Hermione meg volt lepődve, hogy a Malfoy család legújabb tagjának üdvözlő szertartása szigorúan zártkörű volt. Lucius ritkán szalasztott el egy alkalmat, hogy fokozza a tekintélyét, és egy keresztelő - vagy bármi is volt az, amit a varázslók csináltak helyette - tökéletes alkalom lett volna, hogy a vagyonával és hatalmával dicsekedjen.

Ehelyett kis ünnepség volt, családi körben, beleértve Narcissát, bár feltettek pár kérdést, hogy miképp kerülte el a Minisztérium tilalmát, miszerint nem léphet az országba, nem beszélve a kísérőjéről, aki cseppet se hasonlított Perselus Pitonra, de nagyon úgy hangzott, mint ő.

– Ez biztos furcsa önnek – mondta a férfi. – Látni Narcissát, amint háziasszonyt játszik itt.
– Nem jobban, mint amilyen nehéz neki, hogy lát engem itt élni, azt hiszem – válaszolta. – Általában Ginny játszik háziasszonyt, ha szükséges. – Ő sosem lett hivatalosan meghívva, hogy maradjon, de egyre több és több időt töltött a kúriában, míg részben ténylegesen be nem költözött, anélkül, hogy a Háztartás Úrnőjévé vált volna. Nem érdekelte a dolog, és nem akart Ginnyvel megküzdeni, aki meglehetős eleganciával nőtt fel a feladathoz. Nem volt Narcissa, de méltóvá vált a Malfoy névre. Még Lucius is elismerte, nyomás alatt.
– Arra következtetek, hogy még megtartotta a saját lakását.
– Meg, leginkább a kliensek miatt. A kúria egy kicsit riasztó néhányuknak, és így nem fogják azt mondani, hogy kihasználom a Malfoy család nevét.
– Úgy vélem, hogy fel kéne vennie a Malfoy nevet, hogy ez lehetséges legyen. – Zavaró volt látni, ahogy a férfi felhúzza egy szemöldökét ránézve, az ismeretlen arca egy számára olyan arckifejezést viselt, ami olyan sok óráról volt ismerős.
– Ha Narcissa tudni akar a kapcsolatunk állapotáról, javaslom, kérdezzen meg engem, vagy Luciust. – Hermione megpróbálta a hangját nyugodtan és egyenletesen tartani. Semmi sem zavarhatja a mai napon Ginny boldogságát. – Most pedig, ha megbocsát…

Menedéket keresett Luciusnál, jól tudva, hogy menedéket keres nála, és ennek ellenére enyhén szórakozott ezen. Aligha ő volt a legbiztonságosabb ismert egyén.

– Perselus idegesített téged, kedvesem? – kérdezte a férfi, ahogy a kicsi Narcissát ringatta a karjaiban. Ravasz lépés volt Ginny részéről, hogy a gyereket Draco anyja után nevezi el, ezzel irritálva Mollyt és behízelegve magát az anyósához, kompenzálásként a Foltozott Üstben rendezett esküvőért. Némi Malfoy sunyiság kezdett ráragadni. – Ha igen, csak szólj és bezárom a várbörtönbe.
– Nincs semmilyen várbörtönöd.
– Egy tévedés, amit korrigálni szándékozom. Szükséges lesz létrehozni néhányat, mikor ez a kis hölgy elkezd hatalomra kerülni, nem igaz? – A mosoly, amit a gyermeknek adott, bárki máson ostoba lett volna, de rajta elment volna túlzottan rajongónak, és még ha csak az alapja is volt, bárki megbánta volna, ha ostobának nevezi. Egy jeti étvágya jelentős volt. – Csak remélni lehet, hogy a hajszín ösztönzően fog hatni az ambíciójára.

