Hermione szédült, hányingere volt és fájt a feje. Általános reakció kábítóátokból ébresztve. De ez lett volna a legkevesebb gondja. Körülötte halálfalók tucatja állt, Voldemorttal az élen. Lényegében elkönyvelhette volna a halálát, de tudta, ilyen könnyen nem ússza meg. Kínozni fogják. Akár akarnak tőle információt, akár nem.
– Nos, sárvérű, van egy jó hírem és egy rossz. Melyiket szeretnéd előbb? – szegezte neki a kérdést és a pálcáját a nagyúr, ám választ nem várt. – A jó hír azt, hogy nincs rád szükségem, így nem szorulok arra, amit tudsz. – Tehát nem vallatás, csak szimpla kínzás. – Viszont a halálfalóim megérdemelnek egy kis szórakozást, és úgy tűnik, páran szeretnék kicsit élvezni a szépséged, mielőtt döntök a sorsodról. – Hermione tágra nyílt szemmel, ijedten nézett körbe. – De, hogy élvezetesebb legyen a dolog, játszani fogunk.
„Merlinre, miféle játék lesz az?” – gondolta.
– Van itt egy hatalmas erdő. Szabadon távozhatsz – mondta a szörnyeteg, mire ő értetlenül nézett rá –, a halálfalóim pedig le fognak vadászni. Mint egy édes húsú kis őzikét – hallatszott Voldemort gonosz kacaja. – Meglátjuk, milyen messzire jutsz, mielőtt valaki elfog… és örömét leli a zsákmányban – nevetett már hangosabban, majd a lány szemébe nézett. – Ha szerencsés vagy, megmenekülsz. Fuss! Menekülj! Rohanj!

Hermione látta a nyitott ajtót, és a férfiak nevetésével övezve kirohant a teremből. Tudta, hogy lényegében nincs esélye, de ha mégis volt egy pici is, akkor azzal élnie kellett. Futnia kellett, nem feladni. Esze azonban nem hagyta el, azonnal terveket szőtt. A folyosókon át futva, remélve, hogy a főbejárat felé halad, az egyik a fal melletti kisasztalon meglátott egy flaskát. Le sem lassított, úgy kapta fel, és rohant tovább. Majd megnézi később, mi van benne. Az épület üresnek látszott, leszámítva a hátrahagyott halálfalókat. Kiérve a napra azonnal körbenézett, merre induljon. Végül balra fordult, hogy az erdő felé szaladjon. Hátranézett, de nem hallott, nem látott senkit. A fák közé érve igyekezett egy állandó tempót felvenni. A Roxfort környékén szokott terepen futni, és elég edzett is volt hozzá, de nagyon figyelnie kellett, hogy ne bukjon fel semmiben, ráadásul fogalma sem volt, miféle lényekbe ütközhet. Nem futott túl gyorsan, mert attól csak kifulladt volna, inkább lassabban, de kitartóan kocogott. Úgy vélte, úgy messzebbre juthat.

Nem messze tőle, egy fáról madarak szálltak fel. Első pillanatban nem is érdekelte, de aztán meghallotta valaki hangját a távolból.
– Arra!
Nem állt meg, de kicsit gyorsított, bár inkább félelemből, mint megfontolásból. Nem akarta elveszteni a józan eszét. Gondolkodnia kellett. Máskor futás közben mindig tervezgetett, ez sem más; legalábbis ezt igyekezett bebeszélni magának. Az, hogy egy tucat halálfaló üldözi, az más kérdés. Próbált nem a hegy felé futni, de az erdő néha elterelte. Egy bozótos emitt, egy árok amott. Igyekezett halkan, és feltűnésmentesen haladni, bár nem tudta, mennyire jár sikerrel, mert a saját szívverését hallotta a fülében. Futott, futott, futott. Nem tudta, a halálfalók mennyire edzettek, vajon hányszor csinálták már ezt, de nem számíthatott arra, hogy kifáradnak, és őt futni hagyják. Azt is el tudta képzelni, hogy csapdák várják.

Sok idővel, és még több fával odébb újra egy madárcsapat árulta el helyzetét, és hátranézve a fák lombjai közt egy piros fénygömböt látott az égre szállni, s felé közeledni. Hamar irányt változtatott, és tudta, hogy hegyre fog érni, de nem tehetett mást. Csak reménykedett benne, hogy nem nyílt terepre kerül, ahol meglátnák. Csodálkozott, hogy nem használtak seprűket, vagy egy egyszerű követőbűbájt, de hát ki tudja, a halálfalóknak mi a szórakoztató?

