A pillanatnyi utazás végén egy koromsötét szobába érkeztek. Ginny már tapogatózott a pálcája után, mikor rádöbbent, hogy az darabokban hever a Mungó padlóján. Boszorkány volt, vérében hordozta a mágia minden rezdülését, így most teljesen kétségbeesett. Mi lesz velük itt, az isten háta mögött, pálca nélkül? Pánik kezdett eluralkodni a nőn, mikor meghallott egy halk, sipító hangot.
- Nahát, megérkeztek a vendégek. – A sipákolás egyre közelebbről hallatszott. – Mindent előkészítettem, miután az asszonyom patrónusa eltűnt.
Fény árasztotta el a szobát, láthatóvá téve a fülsértő hang tulajdonosát. Egy lapátfülekkel megáldott, apró termetű, rikító narancssárga ruhában pompázó házimanó nézett farkasszemet a döbbent nővel.
- Reen vagyok, én fogok vigyázni önökre, míg a professzor észre tér. – Apró, érdes kis kezét a nőnek nyújtotta, aki döbbenten fogott kezet a manóval. – Látom, meglepődött.
A kis lény mosolya éppoly szokatlannak tűnt, mint minden más rajta.
Mióta mosolyognak a rabszolgasorban élő házimanók?
- Luna asszony már réges-rég felszabadított, ruhát adott nekem, mikor hozzáment az úrhoz – mesélte Reen, miközben csodálva tekintett a falon díszelgő, kényszeredett mosollyal integető, életnagyságú párra. – Ő a legjobb dolog, ami Lucius úrral csak történhetett.
Ginny tudta, hogy nagy változásokat hozott ez a házasság a hatalommániás Malfoy életében, de az, hogy ennyire szabad kezet adott a feleségének, az meglepte.
- Felkísérem a szobájukba – szirénázta a manólány, és egy csettintésére eltűnt a még mindig eszméletlen Perselus.
Ginny rögtön gyanakodva pillantott a hatalmas szemekbe, de ott csak színtiszta öntudatot látott.
- Bíznia kell bennem – mosolyodott el Reen, majd előre ment.
Kurta kis lábain meglepően fürgén szedte a lépcsőket, melyek egy idő után végeláthatatlannak tűntek. Végre felértek, és a nő rögtön berohant abba a szobába, melyre a manó mutatott. Az ágyon Piton feküdt mozdulatlanul.
Ginny megkönnyebbülten sóhajtott fel, és lépett mellé. Óvatosan betakarta, majd az ágyhoz húzott egy széket, és leült.
Reen egy ideig csak némán figyelte, majd rosszallása jeleként, fejcsóválva matatott körülötte.
Vizeskancsót és poharat varázsolt az éjjeliszekrényre, pár szem mogyorós sütit egy kis tálkában, közben pedig folyamatosan rázta a fejét. Hatalmas fülei mókásan lengedeztek, de a nőt már kezdte idegesíteni a néma duzzogás.
- Valami baj van?

A manó ránézett, szeme felszikrázott és kitört.
- Az asszonyom azt mondta, hogy pihenésre van szüksége. Erre mit csinál? Itt ül és azt lesi, lélegzik-e az úr. Higgye el, nincs semmi baja, csupán kótyagos az emlékezettörlés miatt. Jobban van, mint az elmúlt években bármikor.
Ginny elmosolyodott és gondolatban igazat adott neki. Paranoiásan retteg attól, hogy mégis valami baja lehet a férfinak.
- Feküdj le, Reen, nekem az a pihentető, ha itt lehetek mellette – sóhajtotta a nő.
A manó már nyitotta a száját, de Ginny közbevágott.
- Nem moccanok innen – mondta eltökélten. – Egyébként Ginnynek hívnak, és örülnék, ha te is tegeznél.
Reen már az ajtónál járt, de most földöntúli mosollyal megfordult.
- Már értem, miért maga az asszonyom legjobb barátja. – Halk csettintésére sötétség ölelte körül a szobát. – Jó pihenést, Ginny.
A nő felkuncogott. Ha nem is tegezi, de legalább a nevén szólítja. Jó ideig a férfi szuszogását hallgatta, miközben a jövőn töprengett.
