Ginny lelke lassan megerősödött. Már nem fakadt sírva, bármit is mutattak neki. Minden részvétet kiölt a szívéből. Egyedül arra koncentrált, hogy mindenképpen véghez tudják vinni a tervüket. Lucius is beköltözött a kihalt iskolába, hisz otthon senki sem várta. Narcissa már évekkel ezelőtt felvágta az ereit és megeskette a férjét, hogy nem próbálja megmenteni. Ő erről is most hallott először. Nem irigyelte a férfit, ennyi borzalmat, csoda, hogy még ép ésszel kibírt. Kezdte megérteni nárcisztikus jellemét is. Talán így próbál mindenkit távol tartani magától, hogy többé ne sérüljön? Mindenesetre nagyon sajnálta a férfit. Ezt persze nem kötötte az orrára, hisz sejtette, hogy gondolkozás nélkül a torkának esne. Mindenről beszéltek, egyetlen tabu volt, amit a lány, még így, hallgatólagosan is megértett. Perselus Piton sosem került szóba. Ha mégis kénytelenek voltak megemlíteni a két férfi csak árulónak, köpönyegforgatónak, vagy – Ginny kedvence ez volt - zsírosbödönnek hívták. Mikor Lucius először nevezte így az egykori tanárát, a lány kis híján lefordult a székről, amin épp ült. Ma pedig megvirradt a régóta várt és rettegett nap. Ginny annyit kért, hogy még utoljára ellátogathasson szerelme sírjához. Most itt állt, kezében egy szál vörös rózsával és azon töprengett, miért nem bír sírni. Belsejét majd’ szétfeszítette valami, amiről tudta, hogy csak akkor tud utat törni magának, ha sír. Mégsem ejtett egyetlen könnycseppet sem. Sikerült annyira megkeményítenie magát, hogy még halott vőlegénye sírjánál sem tudott szabad folyást engedni az érzelmeinek. Szeretett volna némi büszkeséget érezni, ám csak belül gyötrődött elveszett, gyermeki lelke után. Szeretett sírni egy érzelmesebb könyvön, egy sérült állat láttán, vagy csak mikor úgy érezte, összeesküdött ellene a világ. Ezt pedig örökre elveszítette és nem tudta, visszakaphatja-e valaha. Rápillantott az arany betűkre és még várt egy kicsit, de mikor rájött, hogy semmilyen fájdalom nem gyötri, apró csókot lehelt a vörös szirmokra és gyengéden a kőtáblára fektette. Halk lépteket hallott maga mögött.
- Jövök már, igazgató úr – fordult hátra mosolyogva, ám ajkára fagyott a mosoly, mikor egy fekete csuhát viselő alakot pillantott meg.
Az idegen magasabb volt nála és mély, hörgésszerű hangokat hallatott, miközben előhúzott egy pálcát és a lányra szegezte.
- Ne - suttogta a lány erőtlenül, mielőtt elsötétedett körülötte minden.

A saját fogainak ritmikus összekoccanásaira ébredt. Kinyitotta a szemét, de még mindig olyan érzése volt, mintha csukva lennének. Kísérteties sötét ölelte körül és rettentően fázott. Kezét a szeméhez akarta emelni, hogy meg tudja vizsgálni, miért nem lát. Nagy sokára tudatosult csak benne, hogy hiába próbálkozik, hisz összekötözték a csuklóit.
- Nagyszerű, ennyit a mi zseniális tervünkről… - sóhajtott fel megtörten. – Dumbledore-t meg fogja ütni a guta.
- Ne foglalkozz azzal a vénemberrel – hallott egy rekedt hangot. – Majd én elfeledtetem veled minden gondodat.
Jéghideg kéz simított végig az oldalán, amitől hányingere lett. Annyit észrevett, hogy az idegen keze is meg-megremeg, szaggatott zihálása pedig már a dobhártyáján túljutva, egészen az agyában dübörgött. Zaklatója időközben egészen felbátorodott, hisz a melle felé húzta az ujjbegyét, mely nyomán, a lány bőre szinte izzott az undortól.
