Hermione nem igazán keresett még állást, mert elég pénze volt, hogy a nyarat, sőt, akár egy egész évet nélküle töltsön. Így elég váratlanul érte a minisztérium felkeresése. Az állás maga nagyon jónak tűnt, lényegében azt kéne csinálnia, amit szeretett: kutatni, utánajárni dolgoknak, könyvekben keresgélni válaszokat. Már önmagában az, hogy szabad bejárása lenne a minisztériumi könyvtárba, fenséges gondolat volt. Viszont az, hogy a Minisztériumnak dolgozzon, kizárt. Nem, mindazok után, amiket tizenegy éves kora óta tapasztalt tőlük. Mégis… A feladatok csábították, így egy napnyi rágódás után válaszolt, s megírta, hogy nem fog leszerződni a Minisztériummal, mint alkalmazott, azonban magánemberként szívesen vállal egy-egy kutatást, ha megbízzák vele, feltéve, hogy szabad hozzáférést biztosítanak neki a könyvtárhoz és a szükséges dokumentumokhoz.

Így történhetett meg az, hogy két héttel később egy mappával a kezében, és egy mosollyal az ajkain lépett be a hatalmas könyvtár ajtaján. Lelkesen sétált a sorok közt, egyelőre csupán felmérve, mit hol talál, mikor az egyik sarkon befordulva meglátta Lucius Malfoyt. Megtorpant. A férfi nem vette észre, így pár pillanatig alkalma volt anélkül szemrevételezni, hogy bárki megzavarta volna.
A szőke férfi haja hátra volt kötve egy fekete bársonyszalaggal, és így látható volt elegáns arcéle. Ruhája, mint mindig, most is kifogástalanul tökéletes volt. Utálta érte, hogy az esküvőn megérezhette, milyen kemény izmok lapulnak alattuk, és hogy azóta is kísérti álmaiban. Ahogy ezüstszürke szeme is. A tekintete, ahogy ránézett, és ha nem tudta volna, kiről van szó, el akart volna veszni benne. Mint ahogy most is csak azt látja… HOGY MI?!

Halkan nyikkanva ugrott egyet, mikor rájött, hogy ki tudja, mióta szemezik a férfival, aki azóta elé állt. Gyorsan lépett egyet hátrébb, majd megpördült, de a férfi érte nyúlva átkarolta, és háttal magához húzta. Nyitotta a száját, de a varázsló megelőzte.
– Sss… Csak csendben, Miss Granger, ez egy könyvtár – súgta a fülébe, amitől megborzongott. Lucius kuncogott a reakcióján. – Netán fázik, kisasszony? – Hermione megrázta a fejét, mielőtt átgondolhatta volna a választ. Ami azt illeti, nagyon is melege volt, noha a kinti meleghez képest a könyvtárban hűvös volt, hála a bűbájoknak.
– Engedjen el – monda.
– Nem szívesen – vallotta be a férfi. – Meglehetősen jó ez így – mormolta, s lehajtotta a fejét a lány nyakához, hogy egy mélyet szippanthasson az illatából.
– Kérem…

– Nem. Én kérem. Beszélni akarok önnel, de úgy nem megy, ha elszalad – mondta. – Minek köszönhetem, hogy itt futunk össze? Úgy tudtam, visszautasította a Minisztérium ajánlatát.
– Honnan… Honnan tudja, hogy egyáltalán munkát ajánlottak? – kérdezte halkan, a férfi két karján tartva a kezét. Erőben esélye se volt ellene, így meg se próbálta lefejteni magáról azt a két erős, izmos, határozott… khm…
– Én ajánlottam be – válaszolta Lucius, mire Hermione hirtelen rá akart nézni, de az ebben a pózban nem igazán ment. A férfi viszont lazított az ölelésén, így meg tudott fordulni, hogy a szemébe nézzen.
– Miért?
– Mert úgy gondoltam, tetszene önnek.
– Kivéve, hogy sosem dolgoznék a Minisztériumnak – jegyezte meg a lány.
– Akkor hogy került ide?
– Elutasítottam az állást, de felajánlottam, hogy felkereshetnek feladatokkal, és vagy elvállalom, vagy nem.