A hegy lábához érve kicsit megtorpant, és körbenézett. Nem messze tőle egy meredek sziklafal állt, ami úgy tíz méter után egy bemélyedéshez vezetett. Ha oda fel tudna mászni… Azonnal odaszaladt, hogy közelebbről szemügyre vegye a falat. Elég sok repedést és kiugrót látott, így egy mély levegő után nekiindult. Csak imádkozhatott, hogy nem veszik észre, míg a falon mászik, mert akkor vége. Elég gyorsan haladt, és már majdnem felért a barlanghoz, mikor az egyik kő csúnyán megvágta az ujjait a bal kezén. Sziszegve igazított a fogáson, és gyorsan továbbhaladt. Zihálva lapult a barlang aljához, és óvatosan kémlelt ki az alatta elterülő erdőre. Valamivel távolabb állt a ház, ahol fogva tartották, és azon túl egy madárrajt látott felszállni.
„Valaki arra jár” – gondolta, és örült, hogy a szárnyasok most nem őt árulják el.

Imádkozott, hogy ne találják meg, és mindenféle isten felé könyörgött, hogy valahogy kiszabadulhasson ebből a kelepcéből. El innen, bárhova. Csak ne üldözzék. Miután légzése lenyugodott, hátrahúzódott, és beljebb ment a barlangba annyira, hogy még ha repülve közelítenék meg, se lássák. Leült, és elővette a flaskát, majd letekerte a kupakját. Beleszagolt, majd elfintorodott.
– Óriási – suttogta magának keserűen. – Whisky.
Csak egy picit ivott belőle, hogy megnedvesítse a száját, majd letéve megnézte sérült kezét. Ráöntött a sebre egy kicsit, és remélte, ennyi elég lesz, hogy ne fertőződjön el. Nem kötötte be, mert attól tartott, hogy amilyen kötést ő most alkotni tudna, az csak akadályozná a mozgásban, és minden akadály csak ront az esélyein.

Várt. Hosszú, hosszú órákon át várt. Néha kikukucskált, és semmit nem látott, legalábbis semmi olyat, amiből arra következtethetett volna, hogy üldözői merre járnak. Nem mert elindulni, hogy tovább meneküljön. Mi van, ha utoléri őket? Kuncogva képzelte el a jelenetet, miszerint ő fut a halálfalók után, aztán kijózanította a gondolat, hogy abban a pillanatban vége lenne, hisz nincs pálcája. Ha lenne, már nem itt volna. Mit nem adna egy pálcáért!
Odakinn besötétedett, és ő egyre éhesebb lett, de ez ellen aligha tehetett. Várt. Nem tudta mire, de várt, és gondolkozott. Pálcát kéne szereznie, vagy a Hop-hálózat közelébe kerülni. Hirtelen kapta fel a fejét egy ötletre. Hop-hálózat. Kandalló. Vissza kéne mennie a házba. Bármilyen őrültségnek is hangzott, biztos volt benne, hogy ott van egy megfelelő kandalló. Amúgy fogalma sincs, merre menjen, és mikor ér egyáltalán emberek közelébe, akik segíthetnek. És ha talál is egy falut, mit tehetnének az ottaniak a halálfalók ellen?

Nem. Vissza kell valahogy osonnia. Talán ételt is talál.
A terv egész addig jó volt, míg ki nem kúszott a barlang széléhez. Most mászhat le. Átkozott fal! Mindenesetre sikeresen lejutott, noha több időbe telt, mert nem látott sokat. Maga köré tekerte fekete talárját, és felcsapta a kapucnit is. Nem volt igazán hideg, de így még kevésbé látták. Nem futhatott. Egyrészt nem látta volna rendesen a talajt, másrészt nem akarta magát hangokkal elárulni. Csak reménykedett, hogy valami más sem fogja.
Időnként bokrok, fák, gödrök rejtekébe húzódott, és alaposan körbenézett, mielőtt továbbindult volna.

