Másnap, déltájban Lucius a meleg napsugarak cirógatására és a játékos szellőre ébredt, ami almaillatú tincseket fújt az arcába. Mosolyogva fúrta mélyebbre arcát Hermione hajába, és ha lehetséges, még közelebb bújt hozzá a takaró alatt. A halk, elégedetlen morgásból ítélve kedvese is ébredezett, így felkönyökölve, egy önelégült mosollyal nézte a boszorka fintorait, ahogy mocorogva biztos kellemetlennek találja túlhajszolt tagjainak fájdalmát. A lány az oldalára fordult, felé, mire jó pár hajtincs az arca elé hullott. Lucius egyből odanyúlt, és a füle mögé tűrte.

– Mennyi az idő? – kérdezte Hermione, még csukott szemmel.
– Úgy dél körül lehet – válaszolta, miközben gyengéden cirógatta a lány arcát, majd nyakát. – Hogy aludtál? – kérdezte gonoszkodva.
– Mint akit agyoncsaptak. Mégis… Hogy a csudába voltál képes…? Annyiszor… olyan sokáig…
– Nos, kezdjük azzal, hogy van némi tapasztalatom a női nemmel, másrészt rendkívül érzékeny tested van. Harmadszor: jó egészségnek örvendek, van kitartásom és akaraterőm. És mindezek felett varázsló vagyok – vont vállat, jelezvén, ez mindent meg kell, hogy magyarázzon.
– Szemét – morogta Hermione, de nem igazán tudott kellő élt belevinni, így nem is volt meglepő, hogy Lucius kuncogva hajolt hozzá. Egy apró csók után suttogott a fülébe.
– Még komolyan is venném, ha nem tudnám, mennyire élvezted.
– Piszok – mondta csak azért is a boszorkány, és résnyire nyitotta a szemét, mikor a férfi felnevetett. Igazán tetszetős látvány volt a férfi már önmagában is, de a napsütésben vidáman nevetve igazán lélegzetelállító volt. – Gyűlöllek – dünnyögte duzzogva, mert bármennyire is tetszett neki, mégiscsak őt nevette ki épp.

– Nem, nem gyűlölsz – húzta magához Lucius, és egy csókba fojtotta a további tiltakozást. Tarkójánál a hajába túrva tartotta meg, hogy még véletlenül se tudja megszakítani. Mégis, mikor hosszú percek múltán abbahagyták, Hermione duzzogva tette mindkét tenyerét a férfi izmos mellkasára.
– Akkor is utállak.
– Ó, máris egy fokkal jobb – mondta Lucius mély, doromboló hangon. – Még egy kicsit folytatjuk, máris szerelmet vallasz.
– Arra aztán hiába vár – háborgott Hermione és próbálta eltolni a férfit. Sikertelenül. – És szálljon le rólam, fel akarok kelni!

Lucius megtette, majd félkönyékre támaszkodva igazította meg saját haját, ahogy gyönyörködött a lány meztelen, napfényben fürdő idomaiban. Somolyogva nézte, ahogy remegő lábbal lép félrehajított ruhadarabjaiért, és összeszorítja a száját, hogy ne adjon hangot fájdalmainak, mikor lehajolt.
– Visszamegyünk a kúriába, és kapsz egy bájitalt, ami segít. Aztán reggelizünk.
– Ó, ez most meghívás volt? Köszönöm, de bájitalom nekem is van, és jobban vágyom egy fürdőre, mint reggelire – morogta, de gyomra hangos korgására elpirult.
– Valóban. Ez esetben javasolhatok egy tisztítóbűbájt, aztán reggelit, majd mehetünk fürödni.
– Már miért mennék én magával fürödni? Köszönöm szépen, de inkább hazamennék.
– Ó, nem kedvesem, ennyivel nem menekülsz. Egyezzünk meg. Kivezetlek a labirintusból, cserébe maradsz reggelire.
– Az ebéd lesz – mutatott rá Hermione.
– Az mindegy – legyintett amaz.
– Hát jó – sóhajtott legyőzötten a lány. – Valószínűleg nem sok esélyem lenne egyhamar kijutni, és nekem kell az a fürdő. És az étel – tette hozzá egy újabb korgás után.