- Te is élvezni fogod – sutyorogta a fülébe. Ginny ruha suhogását hallotta és szeretett volna felsikoltani, de nem mert. Nem tudta mit tegyen, hisz nem látta a férfit és nem tudta leolvasni az arcáról a reakcióit. Időközben, hideg vizes zuhanyként érte a felismerés, hogy csak fehérnemű van rajta, azért is fázik ennyire. Bár a külső hideg zavarta a legkevésbé, jelenleg belül fagyott meg a félelemtől. Megérezte az idegen kezét a csuklóján, és érezte a pillanatnyi meleget is, mely a pálcájából tört elő. A kezei kiszabadultak, mégsem bírta megmozdítani őket, hogy védekezni tudjon, annyira elgémberedtek a tagjai, hogy moccanni sem bírt.
- Olyan régóta várok már erre – suttogta szinte elérzékenyülve a férfi, miközben fejét, a lány mellei közé fúrva, mélyeket sóhajtott. – De neked a hős Potter kellett, sosem pillantottál volna rám…
Ginny némán felzokogott.
- Ha ő itt lenne, te már nem élnél! – kiáltotta, megfeledkezve a fogadalmáról, hogy nem ingerli az ismeretlent. – A nyomába sem érsz, hisz ő sosem zaklatott nőket. Harry ízig-vérig tisztességes ember volt, ne merd még egyszer a szádra venni a nevét.
Legnagyobb meglepetésére egy második férfi nevetését hallotta meg.
- Merlinre, hova kerültem? – Ginny ijedelmét teljes mértékben felváltotta a harag. – Hányan vannak még?
Újra megérezte a hideg ujjak simogatását és testét görcsbe rántotta az undor.
- Ejnye, tényleg nem tudsz addig várni, amíg a Nagyúr dönt? – tudakolta a második férfi unottan. – Annyit nem tudhat a kicsike, hogy magadra haragítsd.
Ginny rájött, hogy ismeri ezt a hangot, csak még azt nem tudta, honnan.
- Tehát maguk halálfalók – szögezte le a lány. – Miért kellek én? Nem találnak maguknak nőt?
A második férfi kiábrándult nevetése hallgatta el.
- Még hogy nő? A maga popsiján még ott van a tojáshéj, Miss Weasley.

Ginny szeme előtt felrémlett a Roxfort pinceterme.
- Piton professzor? – suttogta értetlenül.
Most a matatós férfi kacagott fel, szinte hisztérikusan.
- Még hogy professzor! Tudod csibém, Pipogyuszt sok mindennek lehet nevezni, de ennek semmiképp…
Tompa puffanás hangja ütötte meg a lány fülét, és a tapizós szinte nőies sikolya.
Aha, szóval Pipogyusz elrendezte a sorsát – gondolta kárörvendően. Sosem hitte volna, hogy valaha is egykori tanárának fog szurkolni, de a bájital guru, ha nem is vele volt, de láthatóan nem is ellene.
- Ha a Nagyúr döntött, felőlem azt csinálsz vele, amit akarsz, addig azonban, el a mancsokkal! – dörrent a pincerém hangja, majd leoldotta a lány szeméről a kendőt és ráterítette a talárját. - Ha ilyen lengén mutatkozik, ne csodálkozzon, hogy falkában ugranak magára a férfiak.
Ginny csak azért nem esett tíz körömmel a férfinak, mert még mindig nem bírt megmozdulni. Hunyorogva vette szemügyre az árulót. Perselus Piton semmit sem változott, talán csak a szokásosnál is sápadtabb és vékonyabb volt. Fekete pulóvere ujját feltűrte, így bal alkarján jól kivehető volt a vörösen izzó Sötét jegy. A lány háta borsódzott, ahogy a szinte életre kelt kígyót nézte, mely úgy tekergődzött a férfi karján, mint aki megveszett. Láthatóan fájdalmat okozott a férfinak, de ő nem foglalkozott a lüktető stigmával, csak a lányt méregette lesajnálóan.
- Tényleg azt hitték azzal a vén bolonddal, hogy nem tudódik ki, miben sántikálnak? – érdeklődött fejét félrehajtva. – Jól jegyezze meg, a Nagyúr mindent tud.
