni kezdett, ahogy felrémlett előtte annak a kismamának a képe, akire rázuhant a tető egy darabja. Az acéldarabon lévő vérnyomok kétséget sem hagytak afelől, hogy a nő próbált kiszabadulni.
- Miss Weasley, kérem, jöjjön ki, szeretnék magának bemutatni valakit – dörömbölt az ajtón a varázsló.
Ginny arra vágyott a legkevésbé, hogy most bárki szeme elé kerüljön, mégis erőt vett magán és kilépett a fürdőből.
Magas, hosszú, szőke, de inkább fehérnek mondható hajú férfi állt vele szemben.
- Lucius Malfoy? – sikkantott aprót a lány. – Ez ugye csak valami vicc? Egyik halálfalótól röppen a másikig?
Dumbledore kesernyésen elmosolyodott, híven védett, egykori bájitaltanára említésére, aki valóban árulónak bizonyult. Mindenki tudta, hogy a mai napig nem tette túl magát az áruláson.
- Luciusban meg lehet bízni – szögezte le a mágus. – Ő is ugyanúgy szeretne leszámolni a Nagyúrral, ahogy mi.
- Előbb bíznék meg egy Magyar Mennydörgőben, mint ebben a hataloméhes, aranyvér mániás ficsúrban – mikor észrevette, hogy a férfi szeme összeszűkül, bocsánatkérően elmosolyodott. – Ugye, nem vette a szívére? Jaj, persze, hogy nem, hisz olyanja nincs is!
Lucius hangosan felnevetett.
- Tényleg felvágták a kicsike nyelvét – fordult az igazgató felé, róla tudomást sem véve. – Biztos vagy benne, hogy használható?
Albus csak némán bólintott.
Ginny dühe a tetőfokára hágott és olyan közel lépett az idősebb Malfoyhoz, hogy csak milliméterek választották el őket egymástól.
- Nem vagyok kicsike – ordította a férfi arcába. – Egyetlen okot mondjon, amiért meg kellene bíznom magában.
Lucius sokáig csak némán meredt a lányra, aki már azt hitte, hogy válaszra sem méltatja, mikor végre halk, megtört hangon megszólalt.
- Végig kellett néznem, ahogy Voldemort megkínozza és megöli a fiamat.
Ginny úgy érezte, nem bír több szörnyűséget elviselni. Draco Malfoy valóban halott lenne? Kezét ökölbe szorította, nehogy felkiáltson. Tényleg lehetetlen lenne legyőzni Voldemortot? Épp nyitotta a száját, hogy valami részvétfélét motyogjon, mikor a férfi gőgösen leintette.
- Nincs szükségem részvétre, csak segítsen megmenteni az unokámat.
- Édes Merlin, Luna! – kiáltott fel a lány és hátát a falnak vetve, lassan, csúszni kezdett lefelé. – Ő még él, ugye?
- Él, amíg világra nem hozza a gyermeket. Majd csak utána ölik meg, ha már biztosította az utánpótlást Voldemort számára – Malfoy lesajnálóan mérte végig az elsápadó lányt. – Nocsak, magát nem riogatták azzal a szülei, hogy ne bóklásszon sötétedés után az utcán, mert elrabolja egy halálfaló? Nem tudta, hogy az a kikapcsolódásuk, hogy fiatal lányokat erőszakolnak meg, és ha netán teherbe esne, elviszik a főhadiszállásra? Vannak azonban olyanok is, akiket rögtön odavisznek, és mindannyian a kedvüket lelik benne.
Ginny nem bírta tovább, felpattant és visszarohant a mosdóba. A kint álló férfiak csak a görcsös öklendezést hallották. Mikor már tényleg nem bírta tovább, keserves zokogásban tört ki. Siratta szerelmét, az ifjú Malfoyt és legjobb barátnőjét, aki most a poklon mehet keresztül. Emlékezett mikor bejelentették, hogy szülők lesznek, milyen boldogan ragyogott a két szöszi. Néhány hónapja még boldogok voltak, a háború ellenére is. Mára már csak az emlékek maradtak, melyeket úgy rejtegetnek, mint fösvény az aranyát.