Nem tudta, mennyi idő telhetett el, mire azzal a lassú tempóval visszaért a házhoz, de nem ment be azonnal. Megkerülte, hogy lássa, hol van fény, hol nincs. A másodikon kettő, az elsőn négy világos ablakot látott, amúgy meglepően sötét volt az egészen nagy házban. Nem volt olyan őrült, hogy a főbejáratot válassza. Kiszúrt egy földszinti ablakot, ami nyitva állt, és bár kicsit magasan volt, de tudta, ha felmászik valamire, fel tudja húzni magát. Áldotta a szerencséjét, hogy a falban néhány tégla elég laza volt. Könnyedén ki tudott szedni kettőt, és a lyukba lépve fel tudott mászni. Odabenn sötét volt, de csendesnek kellett lennie. Halk kis puffanással huppant a padlóra, és egyből beleakadt a keze valamibe. Megtapogatta, és kiderült, egy alma az. Rég örült ételnek ennyire, mint most. Örömmel állt neki, és lehetőleg gyorsan evett. Három almával később megkereste az ajtót, és hozzálapulva hallgatózott. Semmi. Kikukucskált, és mivel nem látott mozgást, kiosont. Konyha. Azon átjutva egy folyosón találta magát, majd az étkezőben. Sehol senki. Tovább osonva megtalálta az előteret, ahonnan lépcső vezetett az emeletre. Na, arra nem szándékozott menni. A központi ajtó viszont ígéretesnek tűnt. Egy nappali!

Maga mögött becsukva az ajtót, körbenézett. Senki. Eddig jó. A kandallón látta a Hop-port, és nagyon remélte, hogy a hálózat nincs lezárva biztonsági okokból. Odalépve levette a dobozkát, és beállt a kandallóba. Épp visszafordult a szoba felé, mikor az ajtó kinyílt, és belépett Lucius Malfoy. Épp csak a szemébe nézett, felismerve őt, de pálcát nem rántott; nem mintha már sok értelme lett volna. Hermione azonnal leszórta a port, és bemondta célnak a Szent Mungót.
Kicsit bizonytalanul lépett ki a kórházban, de nem foglalkozott vele. A kandalló melletti tartályból újabb adag port markolt fel, majd újabb utazásba kezdett, mielőtt Malfoy követné. Madame Puddifoot kávézójába érkezett, és azonnal segítséget kért. Csupán pár percen belül már Dumbledore irodájában volt, és a meleg irodában, egy fotelben kuporogva pihenhetett.

***

Két évvel Voldemort legyőzése után Hermione esküvőre készülődött, és soha nem érzett izgatottsággal öltözködött. Meg merte kockáztatni a gondolatot, hogy izgatottabb volt, mint maga a menyasszony, lévén, Ginny maga volt a nyugalom. Legalábbis előző nap még az volt. De ami a legrosszabb, hogy a vőlegény Draco Malfoy volt, bár vele nem sok problémája akadt. Igazán. Ginny által egész jól összebarátkoztak a háború vége óta. A gond nem ez volt.
A gond az esküvő helyszíne volt. És Ginny leendő apósa.
A vadászat óta nem találkozott a férfival, és nem igazán tudta elképzelni, miképp is fog ez megtörténni. Ginny ragaszkodott hozzá, hogy ő legyen a tanúja, szóval esélye sem volt, hogy kihagyja az esküvőt. A helyszínhez Draco ragaszkodott. Családi hagyomány, mondta.

Hatalmas sóhajjal lépett be a kandallóba, hogy aztán a Malfoy kúriában lépjen elő egy sokkal díszesebből. Egy manó fogadta, és mikor megmondta, ki ő, azonnal útbaigazítást kapott, hogy merre találja a menyasszonyt. Megkönnyebbülten zárta magára Ginny szobájának ajtaját, mikor elért odáig úgy, hogy senki mással nem találkozott.
Barátnője boldogan, örömkönnyek közt borult a nyakába.

– Hermione! – szorította. – El sem tudod képzelni, milyen boldog vagyok!
– Nos, ebben lehet valami, lévén, nem én megyek férjhez – mosolygott vissza.
– Hidd el, hamar találsz te is valakit – legyintett Ginny hátrébb lépve, majd megpördült fehér esküvői ruhájában.
– Még mindig nagyon jól áll neked. Na, gyere, csináljuk meg a hajad – ültette le a fésülködőasztal elé a menyasszonyt.
– Senki másra nem hagynám. Te értesz legjobban a hajamhoz. Képzeld! – csacsogott az ara lelkendezve. – Múltkor még Ron is megjegyezte, hogy iszonyú jól néz ki, ahogy megcsináltad a hajad. És ha Ron észrevesz valami ilyet, akkor az már valami. Draco is megjegyezte.
– Draco? Észrevett mást is rajtad kívül? Kétlem.
– Na jó, neki én mondtam, hogy nézzen meg, és akkor mondta, hogy sokkal jobb, mint volt.