Ginny állta a fürkész tekintetet. Piton szeme felszikrázott és vigyorogva veregette vállon, a mellette álló, görnyedt hátú, csuhás alakot.
- Nézd csak, jól kitanították a kisasszonyt, kíváncsi leszek, meddig tart megtörni az ellenállását.
A csuhás alak felvihogott és hangosan cuppogva közelített a lány felé, Piton azonban elkapta és az önjelölt Rómeó sikkantva kapott a csuklyája után, mely majdnem hátracsúszott.
- Ilyet ne csinálj még egyszer – sziszegte és kicsörtetett a cellából.
- Szégyenlős a lelkem – vonta meg a vállát az ex-tanár, és pálcájával becsukta maga mögött a rácsot. – Pihenjen, amíg megteheti.

Ginny magára maradt, de várakozásával ellentétben nem tudott neki örülni. Rettegett attól, ami még rá várt. Szorosan beburkolózott a fekete talárba és meredten bámulta a sötétséget. Nem mert elaludni, pedig rettentően fáradt volt. Félt és nem is alaptalanul, hisz ezek szerint Lucius igazat mondott, a halálfalók nem kímélnek senkit. Újra eszébe jutott Luna is, aki itt van valahol és szívét összeszorította a részvét. Milyen lehet azzal a tudattal várni a gyermeke születését, hogy utána rögtön megölik? Az idősebb Malfoy mindent elmondott és Ginny újra összerázkódott az undortól. Milyen emberek képesek ezt tenni? Hogy dönthetnek egy másik lény sorsáról? Milyen alapon használnak fel nőket, csak azért, hogy imádott uruknak biztosítva legyen az utánpótlás? Ezer kérdés kavargott a fejében. Szempillái ólomsúlyúak lettek, de kényszerítette magát, hogy ébren maradjon. Nem akart újra arra ébredni, hogy egy idegen zaklatja. Milyen más lenne, ha Harry még élne… Ő nem hagyná, hogy ez történjen vele. Elképzelte, ahogy a fiú beront és megmenti. Képes lenne felvenni a harcot mindenkivel, csak hogy őt biztonságban tudhassa. Majdnem hangosan felnevetett, hisz képzeletében, Harry vagy három méter magasnak tűnt. Lassan mégis álomba szenderült, de így is mindent érzékelt, ami körülötte zajlott. Minden apró neszre felriadt.
Így teltek el az elkövetkezendő napok. Vagy hetek? Ginny nem tudta volna megmondani, hisz ablaktalan tömlöcébe semmilyen fényforrás nem jutott el. Időközönként megjelent előtte egy tál étel, amit ő érintetlenül hagyott. Minden élni akarása elhagyta és már csak a megváltó halált várta. Egy idő után már annyira legyengült, hogy nem is vett tudomást a körülötte zajló eseményekről. Egyetlen vigasza maradt csupán, elméjének egy eldugott sarkában mindig újraélte a szeretett fiú halála előtti éjszakát, mikor kész volt mindent odaadni neki. Újra érezte az erős karok, biztonságot nyújtó ölelését. Újra boldog volt. Nem tudta mennyi idő telt el, mikor éles fény vakította el. Erős karok emelték fel, de ő nyöszörögve kérte, hagyják meghalni.
- Vidd ki, és vigyázz mindkettőjükre – hallott egy mély hangot, majd elsötétült körülötte minden.