Mit hoz a reggel? Mire fog emlékezni a férfi? Ő miként fogja bírni, hogy akár hetekig eltitkolja az elmúlt évek borzadalmait? Mi lesz, ha mindenre emlékezni fog?
Ezernyi megválaszolásra váró kérdés kavargott a fejében. Ennyi időn keresztül nem gondolt másra, mint arra, hogy fel kell nevelnie a lányát. Mindig a kicsi lebegett a szeme előtt, mikor fontos döntéseket kellett meghoznia.
Mikor elköltöztek otthonról, amikor házat vett, vagy épp visszautasított egy randi meghívást. Most mégsem lehet tekintettel csak a gyermekére, hisz a férfinak szüksége van a segítségére. Tudta, hogy El is megértené, ha elmondaná neki. Okos kislány volt, kicsit érettebb is, mint a kortársai. Ginnyt sokszor meglepte, mennyire másként viselkedik, mint a többi gyerek.
Nem egyszer néztek össze Mollyval, és mormolták halkan:
- Tiszta apja.
A nő mindannyiszor apró szúrást érzett a szíve tájékán, de ezzel egy időben elöntötte a büszkeség is. Valahányszor ránézett a gyermekre, az édesapja jutott az eszébe, így élhetett benne még ma is tisztán az emléke. Sokat töprengett azon, mi lett volna, ha másként alakulnak a dolgok. Boldog családként élnének? Valahányszor erre gondolt, megfagyott belül. Nem engedhette meg magának, hogy elérhetetlen álmokat kergessen.
Perselus halkan nyöszörögni kezdett, ezzel rángatva vissza a nőt a valóságba. Ginny közelebb hajolt hozzá és rádöbbent, hogy vacog a férfi foga. Újfent a pálcáját kereste automatikusan, és elhatározta, hogy sürgősen beszerez egy újat. Bekukkantott a szekrényekbe, de egyikben sem talált másik paplant, így egy ideig tanácstalanul állt a férfi mellett, és azon morfondírozott, hogy idehívja Reent, de nem volt szíve felébreszteni a manólányt. A férfi egyre jobban didergett, így jobb ötlete nem lévén lerúgta a cipőjét és lefeküdt mellé az ágyra. Vérvörös arccal emelte fel a takarót és bújt a férfihoz, aki olyan volt, mint egy jégtömb. Ginny óvatosan átölelte és szorosan hozzátapadt. Elhatározta, amint jobban lesz, itt hagyja, és ő is lefekszik, hisz most jött rá, hogy mennyire fáradt. A férfi mintha tudná, mire gondol, köré fonta a karját és olyan szorosan ölelte, hogy ha nem akarta felébreszteni, ajánlatos volt nem mozognia. Úgy feküt ott, mint egy darab fa, lélegezni is alig mert. Lassan elnehezültek a szempillái, de még az ébrenlét határán felötlött benne, hogy milyen jó valakihez hozzábújni.

Durva rántás ragadta ki a mámorító álmok birodalmából.
- Mit keres az ágyamban? – ordított rá közvetlen közelről a bájitalok mestere.
Ginny előtt leperegtek a tegnapi nap eseményei, mire rögtön felpattant a szemhéja. Későn döbbent rá, hogy ez hatalmas hiba volt. Éjfekete szempár fúródott a tekintetébe, melyben a megvetés és a bizalmatlanság tükröződött.
Merlin szerelmére, a hátam közepére sem hiányzott a régi Piton – hunyta le elgyötörten a szemét, de már nem volt menekvés.
- Újra megkérdezem, kisasszony – dörmögte a férfi megtévesztő nyugalommal a fülébe. – Mi a fészkes fenét keres a lakosztályomban?
A nő eltöprengett. Lakosztálya? Hát hány évet törölt Lucius a férfi emlékezetéből?
- Nézzen körbe professzor, ez nem a lakosztálya – mormolta, és végre rá mert nézni a hálótársára. A férfi nem vette észre, hogy a tekintete milyen mohón issza magába a látottakat, talán még önmaga sem volt tisztában vele.
- Hol vagyok? – tudakolta a professzor gyanakodva.