Hermione egy apró mosollyal fésülte barátnője haját.
– Épp ideje volt, hogy kezdjek valamit azzal a sok bodorral, nem igaz? – kérdezte kicsit lehajolva, hogy lássa saját magát is a tükörben. Megszelídített barna hullámok hullottak előre a nyakába, majd mosolyogva folytatta a munkát.
– Imádom – nyúlt fel Ginny, és ujjai közt simította végig a barna loknikat. – Olyan selymesek.
– Ahogy már a tieid is, mióta megfőztem neked az én speciális samponom.
– Ha tudnád, milyen hálás vagyok érte. Draco szinte dorombolt, mikor megérezte. Aztán persze megjegyezte, hogy nekik ez a családban adottság, minden bájital és segítség nélkül.
– A kis önelégült.
– Az, de ezzel együtt kell imádni.
– Azért, ha nem muszáj, én inkább nem imádom.
– Ne is. Ő az enyém. Ha Malfoyt akarsz, ott van Lucius.

Hermione láthatóan megremegett, amit Ginny is észrevett.
– Ne haragudj. Nem úgy értettem – mentegetőzött egyből. – De ugye tudod, hogy nincs mitől tartanod? Lucius már nem ugyanaz, aki akkor volt. Hah! Különben én sem mehetnék hozzá a drágalátos fiához.
– Persze, persze – bólintott Hermione automatikusan. Megszámolni se tudta, hányszor hallotta már ezt. A maga részéről majd hiszi, ha látja. Viszont Luciust egyáltalán nem akarta látni, így nem is volt rá sok esély, hogy elhiggye.
– Tegnap amúgy kérdezte, hogy biztos jössz-e, mondván, nem venné jól, ha bármi fennakadás lenne az esküvőn. Én meg mondtam, hogy ne aggódjon, itt leszel, mert ha nem, magam megyek és rángatlak ide egy jól irányzott denevérrontás után.
– Ó, de kedves. Mr. Malfoy meg nyilván tudja, hogy nem akarok találkozni vele. Remélem, elkerül.
– Nehéz lesz, mikor ő az apósom lesz, te meg a tanúm vagy.

Mikor hamarosan elkészült Ginny frizurája, megjelent Molly, majd Tonks és Fleur is. Észre se vették, és elérkezett a bevonulás ideje. Minden készen állt. Hermione megigazította saját ruháját, és mosolyogva adott még egy puszit Ginnynek, aki vigyorgott és hessegette őt, mondván, siessen, mert minél hamarabb férjhez akar menni. Kuncogva hagyta ott barátnőjét, és az oltárhoz sietett a helyére. Köszönt pár vendégnek, majd rámosolygott Blaise-re és Dracóra. Az utóbbi felettébb idegesnek tűnt, de a mosolya láttán, úgy tűnt, megnyugodott kicsit, hogy a menyasszony valóban jönni fog.
És jött is. Hermione pedig gyönyörködött a barátnőjében, ahogy a násznép többi tagja is. Mégis, a tekintete oldalra siklott, az első sorba. Lucius őt nézte. Őt. Nem a menyasszonyt, nem a fiát. Őt. Lehervadt a mosolya, és összeszűkült a gyomra. Remegett a kezében a virágcsokor azoknak a hipnotikus ezüstszemeknek a láttán. Behunyta a szemét, majd egy mély lélegzet után koncentrált, hogy Ginnyt nézze.

A ceremónia minden gond nélkül lezajlott. A csóknál Draco ölbe kapta feleségét, és önelégülten kijelentette, most már késő, nem menekülhet tőle soha többé.
A gratulálók lassan fogyatkoztak, s Lucius egyre közelebb ért Hermionéhoz. És mivel ő ezt látta, azonnal távolodni kezdett, kiszúrva magának Ront és Harryt, hogy velük beszélhessen, ami viszont nem tarthatott sokáig, mivel a fiúk elkezdtek Ron és Lavender kapcsolatáról beszélni. Ő pedig ki nem állhatta azt a nőszemélyt, így inkább odébb állt.
Mikor Lucius ismét túl közel került hozzá, újra menekülési útvonalat keresett. A férfi épp valami másik vendéggel beszélt, ezért ő gyorsan megkereste Remust és Tonksot, akik a kis Teddyvel voltak elfoglalva.