Ginnyt rémálmok gyötörték. Látta magát, ahogy Voldemort előtt térdel és arra vár, hogy a sorsa felől döntsön. Az eltorzult kinézetű mágus bal oldalán Piton állt rezzenéstelen arccal, jobbján pedig a fekete csuhás alak dörzsölgette a tenyerét. A lány tudta, hogy vagy megölik, vagy pedig a halálnál is rosszabb dolog vár rá. Meggyalázzák. Voldemort vontatott hangon szónokolt híveinek, részletesen taglalta, hogyan győzték le a semmirekellő Dumbledore-imádókat. Szavai izzottak a gyűlölettől, mikor a Roxfort igazgatójának nevét kimondta. Nemsokára Harry Potter kivégzéséről tartott kiselőadást, a halálfalók üdvrivalgása közepette. Mikor befejezte, Ginnyre mutatott, és fennhangon hirdette meg, hogy Potter menyasszonya bárki számára elérhető. A jobbján álló alak ekkor felvihogott és a lányhoz lépett. Felrángatta a földről, majd erőszakosan megcsókolta. Ginny még álmában is összerázkódott az undortól. A csuhás átvetette a vállán a tiltakozó lányt és győzedelmes szuszogások közepette indult is ki vele a teremből, míg a többiek csak kajánul kiáltoztak, senki sem kelt a védelmére. A lány harapott, karmolt, ököllel verte az idegen hátát, de semmi sem használt. Mielőtt azonban kiértek volna, Piton hangja tört keresztül a termen.
- Leellenőrizte valaki, nem várja-e a madárkánk a kis Pottert?
Néma csend lett és minden szempár a férfira szegeződött. Még Voldemort is kíváncsi pillantásokat vetett jobb kezére.
- Az lehetetlen – kiáltotta felháborodva a csuhás.
Erre már mindenki felhördült, egyedül a bájitalmester vigyorodott el kajánul.
- Ugye nem akarod azt mondani, hogy szerinted nem volt köztük testi kapcsolat?
Ginny érezte, ahogy a férfi izmai összerándulnak alatta, ahogy lehajította a földre.
- Csináljatok, amit akartok, de utána az enyém – kiáltotta eszelősen.
Piton a lányhoz lépett és pálcáját felé irányítva elmormolt egy varázsigét. Ginny furcsa melegséget érzett, majd meghallott egy szapora, ütemest dobolást, mely betöltötte a termet. Voldemort izgatottan előrehajolt és sátánian elvigyorodott.
- Ő lesz a halálfalók új nemzedékének a vezére – sóhajtott szinte áhítatosan. – Saját fiamként fogom nevelni, miután az anyját sajnálatos baleset éri.
Ginny elsápadt, és óvón simított végig a hasán. Mielőtt azonban bármit is tehetett volna, a csuhás alak pálcát rántva eléugrott.
- Te hűtlen ribanc – kiáltotta és lerántotta a fejéről a csuklyát. – Hát ismeretlen számodra a hűség fogalma?

Ennél a pontnál riadt fel minden alkalommal. Sosem látta az idegen arcát. Most is próbált újra elaludni, mint mindannyiszor, remélve, hogy talán tovább álmodik, és végre megtudja, kit rejt a csuha. Hasztalan próbálkozását a szomszéd szobából átszűrődő, halk szipogás szakította félbe. Rögtön kipattant az ágyból, és átrohant a lánya szobájába. A kicsi szorosan ölelte a plüssállatkáját, melyet a negyedik születésnapjára kapott a nagyszüleitől és hatalmasra tágult, mogyoróbarna szemeit az édesanyjára emelte.
- Rosszat álmodtam – szipogta, és újabb könnycseppek hullottak a takarójára. – Gonosz emberek bántották aput.
Ginny bebújt a mellé az ágyba és úgy szorította magához gyermekét, mintha így megóvhatná minden bajtól. Sosem értette, miként álmodhat a lányka az apjáról, akit nem is ismert. A kicsi lassan minden este felriadt és az édesapja után sírt. Ginny elnézte a gyermek fekete fürtjeit és maga elé képzelte a férfit. A szíve tájékán jelentkező melegség újra eszébe juttatta, hogy sosem fogja tudni elfelejteni. A lányka halk szuszogása rángatta vissza a valóságba. Felbecsülhetetlen emléket kapott azonban a férfitól, mely örökre összeköti őket. Szerette volna, ha ő is láthatja a lányukat, de hitt benne, hogy bárhol is legyen, mindig vigyáz rájuk, ahogy régen is tette. Óvatosan betakargatta a kicsit és elhatározta, hogy mellette marad éjszakára, hogy rögtön itt legyen, ha újra rémálmok gyötörnék. Ginny lehunyta a szemét és öntudatlan mosollyal az ajkán aludt el. Ezen az éjszakán, már egyikük sem álmodott rosszat.