Ginny szava elakadt és minden dühe elpárolgott. Meglepő volt pont ennek az érzéketlen embernek szájából hallani a szeretet szót. Eszébe jutott az az emlék, melyet Dumbledore mutatott neki, miután felkereste és kérdőre vonta mindazért, amit tett. A fiatal Perselus Piton megtörve ült az igazgató irodájában és töredelmesen megvallotta, hogy arra kérte Voldemortot, hogy miután lemészárolták a Potter családot, Lilyt hagyják életben. A sötét mágus azonban elkövette azt a hibát, hogy nem teljesítette leghűségesebb követője kérését, így téve őt a legnagyobb ellenségévé. A nő azt is tudta, hogy a férfi mindent megtett, amit csak tudott, hogy kevesebben essenek áldozatául a halálfalók rohamainak, de ennek ellenére nemegyszer kellett tétlenül végignéznie a többek kínzását és lemészárlását, nehogy lebukjon. Ugyanígy tett Lucius is, aki kénytelen volt a saját fiát is feláldozni a nagyobb jóért. Ginnynek hányingere lett, mint mindannyiszor, mikor ez a kifejezés az eszébe jutott. A nagyobb jó… Dumbledore legkedveltebb szavajárása volt, minden beszédében ezt hangoztatta és ők, naivan, hittek is ebben a maszlagban. Mindenki abban a hitben élt, hogy ő aztán tudja, mit kell tenniük, és valóban, tudta is. Mindenkinek kiosztotta a szerepét, ő pedig tétlenül ült az elefántcsonttornyában, és hagyta, hogy a többiek mindent elvégezzenek helyette. A nyíló ajtó halk nyikordulása rángatta vissza a valóságba.

- Á, Mr. Piton, végre felébredt – lépett be egy alacsony, kövérkés asszony és jóindulatúan elmosolyodott. – Tudom, maga nem szeret tétlenkedni, ennek ellenére arra kell kérnem, hogy nyomban bújjon vissza az ágyikóba.

A férfi arca elzöldült ennyi pimaszság hallatán, és olyan tekintettel mérte végig a még mindig bárgyún mosolygó gyógyítót, hogy az, ha kicsivel is bátortalanabb, rögtön sírva fakad.

- Nekem pedig arra kell kérnem, hogy nyomban takarodjon ki a szobámból – vicsorodott el a bájitalmester, majd a somolyogva álldogáló Ginnyre förmedt. – Ne merészeljen nevetni!

A nő olyan meglepett képet vágott erre, hogy a fehér ruhás asszony felkacagott.

- Nyomás csicsikálni, amíg szépen mondom, a barátnője biztosan visszajön később is – az asszony kedveskedve paskolgatta meg a döbbent Piton arcát. – Fogadjon szót kedveském.

Ginny behunyta a szemét és számolni kezdett.

Egy… Kettő… Hár…

- Kedveskéje magának a halál – ordította a férfi. Ginny kinyitotta a szemét és az elé táruló látvány minden várakozását felülmúlta. Egy vérvörös fejű Piton, akinek füstkarikák törnek elő az orrából és egy apróra összezsugorodott, némán hápogó asszony állt a kórterem közepén. A nő már épp a védelmére akart kelni a halálsápadt asszonynak, mikor az, fülsiketítően sipákoló hangon kirobbant.

- Azt mondtam, lefekszik és pihen – sivított az asszony. - Fogja a ványadt valagát, és vonszolja el az ágyig!

A férfi már épp nyitotta a száját, de az asszony beléfojtotta a szót.

- Ha nem akarja, hogy én fektessem le, jobb, ha hallgat rám – közelített a döbbent varázsló felé, aki szinte ijedten ugrott az ágyba, mire a gyógyító elmosolyodott és aprót csippentett fintorgó páciense arcába. – Okos fiú.

Perselus megvárta, míg becsukódik az ajtó, csak utána kezdett el füstölögni.

- Ezt az eszement hárpiát hogy engedhetik beteg emberek közelébe? – meredt a hangosan kacagó nőre és kivételesen elfelejtette őt is ledorongolni. – Győzzön meg valakit, hogy kiengedjenek innen, mielőtt a banyának az is eszébe jutna, hogy megfürdet.

Ginny még mindig nevetve lépett ki a folyosóra, hogy teljesítse a férfi kérését.