Menedéke egész jónak bizonyult, és kitartott egészen a vacsora kezdetéig, mikor is kiderült, hogy Lucius majdnem vele szemben fog ülni. Hosszú asztalsorok vártak rájuk, az asztalfőnél természetesen az ifjú házaspárral. A Draco felőli oldalon a tanúja, Blaise, majd az apja foglalt helyet, míg a másik oldalon vele kezdődött a sor, majd Molly, aztán Arthur következett.
Mindent megtett, ami tőle telt, hogy ne nézzen a szőke férfire, és ez egész addig ment is, míg meg nem hallotta azt a nevetést. Mély és borzongató. Jó értelemben. Felkapta a fejét, keresve a forrását, és nem tehetett mást, mint bámulta Lucius Malfoyt, amint fia egyik megjegyzésén nevet. Ám amint a férfi pillantása rá esett, a nevetés abbamaradt, de a mosoly még ott játszott a szája szélén, mikor a szemébe nézve picit fejet hajtott, és megemelte a poharát. Hermione semmi mást nem látott, csak a tekintetét. Azt a szürke szempárt, amiben most ugyanazt látta, mint amit akkor, évekkel ezelőtt érzett üldözői felől.

A prédára leső vadász.

Nyelnie kellett, mire a férfi szórakozott mosolya kissé önelégültre váltott, ezért inkább a tányérját részesítette nagyobb figyelemben. Csak akkor zökkent ki a gondolataiból, mikor Molly kezdett rá szokásos témájára, miszerint milyen jó is lenne, ha ő is találna magának valakit. Na persze. És ilyenkor jött a következő menetrend szerint érkező pont… Miszerint Charlie is magányos…
Sikeresen végigette a menüt anélkül, hogy ismét ránézett volna a Malfoy családfőre. De a hangja… a hangja folyton elérte őt. Nem merte volna bevallani, mennyire tetszik neki. Végül is… Minden rosszban van valami jó. Malfoy rossz, de a hangja jó.

A vacsora után kezdetét vette a tánc. Ginny és Draco nyitótánca után Blaise kötelességének érezte, hogy felkérje, hisz ők a tanúk. Aztán kiderült, hogy a srác egy bolond bohóc, aki jókat szórakozott Dracón, aki most vállalt önként egy életfogytiglani szabadságvesztést. Zambini nem bírta volna elképzelni az életet egy nő mellett…
Aztán Harry kérte fel, majd Ron. És Charlie, aki kuncogva megnyugtatta, mondjon az anyja akármit, számára mindig is egy második hugi marad.

Elhagyta a parkettet, hogy frissítő után nézzen, és megkönnyebbülten nyelt pár kortyot a hűvös koktélból, mikor megérezte maga mögött valaki jelenlétét. Azonnal megfordult, csak hogy meglepetésében és ijedtében elejtse a poharát. Lucius viszont elkapta azt, és elégedett kis vigyorral nézett a szemébe. Nem pillantva félre letette a lány poharát, majd ugyanígy emelte fel a kezét, hogy lenyalja az ujjáról a ráfröccsent italt. Hermione megbabonázva nézte a száját és a nyelvét, ahogy végigsimít hosszú ujján, aztán… aztán eszébe jutott, hogy menekülnie kéne.
Fuss, Menekülj! Rohanj! – hallotta a fejében saját hangján Voldemort szavait.

Csak kétlépésnyire jutott, mikor Lucius ismét előtte állt. Megpróbálta kikerülni, de a férfi, mintha csak táncolnának, együtt mozgott vele.
– Hová olyan sietős, Miss Granger? – kérdezte mély, doromboló hangon, amitől Hermione libabőrös lett, noha egy hangocska folyamatosan azt kántálta a fejében: veszély, veszély, veszély…
– Bárhova, ahol maga nincs ott – vágta rá, próbálva igazán dühösnek hangozni, és véleménye szerint elég jól sikerült is.
– Táncoljon velem – súgta Lucius, de mielőtt Hermione mondhatott volna bármit, a férfi megragadta a kezét, és a következő pillanatban a táncolók közt találta magát, a varázsló másik karjával a derekán.