- Lucius úr házában – hallatszott az ajtóból a manólány hangja. – Az úr reméli, hogy jól fogja érezni itt magát, míg meggyógyul. Az a pukli a fején aztán alaposan betette a kaput az emlékezetének.
Ginny hálásan tekintett a kerek szemekbe. Neki semmi épkézláb ötlete nem támadt, még szerencse, hogy Reen idejében felbukkant.
Piton döbbenten meredt a mai napon neon zöld ruhába öltözött manóra.
- Milyen pukli?
Reen közelebb lépett, és kezével végigsimított a férfi tarkóján, ahol érintése nyomán valóban megjelent egy tetemes méretű púp.
- Hát ez – bökdöste meg minden gyengédség nélkül, mire Perselus felszisszent. – Ejnye, hát még nem is köszöntötte kellőképpen a feleségét.
Perselus Piton úgy meredt a manóra, mintha még egy feje nőtt volna.
- A mimet?
Reen csak elmosolyodott és az elvörösödő nőre mutatott.
- Hát a feleségét. Ugye nem akarja bemesélni, hogy megfeledkezett az arájáról is?
Ginny tekintete előtt bukfencet vetett a szoba. Mire megy ki a játék?
- Tudja professzor, ez nem veti magára a legjobb fényt, a nászútja első napján – morzsolgatta a kezét a manó, majd, mint akinek eszébe jutott valami, megragadta a döbbent férfi ujjait. – Jöjjön, egy kiadós zuhanyzás talán rendbe hozza.
Beterelgette a szemben lévő ajtón, majd fejcsóválva tért vissza a nőhöz.
- Maguk emberek annyira kelekótyák – zsörtölődött, miközben leült a nő mellé. – Mégis miként akarta neki elmagyarázni, hogy maga van mellette? Ráadásul az ágyában is? Erre egyébként kíváncsi lennék, hogy került mellé.

Ginny elvörösödött, ahogy a manólány végigfuttatta rajta kutató tekintetét.
- Annak ellenére, hogy felnőtt nő és egy bűbájos kislány édesanyja, meglehetősen gyerekesen gondolkodik – csóválta meg a fejét, minek következtében lapátfülei mókásan lengedeztek a feje körül. – Ásó, kapa, nagyharang, mától ennek a kibírhatatlan mukinak a felesége, egészen addig, míg az eszéhez nem tér. Tessék mosolyogni és eljátszani a szerelemtől bódult, újdonsült menyecskét.
Ginny bódult volt ugyan, de semmiképp sem a szerelemtől. Lemerevedve nézte, ahogy a manó széthúzza a függönyöket. Reen ezután a szekrényhez lépett és egy csettintésére a nő összes ruhája ott lengedezett vállfákra akasztva.
- Ez igencsak unalmas felhozatal egy nászúthoz és a pezsdítő éjszakákhoz – mormolta, és eltüntetett néhány darabot.
- Reen, elég legyen – pattant ki az ágyból a nő és a manóhoz sietett. – Ne játszadozz velünk, hát nem tudod min ment keresztül ez az ember?
Rábökött a fürdő ajtajára és újra eszébe jutott minden borzalom.
- Nem azért vagyok itt, hogy becsapjam, segíteni szeretnék neki.
Reen lilás szemében a részvét csillant fel és anyáskodva paskolta meg a nő kezét.
- Mindent tudok róla is, és magáról is – mosolyodott el és kedvtelve nézegetett egy égkék hálóinget. – Ez kiválóan illik a hajához.
Visszaakasztotta a hálóruhát, és a nő szemébe nézett.
- Én is segíteni szeretnék, de mindkettejüknek. A háború évek óta véget ért, de mindketten a hatásaitól szenvedtek azóta is. Itt az ideje, hogy leszámoljanak a múlttal, még ha ehhez újra végig is kell élniük az egész borzalmat.
Ginny összerázkódott, de tudta, hogy a manónak igaza van.
- Itt az idő, hogy maga is leszámoljon a múlttal, miközben a professzor szép lassan megismerkedik vele. Ám ehhez szükség van némi cselre, hisz a vérében van a bizalmatlanság, így kell egy épkézláb magyarázat a maga jelenlétére. Amíg nem emlékszik semmire, nem tartaná elfogadhatónak, hogy maga csak törleszteni szeretne azért, mert megmentette az életüket.
