Másnap reggelre a lányka újra vidám volt és boldogan csivitelt, miközben édesanyja a reggelit készítette. Ginny csak elnézően mosolygott, lányának ugyanis sosem állt be a szája. A mai napig talány volt számára, miként képes lélegzetvétel nélkül, percekig hadarni. Kopogtatás hangja szakította félbe a szóáradatot és a kicsi már repült is az ajtó felé. Ginny az üdvrivalgásból rájött, hogy kik a látogatók. Gyors pálcaintéssel bekapcsolta a kávéfőzőt és épp csészéket vett elő a szekrényből, mikor Lucius és Luna belépett.
El Weasley épp a komor kinézetű Lucius nyakában csimpaszkodott, és átszellemülten sustorgott a fülébe. A férfi egy ideig tűrte, de mikor Luna észrevette, hogy férje türelme már végleg fogytán van, átvette a kislányt, és az ölébe ültetve foglalt helyet a konyhaasztalnál.
- Na, végre, már teljesen teleköpködte a kisasszony a fülemet – sóhajtott fel színpadiasan és kisfiúsan elmosolyodott, mikor a két nő egyszerre adott ki felháborodott hangokat. – Lehet, hogy titeket nem zavar az ilyen fülmosás, de engem igen.
El leugrott a szőke nő öléből és durcásan csörtetett ki a konyhából.
- Azt hiszem, megint nekem kell utánad söprögetnem a romokat – sóhajtott fel Luna, majd barátnőjéhez lépett és egy pillanatra átölelte. – Lucius egyébként is beszélni akar veled. Légy erős, már csak El érdekében is.
Ginny nem nézett a férfira, kitöltötte a kávét és az egyik csészét Luciusnak nyújtotta. Mikor már úgy érezte képes elviselni bármit, ráemelte a tekintetét és mindenre felkészülve várt.
- Dumbledore visszatért.
A nő keze megremegett és a csésze a padlóra hullott. Ginny szemei előtt az öt évvel ezelőtti reggel képei peregtek le, mikor a Roxfort igazgatója közölte vele, hogy a vőlegénye halott. Akkor teljesen összetört, az érzelmei maguk alá gyűrték az alig tizenhét éves önmagát. Most viszont tisztán el tudta különíteni az érzéseit. A félelmet, a kétségbeesést, a boldogságot és a reményt. A reményt, mely felcsillant előtte, hogy végre valamit törleszthet a férfinak, aki megmentette őt, a gyermekével együtt. Egyet szeretett volna már csak tudni, de félt a választól. Mégis erőt vett magán és megkérdezte:
- Életben talált rá?

Ginny keze reszketett, mikor kinyitotta a kórterem ajtaját. Gyűlölte a Szent Mungót. Azután, hogy Voldemort elbukott, őt itt tartották, míg El világra nem jött. Több hónapon keresztül kellett szinte mozdulatlanul feküdnie, hisz azok után, amiken keresztülment, mindenki félt attól, hogy elvetél. Hiába bizonygatta, hogy a kicsi legalább olyan erős, mint az apja, senki sem hallgatott rá. Folyton csak nyugtatgatták, és ő ettől a falra tudott volna mászni. Miután végre kiengedték, még csak a közelébe sem jött ennek a diliháznak, most viszont Charlie sárkányai sem tudták volna visszatartani. Belépve rögtön megpillantotta az ágy mellett ülő, hajlott hátú öregembert. Ha nem tudja, hogy ő az, fel sem ismeri Albus Dumbledore-t. Az egykori igazgató annyit változott az eltelt időben, hogy a nő szinte már megsajnálta. De csak szinte. Mikor rápillantott az ágyban fekvő férfira, minden részvétét felváltotta a gyűlölet az idős mágus iránt, aki úgy játszott velük, mint Ron, az imádott varázslósakkjának a bábuival.
- Meg tud nekem valaha bocsátani? – kérdezte reszketeg hangon a varázsló.