Nem akart jelenetet rendezni, így halkan szólalt meg az ezüst szemekbe nézve.
– Engedjen el, különben megátkozom úgy, hogy többé nem néz tükörbe.
– Reméltem, hogy félre tudjuk tenni a múltat – szorította jobban magához Lucius, mert minduntalan el akarta tolni magától, noha közben a tánclépéseket egyszer se rontotta el.
– Soha. Soha nem felejtem el, ahogy vadásztak rám, hogy állatként kezeltek, és valami ócska… ribancnak néztek – préselte összeszorított fogai közt dühösen. Képtelen volt kiszabadulni a férfi karjaiból.
– Sosem néztem állatnak. Pláne nem… ribancnak.
– Ott volt. Láttam! – mondta Hermione, és öklével egy kisebbet csapott a férfi mellkasára.
– A házban, Miss Granger. Nem vettem részt a hajszában – suttogta halkan, de határozottan Lucius.
– Ettől jobban kéne éreznem magam?
– Miért nem volt ott a tárgyalásomon? – kérdezte a varázsló. – Azt hittem, ott lesz a vádlók közt. Meglepetésemre Potter mellém állt. De ön sehol nem volt. Se mellettem, se ellenem.

– Miért kellett volna megtennem? Elhiszem, hogy jót akar a fiának. Elhiszem, hogy Voldemort halálát akarta. De ettől még nem hiszem el, hogy nem nézi le ugyanúgy a magamfajtát vagy a muglikat, mint azelőtt.
– Ha ott lett volna a tárgyaláson, tudná a történetem.
– Jó, hogy nem szemrehányásnak szánja ezt! És tudom, mi történt. Harry mindent elmondott! Tudom, hogy a feleségét Voldemort ölte meg, nem sokkal a házasságuk után. És azt is tudom, hogy vannak kapcsolatai a mugli világban is. Nyilván, hogy pénzt nyerjen tőlük is. A lényegen nem változtat.
– Sosem ártottam önnek. Tudom, hogy a vadászat borzalmas lehetett, de én nem voltam ott. Nem bántottam. Sosem vettem részt az… efféle eseményeken.
– És mondja csak – kezdte dühösen csillogó szemmel Hermione –, mit tett volna, ha nem a kandallóban lát meg? Mit csinált volna velem, ha elkap?

Luciusnak nem volt esélye válaszolni, mivel az ifjú férj lépett hozzájuk, és kérte le Hermionét. A férfi vádlón nézett a fiára, majd távozott a parkettről.
– Jól vagy? – kérdezte Draco.
– Persze, hogy jól vagyok – csattant Hermione, majd ingerülten szusszant egyet. – Bocs.
– Láttam, hogy apám táncol veled, és hogy nem épp baráti a hangulat. Ginny ragaszkodott hozzá, hogy segítsek.
– Hát, kösz. Most, hogy megmentettél, tovább is léphetnénk. Majd a feleséged biztos…
– Nem úgy megy az! Ginny le is szedné a fejem, ha ennyivel hagynám magam lerázni. Inkább mondd el, mit akart apám.

– Honnan a frászból tudjam? Iderángatott táncolni az akaratom ellenére, majd bizonygatni kezdte, hogy nem is olyan rosszfiú ő.
– Nézd, Granger. Tudom, hogy apám nem egy szent, de nem ismered őt. Hosszú évekig kellett játszania egy szerepet, amibe belekényszerült, és mindenki csak azt az arcát látja. Senki nem veszi a fáradságot, hogy igazán megismerjék őt. A végső csata óta megkönnyebbült. Szabad lett, és lassan engedte leolvadni a maszkját. Igyekszik jóvátenni a bűneit.
– Csak mert adakozik, már lássam jónak? – csóválta a fejét a lány.
– Szerinted, mégis miért állt le veled beszélni? Elárulom. Pontosan tudja, mennyire utálod őt, és szeretne ezen változtatni. Ismerem apámat, jobban, mint bárki más. Soha, de soha nem bántana téged.
– Mert én aztán olyan sokat érek a szemében – fintorgott.