Lucius úgy kelt ki az ágyból, mint egy király. Előkelően, minden zavar és szégyenlősség nélkül. Hermione pedig nem tehetett mást, csak nézte és nézte, nézte, míg a férfi elé nem állt, és egy önelégült mosollyal magához nem ölelte. Egy finom csók után pedig magához hívta pálcáját, és egy-két intés után már mindketten tiszták és frissek voltak. Nem sokkal később pedig már felöltözve álltak a kis pavilonban, ahonnan közben Lucius varázslatát követően eltűnt az ágy, aztán megfogta a lány kezét, és elindultak kifelé.

– Merlinre, mit gondolhatnak a többiek most rólam? – kérdezte inkább önmagától a lány.
– Kétlem, hogy a többség tudná, mi is történt. Ha valaki tudja, az valószínűleg a fiam. És Perselus – tette hozzá egy pillanatnyi gondolkodás után.
– Már miért? – nézett rá kérdőn Hermione.
– Mert pontosan tudják, hogy nem csupán azért vadásztam rád, hogy két szót válthassunk.
– Óriási – jegyezte meg a boszorka keserűen. Valójában eléggé el volt kenődve. Fergetegesen, pokolian jó szex ide vagy oda, őneki ez kevés volt. Nem fizikailag, ó, Merlinre, dehogy! Lelkileg. Ő nem akart egyéjszakás kalandokat. Most pedig kihasználtnak érezte magát, és biztos volt benne, Lucius csak azért nem küldte még el, mert innen nem lehet hoppanálni, és annál sokkal illedelmesebb, hogy közönséges mód kihajítsa. Majd reggeli után hazamegy, és soha többé nem hall a férfiről. Ami persze nem igaz, lévén, hogy a legjobb barátnője beházasodott a családba. És annál rosszabb lesz ezek után találkozni vele. Nem tudta felfogni, hogy mehetett bele az este történtekbe. Na jó, volt némi sejtése…

– Min töröd azt az okos kobakod, hogy ráncolnod kell miatta a szemöldököd? – kérdezte Lucius az egyik kanyarban befordulva.
– Csak… tiltakoznak az izmaim – vágta ki magát Hermione, mert nem akarta az igazi okot mondani.
– Ezen segíthetek – mondta a férfi, és egy hirtelen mozdulattal ölbe kapta a boszorkát, aki sikítva kapott a legközelebbi kapaszkodó után. Így kerültek karjai a varázsló nyaka köré. – Kíméld a dobhártyám, nőszemély. Még szükségem van rájuk.
– Nem bántanám őket, ha nem csinálna ilyeneket! És ki mondta, hogy cipeljen? Tudok járni, nyugodtan letehet! – csapott a férfi vállára, bár gyengén.
– Nyughass, némber, különben a vállamra hajítva viszlek tovább – fenyegette Lucius, de ezzel csak tovább szította a tüzet a lányban.
– Mit képzel magáról!? Nem vagyok holmi zsák krumpli, amit ide-oda pakolhat!
– Úgy nézek én ki, mint aki krumpliszsákokat cipel? És úgy bánok veled, ahogy megérdemled. Lovagiasan ölbe vettelek, hogy megkíméljelek, erre te lehordasz. Mégis, miért én vagyok még most is a rossz?
– Mert meg se kérdezte, és megijesztett! – vágta rá a választ Hermione, és alsó ajkát édesen lebiggyesztette, ahogy duzzogott. Lucius kénytelen volt megcsókolni.