Ginny szeretett volna felsikoltani és a mágusra rontani, hogy elmondja neki, megbocsájthatatlan, amit elkövetett. De nem tette. Az évek során megtanulta, nem jó, ha kimutatja az érzéseit. Szeme sem rebbent, miközben az ágyhoz lépett és csak némán megvonta a vállát. Dumbledore bólintott, majd felállt és kisétált a teremből. A nő csak most vette szemügyre a falfehér arcú férfit, aki az ágyban feküdt. Derékig volt csupán betakarva, mellkasát végig vastag kötés borította, mely helyenként már átvérzett. Mindkét karja mély sebekkel volt tele, melyek úgy hálózták be a férfi bőrét, mint egy igen részletes térkép útjelző vonalai. Ginny tudta, hogy ezek mind sötét mágiától keletkeztek, ha a gyógyítók nem tudták eltüntetni és kirázta a hideg a gondolatra, hogy miken kellett végigmennie ennek az embernek. Túl nagy árat fizetett azért, hogy megölte a leghatalmasabb sötétmágust. Megmentette őket, de ő már nem tudott elmenekülni. Talán nem is akart? Az eszelős Bellatrix Lestrange és a tucatnyi halálfaló, aki vele tartottak, elfogták és a látottak alapján, az eltelt években abban lelték örömüket, ha kínozhatták. A friss sebek körül rengeteg heg is tarkította a férfi testét, melyek mind arról a borzalmakról tanúskodtak, melyeket elszenvedett. Ginny tekintete megakadt a bal alkarján lévő kígyón, mely a régebben látottakkal ellentétben, most nyugodtan pihent, gazdája bőrébe ágyazódva. A nő óvatosan végigsimított a Sötét Jegyen és megmagyarázhatatlan izgalom fogta el. Újra a férfi arcára pillantott és szörnyülködve állapította meg, mennyire sápadt, már amennyire meg tudta állapítani a sűrű szakáll alatt. Szövevényes bozót nőtt a férfi arcára, mely szinte teljesen elfedte, csupán a horgas orra látszódott ki. Ginny előhúzta a pálcáját, egy apró intésére eltűnt a dzsungel és előtűnt Perselus Piton arca.

- Drága Merlin, mintha…
Nem tudta befejezni, mert a férfi szemhéja felpattant és éjfekete szemeit az övébe fúrta. A nő lélegzete elakadt és a szíve annyira zakatolt, hogy szinte hallani vélte. Eszébe jutott minden, ami a múltban történt és nem tudta, hogy kezdjen bele a mondanivalójába. Meg akarta köszönni, hogy megmentette a lányával együtt, de egyszerűen nem találta a szavakat.
Egy egyszerű köszönöm, annyira banálisan hangozna ebben a helyzetben – töprengett, miközben elveszett abban a mély sötétségben, mely a bájitalmester szemében tükröződött.
- Nem tudom, miben mesterkedtek megint, de a kis Weasley alakjában csekély siker fogja koronázni a próbálkozásotokat – sóhajtott fel a férfi, miközben nehézkesen felült, majd fejét félrehajtva, gunyorosan elvigyorodott. – Tudod, Bella, te még mindig jobban felizgatnál, mint ez a kis csitri…
Ginny először tágra nyílt szemekkel bámult a férfira, majd halkan felnevetett.
- Tudja Piton, maga sem az én álmaim hercege – sóhajtotta, majd a férfi legnagyobb megdöbbenésére leült az ágy szélére. Ginny észrevette a fekete szemekben a nemtetszés szikráit, de fittyet hányt az illemre, most sokkal fontosabb dolgokról kell beszélniük.
- Ne féljen, nem szándékozom megerőszakolni – közölte a szűziesen rémült Perselusszal. – Csak meg akarom köszönni azt, amit értünk tett.
Piton összehúzta a szemét és úgy méricskélte a nőt.
- A lelkemre próbálsz hatni? Hát ennyi év ismeretség után sem tudod, hogy nekem nincs olyanom? – dörrent rá a férfi és érdeklődve tekintett körbe. – Mondjuk ez a helyszín új. Nem akarsz ápoló néninek is beöltözni a hatás kedvéért?
Ginny a férfihoz hajolt, majd a jobb érthetőség kedvéért szótagolni kezdte:
- Ért-se már meg, hogy nem a ha-lál-fa-ló ci-cu-sa va-gyok.