– Többet, mint hinnéd – mondta Draco, mire Hermione szemöldökét ráncolva nézett fel a szemébe.
– Te meghibbantál – vonta le a következtetést.
– Apám is gyűlölte azt a rohadékot, és piszkosul örült, mikor Harry végre legyőzte. Pontosan tudja, hogy mellette te vagy, és te voltál az ész. Korunk legokosabb boszorkánya – mondta egy apró, kekeckedő mosollyal.
– Na persze. Szóval, hálás nekem? – kérdezte hitetlenkedve Hermione.
– Bizony – bólintott vigyorogva Draco, majd hozzátette. – Ráadásul megmentetted a legjobb barátja életét – intett az egyik távoli asztalnál ücsörgő férfiak felé. Hermione pontosan látta, hogy Perselus Piton mellett ülve, Lucius Malfoy most is őt nézi. – Azt hiszem, még számolnom kell apámmal, amiért lekértelek – mondta, majd visszanézett Hermionéra. – Nincs jogom kérni tőled semmit, de ha lehet… próbálj meg hinni nekem, mikor azt mondom, nem bántana téged.

A tánc végén Draco lekísérte, és ő Harry és Ron társaságában keresett megnyugvást, akik vele mit sem törődve beszélgettek a kviddicsről és a rajongókról.
Meglepetésére, mikor később Ginny magára hagyta egy kis beszélgetés után, ex-bájitaltanára kérte fel táncolni.

– Merlinre, könyörgöm, mondd, hogy nem miatta kértél fel! Te is akarsz pár jó szót szólni az érdekében? – kérdezte sóhajtva, mikor a férfi átkarolta, és megfogta egyik kezét.
– Ugyan – tiltakozott a férfi. – Bár, ha már így felhoztad, meg kell jegyeznem, Lucius kissé duzzog, amiért nem tud téged megbékíteni. De nehogy elmondd neki. A Malfoyok ugyanis nem duzzognak – mondta szemforgatva, mire Hermione kuncogva hajtotta a homlokát a férfi vállára.
– Miért nem tud egyszerűen csak békén hagyni? Törődjön a saját dolgával, én is az enyémmel, és menjen isten hírével. Mocskos mardekáros – mormolta, mire Piton kuncogott kicsit, s ő felnézett a szemébe.

– Azért csak óvatosan a házam sértegetésével, kisasszony. Az, hogy speciális bánásmódban részesítelek, nem azt jelenti, hogy mindent megbocsájtok neked.
– Ó, magasságos bájitalmester, nézze el nekem, hogy szerény griffendéles kis személyem merte felemlegetni házának nevét – gúnyolódott Hermione.
– Szemtelen kis csitri – szusszantott Piton, mire a boszorka újra a vállára hajtotta a fejét.
– De ilyennek szeretsz – állította, és nem várt reakciót. Mégis kapott.
– Kénytelen voltam megszokni a közelséged, miután a gyengélkedőn rám erőltetted a társaságod, ha akartam, ha nem.
– Ahha – nézett rá mindent tudón Hermione. – Kénytelen voltál. Nos, Piton professzor, akkor miért is kért fel táncolni, ha annyira nem kedvel? Mindamellett, hogy egy jó szót szóljon a barátja kedvéért?
– Gondoltam, én is megérdemlek egy táncot egy szép ifjú hölggyel – vont vállat a férfi könnyedén.

– Még akkor is, ha a tisztelt bájitalmester uraság egy bizonyos zöld szempárt követ leginkább? – vigyorgott Hermione.
– Mi? Miről beszélsz? – kérdezte hirtelen Perselus, és semmitmondó álarca nem árulta volna el, ha a szavai nem érkeztek volna olyan gyorsan.
– Ééén semmiről – vont most vállat a lány. – Bár, ha már Harrynél tartunk… mondtam már, hogy nemrég szakított a pasijával, és most ismét egyedül van?
– Igen? – kérdezte Piton hirtelen a szemét fürkészve, hogy hihet-e neki. Persze, nem volt oka kételkedni benne.
– Első kézből tudom. Ó! Tényleg! – tette hozzá ártatlanul. – És képzeld, újabban előkaparta a bájitalos könyveit, mondván, van, amit ő is meg tud főzni.
– Nos… – kezdte Piton, és tekintetével megkereste az említettet. – Talán fel kéne ajánlanom a segítségem, mielőtt felrobbantja az üstjét, saját magával együtt. Persze, csak mert megesküdtem az anyjának, hogy vigyázok rá.
– És ezt legjobban akkor teheted, ha a közelében vagy – vigyorgott ismét.
– Pontosan.

Mosolyogva nézte, mikor a tánc után a férfi a barátai felé közelített, így aztán későn vette észre, hogy Lucius ismét mellette termett.
– A fiam a barátnőjét vette el, a barátom a barátját akarja. Lehet valami a griffendélesekben, ami olyan vonzóvá teszik őket a mardekárosok szemében – mondta a férfi, és mikor Hermione ránézett, egy igazi mardekáros mosolyt láthatott.
Túl dühösnek érezte magát ahhoz, hogy szóba elegyedjen a férfival, így inkább megpróbálta otthagyni. Ismétlem: megpróbálta. Csakhogy Luciusnak erről más véleménye volt.
– Mivel engesztelhetném ki? – kérdezte, megfogva a csuklóját. – Mivel tehetném jóvá?
– Hagyjon békén! – rántotta ki a kezét a férfiéból. – Azzal teheti a legjobbat, ha távol marad tőlem, és főleg, ha nem ér hozzám.

– Az lehetetlen – lépett közelebb Lucius, és Hermione most a vadásztekintet mellett mást is látott. Némi gyengédséget. Biztos volt benne, hogy téved.
– Miért olyan fontos magának, hogy én milyen véleménnyel vagyok magáról?
– Miért olyan furcsa, hogy kedvében akarok járni egy ilyen szép és okos boszorkának? – kérdezte a férfi, felemelve a kezét, majd picit megsimította a döbbent Hermione arcát.
– Maga meghibbant – hápogta, majd sarkon fordulva elsietett. Nem mert szaladni, mert nem akart feltűnést kelteni. Viszont kis nyugalomra volt szüksége, így bement a házba, hogy keressen egy mosdót.

Felfrissülve, lehiggadva és összeszedve magát lépett ki a fürdőszobából, csakhogy egyből a ház urával és annak önelégült mosolyával találja magát szembe.
– Ilyen könnyen nem menekülhet el, Miss Granger – dorombolta, és Hermione belsője megremegett a hangtól és a helyzettől, úgy hátrált egy lépést.
– Hagyjon engem végre békén! – vette elő a pálcáját, mire Lucius tetőtől talpig végigmérte, majd picit megcsóválta a fejét, ahogy közelebb lépett.
– Ugye nem arra készül, hogy pálcát fog rám a saját házamban? – kérdezte, s követte a boszorkát, ahogy az hátrált.
– Engedjen elmenni – követelte Hermione, de nem tudott félrenézni a férfi szeméről.
– És ha nem? – vonta fel egyik szemöldökét Lucius.
– Sikítok – közölte tényszerűen a boszorka.

– Nem fog – válaszolt a ház ura. – Maga nem az a fajta, aki sikítozik. Másrészt nem akarja elrontani a barátnője esküvőjét, nem igaz? Olyan borzalmas lenne a társaságom? – kérdezte rosszul megjátszott sértődéssel.
Fuss! Rohanj! Menekülj!
Hermione most nem fogta vissza magát. Úgy lódult neki, ahogy csak bírt. Már nem hallhatta Lucius kuncogását, majd halk hangját.
– Egyszer úgyis elkaplak, szépségem.

Hermione nagyobb biztonságban érezte magát a násznép közt, de még így is folyton azt nézte, hogy hol van Lucius. A férfi, annak ellenére, hogy nem ment oda hozzá ismét, mindvégig szemmel tartotta, és úgy kerülgette, ahogy a vadász a prédáját cserkészi be, és a tekintete, a mosolya egyszerre borzongatta meg kellemesen és késztette menekülésre. Igazságtalannak tartotta, hogy épp egy ilyen ember kapott ilyen jó külsőt és ilyen szexi hangot.
Az esküvő aztán a végéhez érkezett, és a házaspár egy zsupszkulccsal elindult a nászútra, így lassacskán a násznép is távozott. Hermione sem szándékozott tovább maradni, így egy gyors búcsú után barátaitól félrehúzódott, hogy hoppanáljon, de mielőtt megtette volna, még látta Luciust, amint őt nézi.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.