A boszorkány elvigyorodott. Lucius ezekkel a szavakkal mutatta be az elsőszülött unokáját neki:
– Olyan, amilyennek gondoltam. A Malfoy ház elesett. A gyerek gyömbér.
– Lucius, szerelmem – mondta, tudatában vele, hogy a férfi, gyászos kifejezése alatt, valójában nagyon is elégedett volt. – Biztos vagyok benne, hogy jobbnak fogod érezni a dolgokat, ha elkezded ezt az árnyalatot eperszőkének hívni.
– Bár attól még mindig gyömbér lesz – gyászolt.
– Az lesz – válaszolta –, de neked, minden ember közül, sokkal jobban kéne méltányolnod egy jó hazugság hatalmát.

Alig két nap múlva, a férfi a gyermek kisujja köré csavarodott.

– Ő egy nagyon szép baba, a hajszíne ellenére, amit állítólag utálsz – mondta a boszorka. – Tudod, hogy bolondulsz érte, bár nem hiszem, hogy már most arra kellene bátorítanod, hogy ő legyen a következő Sötét Nagyúr.

Lucius ajkai azon a módon görbült egy mosolyra, ami azt jelentette, hogy elismerte az érvet, de nem fogja elismerni, míg be nem fejezte a panaszkodást, és biztosan nem nyilvánosan.

– Te magad is nagyon szereted őt.
– Ő egy szép gyerek. Nem utolsósorban, mert visszaadhatod, mikor sírni kezd.

Hermione, eltérítve egy pufók ököltől, ami előtte integetett, nem vette észre Lucius reakcióját a nyilatkozatára: a szomorúság halvány felvillanását, ami gyorsan eltűnt, de nem olyan gyorsan, hogy Draco ne szúrja ki.

– Ebből elég – morogta Draco az orra alatt. – Ginny, gyere velem. Van egy elintézendő családi ügy.

Ginny felnézett a beszélgetéséből Narcissával a legjobb helyekről Párizsban, ahol cipőt lehet venni, és összevonta a szemöldökét.

– Nem várhat?
– Nem, átkozottul nem várhat. – Ginny felsóhajtott, de követte férjét a szobán át, hogy neki adják a babát, hirtelen kiragadva Lucius karjaiból. – Figyelmeztettelek, Granger, és te nem hallgattál rám. Játszol apám érzéseivel, és én nem állhatom ezt.
– Pardon? – Hermione rábámult, azon tűnődve, hogy netalán a férfi túl sokat ivott, tudatában annak, hogy Narcissa és Perselus nézi az egész dolgot, és szélesen mosolyognak.
– Te. Én. Párbaj. Most. – Draco meglehetősen dühöt sugárzott, és bár a boszorkány biztos volt benne, hogy le tudja őt győzni egy párbajban, képtelen volt megérteni, mi váltotta ki ezt a kitörést. Lucius boldog volt, már amennyire ő tudta, és egyfajta csendes elégedettségben éltek, még ha nem is mindig volt teljesen békés.

Tudta, hogy ő maga nagyon boldog volt.

– De… – Hermione Luciusra nézett, segítséget várva. – Hogy játszok állítólag az érzéseivel?
– Öt éve ez megy folyamatosan. Öt éve! És fontolóra vetted akár, hogy tisztességes varázslóvá tedd? – mennydörögte Draco. – Nem, te úgy bánsz vele, mint… mint valami, amit felvehetsz és letehetsz, amikor meguntad. Nem engeded neki, hogy bármit is adjon neked, nem költözöl be a kúriába, te csak természetesnek veszed őt. Nos, ennek most vége.

Hermione rápislogott.

– Mi?
– Szóval, most meg kell védenem a Malfoy becsületet. Kint találkozunk, a gyepen, öt perc múlva. Biztos vagyok benne, hogy Perselus örömmel bíráskodik. – Sarkon fordult és kivonult a szobából.
– Miről beszél? – kérdezte a boszorkány, könyörögve általánosan a szobának. – Lucius?
– Nem találom magam képesnek, hogy megmagyarázzam – válaszolta lassan a férfi. Hermione nem látta őt ilyen távolinak mióta először találkoztak. Megrémítette a gondolat, hogy anélkül, hogy tudna róla, valami rosszat tett, valami komolyat. Amennyire ő tudta, nem volt efféle aranyvérű tradíció, ami elvárta tőle, hogy ő kérje meg Lucius kezét. A dolgok ugyanúgy mentek, mint a mugliknál: a férfinak kellene megkérnie őt. Nem esett nehezére bármi mást kérni tőle; miért a hirtelen tartózkodás? Lucius biztosan nem kételkedhetett a válaszában.
– Jöjjön, Miss Granger – mondta Perselus, a karjára téve egyik kezét. – Nem akarja megváratni Dracót.