Egy órával később zsongott a feje, annyi mindent tudott meg az egyik gyógyítótól. A férfi szobájába lépve előtört belőle a bűntudat, hisz részben magát hibáztatta mindazért, amiken a mágusnak keresztül kellett mennie. Most közölték vele azt is, hogy olyan erős nyugtatókat kapott, amik egy sárkányt is kidöntenének a sorból. A gyógyító elmondta, hogy mikor a Roxfort igazgatója idehoppanált a félig eszméletlen Pitonnal, a férfi üvöltött a kíntól, annyi seb tátongott a testén, de mikor a sebeit ellátták, akkor sem szűnt meg a szenvedése. Ekkor döbbentek rá, hogy a varázslót a lelki trauma sodorta szinte az őrület határára.

- Egy állatot nem hagynak így szenvedni – mormolta az őszes hajú gyógyító.

Ginny hitte is, meg nem is, hisz a látottak alapján a férfi lelke teljesen rendben volt.

- Már amennyire a maga kifacsarodott lelkivilága normálisnak mondható – pillantott az elszenderült varázslóra. Az ágy mellé varázsolt egy fotelt, és kényelmesen bevackolta magát, miközben az időközben előbújó csillagokat szemlélte az ablakon át. A kislányára gondolt, aki mindennél többet jelentett számára. Remélte, a gyermeket nem fogják újabb rémálmok gyötörni az éjszaka. Tudta, hogy Lunáék vigyáznak rá, de az egyik része szeretett volna minden pillanatban mellette lenni, a másik része azonban a világ minden kincséért sem mozdult volna a férfi ágya mellől, akinek a kicsit köszönhette. Igen, ha ő nincs, talán egyikük sem élne már. Erre a gondolatra görcsbe rándult a gyomra. Óvatosan megfogta a férfi kezét, mely mozdulatlanul hevert a takarón és merengve szemlélte, ahogy a hatalmas tenyérben szinte elveszik az ő keze. Kitapintotta a pulzusát, és megnyugtatta az ütemes lüktetés. Érezte, ahogy erőt vesz rajta a fáradtság, ezért fejét, a férfi kezére hajtva lehunyta a szemét. Mutatóujja begyét továbbra is az apró éren tartva aludt el.

Sötétség burkolta körül és úgy érezte, menten megfullad. Nem kapott levegőt, minden egyes lélegzetvételért meg kellett küzdenie. Sokára jutott csak el a tudatáig, hogy nem egy egyszerű légszomj akadályozza az éltető oxigén célba jutását, sokkal inkább a nyakára fonódó ujjak.

- Mondtam, hogy eljön az a pillanat, mikor lankad a figyelmed – suttogta a fülébe egy rémisztően ismerős, mély hang. – Igaz, hogy a pálcámat elvettétek, de puszta kézzel is tudok legalább annyi szenvedést okozni, mint te.

Ginny szeme előtt apró pöttyök kezdtek táncolni, miközben próbált megszólalni.

- Csss… Ne vergődj, Bella, te is tudod, hogy a reggelt már nem éled meg – Piton hangja annyira idegenül csengett, hogy a nő háta borsódzni kezdett ettől az eszelős hangszíntől. – Olyan régóta várok már erre a pillanatra, de lassítsunk, szeretném kiélvezni. Igaz, már nagyon régen öltem, de talán nem felejtettem el mindent, amit az imádott mestered tanított…

Ginny nyakán végre enyhült a szorítás. Óvatosan tapogatózott a pálcája után, nehogy a férfi észrevegye, mikor végre megtalálta, elsuttogott egy Lumost. Az apró kórtermet fényár öntötte el. Piton dühödten kapta ki a kezéből a pálcát és egyszerűen félbetörte. A nő aprót sikkantott, mire a férfi gúnyosan felnevetett.

- Meglátjuk, pálca nélkül mire vagy képes.

Ginny rémülten vette észre, hogy a férfi tekintete elhomályosul, ahogy őt méregeti, arcát eltorzította a harag, egyedül a bosszú gondolata csalt ajkára egy sátáni vicsort.

Mintha nem is a jelenben lenne – töprengett.

- Piton professzor, nézzen rám – kérte remegő hangon, remélve, hogy ez a megszólítás észhez téríti. – Ginevra Weasley vagyok, Molly és Arthur lánya.

A férfi mintha meg sem hallotta volna, tovább mormogta az orra alatt, miként fogja megkínozni.

- Figyeljen rám végre – ordított rá a nő, mire a férfi végre legalább rápillantott. – Nem Bellatrix vagyok. Látja? Neki vörös haja van?

Piton úgy rázta meg a fejét, mint egy kölyökkutya, aki épp most rontott ki a vízből egy kiadós pancsolás után.

- Nem, de bármire képes, hogy megtévesszen. – Ginny nyakát szinte átérték a férfi ujjai. – Nem hiszek neked!

Perselus úgy fújtatott, mint egy dühödt sárkány, és a nőnek eszébe jutottak a gyógyító szavai, aki részletesen ecsetelte, mekkora károkat okozott a férfi elméjében a több éves fogság. Most döbbent rá arra, hogy nem lett volna szabad egyedül maradnia vele, de nem hitte el, hogy ennyire kifordulhatott magából a mágus. Érezte, ahogy magába szippantja egy sűrűn kavargó örvény, de mielőtt elájulhatott volna, kicsapódott az ajtó és Lucius rontott be.

Perselust egy hátráltató átokkal eltaszította a nőtől, aki végre mélyen magába szívhatta a levegőt. Ginny meggörnyedt, és a térdére támaszkodott. Fáradtan nézte a dühtől vöröslő Malfoyt, ahogy felrángatja a földről a barátját, és erősen megrázza.

- Normális vagy? – kiáltott a feketehajú arcába, aki megpróbált védekezni, ám nem bírt a dühödt Luciussal. – Mit csinálsz? Rátámadsz, mikor ő csak vigyázott rád?

Piton még mindig hadakozott, hogy szabadulni tudjon, mikor rádöbbent, hogy nem tud, vicsorogva méregette fogvatartóját.

- Ne játszd meg magad, ha te lennél a valódi Lucius, már rég megtetted volna, amit ígértél! – Piton szinte köpte a szavakat, szeme szikrázott a tehetetlen dühtől. – Bizonyítsd be, hogy te vagy az, és cselekedj!

Ginny meglepődve látta, ahogy Lucius arca megmerevedik, és megtörten néz barátja szemébe.

- Nem tehetem meg – mormolta szinte csak magának. – Nem ölhetlek meg.

Ginny sápadtan nézett a furcsa párosra, akik tudomást sem vettek a halk sikkantásáról, csupán ellenségesen méregették egymást.

- Miért kellene megölnöd? – kérdezte a nő közelebb lépve hozzájuk, hogy felhívja magára a figyelmüket. – Mi ez az egész?

Piton most rávillantotta az eszelős tekintetét, majd Malfoyhoz fordult várakozásteljesen.

- Mondd el neki, mit fogadtál meg Draco halála után.

Lucius elengedte a férfit és lehajtotta a fejét.

- Megeskettél, hogy végzek veled, ha elvégezted a feladatodat, hogy ne kelljen tovább kínlódnod.

Ginny most már semmit sem értett. Miért nem mondta ezt el neki Lucius? Szörnyű gyanú kezdett körvonalazódni benne…

- Ezért kerested olyan megszállottan az évek folyamán?

Malfoy továbbra is csak hallgatott, de ez a csend beszédesebb volt bármely szónál.

- Te is hazudtál – a nő már reszketett a dühtől. – Van még valami meglepetés a tarsolyodban? Ugyanolyan vagy, mint Dumbledore…

Lucius erre felkapta a fejét és olyan megvetően mérte végig, hogy a nő végre ráismert arra a kegyetlen emberre, akit annak idején mélyen megvetett.

- Ne merészelj hozzá hasonlítani – sziszegte a férfi. – Nem tudod, min mentünk keresztül annak érdekében, hogy Voldemortot legyőzzük. A halál akkoriban megváltásnak tűnt.

Ginny tudta, min mentek keresztül, Lunától hallotta, hogy Luciusnak is rengeteg heg van a testén, és a mai napig gyötrik rémálmok.

- Trécselünk még, vagy végre cselekszel is? – morrant Piton és úgy méregette Lucius ujjai között a pálcát, mintha az lenne a világ legnagyobb kincse. – Tedd már meg!

Lucius szinte önkívületben emelte barátjára a pálcát, akinek az arcára, végre egy őszinte mosoly kúszott. Ginny még sosem látta boldognak a férfit és most szinte megütközve bámulta az oly groteszknek tűnő látomást. A szőke kezében megremegett a pálca, mire Perselus megragadta a csuklóját és a szívére irányította.

- Ha a barátom vagy, segítesz meghalnom.

A nő el akarta rántani Lucius karját, ám a professzor kérlelő tekintete megállította. Dermedten állt, szemét az éjfekete íriszbe fúrva, melyben különös megnyugvás tükröződött. Ez a béke idegenül hatott a mindig űzött tekintetben, mégis furcsán odaillőnek tűnt. Ginny tekintete végig a férfiéba fonódott, egészen addig, míg egy kis fénycsóva nem tört ki Lucius pálcájából. Perselus teste tehetetlenül zuhant a földre, szeme lecsukódott, miközben magával vitt egy darabot a nő lelkéből. Ginny minden szerettével elhantolt egy darabot magából is, de most érezte először, hogy nem bírja tovább. Nem akar több szenvedést, több halált. Némán rogyott a férfi mellé és lelki szemei előtt megjelent a lánya képe. Szemei könnyel teltek meg, miközben megragadta a férfi jéghideg kezét és a szájához emelte.

- Köszönünk mindent – suttogta, miközben gyengéd csókot lehelt rá. – Remélem végre békére lelt.

Fejét a férfi mellkasára hajtotta, de ugyanabban a pillanatban, ijedten ugrott fel.

- Dobog a szíve – meredt a földön fekvőre, majd a mellette álló, vigyorgó férfira. – Nem is ölted meg, ugye?

Lucius csak megvonta a vállát.

- Persze hogy nem – dörmögte és vigyora még szélesebb lett, mikor végigmérte az elvörösödő nőt. – Segítségre van szüksége és valakire, aki utat mutat neki a fényre. Most vagyok először hálás Voldemortnak, amiért megátkozott minket Narcissa halála után, hogy ne lehessünk öngyilkosok.

Először említette a felesége halálát, és Ginny meglepődött azon, hogy ennyire érzelemmentesen beszél róla.

- Nem szerettük egymást – vont vállat a férfi, mikor észrevette a nő kutató pillantását. – Egyedül a hatalom és Draco tartott össze minket. Nagyon sokáig nem is hittem a szerelem nevű maszlagban…

Ginny elmosolyodott, sejtette, mióta hisz a férfi ebben a „maszlagban”. Minél előbb el kell mondania Lunának, aki még mindig azt hiszi, hogy nem szereti a férje. Lucius, mintha olvasni tudna a gondolataiban, sátánian elvigyorodott.

- Nem, nem fogod neki elmondani, nem lesz rá lehetőséged – mikor Ginny szeme elkerekedett, még szélesebben elvigyorodott. – Te és Perselus elmentek egy csöndes kis házikóba, ahol szép lassan megnyugodhat. Töröltem az emlékezetét, így talán könnyebben feldolgozza a történteket.

Előhúzott egy apró, lilás színű fiolát a talárja alól és a nőnek adta.

- Minden reggel csepegtess az italába három cseppet, ettől szép lassan visszatér az emlékezete. – Átölte az egyre sápadtabb Ginnyt. – Nem lesz könnyű dolgod, de tudom, hogy bátran rád bízhatom a legjobb barátomat.

Ginny letekintett a bájitalmesterre és tudta, Lucius helyesen cselekedett.

- Elre nagyon vigyáztok ugye? – nézett kérlelően a férfi szemébe, aki megnyugtatóan elmosolyodott.

- Mintha a sajátunk lenne.

Ó, ha tudnád – nevetett fel majdnem a nő, de még épp idejében visszafogta magát - ezt már Lunának kell közölnie a férjével.

- Ez egy zsupszkulcs, érezzétek jól magatokat a kis kunyhónkban – nyújtott búcsúzóul egy szakadt könyvet a nőnek. – Vigyázz rá!

Még búcsúzóul letekintett a férfira, majd magára hagyta a döbbent Ginnyt. Ő annyira elgondolkozott, hogy majdnem elfelejtette, hogy zsupszkulcsot szorongat. Akkor eszmélt fel csupán, mikor izzani kezdett a kezében. Még épp idejében ragadta meg Piton karját, majd magába szippantotta őket a mély sötétség.