Ginnynek lelkiismeret-furdalása támadt, hisz nem akart hazudni a férfinak, mégis be kellett látnia, hogy van igazság abban, amit Reen mond. Ha ez az ára annak, hogy a professzor ne üldözze el maga mellől, akkor még erre is hajlandó.

Bólintott, mire a manó elmosolyodott, és kifelé indult. Már a küszöbön járt, mikor a nő hangja megállította.
- A lányomról ne beszélj előtte, kérlek.
Reen kérdezni akart valamit, de a nyíló fürdőszoba ajtaja belé fojtotta a szót.
- Nahát, professzor, a maga korában elképesztő, hogy ilyen formában legyen – csapta össze a tenyerét csodálkozva a manó. – A ruháit a feleségéi mellett találja.
Rámutatott a nyitott szekrényajtóra, amiben épp átrendeződtek a hatalmak. A jobb oldalon a szivárvány minden színe helyet kapott, míg a bal felén a zord fekete tört uralomra. Olybá tűnt, mintha versengene az éj a nappallal.
- Ő nem lehet a feleségem – morrant a férfi a manóra és a szekrényhez lépett. – Sosem vettem volna el egy gyereket, főként nem egy bolond Weasleyt.
- Még szerencse, hogy tegnaptól már Pitonnak hívják – nevetett fel a manó és a nő kezére mutatott. – Ha nem a neje, hogy viselheti az édesanyja gyűrűjét?
Ezzel magára hagyta a döbbenten hápogó párost. Ginny gyönyörködve szemlélte az ujján szikrázó egyszerű gyűrűt, míg a férfi is hasonlóképp cselekedett, csak az ő vonásait a harag torzította el.
- Tényleg feleségül vettem egy tanítványomat? – Megfogta a nő kezét, és nem vette észre, hogy annak testén végigcikázik egy számára ismeretlen remegés. – Hát megbolondultam?
Ginny szeme könnybe lábadt, amit a férfi félreértett.
- Ne haragudjon rám, valóban semmire sem emlékszem – óvatosan végigsimított a saját tarkóján, és ajkára egy féloldalas mosoly kúszott. – Ha maga valóban a feleségem, tudni kell az édesanyám nevét. Ha ezt tudja, mindent elhiszek, bármit mond.
Ginny küzdött önmagával. Szabad ezt tennie? Hazudhat ő is ennek az embernek, aki nem tudja, milyen csodát is vitt véghez? Belenézett a fekete szempárba, melyben az értetlenség tükröződött, és rájött, ha ez az ára annak, hogy segíthessen neki, akkor ő megteszi. Bármire hajlandó lenne azért, hogy a férfi újra normális életet élhessen.
- Elieen Prince, és az a legnagyobb vágyad, ha egy nap lányod születik, róla nevezhesd el.
Perselus arca megnyúlt és sápadtan meredt a mosolygó nőre.
- Hát valóban igaz – sóhajtotta, és kezével beletúrt a vörös zuhatagba. – Szóval már a gyermektervezésbe is belefogtunk?
Ginny elfordította a tekintetét, hogy a férfi ne vegye észre, hogy egy könnycsepp szánt végig az arcán.
- Ilyen szemérmes lenne a feleségem? – tudakolta a férfi és maga felé fordította a nő fejét. – Bár nem emlékszem semmire, ez talán eszembe juttatja, miért is téged vettelek feleségül.
Ginny lehunyta a szemét, mikor a férfi szája az ajkához ért. Perselus eleinte gyengéden csókolta, szinte félve, majd felbátorodott a viszonzástól és egyre mohóbban vette birtokba a nő ajkát. Ginny elhalóan sóhajtott, mire a férfi nyelve utat tört a szájába. Ekkor átölelte a „férje” nyakát és közelebb húzta magához. Olyan magától értetődően viszonozta a gyengédséget, mintha mindig is erre vágyott volna. Nem törődött semmivel, már nem nyomasztotta a kétség, csupán ez a láthatatlan erő vette szárnyára és repítette egyre számára ismeretlen hely felé.