Hagyta magát, hogy kitolják a szobából a francia ajtón át a pázsitra.

– Mi a fene folyik itt? – tiltakozott.
– Hát nem nyilvánvaló? Párbajozni fog Dracóval. És ha veszít, hozzá kell mennie Luciushoz. – Hermione megesküdött volna, hogy a szemét nevetett rajta.
– Házasság? Nem értem. – Megtorpant, megtagadva, hogy tovább mozduljon, míg valaki nem ad neki néhány választ. – Ő átkozottul nem kért meg: hogy lehet ez az én hibám?
– Draco szerint, Lucius elhintett finom célzásokat az utóbbi hat hónapban, és te figyelmen kívül hagytad őket. Mi mást kéne gondolnia, mint hogy nem veszed őt komolyan? Tsk, Miss Granger, maga kegyetlen és szívtelen nő. – Perselus tovább hajtotta őt egy lökéssel.
– Az isten szerelmére, honnan kellett volna tudnom? Én nem értem a célzásokat, maga tudja, hogy nem értem a célzásokat – panaszkodott, maga mögé nézve. Lucius nézte, Narcissával és Ginnyvel, aki egy kissé aggódónak tűnt, hogy az ő fényes Dracójuk veszélybe kerül. Lucius, a kedves, lehetetlen Lucius, úgy nézett rá, mint mikor ágyban vannak, és azt elemzi, testének melyik apró rezdülése mit jelent. – Tudod, hogy nem értem a célzásokat – ismételte, próbálva megmagyarázni neki, hogy nem akart nemet mondani, de Perselus tovább siettette őt, míg szembe nem állt Dracóval a pázsiton, mintegy harminc lépéssel kettőjük közt.
– Akkor igazán szükséges elkezdenie odafigyelni. Talán gondolkozzon el a legilimencián; én azt tartom az egyetlen módnak, hogy megértsem, mi zajlik egy szerető elméjében. Vagy ez, vagy a Veritaserum. – A férfi határozottan kinevette.

Hermione a pálcája után matatott, szorosan tartva forró, izzadó kezeiben, próbálva kitalálni, mit tegyen.

– Nem tudnánk ezt csak megbeszélni? – kérdezte, Lucius és Draco közt pillantgatva.
– Ehhez már túl késő, Miss Granger. A kihívás megtörtént és elfogadta. Háromra a párbaj elkezdődik. Az utolsó férfi - vagy nő -, aki állva marad, győz – mondta Perselus, elsietve az útból, és egy védő bűbájt vetett ki, hogy megvédje őt a kóbor átkoktól. – Nem akarok Főbenjárókat – tette hozzá. Draco a boszorkányra meredt, mintha ez mind az ő, és nem Lucius hibája lenne, hogy kibaszottul képtelen egy egyszerű kérdést feltenni.
– Tényleg nem akarom bántani Dracót – szólt utolsó kísérletként, hogy kihúzza magát a bajból.
– Egy. – Piton kérlelhetetlen volt.
– Lucius? – kérdezte felé fordulva. – Tulajdonképpen én felkészültem rá, hogy…

hozzád menjek, te seggfej, de nem volt rá esélye, hogy kimondja ezt, mert Perselus azt mondta:

– Kettő.
– Oh, basszus – mondta. Nem volt választása. Nem tehetett mást, csak hogy felemeli a pálcáját, és reméli a legjobbakat, becsukva a szemét, ahogy ezt teszi.

Ez fájni fog.