Piton csak megvonta a vállát és hátradőlve kezdte méricskélni a nőt.
- Mondj valamit, amivel meg tudsz győzni – dörmögte, miközben öntudatlanul végigsimított az alkarján.

Ginny nem sokat töprengett, sorolni kezdte.
- Maga volt a leghűségesebb és legbátrabb tagja a Főnix Rendjének.
Piton fensőbbségesen elvigyorodott.
- Ez tény, de hízelgéssel nem mész semmire.
A nő legszívesebben kiöltötte volna rá a nyelvét, ahogy El szokta, mikor nem talál szavakat a felháborodására.
- Később elhitette mindenkivel, hogy elárulta Dumbledore-t, de mindennek ellenére, még mindig kémkedett neki.
- Hát igen, a régi szép idők – morzsolt el egy képzeletbeli könnycseppet a férfi. – Igaz, akkor már jóval nehezebb volt túljárni a csekélyke eszeteken…
Ginnyt nem sok választotta el attól, hogy megátkozza.
- Annak ellenére, hogy Dracót nem tudták megmenteni Luciusszal, Lunát és a kisbabáját mindenáron meg akarták óvni. – A nő elkomorodott, hisz a szőke lány kisbabája halva született. – Az élete árán is segíteni akart a legjobb barátjának, ha a fiát nem is, de az unokáját visszakapja.
Piton szeme sem rebbent.
- Engem is maga mentett meg, a gyermekemmel együtt. – Ginny elmosolyodott, ahogy maga elé képzelte a lányát. – Mit mondhatnék még, amivel meg tudnám győzni?
A férfi még mindig unottan méricskélte.
- Ezeket mindenki tudja, ha meggyőzőbb érvet nem tudsz csatasorba állítani, akkor ne játszunk tovább.
Ginny tudta, hogy nem kerülgetheti a leglényegesebb dolgot, ezért a férfi füléhez hajolt és halkan belesuttogta azt a pár szócskát, ami teljesen átrendezte az unott arcvonásokat.
Piton úgy pattant ki az ágyból, mintha lángolni kezdett volna alatta.
- Maga valóban az igazi – dörmögte, miközben úgy méregette a nőt, mintha még kettő feje nőtt volna. – Ez tényleg a valóság. Az ablakhoz lépett, és hosszú percekig csak nézelődött, majd megfordult és vigyorogva mérte végig az egyre idegesebb látogatóját.
- No, nézze csak, felnőtt nővé érett a Weasleyk legkisebb porontya.

Ginny elmosolyodott, és kedvtelve méricskélte a gyermeki áhítattal körbetekintő egykori tanárát, akiben végre tudatosult, hogy ez nem egy újabb gonosz varázslat a halálfalók részéről. Hosszú ujjaival végigsimított az ablakpárkányon és tekintete minduntalan a kinti tájat fürkészte. A nő tudta, hogy sok mindent nem láthat, hisz London egyik leglepukkantabb részében volt elrejtve a mágusok gyógyháza, de mégis tudta mit érezhet, hisz ő is ugyanezen ment keresztül, miután Lucius kimentette Lunát és őt. Megkérte a gyógyítókat, hogy nagyobbítsák meg az ablakait. Napokig csak bámult ki az ablakon és földöntúli öröm járta át, valahányszor megpillantotta a felkelő nap első sugarait. Ilyenkor tudatosult benne, hogy igen, túlélte. Most a férfira pillantott, akinek az arcára mély barázdákat szántott az eltelt években elszenvedett töménytelen mennyiségű fájdalom. Remus Lupin jutott róla eszébe, aki szintén ennek az értelmetlen háborúnak lett az áldozata.
- Meséljen, mi történt az eltelt időben? – tudakolta Piton, majd megtörtebben folytatta: - Mennyi idő is telt el?
- Öt év. – Ginny látta, ahogy egy apró izom megrándul a férfi arcán, de egyéb jelét nem mutatta, hogy különösebben érdekelné a dolog. – Mint látja, sikeres volt a mentőakciójuk, Luna és én is életben maradtunk.
Perselus csak bólintott, és megeresztett egy féloldalas mosolyt.
- Miss Lovegood fején pedig azóta egy kibírhatatlan Malfoy csemete táncol.
Ginny csak megrázta a fejét, mire a férfi újra elkomorodott.
- Ne mondja, hogy Lucius ezt is elszúrta – fújtatott szemrehányóan és ketrecbe zárt tigris módjára rohangált egyik faltól a másikig. – Nem hiszem el, hogy valaki ennyire idióta legyen… Semmi más dolga nem volt, mint magukat biztonságba juttatni.
Arcán egymást váltották a különböző érzelmek és Ginny szinte megijedt, mikor a reménytelenség maradt végül. Olyan mély kiábrándultság sugárzott a férfi egész lényéből, hogy a szíve legmélyéig megérintette a nőt, pedig már azt hitte, semmi sem tudja őt többé megrázni.
- Draco az utolsó leheletéig kitartott és nem árulta el, hol bújtatta el a lányt. – A férfi mintha visszaröppent volna a múltba, tekintete egyetlen pontra szegeződött a hófehér falon. – El tudja képzelni, milyen volt tehetetlenül ott állni és végignézni, ahogy az a szörnyeteg halálra kínozza a keresztfiamat? Luciust meg kellett átkoznom, nehogy a vesztébe rohanjon és rárontson Voldemortra.

Piton arca már nem fehér volt, hanem inkább szürkés színezetűre váltott.
- Szerencsétlent csak az éltette, hogy teljesíteni tudja a fia utolsó kívánságát. – Tekintete szinte már eszelősnek volt mondható, mikor az elé lépő nőre nézett. – Mondja, hogy nem csinált semmi őrültséget.
Ginny lábujjhegyre állt és szinte önkívületben simított végig a férfi összeráncolt homlokán, majd megrémülve a saját tettétől, úgy rántotta vissza a kezét, mintha megégette volna.
- Az attól függ, őrültségnek tartja-e, hogy feleségül vette a fia menyasszonyát – pirulva pillantott a férfira, aki szintén nem érthette, mi történt az előbb. – Luna babája halva született, de Lucius tartani akarta a fiának tett ígéretét, ezért elvette, és azóta is a tenyerén hordozza.
Perselus egy pillanatra lehajtotta a fejét, ezért a nő nem tudta, mit váltottak ki belőle a szavai, mert mikor újra rápillantott, tekintetében újra a megszokott gúny volt fellelhető.
- Tehát vénségére friss húsra vágyott az öreg – nevetett fel és újra az ablakhoz lépett. – Meséljen, magával mi történt?
Ginnyt kezdte az őrületbe kergetni ez a két lábon járó jégtömb.
Valóban ennyire érzéketlen lenne? – zakatolt folyamatosan a fejében és elhatározta, hogy megpróbálja kiugrasztani a nyulat a bokorból.
- Az után, hogy Dumbledore úgy játszott az életemmel, mint egy gyakorlott bábjátékos? Miután hetekig fogva tartottak és minden pillanatban azért imádkoztam, hogy öljenek már meg végre? – a nő szinte már ordított, de a férfit ez a legcsekélyebb mértékben sem tudta meghatni, hisz még mindig csak némán bámult kifelé. – Tudja milyen az, mikor egy anya eljut arra a pontra, hogy jobb lenne, ha a gyermeke meg sem születne? Maga szerint milyen ember az ilyen?
Ginny szava elakadt és újra érezte azt a feszítő érzést, mely utoljára Harry sírjánál tört felszínre benne, de most sem bírt utat engedni az érzelmeinek.
A férfi megfordult és végre ránézett. Tekintetében a megértés és még valami beazonosíthatatlan érzelem vert tanyát.
- Kedvenc igazgatónk velem is ugyanígy játszott, tehát nem kell bemutatnia, azért pedig talán megpróbálhatna hálás lenni, hogy magának csak néhány hetet vettek el az életéből. – Olyan közel lépett a nőhöz, hogy az érezte a testéből áramló meleget. – Szerintem maga nagyszerű anya, aki nem akarta, hogy a gyermeke a pokolba szülessen, ez nem bűn, ezt nevezik a hozzáértők szeretetnek…