– És persze így bejutott a könyvtárba – mosolygott a férfi elégedetten.
– Engedjen el! – kérte most halkabban, és gyengébben a lány.
– Draco és Ginevra tegnap hazaértek a nászútról. Holnap este tartunk egy kisebb vacsorát. Csak a szűk baráti kör, és család. Biztos vagyok benne, hogy újdonsült menyem fel fogja keresni, hogy meghívja. Remélem, eljön – simított végig a lány arcán.
– Miért?
– Mert így talán újra megpróbálhatnánk beszélni.
– Én nem akarok magával beszélni.
– Én viszont szeretnék. Számítok önre holnap – súgta, majd közelebb hajolva egy puszit lehelt a füle tövébe, mire Hermione újra megremegett. Nem értette, hogy kerülhettek ilyen helyzetbe.
– Nem megyek. Nem érek rá – mondta hirtelen, határozottabb hangon.
– Ne keressen kifogásokat – csóválta a fejét a férfi, mire a boszorka megpróbált kiszabadulni a két erős kar közül.
– Nem keresek, de dolgom van. És most azonnal engedjen el, különben segítségért kiáltok.
– Várom holnap, Miss Granger – mondta még Lucius.

Miután a férfi elengedte, és magára hagyta, Hermione hirtelen fázni kezdett. Egy kis ideig képtelen volt másra gondolni, mint arra, milyen érzés volt Lucius Malfoy karjaiban lenni, és az orra alatt szitkozódva átkozta magát, amiért épp a szőke istencsapásához kell vonzódnia. Persze, tudta, hogy ez csak testi vágy, hisz kizárt, hogy beleszeressen, mégis utálta a dolgok ilyen alakulását. A vacsorára nem megy el. Ez természetes. Ezt eldöntötte.
Ez a döntés egész estig kitartott, mikor is Ginny felkereste otthon, és meghívta. No persze, nemet mondott, csak azzal nem számolt, mivel érvel a vörös boszorka majd ezek után.
– Nem mondhatsz nemet! Piton se akart jönni, de mikor megtudta, hogy te is meg leszel hívva, egyből igent mondott, mondván, beszélni akar veled valami munkáról.
– Felkereshet itthon bármikor – próbálkozott.
– Ne csináld! – könyörgött Ginny, és Hermione elveszett a kölyökkutya-szemeket látva. – Nélküled nem lenne olyan jó. Kééérlek!

Így hát igent mondott. Aztán hajnalban arra ébredt, hogy leizzadva, zakatoló szívvel piheg a takarójába csavarodva. Nem emlékezett rá, hogy volt-e már valaha ilyen buja és érzékien bűnös álma egy férfival. A legrosszabb persze az volt, hogy mindezt az idősebbik Malfoy váltotta ki belőle. Egy forró fürdő után már jobban érezte magát, csak hogy reggeli közben eljátsszon az ötlettel, miszerint mégsem megy el a vacsorára. Persze, a gondolat, hogy ezzel csalódást okoz Ginnynek, nem volt szép. És kíváncsi volt, mit akarhat Perselus, noha azt másképp is kideríthette volna. Mégis…
Az egész napja ezzel az őrlődéssel telt, így a munkájára is alig tudott figyelni.
Az este aztán eljött, és ő pontban hétkor egy sötétzöld ruhában, vállán egy könnyű nyári talárral hoppanált a Malfoy kúriához.

– Hermione! – ölelte át egyből Ginny. – Féltem, hogy mégsem jössz el.
– Nagy volt a kísértés – morogta. – De itt vagyok.
– Nagyon helyes. Gyere! – ragadta meg a kezét, és behúzta maga után a házba. – Te vagy az utolsó, már mindenki itt van.
– Óh, Miss Granger – hallatszott Lucius Malfoy kellemesen mély hangja, mire egyből oldalra fordította a fejét, csak hogy láthassa, amint a férfi épp whiskyt tölt egy pohárba, majd átadja Perselusnak. – Örülök, hogy el tudott jönni – dorombolta, mire Perselus megeresztett egy értő mosolyt, de aztán egy fejcsóválás után átkarolta Hermionét, és beljebb vezette.

– Ne is foglalkozz vele, egész nap olyan, mint a jóllakott macska, bár fogalmam sincs, milyen egeret evett – mondta, mire Hermione picit elmosolyodott. – Be kell valljam, kicsit zavaros számomra a helyzet. Lucius azt mondta, összefutottatok a minisztériumban, bár nem dolgozol nekik. Nem kértem, hogy magyarázza el, tőled szeretném hallani, mi a helyzet.
– Nem fogadtam el az állást, de felajánlottam, hogy ha megkeresnek egy-egy kutatással, akkor vagy elvállalom, vagy nem.
– Értem. És ezek szerint máris kaptál egy munkát? – kérdezte a bájitalmester, majd kortyolt egyet az italából.
– Igen – bólintott a lány. – Ginny azt mondta, beszélni akarsz velem valami munkáról.
– Hermione! – lépett hozzájuk Harry, és egy szoros ölelésben részesítette barátnőjét. – Gyere! Ronnak hírei vannak.
– Öhm, én… – nézett zavarodottan Pitonra.
– Menj csak, majd később beszélünk.

Így aztán Hermione barátai körében találta magát, és megtudhatta, hogy Ront épp aznap kérték fel a Chudley Csúzlik őrzőjének.
Lucius a nappali másik felében épp elküldte az egyik manót, hogy tálaljanak, majd Perselus mellé lépett, aki enyhe fintorral nézte a legifjabb Weasley fiú áradozását.
– Muszáj volt közbelépned? – kérdezte kissé sértetten, miközben ő is a fiatalok felé nézett, csak ő a gyönyörű barna, hullámos hajat, és a formás feneket szemlélte.
– Lucius, szegény épp csak megérkezett, te meg már letámadod. Örülj neki, hogy egyáltalán itt van. Ha túl sokat zaklatod, azzal csak elűzöd, és legközelebb nem jön el.
– Tudom, mit csinálok – morogta a házigazda.
– Na persze – horkantott Piton, aki barátja felé fordult, mikor Potter rajtakapta, hogy őt figyeli. – Nagyon ajánlom, hogy gondold meg, mit teszel. Ha bántod… és tudom, hogy nincs szándékodban, de akkor is… akkor számíthatsz rá, hogy leátkozom a szőke tincseid.

– De védelmező lett valaki. Ha nem tudnám, hogy Potter feneke vonz, még azt hinném, hogy…
– Sokat jelent nekem – vágott közbe Perselus. – Nem azért mert megmentett, hanem mert mellettem volt akkor is, amikor nem érdemeltem meg, és sokat segített nekem. És ezt sosem fogom tudni eléggé meghálálni neki.
– Tudom, tudom. Már mondtad. De ahogy említetted, nem áll szándékomban őt bántani. Egész más terveim vannak vele – sóhajtotta, ismét végigmérve Hermionét, majd barátjához fordult, mikor megjelent az egyik manója, hogy bejelentse, a vacsora tálalva.

Az ételek fenségesek voltak, a beszélgetések jókedvűek, és Hermione egy ideig félre tudta tenni a gondolatot, hogy Lucius Malfoy a közelben van. Persze, ez nem tartott sokáig. A vacsora után ugyanis visszamentek a nappaliba, és a férfi feltartotta őt, mikor a többi vendég kényelembe helyezte magát a kanapékon és foteleken.
– Tudtam, hogy Ginevra meg fogja győzni – mosolygott elégedetten.
– Akkor azt is tudhatná, hogy miatta jöttem, nem maga miatt. És ha most megbocsát – mondta gúnyosan –, beszélnem kell Perselusszal.
Hermione úgy hagyta ott a férfit, hogy annak még csak esélye sem volt válaszolni, s aki aztán összeszorított foggal társult fiához, aki épp a legidősebb Weasley fiúval beszélgetett.

– És most hallgatlak – huppant le Hermione elégedetten Perselus mellé, amiért sikeresen faképnél hagyta Luciust.
– Hát jó – dőlt hátra a férfi a kanapén. – Tulajdonképp ugyanazt szeretném, amit a Minisztérium. Hogy kutass. Jó pár bájitallal kapcsolatban vannak ötleteim és felvetéseim, és szeretném, ha segítenél nekem. Mindemellett… néha jól jönne, ha valaki dokumentálná helyettem, amit csinálok. Egy-egy főzet kísérletezésénél örülnék, ha csak a főzésre kéne koncentrálnom, de a precizitás miatt a jegyzetelés is elengedhetetlen… És mivel te voltál a legjobb bájitaltanból… Veled tudnék dolgozni.
– Hű! – lehelte Hermione. – Ez… jól hangzik – vigyorgott. – És mikor kéne ez a segítség?
– Mivel nyár van, és nyugtom van a diákoktól, amint lehet. Szeptembertől maximum hétvégén van rá igazán időm.

Hermione elgondolkodva nézett maga elé, és azon töprengett, hogy egyeztesse össze a két feladatot. Végül abban maradtak, hogy amint leadja a kutatás eredményeit, jelentkezik. Perselus nem mutatta, de igenis elégedett volt. Így nem csak segítséget talált, de alkalma volt időt tölteni a lánnyal, akinek a barátsága igazán fontossá vált számára. Már csak azt kellett kitalálnia, hogy cserkéssze be Harryt, hogy igazán szép legyen az élet.
Míg a bájitalmester ezen töprengett, Lucius végignézte, ahogy a Weasley ikrek elrabolták mellőle Hermionét, és az egyik sarokban valamiről egész intenzíven tárgyaltak. A lány valami igazán érdekesről magyarázhatott, mert hosszú perceken át a két fiú csak úgy itta a szavait.

Kis idővel később Hermione friss levegőre vágyott, így csendben kisétált a kertbe. Azonban nem állt meg az ajtó közelében. Lenyűgözve nézte a sötétben itt-ott fénylő kis lámpásokat, s fényüknél az amúgy is csodás kert varázslatosan hívogató volt. Elsétált a rózsakerthez, és a bokrok közt lépkedve lélegezte be a kellemes nyári levegő összes illatát. A virágoskert szélén hosszú sövény húzódott, ami mellett egy pad állt. Leült, és kényelmesen ellazulva nézett fel a csillagokra. Ám amint visszafordította tekintetét, meglátta, amint Lucius kilép a kertbe, és azonnal talpra szökkent. Menekülési lehetőséget keresett, és megörült a sövény közt látott ösvénynek, s azonnal besurrant. Lucius azonban pontosan látta, merre ment, így aztán egy ördögi kis mosollyal, elégedetten indult utána.

Hermione a második kanyar utáni elágazásnál rémülten torpant meg. Egy labirintus! Azonnal meg akart fordulni, de akkor meghallotta Lucius halk kuncogását. Követi őt! Nem maradhatott ott, megvárva, míg utoléri! Egy gyors döntés után jobbra fordult, és igyekezett minél halkabban futni.
Lucius ugyanott állt, ahol a lány az imént megtorpant, majd elmormolt valamit, s azonnal tudta, hogy merre kell mennie Hermione után. A boszorkány nem menekülhet. A labirintus le volt védve hoppanálás ellen, így csak utol kellett érnie. Biztos volt benne, hogy a lány egy idő után felhagy a futással. Ő pedig csendben indult utána, hogy végre megkaparinthassa a zsákmányát.

Hermione kezdett kétségbe esni. Meg kellett állnia pihenni, és igyekezett összeszedni magát. Pálcáját szorongatta, és próbált hoppanálni, de hiába. Aztán próbált utat vágni magának a sövényben, hogy egyenes úton hamar kijusson, és az se érdekelte volna, ha felégeti az egészet, de a szerencse nem az ő oldalán állt. Semmilyen varázslat nem hatott a növényre. Aztán újra meghallotta a férfi halk dúdolását, ami egyszerre volt elégedett és piszkálódó. Mint aki ezzel akarja még jobban az őrületbe kergetni.
„És megy neki, hogy a fene essen bele!” – gondolta.
Tovább futott, majd mikor úgy vélte, kicsit ismét távolabb került, megállt az egyik elágazásnál, és bekanyarodott jobbra, majd visszafordult, és minden megmaradt lélekjelenlétét összeszedve kezdett varázsolni. Pár pillanat múlva pedig egy illúziófal állt előtte, és éppúgy nézett ki, mint a sövény többi része.

Lucius tudta, hogy a kis boszorka fárad, és azt is, hogy lassan beéri. Egy balkanyar után pedig furcsa dolgokat érzett. Oda nem illő mágia jelenlétét, és hogy a labirintus megváltozott. Ami képtelenség volt, hisz mindig is ugyanúgy állt, és ő gyerekkora óta ismerte minden szegletét. Ám mégis, egy négyes kereszteződés helyett csak hármas volt. Ráadásul pont az az ösvény hiányzott, ami a labirintus közepéhez vezetett. Halkan hümmögött egyet, de nem állt meg, hanem elsétált a kereszteződésig, majd a kellő helyen hirtelen befordult jobbra. Neki a sövénynek. Kezét előrenyújtva már érezte is, hogy csupán egy illúzióval van dolga, így minden további nélkül lépett át rajta. És ott találta magát szemben a zilált, döbbent boszorkával.

– Nocsak, nocsak, nocsak – lépett közelebb a meglepettségében mozdulatlan lányhoz, majd egy gyors mozdulattal kikapta a kezéből a pálcáját, és eltette. Hermione azonnal hátrálni kezdett, és riadtan tekingetett hol maga mögé, hol az őt lassan követő varázslóra. – Vége a játszmának, kedvesem – mosolygott, és a boszorka gyomra ettől bukfencet vetett. – Adja fel, Miss Granger.
– Soha – pihegte Hermione, és képtelen volt félrenézni az igéző ezüstszín szempárról.
– Meglátjuk – lépett párat gyorsabban a férfi, ezzel még jobban megijesztve a lányt, aki, mivel jó ideje nem nézett a háta mögé, nekiment a sövénynek, de mire reagálhatott volna, vagy elkanyarodhatott volna az úton, Lucius már előtte volt, és szorosan a karjaiba zárta. – Sss – csitította, mikor ő azonnal küzdeni kezdett a fogság ellen.

– Engedjen el, maga mocskos disznó! – követelte Hermione, és két kis öklével próbálta ütlegelni a férfi mellkasát.
– Eszem ágában sincs – mormogta Lucius, majd maguk közé szorította a lány kezeit.
– Még hogy nem vesz részt vadászatban! – háborgott a boszorka. – Akkor mi a fenét művel velem?
– Be kell vallanom, volt ennek a fogócskának egy bizsergetően kellemes íze. Követni téged – tegezte le –, tudva, hogy csak idő kérdése, és elkaplak. Butaság volt bejönnöd a labirintusba – súgta. – A tenyeremnél is jobban ismerem ezt a helyet. Ismerek minden utat, minden kanyart. Nem volt nehéz megtalálnom a rövidebb ösvényeket. Mindig tudtam, merre mész. Ha odakinn maradtál volna, sajnálatomra minden bizonnyal már elmenekültél volna. De itt… Itt, kedvesem, esélyed sem volt. Csak jönnöm kellett, és elkapnom.

– Mit akar tőlem? – nézett kétségbeesetten a férfi szemébe, miközben abbahagyta a küzdelmet is.
– Egyre többet, Hermione. Egyre többet – lehelte, és a lány arcához hajolva egy finom csókot lehelt a füle tövébe. A boszorka megremegett a rajta átcikázó kellemes érzésektől. Ráadásul igazán bódítóan hatott rá a férfi mámorító illata, és az, ahogy a nevét kimondta. Nem akarta elárulni magát, de a torkából felszakadó apró nyögést nem tudta megállítani.
– Kérem… – nyöszörögte megremegve a férfi leheletétől.
– Mire kérsz, kedvesem? – dorombolta Lucius a fülébe.
– E-engedjen el – dadogta, és csak akkor vette észre, hogy csukva van a szeme, mikor kapott az egyikre egy óvatos puszit. Meglepetten nézett a varázslóra, akinek szelíd mosolya egyáltalán nem volt ijesztő, mégis… Mégis, a férfi, amint ilyen kedves és gyengéd, és jó hozzá… az egy kicsit ijesztő volt. Félelmetes, mint minden új.

– Nem én vagyok a démonod, aki elől menekülsz – súgta neki Lucius, finoman végigsimítva a boszorka hátán, fel, egészen a nyakáig. – Mitől félsz igazából?
– Maga halálfaló volt – hadarta a lány. – Akármiért is lett az, azt hiszem, ez elég ok nekem, hogy távol akarjak maradni magától.
– Azt hiszed, bántanálak, kedvesem? – hintett újabb csókot a lány halántékára.
– Mi másért üldözne annyira?
– Ó, szépségem – kuncogott mély hangon a varázsló, és a barna szemekbe nézett. – Komolyan azt hiszed, hogy ha egy férfi a társaságod keresi, akkor csak rosszat akarhat?
– Akkor mit akar? – kérdezte Hermione, és meglepetten nézett a lábához, mikor a sarka beleütközött valami keménybe.

Döbbenten kapta aztán fel a fejét, és nézett körbe. Fogalma sem volt, hogy hol vannak, de úgy festett, hogy a labirintusban kialakított kertben, ami különlegesebbnél különlegesebb virágokkal volt tele, s aminek közepén egy kisebb, kör alapú pavilon állt. Ennek lépcsőjénél álltak most. Fogalma sem volt, hogy kerültek ide, ahogy arról se, a férfi hozta, vagy a saját lábán jött-e ide, vagy netán hoppanáltak. Habár remélte, azt azért észrevette volna. Ajkai elnyíltak a gyönyörű helyet csodálva. Az éjszaka csillagos és holdas ege alatt a virágok magukat összehúzva pihentek, de a mágikus fények körben csodálatos hangulatot árasztottak. Mikor kérdőn, s zavarodottan ismét a férfira nézett, ő gyengéden megemelte őt, s pár lépéssel máris a pavilon közepén álltak. Körülöttük padok álltak, felettük pedig egy üvegtető alatt újabb mágikus lámpások gyúltak ki.

– Tetszik? – kérdezte Lucius, pontosan tudva a választ, hisz az a lány arcára és szemébe volt írva minden.
– Gyönyörű – lehelte Hermione.
– Valóban az. Gyönyörű – mondta, le sem véve a szemét a lányról, amitől az zavarában elpirult.
– Nem válaszolt a kérdésemre – súgta a boszorka, bár fogalma sem volt, miért suttogott. – Mit akar tőlem? – kérdezte, és félt, hogy tudja a választ. Félt, mert azt a választ akarta, és nem akart csalódni. És mégsem akarta, mert nem hinné el.
– Tőled? Semmit – válaszolta Lucius egyszerűen, ezzel teljesen megzavarva a lányt. Ám aztán hozzátett még valamit. – Én téged akarlak.

Hermionénak esélye sem volt válaszolni. Lucius csókja elvágott benne minden értelmes gondolatot, és nem maradt semmi más, csupán egy apró nyögés, s már behunyt szemmel olvadt a férfi karjaiba. Fogalma sem volt róla, meddig tartott, csak azt tudta, nem akarja abbahagyni. Nem tudta, miképp került Lucius alá, és azt se, hogy lett a kemény kőpadlóból kényelmes ágy; csak azt tudta, hogy mikor a férfi megszakította a csókot, hogy az arcát, majd nyakát kényeztesse tovább, ő úgy kapaszkodott belé, mintha az élete múlna rajta. Bármit is diktált a józan esze, a vágyai már rég átvették az uralmat felette, és esélye sem volt kijózanodni, mikor Lucius szétrántotta a ruhája felsőjét, leszakítva ezzel az összes gombot. A férfi meleg keze a meztelen hasán és bordáin valami édes mámorral töltötte el, és még többet akart belőle. Így aztán ő is nekiesett a varázsló ruháinak, és hamarosan a csókok és simogatások közt meztelenek lettek, s elégedetten mordultak fel, mikor egymáshoz simulva merültek el egy újabb csókban.

Lucius rég nem érzett vággyal fedezte fel a boszorka testét, s figyelmet követelő férfiasságát a forró ölhöz dörgölve próbált pillanatnyi enyhülést nyerni. Mikor Hermione egyik keze közéjük siklott és végigsimított legbecsesebb részén, majd megmarkolta, ő hátrahajtott fejjel mordult fel. Aztán a lány nyakán ejtett gyors és határozott harapás után lejjebb csúszott. Noha így elvesztette a kényeztető kéz érintéseit, cserébe övé volt két gyönyörűen formás mell, amit kedvére kényeztethetett. Nyelvével és szájával, majd fogaival is ingerelte őket, amivel egy élvezettel teli szisszenést is elért. Aztán még lejjebb helyezkedett, és a lapos hasfalat végigcsókolva jutott el a legfinomabb részhez. Hermione édes kínban szorongatta maga mellett a lepedőt, miközben Lucius mindent megtett, hogy szebbnél szebb hangokat csaljon ki belőle. Egész addig nem is volt hajlandó abbahagyni serény munkáját, míg a lány könyörögve nem vonaglott alatta, s akkor, csakis akkor adta meg neki az édes orgazmust, s Hermione hangosan nyögve feszítette ívbe a hátát.

Beletelt néhány percbe, mire Hermione lecsillapodott kicsit, s légzése újra stabilabb volt, s újra képes volt felfogni a körülötte lévő világot. Jelen esetben a világot Lucius jelentette, ahogy szorosan a két lába közé helyezkedve simult hozzá.
– Ó, édes Merlin – lehelte, és ő maga is meg volt lepődve, hogy a csupán iménti orgazmus nem volt neki még elég, noha eddig soha nem ismert magasságokba repítette a férfi. A puszta gondolat, hogy milyen jó lehet majd magában érezni őt, egész testében megremegtette. Egy csók közben pedig Lucius lassan belé csusszant, mire mindketten elégedetten nyögtek fel.
– Ez az – sziszegte a varázsló, majd két könyökére támaszkodva, csókok közt kezdett mozogni.

Hermionét egyre inkább az őrületbe kergette a lassú tempó, és lábaival a férfi derekát átölelve igyekezett gyorsabb tempót diktálni, de az nem adta meg neki, amit kért. Csak mikor édes kínban megfeszülve vájta karmait Lucius hátába, akkor kapta meg, amit akart. A varázsló felmorrant a kis körmök okozta fájdalomtól, de ez csak fokozta élvezetét, és a lány nyakába harapva ő fokozta lökéseinek erősségét és gyorsaságát. Nem kellett sok, és a kis boszorka sikítva élvezett el alatta, s ő mozdulatlanul gyönyörködött a látványban.

Mosolyogva figyelte, ahogy Hermione lassan kinyitja a szemét, és felnéz rá. Pár pillanat után aztán csodálkozva tágult ki a szeme, amint felmérte helyzetét.
– Ó, igen, kedvesem – dorombolta Lucius elégedetten. – Még csak most kezdtük.
– Tejóégtejóégtejóég – hadarta Hermione, és a férfi vállaiba kapaszkodva levegő után kapkodott.
– Nem úszod meg ennyivel – mosolygott a varázsló, majd egy mohó és vad csók közben folytatta, amit elkezdett. Lucius két karjára emelte a lány lábait, és heves rohammal tört a csúcsra, maga előtt hajszolva a boszorkát is.

Mikor Hermione újra képes volt rendesen lélegezni és gondolkozni, pilledten vigyorgott a csillagos égre.
– Vehetem ezt úgy, hogy elégedett vagy? – kérdezte mellette fekve Lucius, és oldalára fordulva felkönyökölt, majd magához ölelte őt.
– Ó, szóval úgy gondolta, hogy ennyi elég, hogy levegyen a lábamról? – kérdezte a boszorka egy mosollyal, kötözködve.
– Kapsz egy egész percet. Utána folytatjuk – felelte a férfi felsőbbségesen felemelt fejjel, úgy nézve le rá.
– Hogy mi? – nézett Hermione kicsit ijedten, de ugyanakkor izgatottan a férfi szemébe. – Ezt nem gondolhatja komolyan – ámult.
– Sosem viccelnék ilyesmivel – dorombolta Lucius, és felülve nézett le a lány barna szemébe, majd elégedetten mérte végig tetőtől talpig. – Bár… Talán egyezséget köthetünk. Abbahagyom – hajolt a lányhoz, miközben a lány hasára simította meleg kezét –, ha megadod magad nekem.

– Mi? – kapott levegő után a lány. – Nem.
– Nem? Jól hallottam? Te nemet mondtál nekem? – kérdezte egy ugrásra kész párduc tekintetével.
– I-igen – habogta Hermione, majd felsikkantott, mikor a férfi megragadta, és hasra fordítva fölé simult. Mindegy volt, ő mit akart, mert teste árulóként remegett és akart többet.
– Mondd ki, amit a tested már tud – súgta a fülébe Lucius, és mikor nemet intett a fejével, kuncogva söpörte félre a haját.
– Maga megőrült – nyöszörögte, és hitetlenkedve nézett hátra a válla felett, mikor megérezte a férfi keménységét a fenekénél. – Hogy…?
– Régóta fáj rád a fogam. Beletelik… egy kis időbe, míg jóllakom – nyalta meg a lány vállát, csakhogy aztán bele is harapjon.

Aztán ajkaival és nyelvével egyre lejjebb kényeztette a boszorkát, végig a gerince mentén, s itt-ott kitérve oldalra is. A lány feneke feletti két kis gödröcskénél apró köröket írt le nyelvével, amivel elérte, hogy a lány vágya nagyon gyorsan megugorjon. Mikor a kerek popsijához ért, a boszorka már pihegve kapaszkodott a lepedőbe.
– Kérem!
– Azt hiszem, ideje lenne, hogy tegezz – jegyezte meg mellékesen Lucius, majd folytatta a harapdálós, csókolgatós kényeztetést.
– Kérlek! – ismételte a lány tegezve.
– Mire kérsz? Mit szeretnél? Mondd, hogy az enyém vagy!
– Nem! – tiltakozott Hermione, majd hangosan felsikított, mikor széttárt lábai közt előre simítva kezét, Lucius megtalálta csiklóját. – Nenenenene… – ismételte. Túlérzékennyé vált pontjának ingerlése rohamos gyorsasággal juttatta feljebb azon a bizonyos hegyen a csúcs felé. De mielőtt elérhette volna, Lucius felhúzta a térdeire, és lassan újra elbújtatta férfiasságát az ő forró ölében.

Hermione már számolni se tudta, hányadszorra élvez el, mert Lucius rendíthetetlenül juttatta a csúcsra újra és újra és újra. Egyszer majd megkérdezi, hogy a csudába képes erre, de addig… Addig túl kell élnie egy mámorral túlfűtött, forró és pokolian élvezetes éjszakát.

Mindeközben a kúriában már rég véget ért a parti, s csak Ginny, Draco és Perselus maradt hátra.
– Nem gondolod, hogy ideje lenne ránézni apádra? – kérdezte a bájitalmester, igyekezve nem kimutatni, hogy azért izgul egykori tanítványa miatt.
– Lehet, hogy már rég hazament – sóhajtotta a szőke fiú, nem épp a kérdésre válaszolva, de tudva, hogy Perselus épp melyik barátja miatt is aggódik.
– És apád?
– Nyilván… – kezdte, de felesége közbeszólt.
– Draco, ha vitatkozás helyett szimplán megkérdeznéd az egyik manót, hol vannak, már túl is lennénk ezen.

– Moe! – kiáltotta a fiú, mire azonnal megjelent egy házimanó. – Moe, hol van az apám?
– Gazdám a labirintusban van, kisgazdám.
– És Miss Granger?
– Ő is, uram – cincogta a kis lény.
– Értem. Mégis… – kezdett aggódni Perselus. – Mégis mit csinálnak? – Noha nem hitte, hogy barátja bántaná a lányt, akkor is biztosra akart menni.
– A gazdám és a kisasszony… ők… hát…
– Nyögd már ki! – förmedt rá Perselus, majd mindenki a nevetését elfojtó Ginnyre nézett. – Mi olyan vicces?
– Hát nem nyilvánvaló? – kérdezte a zavarban lévő manó felé intve. – Azok ketten épp egymásra találtak egymás karjaiban, és boldogan élnek, míg meg nem halnak – kacagta vidáman, színpadiasan a szívére téve a kezét, szempilláit rebegtetve.

– Hogy mi? – kiáltott Draco. – Apám és… ésésés… Granger? – kérdezte hitetlenkedve. – Kizárt! Ennyi idő alatt? Tudom, hogy apám mindig megszerzi, amit akar, de azért ez kicsit gyors.
– Mihez képest, Draco? – kérdezte egy féloldalas mosollyal Perselus. – Lucius jó ideje szemet vetett rá.
– Tudom, de… Nem hittem volna, hogy a kis eminens ilyen gyorsan beadja a derekát.
– Öhm… Moe – fordult a bájitalmester a kezeit gyürkésző manóhoz. – Ugye, Lucius nem bántotta a kisasszonyt?
– Nem, uram – nyikorogta a manó.
– Szerintem Lucius mindent megtesz, hogy Hermionénak jó legyen – vigyorogta Ginny, majd megragadta férje kezét. – Azt hiszem, ideje, hogy mi is visszavonuljunk – súgta a szőkeség fülébe. Dracónak csak ennyi kellett, és a lehető legrövidebb és legudvariasabb úton kitessékelte keresztapját, majd pedig ölbe kapta feleségét, és visszavonult vele a hálószobába.

Hajnal volt, mire Lucius kimerülten, és teljesen elégedetten dőlt el Hermione mellett. A boszorka elájult az utolsó előtti orgazmusa után, de mikor percek múltán magához tért, egy újabb mámorba hajszolta. A lány mellett heverve, gyengéden cirógatva az alvó szépséget, soha nem érzett elégedettség töltötte el. Magához ölelte, aztán betakarta magukat, majd ő is megadta magát az álmoknak, bár biztos volt benne, jelen esetben a valóság a legszebb.

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.