Így értek ki a labirintusból, és a boszorka csendben hagyta, hogy a ház ura bevigye az épületbe. Még az előszobában megkapta a beígért bájitalt, és Lucius újra magához húzta, hogy karoljon belé, s így kísérte az ebédlőbe, ahol Hermione meglepetten, és teljes zavarban pillantotta meg Ginnyt, Dracót és Perselust.
– Szép napot mindenkinek! – köszönt teljesen természetesen Lucius, miközben az asztalfő melletti üres székhez kísérte a lányt, magában értékelve, hogy hagytak helyet Hermionénak. A többiek is köszöntek, és mikor a boszorka alá segítette az egyik széket, ő pipacspirosan és lesütött szemmel mormolt el egy „Helló”-t.
– Ezek szerint kibékültetek? – kérdezte mindent tudó, vakítóan fényes vigyorral Ginny.
– Nem – duzzogta Hermione, és összefonta karjait maga előtt.
– Lucius, beszélhetnénk egy kicsit? – állt fel Perselus, és nyilvánvaló volt, hogy nem kérdés, hanem követelés volt a hangjában. Lucius, aki épp csak leült, erre némi fanyalgással felállt, majd követte barátját a nappaliba.

– Hiába duzzogsz, Hermione Jane Granger, süt rólad a kielégítettség – vigyorgott még mindig Ginny, mire a nevezett hitetlenkedve és sértetten nézett fel rá. – Na, gyerünk, mesélj!
– Ki vele, Granger! Tudjuk, hogy egész eddig a labirintusban voltatok. És apám elégedett ábrázatát látva az is nyilvánvaló, hogy megkapta, amit akart. Téged.
– Hát, baromira örülök, hogy nektek ez ilyen mulatságos, de én valahogy nem értékelem, hogy megint úgy kergetett és vadászott rám valaki, mintha csak egy vadállat lennék, hogy aztán a lakoma után hátrahagyjanak a hiénáknak – háborgott Hermione, és már készült felkelni, mikor Draco visszafogta.
– Miről beszélsz? Miféle hiénák?
– Merlinre, Draco! Elég nyilvánvaló, hogy mire kellettem az apádnak. Bocs, hogy nem tudok ennek örülni.
– Higgadj le, eminens, és használd végre azt a híres eszed! Apám nem kajtatott volna utánad, ha csak egy éjszakát akart volna tőled. Van neked fogalmad arról, milyen ő egyáltalán? – háborgott most a szőkeség. – Idejét se tudom, mikor lehetett legutoljára nővel. És nem azért, mert nincs jelentkező. Csupán nem éri be akárkivel. De te okos is vagy és szép is.

– Mégis, miért kéne tudnod, mikor volt bárkivel is? Azt ne mondd, hogy beszámol minden kis ügyéről, mert akkor most közlöm, hogy szétátkozlak, ha rólam kezdesz vele pletykálni a hátam mögött!
– Ahh! Ugyan, dehogy! Ha szóba jött nála egy nő, akkor én voltam az első, akivel megbeszélte, hogy komolyabb kapcsolatot szeretne tán, vagy hogy ne is foglalkozzak vele, mert csupán futó kalandra vágyik. És pontosan tudom, hogy komoly tervei vannak veled, úgyhogy ne gyere nekem itt az egyéjszakás dologgal. Hacsak nem te vagy az, aki nem akar többet, mert ez esetben kénytelen leszek haragudni rád, mert megbántod apámat.
– Hogy mi? – nézett zavarodottan Hermione. – Én bántom meg őt? – hitetlenkedett. – Ő üldözött és zargatott, mégis…
– Mert akar téged! – fakadt ki Draco. – Merlin bütykös nagylábujjára! Hogy lehetsz ilyen vak? Jóformán elkezdhetnélek anyucinak hívni, mert, ahogy a helyzet áll, apám nem ereszt el soha többé.

Hermione lényegében nem jutott szóhoz. Nem tudta, mit hihet el a fiú szavaiból, és azt se, mit hihet el az apjának. Kissé legyőzötten állt neki enni, mikor Ginny mosolyogva noszogatni kezdte, mondván, tudja, hogy pótolnia kell az elégetett kalóriákat.
Hamarosan visszatért Lucius és Perselus is, és az utóbbi, mikor leült Hermione mellé, egy kedves, és mondhatni elégedett mosollyal nézett rá, amiből leginkább csak a sötét szemek csillogása látszott, semmi más. A barnahajú boszorka óvatosan pillantott a ház urára, aki rámosolygott, majd mintha mi sem lenne természetesebb, hozzálátott a reggelihez.
Viszonylagos csendben ettek, de Hermione nem érzett ebben semmi rosszat. Mégis, továbbra is aggódott és rágódott magában a kérdésen: vajon mi lesz ezután?

***

Luciusnak viszonylag elég sok időbe telt meggyőzni Hermionét, hogy nem csupán egy éjszakát, sőt, nem is csak egy futó kalandot akar tőle. A varázsló egyszer odáig ment, hogy az ágyához kötözte kedvesét, csupán azért, mert nem vette természetesnek, hogy ott alszik éjszaka. Így a boszorka hamarosan kénytelen volt beköltözni a kúriába, ahol bár kapott egy saját szobát is, a ház ura még egyszer sem hagyta neki, hogy az ő ágyán kívül máshol töltse az éjszakát.
Ginny persze iszonyúan örült, hogy barátnője kézközelben van. Néha a két szőke Malfoy csak arra figyelt fel, hogy egyik nőt se lelik. Aztán rájuk találtak a konyhában, a kertben, a könyvtár egyik eldugott sarkában, vagy épp a házhoz tartozó üvegház buja növényei közt, amint összeesküvők módjára susmorognak, kuncognak, vagy épp hasukat fogva nevetnek. Még az se érdekelte volna a két férfit, ha róluk pletykálnak, mert pusztán örültek, hogy a két szépség életet hoz a házba.

Hermione egy egész hónapja volt már együtt Luciusszal, és három hete lakott a kúriában, mikor, hála a Malfoyok csodálatos és hatalmas könyvtárának, befejezte a Minisztériumnak a kutatást. Elégedetten adta le a munkát, és vette fel érte a fizetését. Mindezek után jelentkezett Perselusnál, és Lucius bánatára napjainak nagy részét vagy nála, vagy a könyvtárban töltötte. A férfi kezdett féltékeny lenni legjobb barátjára, noha jól tudta, hogy a bájitalmester szabadidejének minden egyes percét egy bizonyos világmegmentő társaságában tölti. Ez persze nem tartotta vissza a csalódott sóhajtól, mikor a Minisztériumból hazaérve üresen találta a házat. Az orra alatt morogva lépett a Hop-hálózatba, hogy aztán a Roxfort pincéjében lépjen ki, Perselus nappalijában.

– Mr. Malfoy! – üdvözölte meglepetten Harry Potter, aki a kandalló előtt ült a kanapén.
– Mr. Potter – biccentett, majd körbenézett. – Helyes a feltevésem, miszerint a laborban találom a két megszállottat?
– Hogy találta ki? – kérdezte gúnyosan a fiú. – Két napja nem láttam Perselust, és mikor megpróbáltam belépni, leordították a fejem, hogy zavarok és menjek az útból – mérgelődött.
– Akkor még szerencsésnek mondhatom magam, hogy én láttam Hermionét. Bár nem sok köszönet volt benne, mert amint ágyba bújt, és átöleltem, rám mordult, hogy eszembe se jusson, bármit is terveztem, aztán már aludt is. Mintha hajnali kettőkor felébresztve épp bármi máson is járt volna az eszem, minthogy aludjak. És reggel már ott se volt, mikor felkeltem.
– Egy italt, uram? – kérdezte már egy apró mosollyal Potter, a sarokban álló italos szekrényre mutatva.
– Nem, azt hiszem, ideje, hogy drasztikus módszerekhez nyúljak, és hazavigyem azt a némbert.
– Be akar menni oda? – nézett félelemmel vegyes tisztelettel a férfira. Mintha a varázsló épp azt mondta volna, hogy besétál a sárkány barlangjába, pálca nélkül. – És még én vagyok a griffendéles – lehelte fejét csóválva.

Lucius csak felhúzta egyik szemöldökét, majd megindult a labor felé. Benyitott, majd belépve azonnal sűrű párában találta magát. Már épp elő akarta húzni a pálcáját, mikor szembe találta magát Hermionéval, akinek mindkét keze tele volt valami felismerhetetlen zöld trutyis üvegekkel, és ádáz tekintettel nézett rá.
– Mit keresel te itt?
– Téged! Mégis, megtudhatnám, mikor…
– Nem érek rá. Egyikünk se. Menj innen – vágott a szavába a lány, és már el is tűnt a vattaszerű ködben, majd újra meghallotta a hangját. – És elő ne merd venni a pálcád!
– Perselus!
– Nem ér rá! Ne zavard! Menj innen!
– Azt akarom, hogy gyere haza! – adta parancsba, a kőpadlóhoz koppintva sétapálcáját.
– Ez most fontos, Lucius! És most kifelé, különben egy hétig nincs szex! – kiabálta a lány ismét őelőtte állva, majd kitolta őt a laborból, és bezárta az ajtót. Ő pedig a fenyegetés hatása alatt úgy döntött, nem megy be újra. A felé nyújtott pohár whiskyt pedig hálásan vette el.

Lucius aztán úgy érezte, megérte a dolog, mert két nappal később a két zseni bejelentette, hogy megalkottak egy új bájitalt, ami átokhegek gyógyítására alkalmas, ezzel varázslók és boszorkák sokaságának okozva örömet. Nem beszélve róla, aki pusztán azért örült ennek, mert visszakapta szerelmét. Az ünnepi hangulatban tomboló lány szó szerint a nyakába ugrott, majd kárpótolta minden morgolódásért, és ő végre elégedetten, kielégülten alhatott el este. Büszkén állt Hermione, Perselus és Potter mellett, mikor egy hónappal később, milliónyi teszt és minisztériumi bürokrácia után a bájitalt hivatalosan is engedélyezték, így aztán a két bájitalzseni kitüntetést kapott a Bájitalmesterek szövetségének elnökétől, és egy hosszú cikk keretében még őt és Pottert is megemlítették, mondván, az ő türelmes támogatásuk is kellett a sikerhez.

Hermione ezek után emberibb időre korlátozta a Perselusnál töltött időt, és hamarosan a minisztérium rájött, felesleges megkeresni őt újabb kutatással, mert a boszorka inkább foglalkozott a bájitalokkal, és az azzal kapcsolatos kutatásokkal. Luciusnak örömteli érzés volt ezek után minden nap úgy hazaérkezni a munkából, hogy kedvese ölelése és csókja fogadja. A lány minden bizonnyal minden reggel elment és a bájitalmesterrel dolgozott, de mindig időben hazament, lefürdött, és rendbe tette magát, hogy ne bájitaloktól illatozzon, majd tárt karokkal és mosolyogva fogadta őt.

A békés hangulat azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy időről időre ne kapjanak össze valamin. Parázs vitáiktól néha zengett a kúria, ami aztán legtöbbször hirtelen csendbe torkollt. Vagy, mert otthagyták a másikat, és máshol morgolódtak magukban, vagy mert egymásnak estek, és más módot találtak felesleges energiájuk levezetésére és a másik meggyőzésére.
Egy ilyen vita másnap reggelén Draco megjegyezte, hogy a Griffendél ház jelének nem egy ágaskodó oroszlánnak, hanem egy tűzokádó sárkánynak kéne lennie, mire kapott egy taslit feleségétől, és egy igen csúnya pillantást Hermionétól. Ezek után a két lány sértődötten kivonult, és a két férfinak órákba telt megbékíteni kedvesüket.

A viszonylagos harmónia akkor tört meg ismét Lucius számára, mikor Hermione és Perselus egy újabb kutatás végén a könyvtárakból ismét a laborba költöztek, hogy átültessék gyakorlatba az elméleteiket. Így aztán már nem csak az eddigi bájitalokat főzték, élükön az átokheg gyógyítóval, hanem komolyan belevetették magukat a kísérletezésbe.
Mindez szép és jó volt, mindaddig, míg Lucius munka után hazaérve mellőzni nem kényszerült a megszokott ölelést és csókot. Ő akarta azokat az öleléseket és csókokat! Az járt neki! És bármin is dolgozik a két zseni már megint, meg kell tanulniuk, hogy van munkaidő, és van szabadidő, amit illik az ember párjával tölteni. Így aztán halált megvető bátorsággal ismét átutazott Perselushoz, ahol Potter a könyvéből felnézve csupán biccentett neki, majd a labor felé mutatott. Lucius pedig már be is rontott.

Látva, hogy most lát is, és nincs akkora zűrzavar, kicsit megkönnyebbült. Gyorsan felmérte, hogy csak egy üst alatt ég a tűz, és Hermione épp egy könyv fölé hajolva bogarászik, onnan néz fel rá, bátran lépett be. Csak kedvesének barna szemét nézte, aki egyből felegyenesedett, mikor meglátta, milyen tekintettel közelít felé. Barátjára rá se nézve köszöntötte őt.
– Szervusz, Perselus – Tán Hermione is mondott volna valamit, de egyszerűen megragadta, a vállára hajította, majd megfordult, és kisétált. – Viszlát, Perselus.
Hermione persze tiltakozott, kiabált, fenyegetőzött, rúgkapált, csapkodott, de semmi nem hatott, mígnem a hidegzuhany alatt nem találta magát. Felsikkantott, majd prüszkölve, gyilkos tekintettel ragadta meg párját, és berántotta maga mellé, hogy ő is kapjon az áldásból. A víz pillanatok alatt kellemesen forró lett, és csak fűtötte a hangulatot, mikor egy forró csókkal Lucius közölte, Hermione nem vonhatja meg tőle, ami neki jár.

Ezek után Lucius önelégült mosollyal nézte minden egyes alkalommal, mikor Hermione hazaérkezve duzzogva gubbasztott valahol, és olyankor mindig kénytelen volt megcsókolni lebiggyesztett ajkait. De persze Hermione se reklamált sokáig, mert párja mindig gondoskodott arról, hogy ne unatkozzon. Néha színházba mentek, amit a boszorka kislányos lelkesedéssel fogadott, vagy vacsorázni mentek exkluzív helyekre, legyen az Franciaország, Olaszország, vagy Kína területén. Néha pedig csak leültek a könyvtárban, és beszélgettek, esetenként vitatkoztak. Lucius, Hermione kisebb bosszúságára néha elrángatta vásárolni is. Ilyenkor a férfi hitetlenkedve csóválta a fejét, hogy sikerült kifognia az egyetlen nőt, aki nem szeret ruhákat venni, vagy kiegészítőket hozzájuk. Hermione persze minden kapott kincsnek örült, épp csak mindig az időt sajnálta a vásárlással tölteni, mikor dolgozhatna is olyankor. Luciusnak volt annyi esze, hogy ne jegyezze meg, hogy mint az ő párjának, nem lenne szüksége dolgoznia. Pontosan tudta, hogy mennyit jelent a lánynak a kutatás és a bájitalfőzés, és azt is tudta, hogy egy olyan okos kis boszorka, mint az ő Hermionéja, nem pocsékolhatja el tudását.

Az idő észrevétlenül elmúlt, és már karácsony felé jártak, mikor Lucius ismét hiányt szenvedett a köszöntő csókból és ölelésből. Draco nevetve figyelte, amint apja az orra alatt morogva ígér Grangernek ágyhoz kötözést, fenekelést és olyan aktivitást, ami után se ereje, se kedve nem lesz bájitalokkal pepecselni.
Lucius viszont nem tudta folytatni dühöngését, mert amint megérkezett bájitalmester barátjának nappalijába, egy robbanás rázta meg a falakat. Pálcát rántva sietett a laborhoz, ahonnan füst szivárgott ki, és amint ajtót nyitott, meg kellett tisztítania a levegőt, hogy lásson. Se tűz, se berendezésről csurgó bájitalok nem fogadták. Viszont falfehérré sápadt, mikor meglátta Hermionét az egyik fal mellett feküdni. Körbenézve meglátta Perselust egy másik sarokban, de ő már mocorgott. Azonnal párjához sietett, és mellé térdelve kezdte vizsgálni. Szíve majd kiszakadt a mellkasából, mikor a lány nem mozdult. De volt pulzusa és lélegzett. Viszont mikor félresöpörte a haját, vért látott az ujjain.

Lucius másra nem volt képes, csak pánik és rettegés közt ölelte magához Hermionét. Ekkor ért mellé Perselus is, aki pálcáját a lányra szegezve varázsolt újra és újra, majd felpattanva egy bájitallal tért vissza, amit valahogy leöntött a boszorka torkán. Lucius később se tudta volna megmondani, hogy kerültek át a férfi kanapéjára, csak azt tudta, hogy nem volt hajlandó elengedni szerelmét. Magához ölelve ringatta, simogatta és halkan suttogott neki semmiségnek tűnő, kedves szavakat.
Perselus betakarta a lányt, és újra megvizsgálta, megállapítva, hogy minden rendben lesz, csak meg kell várni, míg felébred.

– Ugye, most nem viszel haza a válladon a hideg vízbe? – Ez volt Hermione első kérdése, noha még ki se nyitotta szemét. Pontosan tudta, ki öleli, érezte az illatát és ismerte minden porcikáját.
– Ó, szóval csak azért robbantottad fel magatokat, hogy ezt megúszd? – gúnyolódott Lucius, mégis, hangjának lágysága elárulta, mennyire aggódott, hogy mennyire megijedt. – Soha többé ne merj ilyet csinálni, megértetted?! – förmedt rá már hangosabban. A megkönnyebbülés és a sokk utóhatása egyaránt fűtötte. – Nem elég, hogy nem talállak otthon, arra kell idejönnöm, hogy véres fejjel és ájultan fekszel a földön. Szerinted, mégis, mihez kezdjek veled?
– Nem vagyok holmi betanított kiskutya, akinek kötelező mindig a kandalló mellett várni, míg hazaérsz, hogy aztán pacsit adjak és odavigyem a papucsod! – talált magára Hermione is, mire Lucius letette őt a kanapéra, és felállva magasodott fölé.

– Nem a kutyám vagy! – mondta mérgesen. – Sosem bántam veled úgy. És ne tereld el a szót!
– Azt csinálok, amit akarok! És különben is! Miért nekem kéne rád várni otthon? Leszakadna az ég, ha néha te várnál rám?
– Legutóbb, mikor megtettem, hajnali kettőkor jöttél haza!
– Mert fontos dolgunk volt, és nem lehetett félbehagyni a munkát!
– Nektek sosem lehet. Mindig van újabb és újabb teendő. Nem ismeritek azt a két szót, hogy „majd holnap”.
– Mert valamit akkor frissen kell megcsinálni, és nem várhatunk vele! – vágta rá Hermione.
– Egyébként mi a fenét műveltetek ti, hogy ez lett a vége? Ne! – emelte fel a kezét, hogy megállítsa a lány szavait. – Inkább nem akarom tudni. De azt garantálom, hogy nem fog megismétlődni.

– Talán megtiltod, hogy bájitalokat főzzek? – kérdezte óvatosan felülve Hermione, olyan vad tekintettel, amitől még Perselus is jobbnak látta, ha hátrál egy lépést.
– Nem. Megtiltom, hogy veszélybe sodord magad! – kiabálta Lucius. – Annyi év után rád találtam, és az enyém lettél. Eszem ágában sincs hagyni, hogy elvedd tőlem, ami az enyém!
– Ó! – hajította félre a lány a takarót dühösen és fájdalmas szorítással a szívében. – Szóval én csak egy tulajdon vagyok, mi? Egy tárgy, amit birtokolhatsz?! Ez esetben az első sorból nézheted végig, ahogy megfosztalak magamtól, mert nem vagyok hajlandó a „tulajdonodban maradni”! – kiabálta a végét már felállva, csöpögő gúnnyal ízesítve utolsó szavait.
– Ó, nem, nem, nem. Nem, asszony – emelte fel a kezét Lucius, mutatóujjával nyomatékosítva szavait. – Te szépen haza fogsz jönni velem, és hozzám jössz feleségül. És teszek róla, hogy ne akard még egyszer rám hozni így a szívbajt, és megsebesíteni magad!
– Ez most egy lánykérés volt? – nézett rá hitetlenkedve és még mindig dühösen Hermione. – Ugye, rosszul hallottam? – nézett Perselusra, aki félrehúzódva nézte a jelenetet, és csak megrázta a fejét. – Te megkérted a kezem? – nézett ismét Luciusra.

– Nem. Én kijelentettem, hogy hozzám jössz, némber. Mert nincs az a pénz, amiért lemondanék rólad – közölte a férfi elszánt arccal, jelezve, véghezviszi akaratát, bárki bármit is akar.
– Szóval az én véleményem nem is számít? – hápogott Hermione.
– Szeretsz, ahogy én is szeretlek téged – állapította meg Lucius, és közelebb lépett. – Ne merd tagadni.
– Szeretsz? – kérdezte a boszorka teljesen kizökkenve, tágra nyílt szemekkel nézve fel a férfi szürke szemébe.
– Mit gondoltál, miért vagy velem? – vonta fel egyik szépen ívelt szemöldökét Lucius.
– Én… hát… csak… izé…
– Ugye, nem hitted még mindig, hogy pusztán ágymelegítőnek kellesz? – kérdezte veszélyesen halkan Lucius.
– Nem! – vágta rá Hermione gyorsan. Talán túl gyorsan is. – Csak… Még sose mondtad – motyogta halkan.
– Most mondtam. Úgyhogy kezdheted tervezni az esküvőt, kedvesem – mondta, mire Hermione kicsit kijózanodott a vallomás után.
– Azért egy normális kézkérést is összehozhatnál! – duzzogott, mérgelődve fonva karba a kezeit.

Lucius a kabátja belső zsebébe nyúlt, és elővett egy dobozkát, amit Hermione meglepetten figyelt, és eltátotta a száját, mikor meglátta a gyűrűt, amit a férfi kivett belőle.
– Kérem a kezed! – parancsolta Lucius, intve a lánynak, hogy nyújtsa ki a kezét, de amaz csak döbbenetében leejtette őket. Erre a varázsló megragadta a bal kezét, és ráhúzta a gyűrűt az ujjára.
– Hé! – tiltakozott Hermione. – Ez nem rendes kézkérés! – háborgott.
– Kértem a kezed. Mit vártál, fehér lovat és térdeplést?
– Igen – vágta csípőre a kezeit a lány felemelt fejjel.
– Elég legyen, asszony! Kérem a csókjaim – ragadta magához a boszorka derekát, míg a másikat a tarkójához simította, és úgy csókolta meg, hogy még véletlenül se legyen módja nemhogy tiltakozni, de megszólalni se.
Hermione boldogan olvadt szerelme karjaiba.
Lucius elégedett volt.
Perselus pedig mosolyogva hagyta őket magukra.
Tegyük ezt mi is…

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.