Draco, mivel tisztában volt Hermione képességeivel, mint boszorkány, és nem volt kész vállalni annak az esélyét, hogy veszít, máris pozícióba mozdította a pálcáját, és elengedte az átkát, amint Perselus kimondta az utolsó számot. Túl késő volt számára, hogy megálljon, és a Stupor egyenesen eltalálta a lányt. Úgy csapódott a földbe, mint egy kő.

Hermionénak igaza volt. Fájt. Nagyon fájt. És mikor fel tud onnan majd kelni, bárhol is legyen jelenleg, meg fogja találni Dracót, és valami szörnyűségeset fog tenni vele, Aztán megköszöni neki, hogy erőltette a kérdést. Aztán valószínűleg ismét valami szörnyűségeset fog tenni vele, mert mondhatta volna.

– Au – mondta, és kinyitotta a szemét. A Kék Szalonban voltak, Lucius szorosan fogta a kanapén ülve, míg ő maga keresztbe feküdt rajta, fejével a vállán. Nagyon kényelmes volt, kivéve a lüktető fejét, és a nagy vérömlenyt, amit, úgy tűnt, hogy a csípőjére szerzett.
– Nos – mondta Narcissa. – A griffendélesek szeretik a drámai gesztusaikat. Úgy tűnik, hogy megvan a válaszod, Lucius.
– Valóban? – kérdezte Lucius halkan, csak Hermionén tartva a szemét.

A lány bólintott, és összerezzent.

– A fiad azt mondta, becsületes emberré kell tennem téged, de úgy vélem, ez felülmúlja a képességeimet. Viszont tudok belőled házas embert csinálni. Ha szeretnéd.
– Nincs más választásod – mondta a férfi.
– Ez egy ajánlat volt? Ismerem az efféle pasikat, mint te; csak az aritmetikára hajtasz.
– Te vesztettél; én nyertem. A házasság elkerülhetetlen.
– Draco nyert, és ez azért volt, mert csalt. Amúgy, hol van? – Megmozdult kicsit, közelebb húzódva Luciushoz, és próbálva visszatartani az idióta vigyort, ami ki akart törni.
– Bujkál – mondta Ginny, és visszavigyorgott rá. – Nem hülye.
– Ő várhat – mondta Hermione sötéten.
– Ugyan, kedvesem, hát sportszerű ez, kérlek? – Lucius végigfuttatta ujját a boszorkány arcán, aztán megrántott egy fürtöt.
– Oh, rendben – sóhajtott Hermione. – Ígérem, nem vadászok rá a világ végéig és büntetem meg, de csak mert émelyítően boldog vagyok. És csak ha nem mondod el neki. Megérdemli, hogy megizzadjon egy kicsit.
– Ha lehet, fejezzük be ezt az érzelgős szentimentalizmust – mondta Perselus, végtelenül fanyarul, de még ő is jóváhagyóan nézett. Valószínűleg nagy részben azért, mert ez azt jelentette, hogy Narcissa végre szabad volt Luciustól, de egy kicsit azért is, mert még mindig szerette régi barátját.
– Miért nem isztok a boldogságunkra? Egy másik szobában. – Lucius legyintett a kezével nekik, terelve őket, hogy menjenek, lépjenek le, távozzanak. – A menyasszonyomnak és nekem meg kell vitatnunk dolgokat.
– Biztos vagyok benne – mondta Narcissa szárazon. – Gyere, Perselus. Talán bejuthatunk a Malfoy boros pincékbe, amíg van rá esélyünk.

Narcissa kiterelte Ginnyt - aki, úgy tűnt, kész elidőzni - és Perselust az ajtóhoz, és magukra hagyták őket. Lucius legyintett a pálcájával, hogy számos komplex záró és hangszigetelő varázslatot szórjon ki, és visszafordult Hermionéhoz, szemében csillogással.

– Szólnom kéne az ügyvédeknek, hogy készítsék elő a házassági szerződést a következő hétre. Nincs ok a várakozásra, nem igaz?

– Egyáltalán.
– És egy nászút Párizsban,

A lány bólintott.

– Az szép lenne.
– És megengeded nekem, hogy fehérneműt vegyek neked. – Megszívta a boszorka fülcimpáját, bal kezével a ruháját gombolva.
– Igen – sziszegte Hermione, ahogy a férfi ujjai összezárultak egyik mellbimbóján.
– És nem lesz több ebből a hülyeségből, hogy nem vagyok képes neked megvenni a dolgaid, mert te leszel a feleségem.
– Oh, szerelmem, bármit megvehetsz nekem, amit csak szeretnél. Én csak nem akartam, hogy azt gondold, bármi más miatt akarnálak, mint te magad.

Lucius arckifejezése, ami ádázul birtokló volt, egy pillanatra megenyhült.

– Bolond lány.
– Tudom. – Lassan és alaposan megcsókolta a férfit. – Tudod, tényleg fogalmam sem volt.

Azonnal igent mondtam volna, ha lett volna. Vagy magam kérdezlek meg, ha úgy vélem, érdekelt vagy.

– Nos, van egy nagyon jó ötletem, hogyan kárpótolhatsz engem – válaszolta, majd egyértelmű szándékkal csókolta vissza a lányt.
– De van egy szörnyű fejfájásom. – Egy kicsit még jobban lecsúszott a kanapén, ahogy a férfi keze besiklott a ruhájának dereka alá és még érdekesebb irányokba kezdett mozogni.
– Nem használhatod ezt a kifogást, míg össze nem házasodunk – mondta a férfi a nyakát harapdálva. – Különben is, tudok valamit, ami eltereli róla a figyelmed.
– Lucius, emlékszel, mennyire szeretsz nagylelkű lenni? – kérdezte a nő, mindent megtéve, hogy ártatlannak hangozzon.

A varázsló felemelte a fejét, szórakozottan, de óvatosan nézve rá.

– Mit szeretnél, mit adjak neked?
– Talán nem emlékszel egy régi beszélgetésünkre a tizenegyedik fejezetről és a szerepek felcseréléséről…

Valahol, a könyvtárban, a Scrace újra mágiával telt meg, felfedve a tizenkettedik fejezetet, amit ők csak pár nappal később vesznek majd észre, és ami számos érdekes ötlettel szolgált számukra a mézeshetekre.

– Oh, emlékszem.

Semmi más nem volt az arcán a dédelgetett emléken kívül, szóval tovább ütötte a vasat.

– Azt hiszem, szeretném kipróbálni. A nászéjszakán.
– Természetesen, kedvesem, bár egy apró szívességet kérnék cserébe. – Keze feljebb csúszott, köröket rajzolva a lány combjára.
– És mi lenne az?
– Hermione Malfoy. Nem Hermione Granger. Nem Granger-Malfoy, vagy Malfoy-Granger. Malfoy. – Kezével még magasabbra lopakodott, addig kanyarogva és izgatva, míg a nő kisziszegett egy igent, inkább bátorítva és irányítva, mint egyetértésként.
– Ez – mondta a boszorkány hosszan és alaposan megcsókolva őt –, sunyi volt.
– Ez az, amit a Malfoyok tesznek.
– Valóban; csak emlékezz erre, mikor én is egy Malfoy leszek, és te a nászágyhoz leszel kötve. Csak gondolj arra, milyen ígéreteket tudok kicsalni belőled – válaszolta Hermione, kezeit a varázsló ruhájára téve, kiszabadítva a gombokat.
– Semmi olyat, amit nem kapnál meg egy egyszerű kéréssel.
– Ugyan, mi abban az élvezet?
– Így beszél egy igazi Malfoy.

És aztán Lucius gondoskodott róla, hogy Hermione ne legyen képes beszélni jó ideig, biztosítva, hogy övé legyen az utolsó szó, csak ez egyszer.

Vége


Fordító végszava: Íme, elértünk a végére. Remélem, élveztétek! Hamarosan, ha minden jól megy, jelentkezem egy szösszenyetnyi Lumionéval, de az saját lesz. Fordítással valószínűleg nem pocsékolom az időmet többé. (Soha ne mondd, hogy soha...) Ezúton köszönném meg ismét bf_mom és stoobie munkáját. :) A viszonyt... olvasásra!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés